Lassan mentek le, a falu alsó vége felé. Az asszonynak új volt minden.
Az apró házakon szinte nevetett, a nagyon csöpp falusi ablakokat pedig
egyszerűen nem értette. A fenyők imponáltak neki a hegyoldalban, a mint
zöldesfekete koronájukon megadással viselték a havat.
Hogy lejebb értek, mindent megmagyaráztatott magának: az úton
keresztülfutó sineket, a nagy légszivattyut, a zuzókat.
A munkások, a hogy szembejöttek velük, mélyen megemelték a sapkájukat.
Erre az irtózatos mély, szinte rabszolgai köszöntésre maga az igazgató
is elég ok lett volna. Hát még ha egy ilyen szép hölgy megy vele, egy
idegen, a ki úgy megnézi a bányászok arczát, a ki – legalább eleinte –
viszonozza is a köszöntést. S a hogy a szembejövő emberek köszöntek
nekik, vitték felfelé a híröket a faluba. «Itt van egy asszony Pestről»
– járt szájról-szájra. «Pestről» – ez nagy dolog volt. Nekik Pest nem is
város volt, hanem valami borzalmasan szép tündérvilág. A füszeresnek
például, a ki nem volt zsidó, már sokszor lett volna pénze és alkalma,
hogy megnézze Pestet. De nem merte. Tudja isten, miért nem. Csak tovább
álmodtak otthon emeletekről, villamos vasutról és tömegesen sok
emberről, annyiról, hogy ha az ember valamennyi kabátosnak köszönni
akarna, akár otthon hagyhatná a kalapját. És most közibük jött, itt van
egy asszony, a ki pesti, a ki egy darab Pestből, odavaló a ruhája, a
czipője, talán ott is született.
Mentek lefelé s az asszony a karjába kapaszkodott a ritternek. Fáradt
volt, csak most érezte. És a ritter büszkén vezette végig az úton,
szerette volna, hogy szembejőjjön a doktor vagy az állami tiszt, de
egyre csak munkások jöttek, mindnek egyforma arcza volt, mind oly
mélyen, oly tisztelettel köszönt, majd hogy keresztet nem vetett. Az
asszony már kezdte nem viszonozni a köszöntésüket.
Egészen lenn aztán lassabban kezdett menni a ritter:
– Itten – mondta – már vége van a világnak. Menjünk visszafelé.
Az asszony már meg is akart fordulni, a mikor előrenézve egy kis ház
mellett meglátta a bányatiszt feleségét.
– Egy asszony – mondta.
A ritter szinte vigasztalólag hagyta rá:
– Oh, vén száraz néni.
– Nézzük meg…
És mentek tovább, most már szembe jött velük az állami tiszt felesége, s
a ház mellől előkerült maga a tiszt is, Jolán kisasszonynyal. Az öt
ember egymás felé ment, egymást kereste és szinte sietett, hogy ez a
jövevény minél hamarább olvadjon be a társaságba. Már együtt is álltak.
Az állami tiszt mosolygott, mint a mikor várja az ember, hogy bemutassák
neki azt, a kiről már annyit hallott. És a ritter is mosolygott, sőt Éva
is. Még a karó – a bányatisztné – is valami savanyú, czukros-eczet ízű
mosolygást erőltetett, a mikor a ritter kissé zavartan szólt:
– Engedd meg, hogy bemutassam… Csenke Pál bányatiszt urat…
Csenke Pál bányatiszt úr kezet akart csókolni és levette kalapját.
Mindez fájt a feleségének, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy
amúgy vidékies módra be ne mutatkozzék ő is:
– Csenke Pálné vagyok.
Éva igen nagy grácziával esett túl ezeken a formaságokon. A
bányatisztnével mindjárt beszédbe is akart elegyedni, a mikor észrevette
a leányt. A többiek is csak most vették észre. Általában a vérszegény
Jolánt mindig utolsónak és mindig csak véletlenül vették észre. Ő úgy
elolvadt a társaságban, mint azok az állatok, a melyek lakóhelyük
színéhez alkalmazkodnak, mint valami kis tengeri pók, a mely olyan, mint
egy darab kő, ha a sziklára veszi magát. Ő olyan színű volt, mint a
környezete. Szürke, sáppadt, hallgatag, jelentéktelen. Most ő is
bemutatkozott:
– Tóth Jolán a nevem.
Ezen már nevetett volna a nagyváros divatján felnőtt Éva, de a lány oly
furcsán nézett rá, hogy nem tudott nevetni. Fölhasználta az alkalmat, s
a míg kezet fogtak, jól megnézte a pesti asszonyt. És ez úgy érezte,
hogy ismerősök.
Együtt sétáltak visszafelé, elől Éva a tiszttel, mögöttük a többi. A
tiszt szamárságokat beszélt és Éva a vérszegény tengeri pókra gondolt.
Oly furcsán nézett rá a leány, mintha kegyelmet kérne tőle. Így
nézhetnek a bárányok a mészárosra. Nagyon furcsán, félelemmel, szinte
kérőleg nézett.
A mikor elváltak a tisztéktől s fölfelé mentek, az igazgató házában, az
asszony még mindig erre a nézésre gondolt. És nem is gondolta meg a
dolgot, hanem csak úgy könnyedén, mintha unalmában kérdené, szólt:
– Van ennek a lánynak itt valakije?
A ritter is csak félvállról válaszolt:
– Valami mérnök.
– Szerelem?
– Olyasforma. De inkább szükség…