elbeszéléseire pedig, egyszerre átvillant lelkén azon határozat, hogy
itt tévessze el magát a társaságtól; így egyszerre szabadúland, gondolá
magában, tépő kínaitól, s azoktól is kik még szívének kedvesek,
egyszerre szakadni fog, a halkas megválás gyötrelme nélkül. A fáklya
kialvását használta volt tökéletére, s besuhant a legközelebbi nyíláson.
Ez egy kis üregre nyílt, melyből csakhamar nagyobba ért, s innen egy
tágas boltozat alá lépett. Ide már nem hatott a fáklya világa, éj sötéte
vette a lánykát körül, tapogatódzott kezével a nedves falakon, de
nyílásra nem akadt sehol. Egyszerre borzadállyal futotta őt végig azon
gondolat, hogy már halál leánya. Az élet szeretete hatalmas kapcsaival
kapott szivébe, bánta hevenyés tettét, tért volna, de hasztalan kereste
a nyílást, melyen bejött: lázadt képzetében felfordúlt a világ s fekvése
a barlangnak. Felzajlott kétség és szorúlás fogták el szívét, téboly
zavarban kerengett kiskorig az üregben, s eliszonyodtában magán kívül
rogyott össze. Így találta őt Porubay ájúltan a nedves földön. A
társaság húzamosan hasztalanúl várva a pár megtérését, kisietett a
barlangból, hogy jutalmakkal szólítsa fel a falu embereit a keresésre.
Elhalt minden hang a barlangban, s Porubay mi reményt sem látott maga
előtt, nem más sorsot, mint azzal megosztott kínos halált, kit oly
kedvesen ohajtott visszaadni az életnek.
Angelikát hamar felocsúdtatta ő a barlang vizével. Heves lángba csapott
ki az élet-vágy a lányka szemébe, a mint Porubayt megpillantotta,
kiskorig szabadulását vélve. De borzasztóbb lett kétsége a mint
megértette, hogy ő utána indúlt, s őt is, a hű lelkűt, magával együtt
bizonyos halálba rántotta. Én gyilkos, én kétszeres bűnös! kiálta kezeit
tördelve, és Porubayra borula. A bús lelkű férfiú egyik kezével átkarolá
a lánykát, másikát búsan emelé fölfelé: oramus, így könyörgött szive
mélyéből, parce pio generi et propius res aspice nostras! – Nyájas
nyugalommal, s emelkedett szívvel vigasztalá kedvesét, gondosan
csöpögteté roncsolt lelkére az ég bizalmát, s a vallás szép malasztjait.
Majd égő fáklyával keresé a nyilást visszafelé, de kétkedve akada fenn,
mert az üregből három nyilás ágazott szét. Egymás után tőn kisérletet
Porubay mindnyájával. Hogy tovább ne tévedjen szétforgácsolá fáklyáját,
s az elhintett forgácsokkal biztosítá a visszautat magának. Két
sikeretlen próba után, végre a harmadik nyiláson indulának, hol az
Angelica elejtett zsebkendője, azonnal lelket öntve nyugtatá őket, hogy
jó úton járnak; s így visszajutának oda, hol a vezető elbeszéléseit
tartá. Ha szinte nem találák is ott többé a társaságot, de bizván
fölkerestetéseikben, a remény nyájas sugára élesztve köszönt be
lelkeikbe. Úgy tetszik jó Angelica, mondá Porubay, a gondviselés ismét
emberi segély alá vezérlett bennünket. Innen ne távozzunk, hogy ne
tévedjünk. – Leülének egymás mellé, egy csepegvényoszlop-darabra;
Angelica lehajtá fejét barátja ölébe, a bágyadás álmot lengete
szemhéjjaira, s darabig szunnyada.
[Illustration: Én gyilkos, én kétszeres bűnös! – kiálta, kezeit tördelve
és Porubayra borula…]
Porubayt különösen hatá meg ezen fájdalmas boldogsága. Ölében bírni
földi mennyét és még is oly távul esni tőle! karjai közt tartani az élet
szép boldogságát, s borzasztó halállal állni szemközt! mily kínos
ellenetek!
Angelica fölébredt, s mély sötétségtől látta körülövedzve magát. A
fáklyák mind elégtek immár, s új nyugtalanság, új szorongás környezte
szívét. Jő e segítség édes Porubaym? szólt lassudon, vagy iszonyú halál
marad sorsunk? Engedjen meg jó barátom, hogy bűnhödésemmel önt gyász
végzetembe vonám!
Kedves Angelica! felele enyhítve Porubay, nekem kevéssel van több
veszteni-valóm az élettel, mint megszokása annak. Kor és bíztató
remények nem kötnek oly erősen hozzá, mint téged jó lányka; de bízzunk –
mieink mindent elkövetendnek érettünk. – Ismét szerencsés vala szelid
nyugalmat lopni be a lányka szivébe, mi nélkül maga is szükölködék.
Sejté, hogy Angelica diderg a nyirkos hidegben; levoná magáról saját
köntösét s belé pólyázá a reszketőt. Biztosan simúla a lányka jótevő
barátjához, ki most egyedűl álla az élő világból körűlte s oly lelkes,
oly áldozó jó akarattal álla körűlte! Csupa hálává olvada Angelica szive
iránta. – Ó ha még életet, s azt hosszút adnának az egek nekem, kiálta,
hogy leróhatnám ha csak egy részét is Porubaym iránti nagy
tartozásomnak! – Lelke hevével borúla jótevőjének mellére.
Porubay sejté, hogy a figyelemnek elfordítása legalkalmasabb ír most
Angelica lelkének; ellenben csend és hallgatás, a halál rémítő képeit
riasztják fel lázadt képzeletében. Ennélfogva előhordá a régiségekből
azon hősöket, hősnéket, kik nagy lélekkel mentek a halállal szembe, s
gondosan foglalatoskodtatá a lányka elméjét, hogy önmagától és sorsától
elvonja azt. Ilyekkel, s főkép egy jobb élet bíztató reményével kivánta
edzeni a lányka lelkét. S nekünk a régi bölcseknél egy fegyverünkkel
többünk van a halál rettegése ellen, így szóla, nekünk, kik azt hisszük,
hogy nem húnyunk el örökre, hogy éltünknek csak első felvonását zártuk
be, s hátra vannak a szebb kifejtés scénái. Azon nyájas sejtemények,
azon epedő vágy, azon édes szüksége lényünknek, miket egy jobb, egy
szebb élet nyájas gondolatja, s bíztató reménye költnek keblünkben, csak
azért adattak volna-e belénk, hogy kínozzanak? s teljesűletlenűl
hamvadjanak el gyarló testünkkel? e számos isteni lángok, égi tehetségek
bennünk, csak e földi salak életre nyújtattak volna-e örök szomjúl
számunkra? A jó természet, mely bölcs gazdálkodással, csak annyi eszközt
használ fel czéljaira, mennyit ezek kivánnak, egyedül bennünk vétette,
csalva vétette volna-e el nagy rendjét? Nem Angelica! Saját magunkban
hordozzuk annak kezességét, hogy élni fogunk, hogy szebb létben fogunk
élni! Igy miért remegnénk megtapodni azon ösvényt, mely tisztább
örömökre elköltözött kedveseinkhez vezet bennünket, s
hátramaradottjainkat utánunk hozandja egykor?
Bágyadozó szemei immár az éjet jelenték. Porubay bíztatások közt altatá
el Angelikáját, s később magát is elnyomá a jótevő álom. Erősödve
ébredének fel; de most a lányka éhségről kezde panaszkodni. Növekedék
nyugtalanságok, s az éhség halála előtűne lelkeiknek, minden
borzasztásaival. Kétségök a szerint hága, miként a várt segély késék.
Csüggedés és éhség gyötrék lelki és testi erejöket, s enyhítésül csak
víz, és sikeretlen vigaszok valának hatalmukban. Az idő borzasztón
hosszú vala szenvedéseiknek, a nap egybe olvadva az éjjel körűltök, s a
halál óránként közelebb lépdele feléjök.
Az éhség kinzó kezdett lenni párunknál, s a testi erő fogytával
fogyatkozni annak lelki ereje is. Angelica aléltan feküdt, s érzékenyen
búcsuját nyögte barátjának. Porubay magáról feledkezve, ápolta a lányka
roskadó erejét; de sűlyedni készültek saját reményei is. Egyszerre
csengés s majd emberi hang ütött füleibe. Fölélesztette hírével
Angelikát – zajosan dobogtak szíveik elfogott lélekzeteik alatt, míg
hallgatóztak. Nem csalódtak – emberi zaj volt – az ő keresőik zajai!
A társaság leírhatlan réműléssel, s kínos nyugtalansággal szólított fel
minden segélyt az eltévedt pár felkeresésére. Nagy összeget tett fel
Edvárd és az ángol az ajánlkozónak. Nem akadt senki. A barlang évek óta
mintegy saját országa s pénzbányája volt a csárdásnak, s ez csak
harmadnapra váratott haza; nem volt hát más mód, mint lovasokat küldeni
eleibe, s friss lovak megrendeltével hazajöttét siettetni. Mihelyt
megérkezett a csárdás, kizajlott vele a társaság, s nagy része a
helységnek, részvétből inkább, mint puszta újságvágyból; mert egyik szép
tulajdona az az emberiségnek, hogy a szerencsétlent szivesen fogadja
részvétével rokonának.
Halál-remegésből egyszerre élet örömére derűlni, halál gyötrő rémei
helyett egyszerre szívrokonokat ölelni – súlyosabb változás, nyomasztóbb
özöne a kéjnek, mintsem azt gyarló emberi szív és test elviselhetné.
Angelikát mint nem eszmélőt vivék ki az örvendést zajgó nép közé, s
átadák az orvosnak; Porubay pedig miként lábbadozó beteg vánszorga
utána. Az élet, mint vesztett, de küzdéssel visszanyert vagyon,
nyájasabban mosolyga most feléjök, s a feléledt Angelica kézszorítással
sepegé barátjának: csak még is szép a világ, s az élet benne!
Szép, mondá Jusztinka, neheztelő gyöngédséggel, még az igazán
szerencsétlenre nézve is! Szerencse, hogy gyöngék vagyunk elgázolhatni a
természet örök törvényeit, mert bizony elég bohók volnánk ezt akarni
néha!
Porubay önfeláldozása, még egyszer oly forró tisztelést szűle neki a
társaságnál, mint milyet előbb bira; Angelica pedig nem lelé mértékét
hálájának. Majdnem elszoktatá a sanyarú férfiút figyelmeivel, kényeztető
gondoskodásival, s hálás szivének zajos ömledezésivel. Jusztinka, ki rég
sejté vala Porubay érzeményeit, fülébe súga Angelicának. Fény derűl
egyszerre Angelica arcza körül, örvendve, hogy saját éltének becset
adhat boldogításával annak, kit oly forrón tisztel, kinek annyival
tartozik; nemes tökélet villan meg azonnal lelkében. Feledve van saját
szivének forró szerelme, úgy tekinti saját életét, mint Porubay
tulajdonát, s győződve van, hogy a nemes lelkűvel boldogtalan nem lehet.
Szerelem ugyan nem voná őt felé, de igen tisztelet és forró hála; s mi
közeles a lépés ezektől amahhoz!
Porubay keblét soha nem érzett kéj dagasztá, a mint Jusztinka őt
Angelica elhatározása felől tudósítá. Kiskorig utánereszté érzelmeit
boldogságának, de majd eszmélvén lelkében: nem asszonyom, így szóla, s
megfogá Jusztinka kezét, fogassa meg, esedezem, az angyali lánykával
azt, hogy nekem áldozattal nem tartozik. A szívnek saját jogai vannak,
mik kényeink alá nem esnek. Addig míg hivatalom akad, lesz módja a jó
léleknek kiismerni saját szivét, s nekem sok gyöngéimet; s ha még
mindezek mellett is eltökéli boldogságomat – akkor dicsőültek örömével
ragadom meg ezt, mit most szívem elfogadni mind átall, mind nem mer!
Jusztinka becsülte a szerény férfiú nemes eszméletét. Többé mi czélzás
sem került elő közte és Angelica között; de Angelica hova-tovább
megerősödék föltétében, naponként új-új jeleit látván Porubay tiszta
jellemének; valamint Porubayt is mindinkább forróbb vonzalom hajlította
a kedves lányka felé.
Jusztinka ügyelése alatt, Angelikának egész lényében tetemes változások
történtek. Az eddig csupán művésznő, kezdte magát házi nőnek képezni ki,
előre úgy tekintvén sorsát, mint szegény módú Porubay nőjeét. Azok a
szokatlan, csak lassudan jövő házi ügyességek, valamint egy részről új
kecseket kölcsönöztek a deli lánykának, úgy más részről annak szíve
nyugtatásait is igen elősegítették; mert simítnak, kötnek, szorítnak
bennünket az élethez, ennek apró gondjai és foglalkozásai.
Edvárd nem bírhatá arra Jusztinkát, hogy vele együtt rokonit
meglátogassa: mit keressen úgymond, boldogok között a boldogtalan? Bár
mi alakban jelenjen is ez meg, mindenesetre háborít, s megvallom édes
Edvárdom, elfordúlt szívem, nem fog a boldogokhoz simúlhatni soha;
egyedűl a szerencsétlen szenvedő lehet annak barátja, enyhítő írja.
Hagyj te édes Edvárdom engemet magamra!
Edvárd szép öszveget erőltetett Jusztinkára; maga elindúlt nejével,
részint rokonit, részint a magyar hon több nevezetességeit látni;
értekezvén előbb Jusztinkával: hol fogná őt ismét találni, hogy magával
vigye Vürtembergbe. Jusztinka meg is igérkezék oda, de csak oly föltétel
alatt, hogy őt továbbra is könnyű kényletek nélkül hagyja élnie a
nyavalygó emberiség számára; mert csak ez az illő helyzet, örök
borongásban álló szivéhez.
Jusztinkát immár mi sem érdeklé annyira a magyar földön, mint az, hogy
bizonyost hallhasson fiáról, s ezt leginkább a generáltól reménylé.
Azonban álszeméremből átalla egyenesen hozzáfolyamodni, habár a generál
gondolkozása felől a legtisztelőbb képzete vala is. Fínom eszmélet s
becsűletnek szerénysége gondolá magában, az, mi pecsét a levelen; gyönge
őrzet, de még is bíztos. Jutok-e még eszébe? kárhoztat-e ő is? nem
fogja-e folyamodásomat rejtett segély-koldulásnak venni? vagy
ügyefogyottságom nem fogja e nemes szívét átallásom ellenére is,
segélyre erőltetni? Ezek valának nyugtalan szívének gáncskodó kérdései,
mik iránt előbb tisztában lenni kívánt.
Egy mívesnek házát a generál egyik falujában kibérlették Angelikával, s
kisded elrendezésökhöz fogtak. Porubaynak hátul egy kamarát ürítettek a
háznál, s nem sokára kész volt a kis gazdaság. A falubeli nép józan
elégűltsége, csinossága, a mindenben kitündöklő jólét, a földes uraság
köz dicsérete, nyájas kezességek voltak Jusztinka előtt kedves lakhatás
felől, egy oly férfiú keze alatt, ki közönségesen tiszteltetett, s kihez
őt édes emlékezések és hála kötötték. De a gyarló ember csak akar és
remél; a teljesedés főbb hatalom dolga! Alig helyezte be magát a kis
háznép, Jusztinka megbetegedett, s ágyát nyomni volt kénytelen. Minthogy
ő azon összegecskét, melyet Edvárd hagyott volt számára, Porubaynak és
Angelicának gazdasági zsengéjökre szánta, csakhamar aggódni kezdett ezen
pár, a ház szüksége és Jusztinka ápolása felől. Angelica előkereste
minden festményeit, miket szakaszonként eladásra szánt; de ki által, s
hol váltsa pénzzé azokat? Porubay azonnal ajánlkozott a festmények
árulására. Holt tudásaimmal, kedves Angelica, úgy sem tehetek most
semmit, mondá búsan; mert csak az a tudomány ér, mely használ. De van ép
kezem, lábam, s jóakaratom, ezt tevé hozzá vidorodva, s átvevé a
festményeket.
Első útját is a generálhoz intézé. Ez ugyan sem értője, sem kedvelője
nem vala ezeknek; de egy pár ejtett szava Porubaynak, sejteté a
jelessel, hogy a megvásárlás könyörűlet leendene, az áruló kínos zavarja
pedig, minthogy a zsebbe tett festményeket gondatlanúl megnyomta volt,
még inkább megindítá érzékeny szívét, s általában megvásárlá azokat.
Porubay egyszerre megnyeré a generál jóakaratját; tudománya,
egyenessége, nyájas jelenetek valának előtte; némileg megismerkedvén
körülményeivel, igéretet tőn neki, hogy állapotáról első alkalommal
gondoskodni fog.
Igazán boldogabb érzelmek közt mint egy Persa király, tért Porubay
pénzével, s kapott reményével haza. A mint a faluba ért, sok népet
látott összegyűlve egy ház előtt. Búsongás űlt minden arczon és
szánakozás. Szegény ifjú! boldogtalan szenvedő! sohajtottak a
nőszemélyek, s aggódtak: mi tevők legyenek? Porubay előre fúrta magát a
sokaság között, s egy ifjat látott betegen, iszonyú forróságban fekünni,
egy alája vetett ponyván; körülte elszórt mezei virágok hevertek.
Virágos vala ez, a szegény tébolyodott ifjú. Nem volt szív és szem a
helységben, mely ne szánta, ne könnyezte volna a szeliden szenvedőt. A
nők tejjel s más frissítőkkel, a gyermekek pedig szokott virágaikkal
szíveskedtek körülte; de az ifjú eszméletlen volt fájdalmában mindenre,
s fejét rázta a szíves kinálásokra. Vigyük nagyságához, jótevőjéhez,
kiálta egyik, s felfogá saraglyára a beteget. Ne oda atyafiak! mondá
Porubay; ennek gyógyítás, nem csupán ápolás kell. Hozzátok utánam!
Beviteté a beteget a maga kamrájába, s a már lábbadozó Jusztinka gondja
alá adá. Csodásan lepé, illeté meg Jusztinkát az ifjú vonzalmas arcza,
csendes szenvedése; oly látottnak és ismeretesnek látszék ez neki, mint
esemény, melyet megálmodánk egykor. Lelánczoltnak érzé szívét hozzá, s
gondja, orvoslási szorgalma, és körűltei ápolása, fáradhatlanok valának.
Telhetően igyekvék több-több kényletet alkotni számára; s végre Angelica
kénytelen vala figyelmeztetni őt, hogy magát hagyandja kényletek nélkül,
miktől aprónként, kedves betege számára lopogatá meg magát. Az ifjú
forró lázban látszék szenvedni, s feje és agyveleje mintegy lángolni az
iszonyú hőségben.
Virágos nyavalyája néhány nap alatt szűnt annyiban, hogy nyugodtabb
lett, hagymáz-tépelődései csendesedtek, s virági után ismét esenkedni
látszék. Fel-fel sietett volna fektéből: majd elkésem, úgymond; már
várni fog reám és virágira! – Angelica nyugtatta őt, helyette maga
fonogatta koszorúit s ajánlotta, hogy maga viendi azokat a kedves
leánykának meg. Az ifjú nyájasan mosolyodott el Angelicára, s különösen
hajlott szívével hozzá. Szaggatott panaszait gyakorta ő hozzá intézte, s
érzékenyen bizonyította szívére tett kézzel előtte, hogy ő
szerencsétlen, de nem rossz. Majd szokatlan bágyadások vették őt elő, s
éjjeli álmatlanságok, mik Jusztinkát iránta mindinkább kezdék
aggódtatni.
Porubay akkor vive másodszor festményeket a generálhoz, midőn Gyula és
Vincze nála tartózkodának; s minthogy most a szükség több s nyomasztóbb
kezde lenni, nem elégedék meg a lelkes tudós csak járásával segélni elő
a keresetet. Emésztni segítsem-e a háznépet? így szóla magában, én ép
erős férfi gyönge kezek szorgalmait? Csüggedve álljon-e ki a vándor
azért, hogy lépett ösvényéből kifogyott, vagy gyáván térjen-e vissza?
Nem; törjön új ösvényt! – Különféle ürűgy alatt kijárt korán napszámra
kertekbe, szőlőkbe, s bevásárlásokkal tért este haza, olyakkal, mik a
ház körül hiányzottak. Elsőbb estvéken roncsolt volt minden tagjaiban;
de az áldott szokás és szilárd lélek, naponként könnyebbé és nyájasabbá
tették durva szorgalmát neki.
Virágos nyavalyája súlyos fordúlatot vett, s Jusztinka a közel város
gyógyszertárába sietett küldeni újabb gyógyszerekért. Hozzá nyúlt most
Edvárd ajándékához, s Angelica azt vélve, hogy utólsó megsugorgatott
pénze kél szárnyra, átadá Porubaynak minden festményeit, mik még
birtokában valának. Vigye édes Porubaym a szép hűtlent is, atyám kedves
darabját; de drágán adja a lelkes dolgozatot! – Porubay siete
festményeivel a generálhoz. Most különös remeket hozok, nagyságos uram!
mondá beléptével, s kitárá hozásait.
Boldog egek! mi ez? felkiáltott egyszerre a generál, s szemei lángoltak;
zajosan kapta meg a professzor karját. Honnan jő ez a kép? s a szép
hűtlenre mutatott. Az én Jusztinkám, a szerencsétlen Jusztinka!
kiáltozott mintegy ábrándozva, s szemei könnyekkel teltek meg. Porubay
nyilatkozott azzal, mit a festmény és háznépe történetéből tudott. A
generál égő nyugtalansággal fogatni parancsolt, s egy óra mulva
Porubayval Jusztinka szállásán termett. Ez épen betege kőrül ápolódék, s
álomba nyugtatá azt, mi nélkül különösen szűkölködék. Lelkendve öröm és
bánat között lépe be a generál, felváltva tekinte egyik és másik
nőszemélyre, s alig eszméle az éltesebb és rogyottabb Jusztinkára, kit
oly fiatalnak ismert volt egykor, mint most a virító Angelica vala.
Jusztinka! így szólt, tisztelve vivén ajkához kezét, ily későn kell e
hálálnom a végzésnek, hogy láthatom ismét? – Szíves és tiszta volt
mindkettőjöknél a baráti érzelem kéje, és viszonlátás éldelete. A
generál alig hajolhatott bocsánatra Jusztinka iránt, hogy magát tőle oly
idegen távolban tartotta.
Angelica az alatt Virágos koszorúit fonogatá, hogy a beteg ifjúnak
ébredéskor örömet tegyen azokkal. A generál tudakozódék Jusztinkától a
lányka felől: mit jelentnek körűlte a mezei virágok? Jusztinka betegére
mutatott. Sejtő döbbenéssel lép ágyához ennek a generál, s reá ismervén,
összecsapja feje felett kezét. – Boldogtalan anya! felkiált fájdalmában,
így kell-e feltalálnod fiadat?
Reszkető sejtéssel meredt a generál szemébe Jusztinka. Halvány arczairól
annak olvasta le a boldogtalan titkot, s némán szegzette szerencsétlen
magzatjára szemét. – Hallgasson meg kedves Jusztinkám, mondá lassudan a
generál, hallja történetét fiának. De Jusztinka csak némán intett, s mit
sem akart hallani. Aprónként csak szaggatott feleletekben tudta meg a
borzasztó esetet.
Uzory szíve titkon lángola vala a generál Málijáért. A lányka zajoskodó
vígsága kedves ellenet vala saját kedélyéhez, mellyel ki-ki rántá az
ifjat búsongó csendéből és szunnyasztó egyformaságából. Máli értett
ingerkedni, folytonos haragban, békülésben, alkuban lenni vele, a
nélkül, hogy őt sértené, untatná; s ha gondolatlan talált lenni iránta,
kettőztetett iparu nyájassággal vonta őt ismét hálójába vissza. Az élet
mely mindenütt másutt borongott Uzory sorsa felett, derengett neki
Málika körül. Ennek különös kedve telt a virág-tenyésztésben. Uzory
kéjes szorgalommal segített neki ültetni, öntözgetni, ápolni ezeket. Nem
létezett immár jeles virág-faj a vidékben, melyből Uzory szétjártában
betegeihez, töves példányt ne hozott volna Máli számára. Gyakran több
mértföldeken keresztűl, a legkedvesebb vesződséggel hozta ő meg azt,
ölében tartogatva a kényes virág-cserepeket. Máli világ-tábláinak
szomszédságában alkotta saját orvosi kertecskéjét, hogy könnyebb
ügyelettel lehessen amazokra is; rendesen ő vitt legelsőbben hírt,
mutatványt Málikának, új nyílású virág-töveiről és hagymáiról, s
hízelgve kedvtelésének, ritkán jelent meg virág nélkűl előtte.
Uzoryt remény nem ámítá. Elég józan vala ő átlátni a nagy hézagot, a
lányka csillogó körülményei és saját árva sorsa között; de még is gyönge
legyőzhetni akaratos szívét. Szeretnem szabad, gondolá magában, nem kel
ki a titok szenvedő keblemből soha, s így nem sérthet hálát azon háznál,
mely mindenemet adá. – Nem sejté indúlatát senki; maga Máli is csak
későre gyanítá azt. A zárt ifjúnak titkos szenvedelme jóakaratra
melegíté iránta keblét, de minden viszonindulat nélkül. Rejtekben,
hosszú napokon, s még hosszabb éjeken át küzde szerelme kínaival a
szegény ifjú; gyakorta meglepé őt ezek közt anyjának s magának sorsa és
születése, nagy és fényes rokonságnak közepette saját elhagyatott
állapota; mert a generál megérve vélvén az ifjat a titokhoz, fölfedezé
vala neki születését. Ez utóbbi bánat még inkább gyötré őt, mióta
Kisréten anyja szóba jöve, s a septemvirék oly kiméletlen rokonoknak
bizonyíták iránta magokat. Titkos szerelme pedig kettős bánattal
csapkodá azóta szívét, mióta Ongay elválasztott jegyese lőn kedvesének.
Nem csalatott remény vala ez, mi őt kínzá, hanem egy kedves tárgy
elvesztése, melyet naponként látnia, hallania, melylyel apró házi
foglalatosságokban szövetkeznie, szegény szívének egyedűli élemény vala.
Uzory kedves volt a generálnál. Ennek háza iránti éber figyelme, betegek
körüli csöndes szorgalma, kedvelt tulajdonok voltak előtte. Rendesen
általa tétette adakozásait, mert e részben különös ügyessége volt
Uzorynak. Kimélő lévén ő a szűkölködő iránt, nem fért közel soha gyöngéd
eszméletéhez ennek. Nem javallotta azonban a generál Uzory orvosi
gyakorlataiban azt, hogy szerfelett együttérzett betegeivel. Megkivánom
ugyan minden orvosban az emberi részvevő szívet, mondá a generál; s
borzadok a hideg rendszeres részvétlentől, ki nem bír beteg-ágynál
nemesen melegűlni, s emberiség hevével örvendni, ha orvoslása sikerűl,
ki hidegen fordúl más beteghez, ha az első keze alatt végsőt húnyt, s
csak gépként volt keze alatt a beteg, miként elállott óra az órás
kezében, hogy jártassa azt ismét; de a viasz lágyságú szív az orvosban,
mely olvadozik minden emberi ínségre, mi közt naponként forog,
czél-ellenes, s a sorsnak legboldogtalanabb osztály-része. Szintúgy nem
vala elégűlt a generál, csüggedő komolyságával is Uzorynak, mely ellen
főkép a titok felfedezése előtt, gyakoriak valának czélzásai. Míg az
ifjú, úgymond, nagy dolgokat tenni, munkálkodásának nagy pályát, széles
kört nyitni ohajt, zajlik és zsarolva követel az élettől, jele: hogy
önerőben duzzadozik, s bízik ebben; de métely lappang vagy testében vagy
szívében, ha már korán kis körbe lappangni siet, s még estve sincs, már
elül. Azon keménység, melyre e részben őt atyai aggodalma fakasztá, első
és utolsó vala nála az ifjú iránt.