Egy óra körül hosszu, éles csöngetés vágott az igazgató házának
csöndjébe. Az asszony szobájából szólt, a hová maga az igazgató vezette
be néhány nappal ezelőtt a villamos csengőt. Erre aztán fölrohant
alulról az asszony szobalánya, megmozdult az inas és a konyhában
kapkodni kezdte a tüzről a fazekakat a szakácsné, a ki szintén Pestről
jött, de a harmadik osztályon. Az igazgató is kiment az irodából és
lekiáltott:
– Sietni! Terítve van már?
– Igenis, nagyságos ur.
Átment az ebédlővé átalakított szobába – eddig ő is a kaszinóban evett –
és szemlét tartott. A kis asztalon két személyre terítettek, a mi az
ilyen agglegény életében igen kedves momentum. Sötét vörösbor volt az
asztalon, az igazgató megfogta, hogy nem nagyon hideg-e. Aztán szinte
türelmetlenül járt föl-alá az asztal mellett. Az asszony sietve öltözött
s egy modern mintáju pongyolát vett magára. Rendbehozta a haját, aztán
kijött a rövid folyosóra. Bokáig felkapta ruhája hosszu alját s az
ajtónál ácsorgó inastól kérdezte:
– Hol a nagyságos ur?
– Itt az ebédlőben – mondta boldogan a libériás tót és látszott rajta,
mily nagy kitüntetésnek veszi, hogy ő nyithat ajtót a finom, szép
nagyságának.
Éva átsietett, majdnem átröppent a küszöbig, ott félrehajtott fővel,
kedvesen kopogtatott:
– Szabad?
S azzal besurrant, nem maradt künn más, mint a bámészkodó inas, meg a
tulsó szoba küszöbén a szobalány, kezében a fésülködőköpennyel. Most
vették csak észre, hogy mind a ketten az asszonyt nézték. És künn ezen a
téglás folyosón szállott tovább a halkan csendülő kérdés:
– Szabad?
És ez oly különös volt ebben a házban, a hol ez volt az első asszonyi
hang. És aztán az ajtón át kiérzett a szobából a nyitott asszonyi koffer
illata, a finom szappanok és paszták frissesége, az az üde, friss
szellő, a mely csak nagyon harmónikus nagyon szép asszonyok körül leng,
a merre csak járnak. Asszonyi ruhák függöttek benn, a fogason s a küszöb
mellett már egy pár pirinkó czipő állott, a melyet nem is volt érdemes
lekefélni, annyira tiszta, majdnem érintetlen volt, mintha a gazdája nem
is a földön járt volna vele.
A szobaleány visszament a szobába rendezkedni, az inas pedig leszaladt a
konyhába, ételt hordani. A mikor a teát hozta fel a lépcsőn az
asszonynak s a meleg illat megütötte az orrát, elmosolyodott, boldognak
látszott, szegénynek talán sohse volt dolga ily finom nőkkel, ilyen
jószagu itallal, ily fényes nikkelkannákkal.
Éva benn a nyakába ugrott a ritternek.
– Oly szép itt, Lipót – mondta neki – s talán e perczben sajnálta is,
hogy a rittert nem hivják Luciennek vagy legalább Elemérnek. – Gyönyörű
szép…
– Együnk, együnk – mondta a ritter – csücsülj le, fiam, már itt is a
teád…
Ekkor jött az inas a teával.
Leült és boldogan babrált a kannákkal, a szürővel, a hosszunyaku rumos
üveggel. Aztán kiszállott az illat, a hogy a csészébe öntötte a teát.
Arczát a párába tartotta, összehuzta egy kicsit a szemét s a mikor az
inas csöndesen kiment és betette maga után az ajtót, megszólalt, nagyon
halkan, igen mélyről:
– Lipót, én olyan jól érzem itt magamat…
Lipót, a vad vegyész, nem tudott mit mondani neki. Itt élt egymaga két
év óta s most egyszerre azt kivánja magától, hogy müvelt széptevő legyen
és «szépelgési mondatokat» mondjon, a hogy a tizkrajczáros
könyvecskékben olvasható. Dicsérte előbb a teát, aztán kijelentette,
hogy hideg van. Végül megtalálta azt a terrénumot, a hol sokat lehet
beszélnie s a szobáról kérdezősködött:
– Meg vagy elégedve a szobáddal?
– Meg. Jó kis fészek.
– Ha nem tetszik, van még három…
– Dehogy nem tetszik!
– Csak mondom. És ha az irodámat akarod, onnan is kimegyek…
– De kérlek!
– Nekem isten bizony mindegy!
Ezen vitáztak még egy ideig és a fehérarczú asszonynak nagyon jól esett,
hogy ez a szélesvállu germán oly találékony gyöngédséggel gondoskodik
róla.
Ebéd után czigarettára gyujtottak mind a ketten. A germán csak most
kezdte nézni Évát. Nem volt magas teremtés, inkább csak nyulánk, nagyon
arányos. A haja sötétbarna volt s az inas tévedett, mert a szeme nem
kék, hanem fekete. Az ajka finom, de azért nem keskeny, most egy kicsit
halvány, mint a nagyon régi korall. Finom, törékeny jószág volt, nagyon
is rá volt irva, hogy asszony. Ebben semmi se volt a férfiból vagy a
gyerekből, ez asszony volt.
Leült az ablak mellé és egy kicsit elkomolyodott.
– Lipót – mondta – ülj ide, szembe. Neked még kell valamit mondanom,
mielőtt teljesen megbarátkozunk.
A ritter nagyon jól tudta, hogy most mi következik. Az asszony azt
hiszi, hogy ő még nem tudja a válás történetét, hitelesen, a hogy csak a
rokonoknak – a közelieknek – szabad tudni. Ő ezt kitalálta a maga
becsületes eszével. És igazán, a lelke legtitkosabb rejtekén se fedezett
föl semmi haragot, vagy pláne megvetést Éva iránt.
– Ülj ide – ismételte Éva – én nagyon röviden fogok elmondani mindent.
A ritter leült, de nagyon kényelmetlenül érezte magát. Azt is érezte,
hogy az asszonynak igen nehezére esik a vallomás. Hát kibökte úgy a maga
medvemódja szerint:
– Nem muszáj!
Az ideges asszony hirtelen előrehajolt:
– Talán tudod már…
Lipót malmot csinált a kezéből s miközben az ujja forgását borzasztó
nagy figyelemmel nézte, halkan, majdnem szégyenlősen felelt:
– Nem tudom, de kitaláltam.
– Kitaláltad? Hogyan?
– Csak úgy. Én tudom, hogy nemcsak ő a hibás. De becsületszavamra
mondom, hogy senki se mondta, senki se irta ezt nekem. Valahogy azt ne
hidd, hogy hire járt a dolognak. Én csak kitaláltam…
Éva hallgatott. Aztán igen csöndesen szólt:
– Én is hibás voltam. És most már hiába titkoljuk, hiába hazudunk,
lassanként megtudja az egész világ. Már kezdtek bojkottálni. Egy asszony
már le is tagadtatta magát.
A ritternek tetszett, hogy Éva hozzá menekült. Nem sajnálta a férjét, a
kinek a megcsalásához száz mentséget is talált. Először is részeges volt
és elhanyagolta a gazdaságát. Éva szegény volt s most ő is megsinlette
az ura bűneit. Nem haragudott az asszonyra, igazán nem, hiába kereste
magában azt a kis lázadást, a mely minden vétekkel szemben felforr a mi
szivünkben.
Nem beszéltek többet, mert már értették egymást. De sokáig ültek még ott
és Lipót egyre malmozott. Az asszony kinézett az ablakon, el, a
fenyvesek felé. Aztán megszólalt:
– Lipót, nekem kell egy kis friss levegő. Ha most felöltözöm, elkisérsz
egy kis sétára?
Lipót felállt, félrehajtotta a fejét és mosolygott. A két kezét
eltartotta a testétől, kissé meg is hajolt, mintha mondta volna:
– Micsoda kérdés, kedves királykisasszony?