Otthon, a bányatiszték tiszta kis lakásában izgatottan tért aludni Jolán
kisasszony. Évek óta, a mióta csak itt lakott, még nem volt komolyan
izgatott. Életének legnagyobb, talán egyetlen eseménye, a Richterrel
való tisztességes viszony oly lassan, szinte természetesen avatkozott
bele az életébe, hogy nem volt egy izgató zökkenése sem az egésznek.
Szegény Jolánnak az élete különben sem volt zökkenésekre és izgalmakra
berendezve. Vannak, a kiknek az életük arrogáns lázadás a természet
akarata ellen. Gyerekek, a kik fiatalkorukban halálos bajokból
menekedtek meg, a kiket az orvosok eldisputáltak a haláltól,
kiverekedtek a sírból, visszaerőszakoltak az életbe. Az ilyeneknek
mintha nem volna joguk élni. Ilyen volt ez a jelentéktelen kisasszony
is. És most izgatott volt.
Lefeküdt az ágyába és imádkozni kezdett, inkább megszokásból és
hagyományból, mint meggyőződésből mondta: «A nap lement, az éj beállt…»
Fájt neki az asszony. A szép ruhája, a hangja, az arcza, a modora. Minek
jött ez ide, éppen most, az eljegyzés előtt, a mikor még semmi pozitivum
nem történt?
Richter eleinte unalomból járt hozzájuk, aztán nagyon megbarátkozott
vele. Ő megszerette és az ő szerelme nem különbözött nagyon sokban az
igen szívós barátságtól és a nagyon meleg szeretettől. Egy délután, hogy
egyedül maradtak, Richter megcsókolta a kezét és aztán nagyon sokáig
hallgattak. Ez volt az igazi eljegyzésük. Ez után már egymás rokonainak
érezték magukat. A tisztnek is tetszett a dolog – és aztán szabadulni is
akart a vérszegény kisasszonytól.
A fal felé fordult, a hol hidegebb volt a párna. Ebből – hogy a hideget
kereste – arra következtetett, hogy láza van. Tovább gondolkodott s úgy
találta, hogy ezt a lázt az asszony hozta. Az asszony nagyon szép volt.
Richter az eljegyző délutántól fogva mindennapos lett az alvégen. A
kolónia helyeselte a partit, becsületes, tisztességes, zajtalanul
fejlődő viszony volt, s hozzá szakbeli, a mit igen fontosnak tartottak.
Helyeslő semlegességgel nézték az egészet. Sőt tetszett nekik Richter, a
kis dühös szoczialista, a ki oly szelid és figyelmes tudott lenni Jolán
kisasszonynyal. Később beleavatkoztak a dologba, de annak csak teknikai
részébe; az eljegyzés módozatait beszélték meg, követelték, hogy a
kaszinóban legyen, mert az állami lakásban nincs hely. Jó fiúk voltak és
nagyon szerették egymást. Richtert, a kis dühöst mosolyogva dédelgették.
Tetszett nekik.
Éjfél felé érezni kezdte a lány, hogy most el fog aludni, félálomban
van. S éppen akkor támadt az az ideája, hogy Éva asszony most őreá
gondol. Furcsának találta, hogy ő, a ki hozzá van szokva, hogy soha
senki nem törődik vele, most ilyen biztosan érzi azt, hogy egy emberi
agy az ő képével van elfoglalva. Erre el is aludt, valami igen kis
nyugtalan érzéssel.
Az asszony a haját tüzte föl, mielőtt lefeküdt volna. Az járt a fejében,
hogy kis teaestélyt fog rendezni, a melyre meghívja az összes urakat,
így ismerkedik meg velük. A bányatisztéket is meg kell hívni – gondolta
– s ekkor a lányra is gondolt. A hogy a tükör előtt ült és marokra fogta
szép barna haját, egy pillanatra átjárta a lelkét az a gondolat, hogy mi
lenne, ha itt a hegyek közt, messzi a világtól, valaki beleszeretne. Egy
kis regény a fenyőrengetegek kellő közepében. Regény, talán dráma. A
leányra gondolt. Mérföldeken át megérzik az asszonyok, ha valami közük
van egymáshoz. Talán olvasmányai tették, talán gondolkodásának a bizarr
iránt való szeretete, de a lány jövendőbelijére gondolt. Aztán nem is
foglalkozott már sokáig ezzel a gondolattal, hanem nyugodtan lefeküdt és
elaludt.
Az urak körülbelül akkor mentek haza a kaszinóból s látták ablakában a
világosságot. Bajtzár úr azt mondta, hogy most ez az ablak a világ
közepe. Toganov, a muszka kijelentette, hogy ő ugyan semmire sem
reflektál, de az igazgatótól nem szép, hogy az asszony miatt egyszerűen
a faképnél hagyta őket és hogy semmi bemutatás nem volt – a mi alatt
kétségkívül az ebédet értette. Az asszonyról már annyit beszéltek, hogy
ezek a kijelentések nyomtalanul vesztek el az éjszakában s az urak
egyébről beszélve mentek haza.
Most is aludt már a falu, mint tegnap ilyenkor és csak egy házban volt
még világosság. De nem a kaszinóban, hanem az igazgatóéban. Az asszony
ablaka világolt szelid fénynyel, egy érdekes titok, kedves meglepetés a
rideg éjszakában, egy ablak, a mely mögött érzett az asszonyi gond, sőt
erre a sok – eddig magányos – férfira nézve talán kissé a nőstény is.
Várakozás, kellemes megoldás reménye rejlett a titokban, a míg csak ki
nem lobbant a fény, s el nem sötétült az ablak. Ezzel a kilobbanással a
gyorsan a dunna alá buvó asszonyi test képzete járt, egy kis didergés,
majd a macskaszerű hozzásimulás az ágy kellemes gödreihez, a párna
duzzadóbb feléhez, szóval lefeküdt egy szép, titokzatos, kalandos és
főleg elvált asszony a faluban. És a falu oly kicsiny volt – vagy talán
a mi szíveink vannak oly közel egymáshoz – hogy mindenki azt hitte: egy
födél alatt alszik az asszonynyal.