Lenn, a földszinti irodában egyre nőtt a kiváncsiság, erősebb lett a
várakozás. Beszélni nem nagyon beszéltek a dologról, de például minden
ajtónyíláskor valamennyien felkapták a fejüket. Az igazgatótól nem
kérdezősködtek, az pedig a maga jószántából nem mondott semmit.
Ez az állapot néhány napig tartott így. Évát már ismerték, mert minden
délután kisétált az igazgatóval. Persze szépen köszöntek neki s ő
fogadta is grácziával, igen kegyesen. És most már gondolták, hogy valami
nagyobb stílű bemutatkozás lesz a ritternéli különben már megismertette
volna őket az asszonynyal.
A harmadik vagy negyedik nap délelőttjén Richter, a ki épp az
igazgatótól jött, megállott az iroda közepén.
– Meg vagyunk híva – mondta olyan arczczal, a minővel egy szoczialista
pártvezér adná hírül, hogy egy főherczeg eljön a gyűlésükre.
Bajtzár találta el a legközelebbi kérdést:
– Hová?
– A nagyságához – szólt gúnyosan a kis Richter, szinte bosszankodva,
hogy ő a hírnök. – Most mondta a ritter, hogy még ma meg fog hívni
valamennyiünket…
Erre aztán nem feleltek. Bajtzár megpödörte a bajuszát, aztán tovább
rajzolt. Toganov a levegőbe nézett. Teljesen egykedvű csak Wurm maradt,
az egyetlen zsidó, a könyvelő. Ő a magas asztal mellett állt s iszonyú
nagy könyvekbe írt számokat és betűket.
Még a déli csöngetés előtt lejött az igazgató és meghívta őket. Azt
mondta, hogy ő nagysága eddig gyöngélkedett, de most már jól van s
vacsora után szívesen látja az urakat teára. Az urak szépen megköszönték
s csodálatosképen délben az asztalnál nem beszéltek erről semmit. Este a
vacsoránál feketében jelentek meg s együtt indultak kissé izgatottan, a
vacsorát kissé elnagyolva, szivar nélkül, az igazgatósági ház felé.
A lépcsőn fölmenet furcsállották a fehérkeztyüs, libériás inast. Ilyen
eddig nem volt itt. Belülről már zongoraszó hallatszott és beszélgetés.
A bányatiszték már ott voltak. Mialatt az urak künn vetkőztek,
elhallgatott a zongora. Bajtzárt lökdösték előre, most mindenki
egyszerre szerény és félszeg lett. Bajtzár kopogtatott s erre bevonultak
a szobába. Hogy semmi fennakadás ne legyen, az asszony elibük sietett s
mosolyogva, mintha most venne először tudomást arról, hogy ők is a
világon vannak, kezet szorított velük. A ritter elégedetten állott az
asszony mellett és a neveiket mondta:
– Bajtzár úr…
Az illető mindig megmondta a nevét:
– Bajtzár.
– Wurm úr…
– Wurm.
Kezet fogtak, félreálltak. Utolsónak maradt Richter.
– És Richter úr – mondta az igazgató.
– Nevem Richter.
– Örvendek – mosolygott Éva s hogy a mérnök a bányatiszt felé ment,
odasúgta az igazgatónak:
– Ez a vőlegény?
– Ez.
A bányatiszt Ferencz József-kabátban ült egy igen mély fotelban s
rosszul érezte magát ebben a pózban. Szinte örült, a mikor a
fiatalemberek egy része eléje állott bányászati ügyekről beszélni. Az
asszony mellett csak Bajtzár és Vértes maradt, a ritter az állami tiszt
feleségével beszélgetett. Jolán a zongoránál ült és Richterrel
suttogott.
Éva olyan ruhában volt, a mit angol ruhának neveznek, azaz, mintha le
lett volna öntve szövettel. Semmi fölösleges, alul a földig ér, felül az
állig, a karon majdnem az ujjakig. De azért áruló s izgató ruhaforma,
derékon felül majdnem nem egyéb, mint halványlila meztelenség. A haját
leeresztette kétoldalt a fülére, stilizált, igen érthető formája lett
így az arczának.
A teát ő maga osztotta ki s aztán leült oda, a hol a legtöbben voltak.
Az urak szürcsöltek, még kértek czukrot, azaz megkérdezték, hogy hol a
czukortartó. Finom czigarettafüst lett a szobában, egyöntetű, ugyanabból
a dobozból való egyiptomi szivarkákból szállott szét. Az elegáns Bajtzár
pompásan csevegett s ennek láthatólag örült. Mint a ki régen nem
bicziklizett, aztán egyszer hozzájut és konstatálja: «nini, még tudok!»
A bányatiszt körül is hangosabban folyt a szakbeszélgetés, az emberek
nekibátorodtak. Majd az asszony odakiáltott:
– Hagyják már azt a csúf bányászatot.
Erre a két szerény, Wurm és Vértes mosolygott, a faképnél hagyta Csenke
bácsit s kezében a csészével Bajtzár mögé állt. A szokásos hazudozás is
megindult, így:
– Látjátok – ezt Bajtzár mondta – most megkaptátok a magatokét!
Az asszonyhoz fordult:
– Ezek az urak folyton kövekről beszélnek.
Az asszony nevetett s a két szakférfiút maga mellé ültette. Ezek a
pamlagon egészen otthonosan érezték magukat, csak éppen Wurmban maradt
egy kis irodaízű félszegség, passzive ő résztvett mindenben;
megmosolyogta a viczczeket, ha mindenki azt mondta: «ohó!» – ő is
mondta, talán ha mindenki ölt volna, ő se maradt volna külön. De aktive
nem csinált semmit. Egymagában ő csak könyvelő tudott lenni.
– Maguk se vonuljanak úgy el!
Ez Jolán kisasszonynak szólt és Richternek. A haszontalan Richter erre
nem mosolygott. Helyette is mondta a lány:
– Itt vagyunk!
És ők is odamentek.
Most már mind együtt voltak Éva körül, beszéltek, pompásan érezték
magukat. Csenke bácsi anekdotákat mondott abból az időből, a mikor ő még
a selmeczi akadémián járt, Éva nevetett rajtuk. Egy kicsit ki is pirult
– tán a melegtől, vagy annyi férfi miatt, szóval élénk volt, kedves,
ragyogott a szeme.
Éjfél felé egy kis kártyapartit rendeztek az irodában, a mely ebbe a
szobába nyilt. Az igazgató és Csenke bácsi forszirozta a kártyát s Wurm
úr volt szíves harmadiknak odaülni.
Éva a zongorához ült. Nem is annyira zongora volt ez, mint inkább
pianino. Az igazgató szokott néha játszani rajta. Az urak
kötelességüknek tartották iszonyú nagy várakozással körülállani az
ébenfahangszert.
Az asszony egy pár akkordot vett és ekkor eszébe jutott valami. Tetszett
neki ez a sok fajankó. Ezeknek valami igen szentimentálisat kell
játszani – gondolta. Kiváncsi volt, hogy miképpen reagálnak. Erre a
czélra Massenet-t találta a legalkalmasabbnak. És egy kicsit az ő
szivének is jól esett ez a lágy, szomorú muzsika, _Werther_, tele
bánatos szerelemmel, s azzal a minden melódiából kireszkető sóhajjal,
hogy valaki máshoz ment férjhez, nem ahhoz, a kit szeretett.
És elkezdte. Igen nagy csönd lett. Az akkordok halkan zengtek a
szobában, a dallam visszavitt a multba, kereste a szivekben a rejtett
sóhajtásokat. Tele lett szomorú zenével a szoba és mindenki hallgatott,
még a kártya is megakadt az irodában. Mindenki ezé a muzsikáé volt, csak
az asszony látszott parancsolni a dallamoknak. A szemét félig lehunyta s
nagyon szép volt. Általában igen régi költészet lett urrá a szobákban,
olyan, minőn mi már túl vagyunk itt a városban. Az ilyen csak a vidéken,
a csöndes elmélkedések és a nagy, hosszú szerelmek, igen mély titkok
országában él sokáig. Ott ez illik a lelkekhez. Például most ezek az
urak agyonvertek volna egy modern zenészt, a kinek nem tetszett Werther.
– Nagyon szép, – mondták, hogy vége lett s Éva megérezte, hogy ma este
már nem szabad többet játszania. Ezek az emberek aludjanak el ezzel a
muzsikával. Ott is hagyta a zongorát. Richter azonban elkiáltotta magát:
– Halljuk Vértest!
Vértes leült, de elébb kijelentette, hogy sohse tanult, már régen nem
játszott stb. Ez hozzá tartozik. Polkákat és keringőket játszott. Erre
aztán benn elkezdték csapkodni a kártyákat, egy kicsit meglazult a
társaság, nagyobb lett az élénkség és a füst. Vértes pattogtatta a
ritmust és talán ez okozta, hogy a mindig előkelő és gavallér Bajtzár
odaállt Éva elé:
– Szabad kérnem?
– De nincs hely – mondta Éva, mire a többi urak nekiestek a székeknek,
az asztaloknak s abban a reményben, hogy ők is tánczolni fognak, egy
percz alatt félretoltak mindent. Bajtzár pedig előkelő pesties módra
kezdett keringőzni, nem ugrálva, hanem lépkedve, valami furcsa, szinte
nevetséges kis vállgörbítéssel. Toganov Jolán kisasszonyt kérte fel,
Richter pedig Csenke nénivel tánczolt. Valóságos kis bál lett, Vértes
egyre jobban verte a zongorát, benn szinte ordítottak a kártyázók és
Évának már égett az arcza.
Aztán váltakoztak a párok, a dolog pompás kis mulatságnak igérkezett.
Most már Richter is járta Évával. De az asszony csak egy tourt tánczolt
vele. Akkor halkan mondta neki:
– Elég. Magának nem szabad többet.
Valóban Jolán kisasszony már figyelte is őket. Éva lihegve ült egy
széken s visszautasította Bajtzárt. Nem tánczol. Pihen. Legyezték s
gyönyörködtek a hamvas, piros arczban, a most már mély és igérő tűzzel
ragyogó szemben, sőt kis lakkczipőjét is nézték. Mindenkinek tetszett.
Érezték, hogy ez lesz a királyné. Máris vizet hozott az egyik, a másik
legyezőt és Vértes még mindig verte, verte a zongorát, pedig már akkora
volt a forróság, mint valami kemenczében.
Künn, lenn az úton éjfélkor az éjjeli turnus emberei érkeztek sorra a
bánya felé. Ezek éjfélkor mennek be és reggeli hatig dolgoznak. Ott lenn
mindegy, éjjel van-e, vagy nappal. Sárga lánggal égő mécseikkel ott
kószáltak, kóboroltak a bejárat körül, várva az imádságot. Bámulva
nézték a négy világos emeleti ablakot, a melyet megizzasztott belülről a
sok forró lehellet. Valami lázas élénkség, forróság áradt most a házból,
kihallatszott a zongora, mint ennek a meleg, izgatott életnek a
lüktetése és lenn álmos, didergő szegény emberek néztek föl rá, mint
valami kisebbszerű pokolra, a mely izzik, lángol, tombol az ablakok
mögött. Végre együtt voltak mind s a mécsek egy csomóba gyültek a
bejáratnál. Az imádság is úgy morajlott el köztük, polkaritmus mellett,
a melybe akkor már kurjantások vegyültek, mivel már a kártyások is
tánczoltak a sok konyakozás után és Csenke bácsi olyan vidám volt, mint
egy vakácziós bányásznövendék.
Aztán bementek a tárnába, lassan beszítta a fekete nyílás a hegy alá a
kis világosságokat. Az utolsó is eltünt és kívül megint csönd lett. Az
esti munkások ma a Lili-tárna felől jöttek ki. És magányosan maradt a
négy izzó ablak, most már egyedül tüzelt az éjszakába, a nyugodt, mélyen
alvó faluban, a rengeteg fenyők alatt, mint valami mérges, piros
pattanás egy nyugodt testen, a mely egyedül forró s a melynek megvan a
maga külön kis láza.
Senkise hitte volna, hogy a teaestély ilyen szépen fog sikerülni. Igen
sok konyak és svéd likör fogyott s a nagy kaput reggel hét órakor,
derengéskor nyitották ki. Jolán kisasszony jött ki elsőnek, óriási
kendőkbe burkolva, sietve, utána Richter és Csenkéék. Majd fölgyürt
gallérral, lármásan az urak.
– Menni kéne még valahová, – mondta Bajtzár és erre jóizűen, szívből
nevettek. Emlékeztek erre a mondásra városi mulatságokból.
– Menjünk reggelizni a kaszinóba!
Ez tetszett. Mind a kaszinó felé indultak. De a bányatiszték akkor már
messzi jártak és Jolán kisasszony Richter karjába kapaszkodott. Egy
kicsit szomorúan, félve szorította magához a fiú karját, szinte
konstatálta, hogy mellette van, hazakiséri, szóval, hogy még az övé.
De a lelke már tele volt reszketéssel, izgalmakat sejtett a jövőben.
Csenke bácsi széles kedvében volt. Nótázott és tűrte felesége
rendreutasításait. Istenem, de régen volt már egy kicsit berugva!
Richter vigyázva fogta karja alá a leány gyönge kis karját. Kissé a
fülében zúgott még Werther. És egy illat járt az orrában, valami gaz,
meleg heliotrop, a melyre minél inkább akart emlékezni, annál jobban
furakodott be a szaglásába. Ez új illat volt, az asszonyé, a mit
kénytelen volt magával vinni.
Az egymáshoz dűlő kis házak tetején rózsaszínbe játszott a szűz hó. A
nap már szétlehelte első világosságait, s az ég egyre áttetszőbb lett.
Friss téli reggel levegője járta az arczukat, a füstöt, forró lélekzetet
kikergette a tüdejükből, Jolánka köhögött is egy kicsit.
– Jól burkolózzál be, fiam – mondta Csenke néni, – Richter úr,
vigyázzon, még meghül ez a leány.
Megálltak s Richter a leány mellén szorosabbra göngyölte a kendőt.
Átfogta a derekán a kendő két végét s a leány mögött álló néni kezébe
adta megkötés végett. S mialatt a néni kötötte, rángatta, az így
beczézett, a szoros kötéstől szinte megtántorodó Jolán kisasszony
csöndes mosolylyal szólt:
– Richter úr, milyen parfümös maga…
– Igen – mondta Richter – ez a pesti hölgy nagyon jószagú. Kétszer
tánczoltam vele és már tele vagyok a szagával…
Erre szótlanul, sietve mentek tovább, nem is fogadva a sovány, aszott
tót leányok köszöntését, a kik dideregve álltak a beszalmázott kút
körül, míg az egyik húzta a vizet és csodálkozva mondták:
– Dobre rano… jó reggelt.