Az urak már le se feküdtek. Délutánra halasztották az alvást, csak éppen
megmosakodtak egy kicsit, úgy mentek az irodába. Délben is álmosan
gyültek egybe az ebédnél, semmi se izlett nekik. Az egyetlen frisskedvű
ember a doktor volt köztük, a ki nem mehetett el az estélyre, mert
tanácskozáson volt Selmeczen, ott is aludt. Ennek aztán mesélték a
részleteket. Bajtzár vitte a szót. A mikor szivarra gyujtottak, a doktor
– magas, sovány, fekete alak, mintha a középkori alkimiából szakadt
volna ide – hátradőlt a székében s csak éppen, hogy mondjon valamit,
kérdezte:
– És hogy tetszik az asszony?
– Nekem nagyon tetszik – mondta Bajtzár.
És erre hallgattak egy kicsit. Az asszony mindenkinek tetszett. És a
csöndben beleszólt Richter, igen halkan:
– Azt láttam.
Erre megint csönd lett, nem szándékosan, de mert mind fáradtak és
álmosak voltak. De Bajtzár mégis vörös lett. Erősen ránézett Richterre.
Ez nevetett:
– Láttam… hát láttam, mi van abban?
A kérdést már komolyan mondta, inkább csodálkozva, mint haragosan. De
Bajtzár mérges volt és odavágta:
– Nem szeretem a szamár viczczeket.
Szégyelte azt a gondolatot, hogy ő, a ki sokat adott arra, hogy
világfinak tartsák – az első, a kinek tulontúl megtetszik Éva. De
nyomatékos volt ez a rendreutasítás, mert két év óta ez volt az urak
közt az első éles hang. Nagyon kellemetlenül is esett. Talán el lehetett
volna ütni valami tréfával, ha Richter most már nem átallotta volna a
dolgot a többiek előtt. Visszaröpítette:
– Engem ugyan ne tanítson rendre!
Erre aztán közbe szóltak a békítők, a veszekedések igazi csinálói.
Csitították őket, véletlenül nem is lett baj a dologból. De pirosak
voltak mind a ketten, úgy, hogy komoly színe volt az egésznek. Így is
mentek szét az ebédről.
– Szamár vagy, Sándor – mondták Bajtzárnak, a ki komolyan haragudott:
– Hagyjatok békén.
És már kevesebb lett a tréfa az irodában, meg a katzenjammer is
mutatkozott. Mindenki végezte a dolgát, várta az estét, a puha ágyat és
az elalvás előtti édes, álmos perczeket.
Az asszony nem ment ki sétálni. Csak ebéd után kelt föl s a szobájában
maradt, olvasott. Egyedül volt és nem gyujtotta meg a lámpát. A fiúkról
csak keveset gondolkozott, de úgy vélte, hogy csacsik és nevetséges
figurák valamennyien. A melyik ez alól kivétel, az jelentéktelen. A
tűzhöz ült és nézte. Volt oka így egymagában ülni, hallgatni és
összehúzott szemmel nézni a tüzet Csütörtök volt s a mai délutánt
tulajdonképen Pesten, az Erzsébet-körúton kellett volna töltenie. Meg
volt híva egy barátnőjéhez zsúrra. Érezte, gondolta, hogy ez lesz az
első délután, a melyen magyarázzák, bonczolgatják Pestről való
eltünését. Arra alig mert gondolni, de azért homályosan átsuhant lelkén
a gondolat, hogy kellemetlensége is lett volna ezen az összejövetelen.
Hogy valami prüd asszony elment volna onnan miatta.
Elmerülő pillantással nézte a tüzet, mintha a mulandóságot nézte volna.
E pillanatban nagyon fájt valami a lelke mélyén. Bosszúsan ideges,
lázadó fájdalom volt, a miért így számüzetésbe kellett mennie. Majd
behunyta a szemét és maga elé képzelte a léha, ostoba és unalmas pesti
zsúrt. A fülig körülnyakkendőzött urakat, a tenyészéletet élő
asszonyokat, a kik úgy nőttek ki a szerelemből, mint a bárányhimlőből.
Utálta őket.
És bámulta a tüzet mély, gondolkodó pillantással, a tűzimádók forró
szerelmével. Ezeréveken át jön, száll vissza belénk a tűznek ez a pogány
imádata, magányos, bús délutánokon. Életünk nagy leszámolásait ennél az
oltárnál végezzük.
Halkan nyilt az ajtó és a sötét szobában megjelent a ritter. Egyideig
állt az ajtónál, aztán ő is leült a nyitott kandalló mellé, szótlanul
nézte a tüzet. Tudta, hogy most nem illik szólni. Nemes ilyenkor a
hallgatás és rokonság árad belőle. Együtt hallgatni az igazi rokonok
mély és emberi vonása.
Az asszony szerette volna azt mondani a ritternek:
– Köszönöm, hogy nem hagysz egyedül.
S a ritter szerette volna mondani:
– Szivesen jöttem, itt maradok. Nézd erős vállamat, komoly, okos
fejemet. Ez a tied.
A szétmállott, izzó zsarátnokon új hasáb lángolt. Kivetette fényét a
szőnyegre. Valami kicsit búgott is a kémény. A parázs mélyvörös
világából apró lángok keltek életre. Úgy lebegtek a parázs fölött,
mintha külön, önálló életük lett volna. Hátul a sárgák, aranyosvörösek
kergetőztek, itt-ott megvillant közöttük a rózsaszínű és a viola.
Nézték, a mint szökkentek, vékony nyelvüket addig nyujtották, a míg el
nem suhantak, a semmibe válva.
Az asszony azt gondolta: új életet kell kezdeni. Ez a kis falu pihenő
állomás. Valamit ki kell eszelni, okosan, szépen, hogy visszatérhessen
igazi földjére, a városba. Majd furcsa ellentétképpen a bányahivatal
uracskái jutottak eszébe. Gondolatban végignézett rajtuk. Látta ezt a
kis világot, ezt a fakó szerelmet Richter és a lány között. Majd
elgondolta, hogy most hol van; óriási hegyek közt, rengetegek alján,
felül minden csupa-csupa hó… A föld pedig férges alatta, tele
veszedelmes féreggel, járatokat vájó, követ őrlő, sápadt emberrel.
– Érdekes hely – mondta csak úgy gondolatban. Az ajka meg se mozdult.
A kandallóban nedves volt a hasáb. Forrt, főtt, sziszegett benne a pára.
Majd meggyuladt, haragosvörös nagy nyelvek csaptak föl belőle, szívták,
ették, emésztették a fát, a míg csak ketté nem mállott tüzes
roppanással, bele fordulva a parázsba, szaporítva a röppenő szikrákat, a
gyorsan suhanó lángocskákat, a lassanként mélyvörös, nyugodt parázszsá
váló, egyre fénytelenebb, csöndesebb, majdan a hamu alá búvó tüzet.
A ritter most nagyon sajnálta, az ő jó német szivével, komolyan és
igazán. És elgondolta, hogy mit ér minden, a mikor az igazi nagy bajok
ily nagyon láthatatlanok és csöndesek. Az arczát kissé égette a tűz, de
ezzel nem is törődött. A nagy csöndben meghallotta, a hogy az urak
távoztak a földszínti irodából. Beszélgetés, ajtócsukás hallatszott
tompán, a falakon át. Aztán mély csöndesség lett. Valahol a házban ütött
egy óra. Most érezte, hogy egyedül vannak a házban és lassú
ereszkedéssel, nyugodtan szárnyalva érkezik az este. Nem mert szólni.
Éva a térdére könyökölt s most már izzó arczczal, ragyogó szemmel nézte
a tüzet. Az alulról jövő zajról ismét eszébe jutottak az urak. Ekkor
gondolt először arra, hogy ő itt az egyedüli asszony. A tisztné senki, a
vérszegény, sápadt lány pedig semmi és azonkivül menyasszony. Egy kicsit
gondolt arra is, hogy könnyebb lesz felejteni, ha az urakkal
foglalkozik. Majd, hogy csunya vágyaikra gondolt s a negédeskedő
Bajtzárra, szinte ijedten húzódott közelébb a ritterhez.
A tűz hamvadt, egyre hamvadt, már annyi fénye se volt, hogy pirosra
festhette volna az arczukat. Csak a kandalló mélyén fölfelé szálló
füstbe tolakodott be a parázs csodálatosan mély, komor vörös szine,
besugározta a füstparányokat, úgy ment fölfelé valami vöröses-fekete
csöndes gomolygás a kéménybe.
A nagy forróság után fáztak. És a hidegséggel együtt megjött a szólás
ideje is. A ritter erőltetve mosolygott, s mintha most jutna eszébe, de
valójában azért, hogy Évának egy kis olcsó örömet okozzon, szólt:
– Ezek a csacsi emberek már egészen megbolondultak. Azt mondja a
vendéglős, hogy már majdnem összevesztek a kaszinóban…
Éva is mosolygott és fölnézett reá, kérdő pillantással. A ritter, mintha
Éva gondolatát hagyná helyben, felelt:
– Temiattad.
Mosolyogtak, s erre már a tűz a hamú alá bujt, csak itt-ott pislogott ki
alóla sunyi piros szemeivel.
– Igen – mondta a ritter és hozzátette: – mehetnénk vacsorázni.
Fölkelt, a karját nyujtotta Évának. Éva még mindig mosolygott, igen
csöpp kis vidámság szaladt be a lelkébe erre a leleplezésre, egy nagyon
olcsó gyönge kis diadal e fölött a pár hivatalnok fölött.
A ritter ezt meglátta rajta s örült. Persze, örömében ismételte is:
– Összekaptak miattad…
Éva vállat vont, mintha mondaná:
– Törődöm is velük… de azért jól esik.