Pattogott, dudorászott a tűz a nagy kályhában s a téli reggel napjának
rézvörös sugara végigesett az iróasztalon. Az igazgató karosszékében ült
s szívta az angol czigarettát. Kissé hátrahajtotta a fejét s ebben a
reggeli frisseségben valósággal boldog volt. Derült és nyugodt volt a
tiszta kis irodában minden. A nagy könyvekben kerek, becsületes, pozitiv
számok feküdtek egymáson, a polczon nagy sorban álló ércztartalmu
köveket nem is kellett válogatni, adta, szivesen adta a föld az ezüstöt,
bizonyára nem kell neki. A czigarettafüst kellemesen vegyült azzal a
csöpp, igen kevés szaggal, a mit a fütés okoz, de csak kora reggel. És
már mindenen érzett az a kellemes izgatottság, a melyet a várva-várt
vendég megérkezése okozott.
Künn lábujjhegyen jártak a laboránsok és az irnokok. Mily boldogság!
– Pszt! – mondták egymásnak – csönd, mert alszik a királynő!
– Csitt! Alszik az Éva…
Valóban, az emeleten, az iroda mellett berendezett szobában aludt is már
Éva, a ki tudja isten hány órai utazás után hajnalban végre megérkezett,
az állomásról a városba, onnan a faluba hajtatott. Szegényke, csak meleg
tejet kért, azt megitta, mint valami kis macska, aztán hirtelen
kikergette a szobájából a rittert meg az inast és levetkőzött, lefeküdt.
Nagy érzés az, annyi rázatás után végre minden ritmus nélkül feküdni.
Az ablaka le volt függönyözve. Persze már napok óta mindenki ismerte ezt
az ablakot, mindenki tudta, hogy Éva ezen át fog levegőt és világosságot
kapni. És most elmentek előtte, összesugtak, vártak, izegtek-mozogtak.
Az irodában valamennyien kiöltözködve jelentek meg. Kivétel csupán a kis
Richter volt, a ki – nem tudni mi okból – már haragudott is az
asszonyra. Ő tüntetett. Ő juszt se vett fekete kabátot. Mellesleg
forradalmár volt Richter, azok közül való, a kik még most is vérrel,
vassal és tüzzel szeretnék reformálni a világot és szinte dühösek, ha
valami követelésük verekedés nélkül valósul meg. Ő nem ünnepelt.
Az orosz vegyész, Toganov úr, fölvette fekete ruháját. Ő soha semmiben
nem akart különbözni a többitől. Ki nem állhatta az akadékoskodó
elemeket, utálta a kitünni akarókat, nem szerette a zseniket és a
diplomátlan embereket.
Elsőnek a másik mérnök, Bajtzár úr jelentkezett az igazgatónál.
Kopogtatott.
– Szabad!
Csak épen a fejét dugta be:
– Megérkezett már a nagyságos asszony?
– Meg.
– Alszik?
– Alszik.
Már akkor többen gyültek köréje, leghátul az orosz. Csupán Richter úr
maradt az asztalánál nyugodtan. Erre becsukta az ajtót és nagy
fontoskodással jelentette ki, a mit ugyis tudott mindenki:
– Alszik!
Visszaültek a helyeikre és délelőtt kevés szó esett. Az igazat
megvallva, lelkük legmélyén azt várták, hogy meg fogják őket hivni
ebédre. De az igazgató még csak ki se jött hozzájuk. Benmaradt az
irodájában, czigarettázott és örült az életnek. Néha fölkelt, kiment a
folyosóra s fülét az ajtóra téve hallgatózott. Az asszony aludt, mélyen
lélekzett s erre a ritter lábujjhegyen ment vissza az irodába, óvatosan
tette be az ajtót s boldog volt. Ugy vigyázott erre a szép fiatal
asszonyra, mintha a leánya lett volna.
Jól esett neki ez a szerep; vigasztalni, gondozni, mulattatni ezt a
szerencsétlennek is nevezhető asszonyt, a ki még csak huszonhat éves és
már se nem lány, se nem asszony, se nem özvegy, csak egy szép, finom nő,
a kire minden szalonbetyár ráles, mihelyt megtudja, hogy elvált az
urától. Ha nem szégyelte volna magát, be is nyitott volna hozzá, hogy
megnézze: jól alszik-e, be van-e jól fütve a szobában, olyannyira nem
látta Évában az asszonyt, csak a szegény, megvert, kikergetett gyereket.
Délben nagy lett a mozgás a ház körül. Az igazgató letette az ujságot és
zsebredugva a kezét, az ablakhoz állt. Ugy nézte, hogy ontja a tárna
fekete torka a hajnali turnus munkásait. A gépháznál is csöngettek, ez a
künn dolgozó munkásoknak szólt. Benn a bányában végigbőgött az üregeken
a tülök, künn sütött a nap, dél volt, édes, aranyos téli nap, csupa
derű, csupa boldogság.
A kis téren már egész raj ember mozgott. Eloltogatták a mécseket és
mentek hazafelé. Nehány ott maradt, várta a vonatot. Pár pillanat mulva
az is megjött. Vigan, prüszkölve szaladt ki a tárnából a csöpp kis
játékmozdony, füttyentett egyet a szabadban, mint valami piszkos, kormos
kis csirkefogó s miután mind a csilléket kihuzta maga után, hopp,
egyszerre megállott, olyan engedelmes volt. A csillékben a köveken
emberek ültek, most már ezek is leugráltak s a többivel elczammogtak
hazafelé. A gépháznál még mindig szólt a kis harang, a ritter szinte
félt, hogy Évát fölébreszti. A gépész leugrott a mozdonyról, lekapcsolta
s miután megint füttyentett egyet, bekanyarodott vele a pirostéglás
gépházba.
Ekkor jöttek ki a hivatalnokok, még az utolsó perczben is reménykedve.
De nem jött, nem hivta őket senki és elindultak a kaszinó felé,
ebédelni. Egyik se mondta, de mindenik tudta, hogy jobb lett volna a
szép ismeretlen asszonnyal ebédelni. Vértes úr, a szikár inzsellér
beszélt az inassal, a ki látta az asszonyt. Azaz nem igen látta, mert
nagyon be volt bugyolálva a feje egy nagy kendőbe. De a mit látott
belőle, az nagyon tetszett neki. Az orra finom, teljesen szabályos volt.
A szeme kék. Az inassal igen nyájasan bánt.
Tudomásul vették, mohón itták, bonczolgatták ezeket a részleteket. Hogy
körülülték a hosszu fehér asztalt a kaszinóban, Bajtzár úr még kinézett
egyszer az ablakon, hogy nem szalad-e az inas: «tessenek visszajönni
ebédre.»
De nem jött. Most már egészen biztos volt, hogy itt ebédelnek.
És elhelyezkedtek. Az uj ruhákról úgy látszott, mintha vasárnap volna,
sőt a vendéglős abban a reményben, hogy az uj nagysága ide is ellátogat
– tiszta abroszt tétetett az asztalra. Véletlenül karfiol-leves is volt,
– a mi csak vasárnap szokott lenni – úgy, hogy ez a közönséges
csütörtöki nap teljesen vasárnapnak hatott. Mint a hogy mind a mi
ünnepeink ilyen kis örömökből vannak összerakva.