szívét, nehogy többszörös zúzatás több veszélyt hozzon arra. Angelica
bámészan merede Jusztinka szemébe, a mint előtte Kálmán viseletének
okait fejtegetni kezdé. Hiedelmetlenségre mutatott egész lénye. Tiszta
szíve nem vala képes oly silány lelket tenni fel Kálmánjában. Az az
igazi ártatlanság, mely még csak mérszerrel sem bír felfoghatni képzetét
a gonosznak. Szerelmét szégyenlené-e a nagy asszonyságok előtt? így
szóla; mi köze ranggal a szerelemnek? kivántam-e én valaha egyebet mint
szívét? volt-e ő kénytelen megcsalni engem? és miért tenné ezt? –
Jusztinka nem boldogúlt, szép lelke hite ellen Angelicának. Majd
meglátjuk édes leányom, mondá Jusztinka végre, kitudom én: van-e komoly
tiszta szándéka irántad? ha nincs, futnod kell a csábítót, a fúlánkos
kígyót!
Angelicának ismét rejtély valának e szavak, s azon tolmácslatok, miket
Jusztinka utánok ragaszta. Nem boldogúlhatott ez a természet
gyermekével; mert miként költse fel vétek gyanúival ártatlanságát ennek?
Föltevé magában, e kedély tisztasága után intézni megszabadítását.
Kálmán néhány nap kimarada, s Jusztinka örvendni, Angelica pedig
komoly-bús kezde lenni, és naponként nyugtalanabb. Egy délután belépe
Kálmán a szobába; Angelicának öröm lángja szökék arczaiba. Nem mondtam
anyám? e szókkal fordúla diadallal Jusztinkához, hogy Kálmánom beteg
volt? – Kálmán kész elfogadója vala az ohajtott mentségnek. Nyájas lőn a
pár mulatozása, s Kálmán elfogúlatlannak mutatá magát, s szinte az
ámításig kedv-előző vala.
Egy szóra kedves báró úr! szóla komoly hanggal Jusztinka Kálmánhoz, a
mint ez menni készült. Kálmán kétkedve tevé le fölvett kalapját.
Angelica Jusztinkának intésére kifordúla a szobából.
Édes báró úr, így szóla Jusztinka, s erős nézést szegze Kálmán szemébe,
mondja meg nekem, mi czélja van Angelicával?
Édes asszonyom, felele Kálmán s parancsos állást és tónt erőltete
magának, mi előtt vallatnám, tudni szeretném: mi joga van
asszonyságodnak e kérdéshez?
Emberiség és fogadott anya jogai, édes báróm, mondá Jusztinka szilárdúl;
mely mindkettő nem engedi, hogy egy ártatlan teremtést borzasztó mélység
szélén aggtalanul szunnyadozni hagyjak.
Szabad tudnom: szőve van-e Angelica e csínos fortélyba?
Angelica lelke ártatlanabb, mintsem fortélyról, ha úgy tetszik
aggodalmamat nevezni, álmodhatnék; s ily ártatlanság, mely gyanakodni
sem képes, gondtalan bíztosságában legkönnyebben bukik. Báró úr
magaviselete minap a mulatóban, neki csak bánat vala, de nekem botrány;
ámbár ahhoz, hogy komoly czéljai legyenek önnek a lányka iránt, már
előbb is csekély reményem vala. Vagy tán csalatkoztam, s a lányka
valóban bárónénak volna szánva?
Az nem, mondá mosollyal Kálmán; de Angelica számára fedett hirű s könnyű
kényletes életet, annak számára pedig, ki barátném leend Angelicánál,
nem megvetendő hálát ajánlhatok. – Álnok szemvágással szorítá meg Kálmán
Jusztinka kezét.
Csábító! kiálta felindúltában magáról megfeledkezve Jusztinka, oly
hangon, melytől ütközve hátrála az ifjú vissza.
Asszonyom! mondá ez élesen, ne tegye, hogy magam is megfeledkezzem
arról, mivel tartozom neme gyöngeségének.
Ezt nagynénéd mondá, s mondja még egyszer: hitetlen csábító! lásd a
leveleket! – Egy nyalábot ada Kálmánnak által. Angelica, folytatá
Jusztinka nyugalmasabban szavait, miután Kálmán átfutá az irományokat,
azon férfiúnak leánya, ki férjem fogott volna lenni, ha rokonim
erőszakoskodásai őt el nem szakítják tőlem. A lányka árva s gondolhatod
öcsém, hogy őt védni fogom.
S mit kiván tőlem asszonyom néném? kérdé bizonytalan hangon Kálmán, kire
nézve a jelenet több tekintetből szorongató kezde lenni.
Ne gondold öcsém, hogy jogaimat követelni keltem fel vélt halottamból.
Én Angelikával elhagyandom Pestet, s őt alkalmasint most látod utoljára.
Egyedűl arra kérlek: gyógyítsd meg azt a szívet, melyet gonoszabbúl
sebhetél, mint vélnéd. Íme itt az író-eszköz, írj egy levélkét
Angelikának, miként én azt tolladba szólom. Kálmán kész udvarisággal
fogá a tollat, s ezeket írá:
Édes Angelikám! Gyakori eset az életünkben, hogy ámulva magunk, másokat
ámítunk. Ez esetben valék én is. Szerelemnek gondolám szivemben azt az
Angelicám iránti nyájas indúlatot, mi nem vala egyéb szíves barátságnál,
s szép tulajdonai iránti tiszteletnél. Az idő felkölté szunnyadó
szívemet gróf Vértesi kisasszony iránti lángoló szerelemmel, kivel épen
jegyben járok. Kötelességemnek érzem megtenni e nyilatkozást, bocsánatot
kérve szép Angelikámtól, hogy levél s jó fogadott anyja által teszem
azt, mihez magamnak erőm s bátorságom nincs. Éljen szerencsésen, s
tartsa tisztelő barátjának
B. Regéczy Kálmánt.
Udvarias meghajtással Jusztinka és Angelika felé, de minden szó nélkül
vőn búcsut Kálmán a háztól.
Jusztinka Angelikának utóbbi dolgozását nézeglé, egy olasz tájfestést,
mely félmunkában álla a festő-álláson. Édes Angelikám, így szóla a
lánykához, ez szép darab leend; milyen eget fogsz adni a nyájas táj
felibe?
Tisztát, felele Angelika, derült olasz léget, felhőtlent.
A művészetnek szép alkotási jogai közé tartozik, mondá Jusztinka, oly
nyájas világot, oly derűlt eget alkotni művei felibe, mint milyen a
művész lelkében dereng, és szabadon lebeghetni a valóság felett. Nem
volna-e képes az emberi erő ugyan ezt tehetni az élettel, s világi
körülményekkel is? Minden szívnek bizonyos szempontja, bizonyos kisebb
vagy nagyobb árnyéklatú színvegyűlete van, melyből és melyekkel az
életet s ennek változásait tekinti, s nagy részben amazoktól függ:
borongásban-e vagy derengésben tekintse emezeket? Azt tartom: a bennünk
szunnyadó lelki erőknek felszólítása és használása sokat enyhíthet
világi kedvetlen viszontagságainkon.
Angelica sejtve a czélzást nem felelt.
Édes leányom, folytatá szavait Jusztinka, én ezt a lelki erőt óhajtnám
felszólítni nálad. Sajnos ugyan felriadni kedves ámulásunkból, de üdvös,
hogyha későn nem esik boldogságunkra. Kálmán e levelkét írja neked.
Angelica mohón átfutá a levelet, minden szónál halványabb lőn arcza, s
reszketőbb kezében a papír, s kiskori merevűlése után dőlni hanyatlék.
Ápolva, bíztatva fogá fel őt Jusztin. Elhangzék a lányka füle és szíve
mellett minden vígasztalás. Szótlan meredezés és lelki elmarjúlás vala
iszonyú állapotja. Vádolni nem tudá Kálmánt, mert hiszen ámult ő is; s
tapasztalatlan szíve nem bíra rosszat tenni fel arról, kiért az ége.
Csak azt érzé, hogy végnélkül boldogtalan, s Kálmán szerelme nélkül nem
élhet!
Jusztinka pakolt, s Angelika eszméletlenül nézte készületeit, mint kit
nem illetnek azok. Porubay belépett, s megrémlett látván az úti
készületet; de megértvén a bajt, minthogy iránta bizalommal volt a ház,
vidoran segítette a rakoskodást. Szíves szóssággal tárogatott, szebb
jövendőt az idegenben Angelica eleibe; s végre magát is ajánlotta
útitársul, s megigérte, hogy utánok indúland. Quo fata trahunt,
retrahuntque sequamur! ezt mondá ünnepélyes lelkesüléssel. A nőség nem
értvén szavait, csak szeme lángolásából sejté nemes tökéletét; Jusztinka
köszönettel fogadá el ajánlkozását, Angelica pedig némán nyújtá kezét a
szíves barátnak, ki azt tisztelve nyomá szívéhez.
Báró Regéczy Kálmán, mind szó, mind ismerkedés után úgy vélé, hogy
Porubayban emberére talála. Kálmán ugyan nem hanyagolá el egykor
iskoláit; de azokat különös tűz és szorgalom nélkűl végzé vala. Most
bizonyos czéljára szükségessé lőn neki a római és görög história, s
nummismaticai nyomozások, mikben Porubay kivánt mestere lehete, ki
különben oldala mellett, mint írnok is hasznos szolgálatokat tehete.
Vala ezek mellett más mellékes czélja is vele, mi különösen Angelicát
érdeklé. Szolgálatába vevé tehát őt, s Porubay nem igen kedvező
körülményeiben, elfogadá a meghívást. Kálmán küldésekben, apró
megbízásokban, gyakran használá Angelica körül írnokát: s a lelkes,
minden feszesség nélküli, nyájas ártatlanságú lányka, csakhamar szelid
vonzalmat, majd indúlatot támaszta a derék férfiú keblében. A lánykának
művészi tüze, lelke, s Porubaynak ismeretsége a művészet hajdani
bölcsőjével, nyájasan egyezének. Porubay római és görög lelkes
történeteket, jelenéseket hordogata elő az ó historiából, Angelica
képzeletét, ízlését formálá azokból, vagy feldolgozá azokat. Elbeszélő
Porubay, mindig szívesebb, oktatóbb vala, mindig lelkesebb és vonzóbb
előadásaiban; a hallgatóné pedig mindig figyelőbb, hálásabb, s a férfiú
barátságát, mit nem tekinte egyébnek, hajlóbb viszonbarátsággal és
vonzalommal jutalmazni. Mint Jusztin, mind Angelica úgy tekinték
Porubayt, mint ház barátját, ki előtt nem vala nála titok. Idővel avatva
lőn ő főbb körülményeibe a családnak, melynek az ő egyenességébe és
tiszta erkölcsébe határtalan vala bizodalma.
Porubay tudta Angelikának Kálmánhozi szerelmét, s az több tekintetekből
nyugtalanította őt. Inkább barátnak és jószívnek féltése volt ez, mint
szerelemnek. Ő ismerte saját ügyefogyottságát, s így Angelica iránti
indúlatja tiszta, czéltalan jó akarat volt, inkább, mint bírásnak vágya,
mihez nem vala semmi reménye. Azonban Kálmán hova-tovább kevésbé
tetszett neki; azon homály, azon titok fátyla, mely minden tetteit,
munkálatait fedé, s minek bár háznál lakott, soha nyomába nem
igazodhatott, gyanúsok lettek előtte. Némely számolások, melyek kezén
mentek keresztűl, még inkább megerősítették őt gyanújában. Angelica
nyílt ártatlan szívét átallá és szükségtelennek is látá felriasztni
gyanakodásival; de annál lelkesebben nyilatkozék azokkal Jusztinkánál, s
ez a derék férfiút naponként inkább tisztelé. Drága gyémánt ő, ezt
szokta mondogatni Angelica előtt, mely úgy miként természet kezéből jő,
minden hozzá járúlta nélkül is a pallérozó kéznek, bírja a maga belső
becsét. A pallérozó kéz nevelni szokta ugyan ragyoglását a kőnek, de
csökkentni is nagyságát annak.
Kálmán báró most már szíveskedései s apró jótéteményei után, megértnek
gondolta Porubayt arra, hogy előtte nyilatkozzék. Őt egyébiránt is
könnyen használható eszköznek vélte; sokat várván ügyefogyottságától is,
s azon szép igéretektől, miket neki már egyszer másszor tett vala.
Néhány nap különösen nyájas volt most a báró iránta.
Kedves Porubay úr! így szóla egy délután hozzá, ön engemet többféle
szolgálataival lekötelezett, s illő hogy hálám ne csak úri legyen, ne
csak bérfizetésből álljon, hanem barát nyújtsa azt barátjának. Én azt a
józan prózai érettséget tulajdonítom ön gondolkozásának, melynél fogva
hiszem, hogy ön az életet és embereket, nem fogja költői varázs
színekben tekinteni, hanem úgy miként vannak, saját gyöngéikben és
bohóságaikban; s vétkellés helyett okosnak fogja vallani azt, ki ezeket
használni tudja. Ott hol a bölcs gyöngének érzi magát arra, hogy
kijózaníthassa a világot, legtanácsosabb, ha mosolygja annak bohóságát,
s vagy annak malmán őröl együtt a többivel, vagy vizét okosan a maga
malmára igyekszik hajtani. Én, miként sejtheté ön, kereskedési
társulatban állok, s mint láthatja, nem siker nélkül. Önt kész részes
tagjául elfogadni a társulat, befizetés helyett csak szolgálatot
kivánván öntől. Most lássa ön előbb munkálkodásunkat, s úgy adja
elhatározását. De minden esetre adja ön előbb becsület-szavát, hogy a
mit látni fog, örök titok maradand nála, s nyelvre nem adandja azt soha.
Porubay vonakodék előbb, de végre több ellenvetései, s ezek iránti
megnyugtatásai után elfogadá a titoktartást. Kálmán báró inte egyik
szolgájának, ki ügyelői tisztet látszék vinni a társulatnál, s ez
elvezeté Porubayt.
Most látá ez először csodálva, az épűlet és udvar számos rejtekeit,
földalatti osztályait, lyukait, pinczéit, kamaráit, istállóit, s azoknak
különféle tárgyu használtatásait. Az ügyelő legelőbb is egy tág kamarába
vezeté Porubayt, mely tele állott kádokkal, üstökkel, lombikokkal és
borházi szerekkel. Belőle ajtó nyílt le a pinczébe. Ez
borlaboratoriumunk, mondá az ügyelő; itt ellesve a természet titkait,
egy pontba gyűjtjük össze áldásait, miket az egész világon éghajlat-
vagy földnem számra felosztogatott. Nem létezik világrészi bor, melyet
mi itt magyar borainkból ne készítenénk. Gyakran az ámulásig
boldogúlunk, s jó lélekkel fizettetjük meg magunkat; mert a vevő szép
hiedelemmel iszik, s mi kára benne, hogy csalatkozott? Különben pedig
arra, kedves úr, lelkiismeretesen vigyázunk, hogy az egészségnek ne
ártsunk, s csak az erszényt vegyük követelés alá. Fő erőnk az, hogy az
idei borokból, finom ó borokat készítünk, s azon évre kereszteljük
azokat, mely kegyes vala jó bort szűrni a hazának.
Ezen második osztályban, miként látja ön, különféle művészek
munkálódnak. Egyik agg pipákat farag új tajtékból, s otromba metszéssel
és betűkkel idézi elő az ó korból Bocskayak, Bethlenek, Apafyak s több
híres hősök pipáit, s ingerlik azokkal a vevő kedvtelését, a becshez
óság tisztelését is ragasztván. Ez itt római, görög, s néha egypti
régiségeket, antik-intagliákat, cameákat vés, farag, elefánt-csontból,
márványból, magyar hegyek köveiből s a t. Amaz régi kardokat,
buzogányokat, másik mellette régi bogláros szerszámokat, s túl rajta
harmadik régi alaku s felirásu kelyheket készítget, különféle századok
bélyegeivel. De a mi legfőbb ágát teszi kereskedésünknek, azt imitt az
alsó osztályban fogja láthatni ön. Itt készülnek minden kornak,
századnak, minden nemzetnek régi nummismái, alkalmi pénzei, az anyagot
kivéve oly híven követve, hogy majdnem magunk is tévedünk az eredetiek
és másoltak között. Minthogy számos már ma az ily nemű gyűjtögető, s mi
nem vagyunk épen drágások, nem csekélységet hajt be e buvárkodásunk a
társulatnak.
Uram, így szólala meg Porubay, hogy szorúlt mellének némi tágulását
nyisson, a mint sejtem, önök ereje abban áll, hogy újból ót, s fiatalból
vénet csináljanak, ezer szerencse, hogy nőnemünk nem jár az urak körül.
Ó ezt a túlsó oldalba vinnők, felele kaczagva az ügyelő, hol megfordítva
dolgozunk; s átvezeté a bámuló Porubayt. Íme itt ezen kamarában állanak
ífjító szereink. Porubay csodálattal szemlélé a mindenféle szerszámokat,
fogókat, ráspolyokat, ollókat, késeket, ecseteket, kádakban különféle
festékeket, felaggatott lófarkakat, s a t. – Lássa ön, mondá az ügyelő,
s kinyitá a ló-istálló ajtaját; itt állnak öreg candidátusaink, még
koraik minden hibáival, s várják dicső ifjúdásaikat. Ím itt ezen ólban
már virító díszben állanak az öreg chimérák; mi szépen hazudják ők azon
kort, mely nem sajátjok!
Porubay csak akkor vőn szabadon lélekzetet, midőn a szabadra felére. –
No mit határozott ön? kérdé Kálmán tőle, miként van megelégedve
intézeteinkkel?
Szépek, nagyságos uram! felele Porubay; de engedelemmel szólván, görbék.
Én inkább vagyok hajló szánni az embereket tévedéseikben, mint
megerősítni ezekben őket, vagy czéljaimra görbe úton használni azokat.
Az élet minden emberre nézve más más út. Soha sem voltam barátjok azon
világi köröknek, mik az emberiséget vagy rosszabbnak vagy butábbnak
tekintik, mint azt annak becse s önfelebarátiságunk megengedhetné. Én
eleresztetésemért esedezem.
Ön komor oldaláról fogja fel a dolgot, mondá némi ütközéssel a báró.
Mondja meg nekem legtöbb örömeinket nem inkább hit nyújtja-e nekünk,
mint való? mi pedig csak hitet árulgatunk. Használ-e nőinknek
legvalódibb hűsége is nekünk, ha mi ellenkezőt hiszünk és megfordítva?
Elégedésünknek is nem egyedüli kútfeje-e a magunk és körülményeink
felőli hit? Mit árt az, ha a vevő egy egypti ereklyét bír tőlünk, s csak
mi tudjuk, hogy az nem Théba omladékinál ásatott? neki soha sem leend
módja feleszmélnie csalódásából. Nem marad-e nála és maradékinál örök
kincs az ereklye, melyhez kedves hit áll kötve? S mondja meg ön nekem:
ily magunk forma segélyek nélkül is, nem fog-e soha az effélékben
csalódni az emberiség? Én azt hiszem, hogy azok, kik szép ámulásokat,
hiteket árulgatnak, az emberi nemnek nem utolsó jótevői. Boldogúl
csalódni, sorsa sőt ohajtása ennek. Gyermekek maradunk mindig, s csak
ártatlanságunkat nőjjük ki.
Ha ezt megengedném is korosító intézeteiről nagysádnak, mondá Porubay,
de a ló-ifjító működés.
Épen nem eshetik gáncs alá, mondá nevetve a báró. Úgy látszik, titkos
egyezmény az az egész világon, hogy leányt hibájával adunk férjhez,
lovat hibájával adunk el. Tán azért, hogy mindkettőben igen ritka a
hibátlan.
Porubay előtt, ki mindenkor nemesen tisztelé a szép nemet, kedvetlen
vala ezen összeállítás. Személy és portéka, nagyságos uram.
Mindegy, kedves Porubaym, azon egy különbséggel, hogy amaz egész éltünk
boldogságába, ez csak néhány forintunkba kerül. Nyíltszívűségnek kellene
uralkodni mindkettő között, de ez örökre elérhetetlen tökélyéhez fog
tartozni a világnak. Addig hajló vagyok a lovat úgy venni én is, miként
közönségesen vétetik; jár az kézről kézre minden hibáival, miként
nyomata elkopásaig a pénz, s csak az utolsó kéznél megy veszébe; mely
kellemetlen csapás miként láthatni, csak keveset s ritkán érhet.
Kálmán az elhatározásra még néhány napot engede Porubaynak, mik alatt, a
még hátra lévő számolásokat kelle bevégeznie. Emez erősen elvala tökélve
magában, hogy a bárótól szabadúljon; mert lelke többé nem lehete
nyugodt. Azt vélé bűn felett ül, s a mint Jusztinka és Angelica
elkészűlését megérté, mi sem tartóztathatá őt többé. Nyilalásról
panaszkodék az ügyelő előtt, mit a sok ülésben kapott, lovat kért maga
alá, hogy megrázassa magát, s felkerekedvén reá, útnak indúlt asszonyai
után. Ezen útban találta volt őt Gyula a fogadóban, a tisztújításról
jött vendégekkel.
Porubay egy városkában utólérte asszonyait, kikkel már akkor együtt volt
báró Felsen Edvárd is, vürtembergi rokona Jusztinkának, s egykori
szem-betege. A hálás ifjú, most férfiú, folytonos szemrehányásokkal
gyötrötte magát, hogy szerelmével világba űzte jótevőnéjét. Nősülése
után azonnal Jusztinka fölkereséséhez fogott; de őt, ki nemzetségi nevét
nem használta, föl nem lelhette, magyar földön létét pedig nem is
gyaníthatta, több ízben hallván elhatározását, hogy arra lépni nem fog
többé. Gyanakodott azonban, miután a német tartományokban tett
nyomozásai sikeretlenek valának, hogy a honvágy, mit nála több
alkalommal sejtett, őt a magyar honba voná, s kiindúlt ide: látni
egyúttal rokonit, Jusztinkát pedig kényletes életre hozni be vürtembergi
birtokába. Az ember akként van életével, miként kertalkotásával. Únás
követi ezt, mihelyt a tulajdonos minden szakasszal készen van, s többé
nincs reménye újhoz, és várás öröme nem izgatja őt. Csupa fentartás igen
is nyugalmas, s már lankadozó éldelet. Így volt Edvárd is elérte házi
boldogsága körében. A hála szivessége, új nyájas jövendőt igért neki
Jusztinka sorsának könnyebbítéséből, s lelkes nője előre szerette a
barátnét ismeretlen rokonában, és szeretett férje orvosnéjában, s kies
napokat reménylt magának az új háztag ohajtott társaságában. Leirása, de
főkép gyógyításai után, csakhamar nyomába akadt Edvárd Jusztinkának.
Lelkes kifakadó volt öröme, mely kiskorig magának Jusztinkának is
olvasztott le szíve jegéből valamit.
Azon fogadóba, melyben Edvárd az asszonyokkal és Porubayval szállva
volt, érkezett egy ángol utazó is, ki a magyar föld számos ritkaságai
közt, a magyar bányákat látni jött, s ezeknek beutazása után most
legközelebb az aggtelki baradlát készűlt meglátogatni. Erről annyi
jelest olvasott ő fel Edvárd előtt, Porubay pedig hírek után annyi
csodást horda fel a barlang felől, hogy végre Edvárdot is elfogá a
kivánság: látni ezen játékát a természetnek; s asszonyait is rábirá
látogatására. Fölkerekedék az egész társaság, az ángol társul csatlá
magát hozzá, s minthogy csak félnapi járóra valának Aggtelektől, másnap
délre behajtatának ennek csárdájába.
A csárdás, a barlang egyedűli rendes vezetője, nem vala otthon; borokért
jára Eger tájára. Helyébe egy más vezető ajánlkozék, ki őszintén
megvallá ugyan, hogy a barlang belsejében még járatlan, de addig, meddig
azt ismeri, kész és biztos vezető leend. Többen a helybeliek közől,
szósak valának a barlang különösségei felől, s miként lenni szokott,
hogy becset adjanak a táj nevezetességének, nagyíták annak csodáit és
veszedelmeit; több borzasztó eseményeket, s a barlang szétszőtt rejtékei
közötti eltévedéseket hordogatván elő a bámuló vendégeknek. A báróné
borzadozék a bemeneteltől, s csak alig vala birható erre; de a férfiak,
s magok a többi nők is megnyugtaták őt biztatásaikkal. Jusztinka
érdektelen közönyösséggel indúla a barlang felé, Angelica pedig hallván
a hely veszélyeit, mintegy örvendő ohajtozással. Az ő roncsolt szivével
most minden bús tárgy, minden borzasztó vidék különösen egyezni látszék.
Neki, ki gyermeksége óta csak holt világot bírt, kinek csak Kálmán, s
irántai szerelem volt élő világa, s ez oly kietlenűl halt el szívének –
végetlen, elbírhatlan súly vala az élet, s vágyakodva csüggének a merre
utazék, temetőkerteken bús tekintetei.
A vezető elkészíté hárs-fáklyáit, tűz-eszközét, s beindúlván a
barlangba, maga után kéré vendégeit. Titkos borzalmakkal lépdelének azok
be a szoros nyiláson utána, de tágula keblök, a mint bent az üregek is
tágúltak. Csodálat és a természet ura iránti tisztelet lepék meg az
egész társaságot, a barlang ritka tüneményei szemléltére. A földalatti
magas menyezetek csillogó fényeikkel, hűs enyhítéseikkel, csergedező
vizeikkel, a különféle csodás alakú kőcsepegések, mik között, zúgó
denevérek szállongtak, különös alakokat öltött osztályai ezen kis
alvilágnak, mikből kis erővel szabad kénye szerint teremthette míveit a
képzelet, – mind bájos tündérlettel hatának a sejtő lélekre.
Az én jártasságom csak eddig hat, nagysás uraim, asszonyaim! mondá a
vezető, a mint egy üregbe jutának, hol két nyílás még további nyúlására
mutatott a barlangnak; de a melynek szövényeit rettegé a vezető.
De a barlang tart tovább is? kérdé Edvárd.
Annak még egy halandó sem ért végére, felelé a vezető. A csárdás ugyan
még ezentúl is jó mélyen tudja a járást benne; de ő sem meri állítni,
hogy egészen kitanúlta volna a barlangot. Ezentúl már veszélyesebb a
járás a sok elágazó nyílások miatt, mik közt hamar eltéved a jártas is,
vélvén hogy kifelé halad, beljebb bolyong, s éhségnek halála lesz gyász
sorsa.
A vezető, hogy még inkább megérdemelje áldomását, kifogyhatlan vala
történetecskékben, mikbe oly mélyen merűle, hogy feledvén tisztítni
fáklyáját, ez elaludt, s tüzet ütnie kelle. Újra lobogott a fáklya, s
vissza-indúlóban volt immár a társaság, a mint Jusztinka borzadással
veszi észre, hogy Angelica hiányzik. Halvány rémület lepe el mindenkit;
a vezető semmi igérettel nem vala birható arra, hogy járatlan s neki
ismeretlen úton keresésének eredjen. Kiáltozzák nevét Angelicának, de
csak saját szavok hangzik vissza. Borzasztó a jelenet, iszonyú
szívszorongása a társaságnak! Ekkor Porubay eltökélve kap néhány fáklyát
kezébe, s meggyújtván azokból egyet, azon a nyiláson, mely felől
állottnak tudá Angelicát, elindúl keresni azt, erősen elhatározva
magában vagy vele térni vissza, vagy vele osztani meg a halált.