A doktor nagyon csalódott, a mikor azt hitte, hogy párbajorvos lesz.
Elmult egy nap és senki se jelentkezett. Ritter von Sterk, a kinek a
füléhez jutott a veszekedés hire, tapintatos ember volt, s nem akart
kéretlen békítő lenni. Az első egyenetlenség ugyan kellemetlen órákat
szerzett neki, de föltette magában, hogy addig semmit se tesz, a mig a
felek egyike be nem jelenti neki a dolgot. Ráér majd akkor közbelépni.
Különösen az bántotta, hogy az asszony miatt vesztek össze.
De egyik se szólt semmit. Kezdte azt hinni, hogy volt eszük, s ide ebbe
a kis fészekbe nem hozzák magukkal a párbaj ostobaságait. Másnap este
azonban már nem birta, s magához hivatta bizalmasát, Vértest.
– Mi van ezekkel?
Vértes, a kis fontoskodó előbb előadta a dolgot, úgy, a hogy a kaszinó
ebédlőjében megtörtént. Végül azonban kénytelen volt kijelenteni, hogy
nincs tudomása egyébről. A huszonnégy óra már elmult és senkit sem
kértek fel a segédkezésre.
Ezzel ugyan nem lett okosabb az igazgató. Nyugtalanul tért aludni. Nem
tette fel az izgága Richterről, hogy ilyesmit elnyel.
Richter nem is nyelt el semmit. A fiúk csak éppen egy kicsit a maguk
gusztusa szerint intézték el az ügyet.
Richternek az nap délután lenn, a nagy aknában volt dolga. Öt óra
lehetett, a mikor robbantottak. A hogy ment a legalsó járaton, egy
szaladó munkás megkapta a karját és magával rántotta:
– Robbantanak.
Szaladt ő is és egy szomszédos, félköralakban kivájt üregben ült le,
hogy kivárja a robbantást. Ott már akkor volt vagy husz bányász. A
köveken gubbasztottak, pipáztak s előttük a földön égett a mécses. A kis
üreg hamar megtelt pipafüsttel, a komisz dohány marta a szemét. Mind
hallgattak ebben a várakozó perczben, s ekkor a nagy csöndben hallani
lehetett, amint alattuk, fölöttük, körülöttük mindenfelé kopácsolnak az
emberek. A vastag sziklákon át száz meg száz apró, halk koczczantás
hallatszott, rendetlenűl, hol lassabban, hol gyorsított ütemben. Aztán
egyszerre tompa, visszhangtalan dördülés vágott a csöndbe, kövek közé
fojtott nagy, erős hang. Utána mindjárt egy másik, kisebb pukkanás. És
jött a kénfüst, köhögtek, dörzsölték a szemüket. És mindjárt szét is
széledtek.
Richter egyedül maradt a most már sötét üregben, a melynek rejtett
folyosóin egymásután haltak el a sárga lángok, meg az emberi szavak.
Csönd lett megint, ismét hallatszott az a végtelenül halk kis koczogás –
mintha félénk madarak koczogtatnának valami vastag ablakon.
Tudta a járást, s az egyik folyosó felé indult, hogy a felvonó géphez
jusson. A folyosó elején haladt még, kelletlenül, összehuzódva, hogy a
víz a nyakába ne csöpögjön, nagyokat lábalva a czuppogó agyagban, a
mikor messze valahol egy imbolygó fénypontot látott meg. Arrafelé már
hónapok óta nem dolgoztak, s mindjárt valami lopásra gondolt. El akarta
oltani mécsét, hogy megleshesse a titokzatos alakot, azonban látta, hogy
a világosság egyre közelebb jön. Szaporábban lépkedett feléje, s a
folyosó közepe felé már látta is a közeledő emberi alakot.
Bajtzár volt.
Hamarjában nem tudta, szótlanul menjen-e el mellette, vagy tegyen-e úgy,
mintha sietne, s mondja, oda se nézve;
– Szerencse föl.
De nehéz lett volna itt a föld alatt, ilyen magányos helyen úgy tenni,
mintha elkerülné a figyelmét. Aztán ideje se volt a gondolkozásra, mert
Bajtzár már előtte is állt.
– Richter úr, – mondta minden bevezetés nélkül – jó, hogy találkozunk.
– Állok a rendelkezésére – szólt Richter komolyan, kissé meghajolva.
Furcsán néztek egymásra. A mindig elegáns, európai Bajtzáron piszkos,
sáros kabát volt s valahol nagyon mélyen léphetett az agyagba, mert a
sár czombjáig ért, nem is lehetett látni, hol végződik a csizmája.
– Richter úr – mondta – még lehetne huzni a dolgot egy ideig, de az nem
ér így semmit. Vagy maga, vagy én.
Richter hallgatott. Várta a többit.
– Itt – folytatta Bajtzár – azt hiszem, nem lehet szó etikettről. Kell a
kutyának a párbaj. Nem szeretek a szamaraknak alkalmat adni, hogy
smokkoskodhassanak. Nem kell segéd. Én érzem, hogy mi egymás legnagyobb
ellenségei vagyunk. Beszéljünk nyiltan: szerelmes ön?
– Az vagyok.
– Az asszonyba?
– Abba.
Mélyen, hétszáz méternyire a föld alatt, két olajláng világánál hangzott
el ez a szó. A vőlegény megmondta, hogy másba szerelmes. És már
reszketett, izzott a dühtől. A mécsesét izgatottan lóbálta.
Bajtzár még közelebb ment hozzá:
– Hát én is szerelmes vagyok. És vagy maga, vagy én!
Ezt most már másodszor mondta, de más hangon, magasabban, rekedt
kiáltással.
Richter ordított:
– Mit akar tőlem?!
Itt nem volt visszhang. Csak ott maradt köztük ez az állati bődülés,
befogta az agyag, a sár, az a rettenetes nagy földtömeg, a mely fölöttük
feküdt, a hátán házakkal, emberekkel, a hó alatt alvó füvecskékkel.
– Magánál van a revolvere? – mondta Bajtzár.
– Nincs.
– Hát nálam van egy. Itt odább fölállunk. Sorsot huzunk. Az egyik lő
elébb; ha talál, jó, ha nem talál, kiáll a másik elibe.
Most nem is gondoltak arra, hogy más számba vehető riválisuk is lehet.
Csak egymást látták. A vőlegény érezte, hogy most már nincs menyasszonya
és vagy az asszony, vagy a halál… A másik pedig azt látta, hogy ez az
ember nagyon szerelmes lehet, ha ily sokat áldoz.
Kis kövekkel sorsot huztak. Bajtzáré volt az első lövés. Fölálltak,
mindenik a kezében tartotta a mécsesét.
A vér mind a fejükben lángolt, lüktetett. Még arra se gondoltak, hogy ha
az egyik meghal, a másikat bezárják.
Bajtzár lőtt és belelőtt Richter karjába. A kis német ordított egyet,
aztán a nagy fájdalomban szinte vonítva mondta:
– Összetörte a karomat. Én jövök.
Bajtzár odaadta a pisztolyt. És Richter kegyetlenül, hosszasan czélzott.
Nem törődött a balkarjával, de kétszer is le kellett eresztenie a
revolvert, úgy tépte a fájdalom az összezúzott csontot. Aztán megint
czélzott és nagy csöndben hallani lehetett összeszorított fogain átjáró,
sziszegő, mély lélegzetet.
Lőtt és nem talált. A sárba dobta a pisztolyt és megfordult, ment,
folytatta az útját a felvonógép felé. Csak ennyit mondott:
– Ez semmi. Mit értünk vele.
Aztán fölrándult a válla, úgy fájt. Távozóban mondta:
– Disznóság.
Elment. Mind messzibb járt tétova mozgással a mécsesének lángja. Aztán
csak egy kis fényes pont lett a határtalan vaksötétben. Bajtzár
fölszedte a pisztolyt a sárból és szégyelte, hogy az ő eszméje volt ez
az őrült, regényes párbaj. Érezte, hogy ez a fiú lefőzte. Kiállt és most
úgy viszi a meglőtt karját, mint valami kissé súlyos, kissé kellemetlen,
de azért nem jelentékeny terhet. Megindult ő is az ellenkező irányba. A
két pukkanásra senki se jött elő. Egész délelőtt durrogott a dinamit a
bányában. Az itt nem ujság.
És a mértföldhosszú, a szomszéd faluig vezető keskeny folyosón mindegyre
jobban távolodott egymástól a két fénypont. Sötétség maradt utánuk,
mérhetetlen, nap nem járta feketeség. És ha most ott maradt volna
valaki, a hol az imént szemben álltak egymással, hallotta volna a
félénk, gyönge koczogtatást, alul, fölül, jobbról, balról, hol gyorsabb
tempóban, hol kissé fáradtabban, de folytonosan, örökösen, a hogy már
talán kétezer év óta hangzik.