A fagy engedett és mosolygó napok következtek. Az uraknak pedig rendes
szórakozásuk lett, hogy vacsora után, különösen a csütörtöki estéken
fölmentek Évához egy kis teára. Az egy kis tea tizenkettőig is eltartott
és már nem világítottak ki két szobát a kedvükért. A kis csevegéshez,
zongorázáshoz elég volt egy szoba is.
Lassankint a ház rendes vendégei lettek s valósággal úgy érezték
magukat, mintha vacsora után hazamentek volna az ő igazi családjukba. Ez
tetszett mindenkinek. Viták kerekedtek, kicsiny hangversenyek történtek
ezeken az estéken. Csak a bányatiszték nem voltak ott. Ők nagyon is
messze laktak, sok lett volna éjnek idején annyit gyalogolni.
Jolán kisasszony pedig nyugtalan lett. Otthon szobájába vonulva
elgondolta esténkint, hogy most megint az asszonynál vannak az urak s ő
még mindig a heliotrop érzéki illatát érezte ki ezekből az estékből.
Lefekvéskor pedig a Werther zenéje járt a fejében. És mindezt Richternek
hallania kell, éreznie kell, ha ott van. És Richter beszélget az
asszonynyal. És Richter nem tagadja, hogy elég jól mulat ezeken az
estéken.
Egyszer meg volt híva ebédre Richter és nem jött el. Ezt még sohse
tette. Jolánnak ettől annyira megfájdult a feje, hogy majdnem a doktort
hívták. Későn, délután jelent meg náluk a mérnök.
– Miért nem jött? – kérdezték.
Akarta a nyugodtat adni, de nem sikerült neki:
– Fölvitt ebédelni az igazgató – mondta kissé rendetlenül – valami
ügyünk volt… vele kellett ebédelnem. Azt mondta, hogy ő majd ki fog
menteni Csenke bácsinál.
Erre mind elhallgattak. Jolán, a ki e perczben csak annak örült, hogy
itt látja, érzi a fiút, nem is kérdezte meg, hogy az asszony is ott
volt-e az ebéden.
Aztán bement Richterrel az ő tiszta kis szobájába. Itt ültek egy kicsit
és már akkor megint erőt vett a nyugtalanság a kisasszonyon.
– Csacsi bácsi – mondta furcsa mosolygással – nekem nem tetszik, hogy
maga az asszonynál ebédel.
Richter nem felelt. Ő is mosolygott, aztán vállat vont. Ez nem volt elég
a lánynak, aki fölháborodó visszautasítást várt.
– Csacsi bácsi – szólt megint – én nem akarom, hogy maga szerelmes
legyen az asszonyba.
Erre nagyon fájt volna nem tetsző feleletet kapnia, hát nem is engedte
szóhoz jutni Richtert. Megfogta a fejét, gyönge kis melléhez szorította.
Aztán eleresztette s ajkát kinálta neki. A mérnök pedig megcsókolta a
száján.
– Oly hideg az ajka – mondta a lány.
Megint megcsókolta, most már olyan nagyon és erősen, hogy Jolán
beleszisszent. Kipirult az arcza, máskor vértelen ajka most lángolt, A
hogy csak izmaiból kitellett, az ajkához szorította a fiú fejét s így
beszélt, ajkát az ő száján mozgatva, forró lehellettel:
– Nem akarom… édes… édes…
Az ablakon, a fehér függöny alatt valami szagos virág nézte őket. Ez a
virág – furcsa – tél közepén nyilott. A lány ápolta. Más nem volt a
szobában, csak ők ketten, meg a virág. És Jolánka mégis félve fogta át a
fiú nyakát, miután vége volt a csóknak és sírni tudott volna, úgy félt
valakitől. A mi erő volt benne, azt kiadta. Most már csak gyönge
simulással tette fejét a fiú mellére, s a hogy hallotta a szíve verését,
arra a taktusra mondta:
– Nem akarom…
De hogy erre a taktusra mondta, ezt nem tudta más, csak ő.