A kaszinó vendéglőse másnap délben, miután a levest már az asztalra
tette, kelletlenül szólt:
– Tetszik látni, most is hiányzik egy csomó úr.
A kis kövér korcsmáros némileg túlzott. Az «egy csomó úr» nem volt más,
mint Toganov és Richter. De túloznia kellett, mert ez kitünő pointe volt
előbbi panaszkodásaihoz. Ebéd előtt szóba egyeledett az urakkal és
elmondta nekik, hogy mióta a nagyságos asszony itt van, kevesebb a
jövedelme. Nyakán marad az étel. Az urakat pedig nem lehet
kényszeríteni, hogy abonáljanak, mert sokszor küldik őket más faluba,
Szélaknára, Selmeczre, Pestre is – szóval ez így nagyon szomorú. A
könyveit is előhozta:
– Kérem – mondta az elhízott emberek sipogó, vékony hangján – ki tudom
mutatni számszerint. Tessék nézni. Kedden csak két úr volt ebédre.
Azontúl az egész héten mindig hiányzott valaki…
A felesége a küszöbön állt és hozzátette:
– A mi rezsink nem olyan, hogy ezt el tudjuk birni… Ha nekem egy csirke
megmarad, az mindjárt kár.
Az urak közömbösen hallgatták ezt az ideszakadt két embert, a mint
panaszkodik. Eddig nem nagyon álltak velük szóba. Most egyszerre komikus
alakok lettek, a hogy az ajtóban álltak, panaszkodtak, mutogatták
piszkos kis könyveiket.
– Lássuk a húst – mondta Bajtzár.
Erre zsebredugta a könyvét a korcsmáros.
– Igenis – felelt még mindig panaszkodó hangon. Azontúl nem is beszélt.
Timkó úr, az orvos volt az első, ki a távollevőkről kezdett beszélni.
– Hol lehet Toganov?
– Egész éjjel nem aludt – mondta Wurm.
– Szerelmes – tette hozzá Bajtzár.
– Hát Richter?
Megint Bajtzár volt a leleplező:
– Az is.
– Csak nem az asszonyba?
– Nem lehessen tudni.
Ették a húst buzgó étvágygyal. Vértes halkan szólt, hogy a kocsmáros ne
hallja:
– Toganov talán az asszonynál ebédel.
A kis Wurm reménysugárral a szemében tette hozzá:
– Talán Richter is.
– Ez becstelenség volna Richtertől – jegyezte meg Bajtzár.
Nyilott az ajtó és Richter lépett be.
– Jó napot. Van még leves?
Azzal az asztalhoz ült. Az urak nem szóltak, mert Bajtzár legutóbbi
kijelentése minden beszélő kedvet elvágott. Kiváncsiak voltak, hogy most
mi lesz. Bajtzár már a multkor is összeveszett Richterrel. A nagy
csöndben kissé izgatottan dőlt hátra székében Bajtzár, s mi közben
szerette volna a közömböst játszani, így szólt:
– Richter úr, szidtuk. Azaz én szidtam, de csak föltételes módban.
Richternek nem lehetett jó kedve. A hangulat különben is feszült volt.
– Mit mondott?
Az elegáns Bajtzár nem akarta, hogy ő valakinek a háta mögött mondott
legyen valami rosszat.
– Az mondtam – szólt mosolyogva – hogy ha ön az asszonynál ebédelne, az
nem volna szép. Úgy mondtam, hogy becstelenség volna.
Richter letette a kanalat. Nézett, szinte csodálkozva, de izgatottan.
Aztán félrekapta a fejét, mert bejött valaki a szobába. Toganov volt.
Sápadt, virrasztó arczczal, komoran jött, valami köszöntést dörmögött és
leült enni.
– Azt mondta? – kérdezte Richter.
– Azt.
– Ha még egyszer mond rólam valamit kolléga, betapasztom a száját. Érti?
Föl is emelkedett ültéből, mintha fenyegetését mindjárt be is akarná
váltani. Bajtzár fölvette kabátját, kalapját és ment.
– Alászolgája, uraim.
– Tészta nem tetszik? – kiáltotta utána a korcsmáros.
– Nem.
Kiment. Csönd lett, csak az üvegajtó mögött hallatszott a korcsmáros
duruzsolása, amint németül mondta a feleségének, hogy ezek mind meg
vannak bolondulva. Az urak nem mertek szólni. Az első párbaj gondolata
lebegett közöttük, itt, ezen a békés, baráti kis telepen. És Toganov se
szólt, Wurm se szólt, Vértes is hallgatott, a doktornak se volt kedve
beszélni. Ő már látta is magát párbajorvosi minőségben. Richter érezte,
hogy neki kell beszélnie. Hát beszélt:
– Mit akar ez tőlem? – mondta. – Soha életemben nem bántottam senkit. Ez
a majom pedig most már másodszor kezd ki velem. Egyszer úgy rá találok
ütni, hogy soha többé nem kel föl.
– Borzasztó, borzasztó – bátorodott fel most már a kis Wurm is – azelőtt
sohse történt ilyesmi.
Richter folytatta:
– Elég bajom van nekem, mit kezd ki velem még ő is. A Jolán beteg, onnan
jövök és itt mindenféle ostobaságot beszélnek.
Wurm elhallgatott. Neki elég volt annyi, hogy a Jolán beteg. Ez igazán
fájt az ő szivének. Mint a régi idők reménytelen szerelmesei, szeretett
a távolból jót tenni a leánynyal, gondolni rá, gondoskodni róla, a
nélkül, hogy az tudná.
– Nem is jöttem volna ide, mert már a multkori pimaszsága óta nem tudok
a szemébe nézni. De a doktor úrnak akartam megmondani, hogy ebéd után
menjen oda.
– Odamegyek – mondta a doktor.
Vértes fölkelt, köszönt és elment. A doktor még fekete kávét kapott,
aztán ő is távozott, a legújabb beteghez sietve.
Toganov még mindig hallgatott. Valamire készült. Richter gondolkozva
szívta a szivarját. Wurmmal egyikük se törődött. Az szegény igazán
szomorú volt, mélyen szomorú. Majd ő is felkészült, s elhatározta, hogy
véletlenül találkozni fog a doktorral, a mikor az Csenkééktől visszafelé
jön.
Így már csak ketten maradtak. Úgy egy negyedóráig hallgattak, a nélkül,
hogy gondolataikban egymásról tudomást vettek volna. Aztán Richter –
miután bizonyára elhatározta magát valamire – egyet szippantott a
szivarjából és rászólt az oroszra:
– Was ist, Toganov?
Erre nagyot sóhajtott Toganov, fölkelt és azt mondta:
– Nichts.
Ő is elment. Richter egyedül maradt.
Az orosz naposabb úton ment a hivatal felé. Most már erősen elhatározta
magában, hogy fölmegy az asszonyhoz és beszél vele. Ment is, elment a
hivatal ajtaja előtt, föl a lépcsőn, csökönyösen, szinte vadul, mindenre
készen. Az igazgató egész nap nem volt otthon. Így még könnyebb lesz
beszélni az asszonynyal.
– Toganov úr szeretne a nagyságával beszélni, – mondta a libériás tót.
– Tessék bejönni.
Éva az ablaknál ült és himezett.
Az orosz már napok óta készült erre a látogatásra. Tudta, hogy az első
mondatoknál lámpaláza lesz, de bizott abban, hogy ez hamar elmulik.
Tenni kellett valamit, ez bizonyos volt. Az asszony leültette, szembe
magával, az ablakhoz. Künn sütött a nap, a téli, ebédutáni édes napsugár
járta a háztetőket, az utczát.
– Nagyságos asszony – kezdte az orosz kissé hivatalosan – én valami
nagyon furcsát fogok önnek mondani. De ne haragudjék érte. Nézze, nekem
itt senkim sincs. A legközelebbi élőlény, aki hozzám tartozik, két
országon túl lakik egy kis faluban. Az apám…
Édesen, családiasan, melegen hangzott el köztük ez a szó: apám. A kis
öreg orosz, a ki fűszert árul egy hóborította kis muszka faluban. Valami
ócska, sötét kis boltban. Hátul petroleum-lámpa ég.
Az asszony letette a himzést és igazi rokonszenvvel hallgatta ezt a
sötétfejű oroszt. Ezt a tehetetlen erős fiút, a ki most az apja említése
után egyszerre gyerekké vált.
– Az apám – mondta – nagyon okos ember. Ő bizonyára jó tanácsot adna, ha
hozzája fordulnék, de félek, hogy megijesztem.
Most már erősen érdeklődött Éva:
– Hát mi az, kedves Toganov, miről van szó?
Toganov a földre nézett:
– Arról van szó – mondta nagyon csöndesen, alig hallhatóan – hogy
szerelmes vagyok. Nagyon szerelmes vagyok.
Eszébe jutott, hogy ezt talán már mondták is itt ennek az asszonynak.
Hozzátette:
– Nem csak én magam.
Hallgattak egy kicsit. Az asszony kinézett a kedves napsugárra. Sokat
gondoltak e perczben. És Toganovnak elmulott a lámpaláza.
– Én magába vagyok szerelmes – szólt – de úgyis tudom, hogy hiába. Nem
is jöttem másért, csak tanácsért. Azt fogom tenni, a mit mond.
Éva már sajnálta is az árva oroszt s a hogy lehajtott fejét nézte,
meglátta rajta a nagyon fekete férfiak korai ősz hajszálait.
– Egy ősz ember – gondolta magában – és ilyen árva, ilyen tehetetlen,
ilyen szerelmes.
Érezte, hogy egy kis sajnálaton kívül semmi köze sincs hozzá.
– Adjon tanácsot – mondta az orosz.
Éva a szemébe nézett a jó okos asszonyok ama pillantásával, a mely
honorálja azt, hogy ez az ember meg tudna halni érettük.
– Utazzék el – mondta.
És ez úgy hangzott, mintha már életében sokaknak mondta volna. Mint a
hogy az orvos mondja: «Maradjon ágyban.»
– Hová?
– Haza. Menjen az apjához és mondja meg neki, hogy messze, messze, egy
szerencsétlen asszony csókolja a kezét. Mert ilyen jó, becsületes fia
van.
És már szerette az okos, öreg kis muszkát. Látta is, a mint bundában,
fülére húzott sapkában áll a boltajtó előtt és pipázik. Csak szép fehér
szakálla látszik. Jönnek a szomszédok és kérdik: «– Mit csinál a fiú?»
És az öreg egy levelet mutat s mondja: «A fiú vegyész.»
Toganov fölállt:
– Hát én elmegyek – szólt és a kezét nyujtotta az asszony felé.
Az asszony kezet adott neki:
– Csókolja meg a kezemet.
Aztán úgy álltak ott kis ideig. Az orosz a szájához szorította a
madárbőrű finom asszonyi kezet. És érzett a csókján, hogy ez kevés neki,
az asszony szinte szomorúan nézte. Majd halkan mondta:
– Nézze, Toganov úr. Maga az egyetlen ember, a kit én szeretek. Már úgy.
Lehetett volna a barátom. A pajtásom. És szerelmes. Nagyon kár…
Az orosz elfordult. Talán sírt. Kiment csöndesen, megnyugodva. Lement a
lépcsőn, a kis térre. A gépész a napon ült és pipált, a gépész nagyon
irigylésreméltó ember volt. Még fölnézett egyszer az ablakra. Éva a
himzése mellett ült és nem himezett. Ez jól esett neki. Valami csöndes,
szinte jóleső szomorúsággal ment át a téren, el a másik tárna felé.
Ilyen törékeny egy orosz vegyész – gondolta.
A doktor jött vele szemben Wurmmal. Nem is kérdezett tőlük semmit, azok
mégis feleltek:
– Rosszul van, nagyon rosszul.
– Kicsoda?
– Kicsoda? Hát a Jolán. Láza van. Ezt is az az asszony csinálta.
Wurm egészen sápadt volt. Az orosz a szép, a finom, az illatos asszonyra
gondolt.
– A vőlegénye feléje se néz – mondta Wurm. A doktor pedig hozzátette:
– Az is bolond.
Azzal elváltak. A nap nagyon szépen sütött, az olvadás illata lengett
körülöttük. A valahol nagyon messze már sarjadó tavasz idáig reszketett
a langyos levegőben. Az orosz lefelé ment, a másik kettő csöndesen
baktatott fölfelé. És a doktor elgondolta, hogy ha Éva nem jött volna a
faluba, a vegyész most a laboratoriumban ülne, Wurm könyvelne, s ő pedig
otthon pipálva olvasná az ujságot.
De az asszony eljött a faluba.