Kilencz óra mult néhány perczczel, a mikor Toganov úr megérkezett az
igazgatósági épület elé. Fölnézett az emeleti ablakokra s látta, hogy
világos van a szalonnak szolgáló szobában. Erre aztán nyugodtan,
csöndesen bement a kapun s megindult fölfelé a lépcsőn. Most már biztos
volt, hogy fönn vannak a kollégák. Ez rendes esti szokás lett. Hogy
fölért a kis folyosóra, egy kicsit hallgatózott. A szobából halk muzsika
hallatszott. Az asszony megint valami szomorú szerelmes dalt játszott.
Hetek óta ilyenekkel traktálta az urakat és a szerelemről beszélt velük.
Toganov egy kicsit hallgatta a zenét, aztán kellemetlenül kezdte magát
érezni. Majd megfordult s halkan ment lefelé a lépcsőn. Meggondolta
magát.
A földszinten az iroda üvegajtaján át világosságot látott. Benyitott.
Wurm úr mosta kezét a közös homokszappannal.
– Hát maga mit csinál itt, Wurm?
– Megyek haza – felelt a könyvelő s fölemelte vizes ujját: – pszt!
Figyeltek. Felülről, a falon át Éva hangja hallatszott, a mint az előbbi
dalt énekelte. Egy kicsit hallgatták, aztán a szerény Wurm, a ki azelőtt
nem nagyon koczkáztatott ilyen kijelentéseket, megjegyezte:
– Nem szeretem az ilyen dolgot. A nagyságos asszony megbolondítja még
mind az urakat.
– Maga nem megy föl?
Wurm törülközés közben felelt:
– Nem én. Mostanáig dolgom volt, most hazamegyek. Ezek az urak most
mindig az órára néznek és a mikor csak lehet, már előbb elszaladnak
vacsorázni, hogy valahogy el ne késsenek a konczertről… Nekem ugyan nem
kell.
Azzal, mintha ez valami nagy erény lett volna, a mosdóra csapta a
törülközőt.
Toganov nem árulta el, hogy visszafordult az útról.
– Én most jövök a kis vasúttól – mondta – jöjjön haza. Megyek én is.
Majd főzünk teát.
Wurmnak tetszett ez a kis különválás. Vette a kabátját, eloltotta a
lámpát, bezárta az ajtót és ment az oroszszal. Egy házban laktak,
ugyanannál a tótnál. Otthon a kis vaskályhára tette a teáskannát az
orosz és pipára gyujtott. Wurm a kályhához ült és a petroleumlángba
nézett. Ez a két egyszerű ember sokszor szokta így tea mellett elmondani
egymásnak véleményét a világról. Most különösen bensőnek tünt fel
előttük ez az együttlét, mert elgondolták, hogy a többi most az
asszonynak udvarol.
– Ki hitte volna ezt, – mondta Wurm. – Egy hónappal ezelőtt úgy éltünk
itt, mint a barmok.
Aztán, hogy az orosz nem felelt, csak egy másik székre tette a lábát,
minden átmenet nélkül hozzátette:
– Ez a Richter nem érdemli meg azt a leányt.
Az orosz még mindig nem szólt. Mély fekete szeme a falat nézte s komor
redők ültek a homlokán. Wurmot ez nem alterálta:
– Nem érdemli meg – beszélt – higyje el, Toganov úr. Én tegnap olvastam
az ágyban egy regényt; abban az van, hogy egy férfi megcsókolja a
menyasszonyát, titokban, hogy senki se lássa. Oly szép regény ez. Én úgy
elgondoltam, hogy ha én Jolánt úgy megcsókolhatnám egyszer, hogy senki
se lássa, de ő akarja… ez olyan gyönyörű volna, Toganov úr…
A kis kályhán sustorogva türelmetlenkedett a teafőző. Most kezdett
forrni a víz. Wurm ezt nézte, miközben halkabban folytatta:
– Én még mindig nagyon szeretem ezt a leányt. Én mindig mondtam magának,
Toganov úr. Kezdem látni, hogy az a Richter nem is olyan nagyon
szerelmes. De én mégsem remélek. Nem tudnék feleségül venni egy olyan
leányt, aki…
Forrt a víz. Toganov belefordította a kanálra kikészített teát.
Most szólalt meg először:
– Adja ide a csészéket – mondta.
Wurm már tudta, hol vannak a csészék. A kályha mellé tette egy székre.
– Maga még mindig szerelmes? – kérdezte aztán Toganov minden érdeklődés
nélkül. Aztán teljesen közömbösen tette hozzá:
– Járjon a nagyságos asszonyhoz, hátha beleszeret.
Wurm beöntötte a teát, mondván:
– Igaza van. De én szamár vagyok.
A jó orosz tea illata szállongott közöttük. Kanalazni kezdték. Wurm az
orosznak az arczát nézte, aztán hirtelen megszólalt:
– Maga miért nincs ma a hangversenyen?
Gúnyosan hangversenynek hívták egymás közt a vacsora utáni
összejöveteleket.
Toganov vállat vont. Majd letette a csészét és erősen a szemébe nézett a
könyvelőnek:
– Én vigyázok magamra.
– Nem lehet – mondta nyugodtan Wurm.
– Hát én megmutatom, hogy lehet. Soha többé nem megyek föl este. Soha
nem nézek az asszonyra. Nem is megyek ki az utczára, ha tudom, hogy
sétál.
Ezt már mind mélyről jövő, komoly hangon mondta, de már nem birt
magával. Fölállt, nadrágzsebébe dugta a kezét s sétálni kezdett a
szobában.
– Úgyse marad itt sokáig. De a míg itt lesz, engemet nem lát. Engemet
nem fog megbolondítani ezekkel a muzsikákkal, meg a szemével. Én nem
hagyom magamat. Én egy szegény ember vagyok. Hagyjon nekem békét.
Nagyon egyedül érezte magát ebben a pillanatban itt Európa közepén, a
sok idegen közt. Az apjára gondolt, a ki Odessza mellett fűszeres volt
egy kis faluban.
– Haza fogok menni – mondta fájó, de mégis durczás hangon.
Wurm szürcsölte a teát. Kissé félt ettől a sötét orosztól. Azt hitte,
hogy nihilista. Ha így kitört belőle valami, nem szeretett ellene
szólni. Csitította:
– Üljön le Toganov úr, kihül a teája.
– Haza fogok menni – mondta csökönyösen – már két év óta nem láttam az
apámat.
Messzi tájakon át Dél-Oroszországban járt a lelke. Sok volt benne a
keserűség. Leült és hallgatva itta ki a teát. Aztán az előbbi hangon
szólt, hogy újra szájába vette a pipát:
– Engem ne bántson.
Ez az asszonyra vonatkozott. Wurm, a ki a kereskedelmit végezte Pesten s
azért igen okos fiúnak tartotta magát, így védekezett:
– Feküdjék le, Toganov úr. Ma nagyon izgatott.
Toganov csöndesen mondta:
– Nem fekszem le. Reggelig itt fogok ülni.
Wurm nem szólt semmit. Még egy ideig fujta ő is a füstöt, aztán
ajánlotta magát és aludni ment, hátra, az udvar túlsó végébe. Toganov
szótalan maradt, a köszöntését se fogadta. Mozdulatlanul ült a kályha
mellett, szítta a pipáját és egy pontot nézett a sötét falon. Csupa füst
volt a szoba s a kis kályha pokoli melegséget árasztott. Egészen vörösre
izzott. Virasztani való éjszaka volt.
Wurm úr levetkőzött a szobájában, elfujta a gyertyáját s a mint szokta,
nagy sóhajtással bujt a dunna alá. Aztán félhangon mormolta, a mit az
előbb nem mert, de szeretett volna hangosan mondani:
– Maga szerelmes, Toganov úr.