Száraz, hideg téli éjszaka borult a falura. A fagy uralkodott mindenfelé
s a kis házak, mintha fázva bujtak volna össze közelebb egymáshoz. Úgy
tetszett, mintha ez a vad tél a hegyek fenyveseiből áradt volna le a
völgybe, mintha azok a mozdulatlan fekete ormok ontották volna a csípő,
emésztő hidegséget.
Így tíz óra után már nagy volt a csönd. Csak az alvégről hangzott fel a
messzi hólepleken át a kőzuzó pőrölyök dobogása. Ezek éjjel-nappal
jártak. Sehol a házakban nem égett világosság, csak fenn, a nagy tárna
körül szürődött ki még egynémely ablakból az erős villamos fény. Itt a
részvénytársaság csinos házaiban villamosság dolgozott s az igazgató a
Simplicissimust járatta. Egy lépéssel odább már olajmécses világlott a
tót kunyhóban. Nyomoruság, butaság és állati munka szuszogott benne. S a
hogy lassan ráborult az éjszaka a völgyre, egyre csöndesebb lett a falu,
egyre kevesebb a fény. Tizenegykor már csak egyetlen házban volt
világosság. Ez a kaszinó volt, a hová a bányahivatalnokok jártak.
Ez a fagy, ez a csikorgó, sötét hidegség jól illett a faluhoz. Az ember
némely faluban még a legsötétebb és leghidegebb éjszakán is megérzi,
hogy belül a házakban meleg van, élet lüktet, vannak remények és
szomoruságok s az álmokon végigreszket az asszony gondolata. A melyik
házban asszony alszik, azt meg lehet érezni. Azt hiszem, hogy egy
nászéjszaka forrósága évekig sem hül ki a falakból; az ott marad,
lappang, melegít, intim érzésekre hangolja az idegent. De van olyan ház,
a mely hideg marad és érzéketlen. A hol nincs asszony, vagy ha van,
semmi különöset nem talált a szerelemben: férjhez ment, főz, vasal,
takarít szív nélkül, csupán az életfenntartásnak, a közegészségnek és a
faj folytatásának szolgálatában áll.
Ilyenek voltak ennek a hosszú völgyön végig huzódó falunak a házai.
Szegény tótok laktak bennük, a kiket elkoptatott, agyonnyűtt a
földalatti munka. Az ilyen ember fölriadt hajnalban az álmából, mint
valami nem gondolkodó barom, kitörülte szeméből az álmot, egy kicsit meg
is mosakodott, magára czibálta a rongyait és egy darab kenyérrel a
zsebében neki indult a bányának. Hajnalban vonultak végig a főutczán,
szótlanul, övükbe akasztva a rongyos, foszladozó lánggal égő olajmécses,
sápadtak voltak mind, soványak, nyomorultak.
Olyan rút asszonyok, mint az ő feleségeik talán sehol sincsenek. Ez a
népség tulajdonképen a föld alatt lakott s csak időről-időre kuszott fel
a föld szinére, hogy táplálkozzék, aludjék és szaporodjék, aztán vissza
bujt a tárnákba, az aknákba, a nyirkos, sötét üregekbe, a hol otthonosan
érezte magát. Még az arczuk szine is az olajmécs világításához
alkalmazkodott. A napon fakó, szürkéssárga volt a bőrük, mintha savakban
mosakodtak volna. A bányában majdnem egészséges volt az arczszinük. Ha
fenn jártak, bántotta, nyomta őket a nagy láthatár, féltek a bólongató
fenyvesektől, nem szerették a szelet, az esőt, a napot, félszegek,
buták, esetlenek voltak. Lenn az aknában a mécses lobogó lángja
megnövesztette az alakjukat; a vizes deszkákon macskaügyességgel
csusztak le harmincz-negyven métert. Keskeny zugokon úgy kusztak át az
agyagba kapaszkodva, mintha földből élő férgek lettek volna. Ez már a
vérükben volt: bányászok voltak apáik, szépapáik, régi őseik, nagyon
merészen lehetne itt visszanyulni a multba, mert a bánya kétezer éves
volt. A rómaiak kezdték.
Ezek közé a lények közé, a kik csak vasárnap délután részegedtek meg egy
kicsit a levegőtől, a naptól, sőt, hogy őszinték legyünk: a bortól is –
egy kis kolónia csöppent. A felső ezüstbányát átvette egy
részvénytársaság, a melynek az emberei a világ minden részéből valók
voltak. Csupa fiatalember, a ki itt kezdi, de a lelke mélyén londoni és
párisi ábrándokat táplál. Idősebb csak egy volt köztük, az igazgató, a
kit Ritter v. Sterknek hivtak s a ki agglegény volt, porosz agglegény. Ő
volt az elnöke ennek a kis köztársaságnak, deresfejű, szép, magas
germán, a ki – mint mondani szokta – idejött, hogy megadja a «svungot»
az üzemnek. Ha már egyszer menni fog a dolog, ő pakol és visszautazik
Berlinbe. Ültessenek a helyébe valami kopott, vén frátert. Ritter von
Sterk üzleti géniusz volt s jól értette a bányászatot. A
részvénytársaság drágán fizette meg neki, hogy egy kicsit «átjátszotta»
az üzletet. Azt mondják, hogy a hangrezgések átalakítják a hegedüfa
atomszerkezetét. Ha művész játszik évekig egy hegedün, az jobb lesz,
mintha kontár nyaggatta volna ugyanannyi ideig. Ezért azután
konczert-csillagokkal játszatják át hegedüiket a nagy hangszergyárosok.
Ilyen csillag volt ez a szép ritter, a kit egyébként az is kötött a mi
földünkhöz, hogy egy bátyja révén voltak magyar rokonai is. Az új bányát
egy kicsit megindította. Aztán majd elmegy, másutt csinálja meg valami
nagy üzletnek a kezdetét.
A ritter körül csoportosult az egyéb személyzet. Vegyészek, a
mineralógus, a könyvelő meg néhány mérnök. Ezek mind a felső végen
laktak, a részvénybánya körül. Az alsó végen volt az állami bánya,
maradi, ósdi szervezettel, piszkosan, szegényesen, negyven évi
szolgálattal a nyugdíjképességhez, összesen egy bányatiszttel, a ki oly
kevés fizetést kapott, hogy már rég átment volna a részvénybányához, ha
nem sajnálta volna a nyugdíjképességet.
Husz esztendőt már szolgált s ez nagy szó. Aztán a felesége se akarta,
ez a gyermektelen, száraz matróna. Ugy éltek ott, mint két karó: nem
hajtott ki rajtuk semmiféle rügy, se virág, se levél. Szürkék, szárazak,
merevek és hallgatagok voltak.
Ez is följárt – szegény – a kaszinóba. Az neki ujság volt. Eddig csak a
doktor volt a kaszinó. Most már van igazi, billiárddal, néhány ujsággal,
igazán nagyszerű és szinte világvárosias.
Éjfél felé járt az idő, a mikor hazament a kaszinóból kis lámpájával.
Föltürte a bundája gallérját és sietett hazafelé. Volt még jó félórai
gyalogútja hazáig. A sarokról visszanézett a gyönyörű kaszinóra, a
melynek az utczára néző négy ablaka szépen világított. Valami kellemes
izgalom fogta el erre a látványra. Mily nagy dolog ez a kaszinó! Husz
évig semmi sem volt itt, most két év óta már kaszinó is van. Istenem,
emberek vannak!
Ment hazafelé s mire fönn a dombon éjfélt ütött a toronyban, már a falu
közepe felé járt, egy nagy tárna körül, a melynek bejáratából háromezer
méternyi alagut titkos sötétsége áradt, a mely ott ásított komoran,
ijesztően s a melyet mégis Lili-tárnának hivtak. Ez a név inkább egy
rózsaszinű habos czukorsüteményre illett volna, de ki tehet róla, hogy
egy bányaigazgató feleségét leánykorában Lilinek hivtak?
Mind távolabb kopogott a csizmája a csonttá fagyott földön s a
kaszinóban még mindig égett a világ. Ebben az iszonyatos nagy
komorságban ez az egy ház ontotta csak a meleg, fényes életet.
Ma különösen izgatott volt. Máskor már éjfélre ez is sötét s most ime,
már az állami tiszt is hazament s mégsem oltják el a villamos lámpákat.
Benn egy asszonyról folyt a beszéd. Egy asszonyt vártak ebbe az
asszonytalan faluba s ez érthető izgatottságot okozott. A sovány tót
venyige-asszonyokon kivül csupán az állami tiszt felesége nevezhette
magát asszonynak, ez is csak azért, mert az egyetlen volt. De ez
elzárkózott, hetekig, sőt hónapokig nem látták. És erre az átkozott
életre kényszerítette azt a lányt is, – ez is egyetlen volt a maga
nemében – a ki nála lakott. Árva lány volt, azok közül a bizonyos árva
lányok közül való, a kiknek apjuk tönkrement, aztán e földi világból is
távozott s a kik így egy kevéske kiházasítási pénzzel egy nem éppen
közeli rokonhoz kerülnek. Csendes, szomorú lány volt; a ki nem ismerte,
bátran együgyünek mondhatta, mert ő nem nagyon igyekezett ennek az
ellenkezőjét bebizonyítani.
Ez volt a «stand», a hogy a ritter mondani szokta. És most vártak,
izgalommal vártak egy igazi asszonyt, a javából.
– Minden nap várom a sürgönyt – mondta az igazgató – de késik. De
holnap-holnapután okvetetlenül itt lesz.
Találgatták, kevéske fantáziájukkal el szerették volna képzelni, hogy
milyen lesz ez az asszony.
– Szép, sneidig nő – így jellemezte a ritter, a kinek távolról – éppen a
magyar rokonok révén – rokona volt.
És elmondta, most már körülbelül nyolczadszor:
– Összeveszett a férjével, mert a gazember szinésznők után járt. Egyszer
rajtakapta, megverte és otthagyta. Elváltak és most idejön.
– Télen, ilyen messze a fenyők közé…
– Bolondság. De ez már olyan asszony.
Ez még jobban tüzelte őket. Csak Richter a kis mérnök igyekezett
hüvösnek látszani mindeme szenzácziókkal szemben. Ő az állami tiszt árva
rokonának udvarolt s már kezdték is komolyan venni. De azért félfüllel
odafigyelt s nem adta volna sokért, ha egyet-mást kérdezhetett volna is
a rittertől, a ki csak úgy ontotta a fölvilágosításokat.
Mindenki ennek az asszonynak a gondolatával volt telve, sőt a legtöbbje
elég rut gondolatot füzött a megérkezéséhez.
– Hogy hivják?
Szinte elnevették magukat, hogy ez a kérdés csak most az eszükbe.
A ritter mondta:
– Éva.
És agyról-agyra terjedt, mindenütt megfészkelt ez az affektált név, a
mely félig-meddig programmnak hangzik.
– Éva – mondták és hozzátették: – szép név. Mint a hogy ez esetben
mindenik névre rámondták volna, hogy szép.
Aztán felczihelődtek. Érezték, hogy ez az este nem olyan, mint a többi,
hanem lázasabb és érdekesebb, mert ez a várakozás estéje. A két évi
asszonytalanságnak ez a hirtelen megszakítása egész lelki világukat
elfoglalta. S még hozzá nem is jelentéktelen polgári nőcskének
igérkezett ez az Éva hanem valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára
szeczessziós is.
Kis rajban mentek ki a kaszinóból, belevették magukat bekecseikbe s
nehány percz mulva már csak egy-egy elhaló lépés hangzott, mindenik
hazament. Erre körüljárt a házban a kaszinói vendéglős és eloltogatta a
lámpákat, úgy, hogy most már teljességgel aludt a falu.
És az egyik mérnök, ahogy hazatért a szobájába, egy pillanatra
elképzelte, hogy az asszony már meg is látogatta. Miközben levetette a
bekecsét és gyertyát gyujtott, majdnem érezte is az asszonyi test
illatát, a melyre annál jobban emlékezünk, mennél régebben nem volt
benne részünk. Egyet csettintett az ujjaival s a hogy az ágyra nézett,
elmosolyodott. Igen közönséges fiu volt, tehát elbizakodott is. Neki is
volt csalhatatlan asszonyhódító módszere. Kinek nincs?
Lefeküdt, befurta magát a dunnája alá és elfutta a gyertyát. De nem
tudott egyhamar elaludni. Egy negyedóra mulva átfordult a másik oldalra
s ugy érezte, mintha láza volna. Majd ugy rémlett előtte, mintha
kocsirobogást hallott volna és kineszelt az éjszakába.
Semmi zaj. A falu aludt a hó alatt, aludtak a hivatalnokok, a bányászok
és csak a nagyon finom fül hallhatta volna meg, hogy ez alatt az alvó
falucska alatt a mély üregekben egy csomó ember kopácsol, vágja a követ,
bontja a falat, fur, morzsol, féktelenkedik, mint egy izes almába
szabadult féreg és rágja, pusztítja, életével eszi a kvarczot. Azt meg
egyáltalán nem lehetett hallani, csak behunyt szemmel és nagyon lázasan,
hogy valahol messze, mértföldekre innen jön a vonat, zihálva, sisteregve
vágtat a hideg éjszakában, egyre közelebb jön a faluhoz és hozza Évát, a
rejtelmes Évát, a ki miatt ime nem tudnak aludni a kis mérnökök, pedig
még nem is látták.
Véghetetlen hómezőkön át, a messzi sikságokon jön a vonat és benne Éva.
Jön, jön, talán virradatra itt is lesz a kocsi.
A kis mérnök a falnak fordult s miután már félálomban nagyot, szomorút
sóhajtott, a párnába furta fejét és elaludt.