újolag aggódásba ejtette. A hegyi rablók szemtelensége naponként
növekedett. Még ugyan a helység határában nem tettek károkat; de a
környékben új-új rablásokat, fosztásokat hordozott a hír, mik borzasztó
vakmerőségre mutattak. Többen hoztak hírt az udvarba, hogy gyanús
csapatokat láttak a rengetegben, s Bús rabló-kapitány neve naponként
iszonyatosb lett, s szájról szájra hordoztatott. Végre sok panaszra
kiküldte a megye maga pandúrjait. Össze is csaptak ezek a rablókkal, de
veszteséggel. A rablók elszánt kétséggel harczoltak, egy párt elejtettek
a pandúrok közől, s néhányat megsebesítettek. A megye katonaságért
folyamodott, s néhány nap múlva Ongay a maga huszárjaival bevágtatott az
Uzay-udvarba. Egyszerre megkönnyültek segély láttára az elfojtott
szívek. Úgy tekintette Ongayt mindenki, mint őrző angyalát, s nem volt
szívesség, mellyel kivánsága ne előztetett volna. Laura a legnyájasabb
házi asszony vala iránta, Cili pedig testvéresen biztos hozzá, mint
Gyula kedves barátjához. Egyedül azon aggódának s Gyula leginkább, hogy
azon vakmerő kétségbeesett csoportokkali csatázásai, nyilvános
veszéllyel leendnek összeköttetve.
Ongay csakhamar nyomokban volt kémjei által a rablóknak, s másnap korán
ellenök indúlt, szorongó szívdobogásaik közt az udvariaknak. Váró
remegés ült egész nap ezeknek arczain, mert délután egy pár sebes
huszárt hoztak be, s a hegyekben puska-ropogás hallatszott. Kémek jöttek
mentek, nem igen nyugtató hírekkel, s Gyula, estve borultával
mindenesetre rendeléseket tett az udvarban, fegyvereket töltött, kaput
záratott, őröket rendelt – egy szóval majdnem ostromvédő állapotba tette
az udvart.
[Illustration: Bús rablókapitány egy legényével belépett.]
Estve vacsoránál ültek mindnyájan, a mint az ebédlő ajtaja felpattant, s
Bús rabló-kapitány egy legényével belépett. Vérszín bársony lengyelsipka
volt fején, fekete tollakkal, kaczagánya körülövedzve pisztollyal és
karddal, vállán keresztbe vetve lánczon csüggtek poros-tülke és töltéses
zacskója, kezében karabély. Sötét tekintettel, szótlanúl Laurára meredt
szemmel állt meg az asztal előtt, s ledobbantotta a padozatra agyát
fegyverének. Halvány iszony fogott el mindenkit, s a hajszálak égfelé
meredtek.
Laura, most szabad vagy ismét! szóla halkkal az irtózatos, mit várhatok
Laura? – Laura élethagyott arczára borítá kezeit, s nem szóla.
Laura! mondá a rabló, itt az óra! s egy arany zsebórát teve ki eleibe;
ezt egy hízott kényes úrtól vevém el, ki örömeit osztá fel utána; nálam
az miattad csak mély bánatnak közeit mutogatá. Pokolba taszítál, de
ismét menybe kaphatsz asszony! ne tedd hogy ördög legyek! Ím tíz perczet
várok, határozz addig; én mindenesetre határoztam! – Ezzel félre álla a
kapitány, s fegyverére támaszkodék.
Engedje addig kapitány uram, szóla rablólegénye, hadd számoljak én is
uracskámmal amott. A kapitány intett, amaz lángba borúlt és bosszúban
forgó szemekkel állott eleibe Kornélnak. Uracskám házas, a mint tudom, s
mi legyen Erzsiből? így szólt hozzá. Ön szíveket tépett el, én hitvány
életet fogok! E szavakkal rásütötte Kornélra pisztolyát, s ez leomlott
székéről. Sikoltva szöktek fel a nők. Gyula elszánva magát a veszély
irtózásai között, ragadta meg Laurát, s villámként ugrott be vele az
oldalszobába, hol készített fegyverei állottak. Lövés lyukasztá által az
ajtót, a mint azt maga után becsapá, s alig vala ideje reteszt csukni
eleibe. Ízmos döfések szakíták azt be; de Gyula már ekkor készen álla
vont fegyverével, s szolgálván szemének az ebédlőben égő világ, oly
szerencsésen ejté az ajtó beszakadtával lövését, hogy Bús halálosan
találva rogyék le. Ugyan akkor esett be hozzá is lövés, s Gyula sebet
érzett jobb vállában, de nem gondolván azzal, új fegyverrel rohant ki, a
mint az ebédlő ajtaján Ongay berontott, s a rabló-legényt, ki épen
kitörőben volt azon, mellen ragadta s huszárjaival megnyomatta. Élet és
szabadúlás zajos öröme szállt egyszerre a veszélyben szorongott
keblekbe, hálásan csoportoztak többen Ongay körül, míg mások az éledző
Kornél körül ápolódtak. Gyula is, harcz tüzétől hevűlten, sietett
barátja ölelésére, de már hozzá nem juthatott; inogtak biztalan léptei,
s tántorgó lábai lerogytak alatta.
Új zavar, bánat és iszonyodás lepte el ismét a szíveket. Ongay ágyba
emelte barátját, tépte ruháit róla, s a keményen vérző sebet látván,
orvosért futtatott. Addig Laura forró hála érzetével kötözte a sebet,
feledve maga körül mindent, lelkét szorgalmát egyedül csak sokszoros
szabadítója mentésére fordítva. Zavarban volt az egész ház. Ongay a
rablók tovább-üldözéséről tett rendelést. Cili fűszeres vizekért
szaladozott, Biri, ki legelőbb lépett szokott sorába vissza, férje
arczait mosogatta a vértől, Laura pedig szabadítóját élesztgette, a
legcsodásabb zajgású érzeményekkel keblében; mert a kötözés-közben egy
kis mellképet sejtett meg Gyulának mellén, s ebben – saját magára
ismert.
Az orvos megérkezett s vele vigasztalás a háznép közé. Gyula sebét nem
veszélyesnek, de hosszas gyógyulásunak mondta ez; Kornélt csak az előtte
állott, s szétlőtt boros palaczk üvegei sértették összve, s réműlés
döntötte le. Biri szokott ledér kedvében s azon dévajsággal, melyet
veszélyen túlesés szokott támasztni, évődött Kornéllal, s ily nemű
büntetést óhajtott minden csábítgató s hűtlen férfira. Másnap
visszautazott férjével Pestre, hol ez alkalmasabb gyógyítást remélt
magának és felocsúlást kiállott ijedtéből.
Ha már azok iránt is nyájas vonzalmat érzünk keblünkben, kiket felőlünk
jól vélekedni tudunk, mennyivel lelkesebb, mennyivel édesebb lehet azon
érzemény, mellyel azok iránt viseltetünk, kiknek titokban ideáljai,
imádott tárgyai vagyunk! Önbecsűléssel emel azon érzelem bennünket, hogy
valaki tökéletesnek, szerelmére méltónak tartja személyünket, s ez annál
inkább, minél becsülésre méltóbb előttünk a tisztelő szerető. Laurát ily
nyájas érzemény foglalá el. Tudni, hogy azon ifjú, kit előbb fonák
félreértések daczára is kénytelen vala becsülni, később pedig többszörös
hálából önként tisztele, ki iránt méltatlan s hideg eltoló vala – már
régóta sajátja, oly titkon, oly kimélve, oly viszonyait tisztelve
sajátja, – boldogító érzelem vala szívének. Egyszerre jobbnak, szebbnek,
viszonszeretetre méltóbbnak tetszék most Gyula neki, a czéltalanúl, a
reménytelenül szerető ifjú. Munkás képzelettel, bájos szinekben emelte
most ki szép tulajdonait ennek, s csodálta, hogy eddig nem látta a
tökéletest úgy, mint most látja. Szinte erőbe került neki most a
szemérmes női tartózkodás, hogy ápolásai-közben el ne árulja előtte
kedvező érzeményeit, sejtve gyakran az ifjúnak epedését, magán csüggő
lelkes tekinteteit, s arczán azon édes zavart, melyet közeles ápoló
motozásai okoztak rajta. Egyedűl két gond aggódtatta e részben Laurát,
úgymint Cili szerelme Gyulához és a rabló-kapitánnyali történet. Mit
mondand a szelid lyányka, az ő barátnéja, kinek forró szerelme, úgy
látszik, egyszersmind éltető eleme? Mit gondoland Gyula a rabló szavai
után? fogja-e még őt becsülhetni? Ezek dúltak Laura elméjében és
szívében, s korlátolták kéjes érzelmeinek kiáradozásait.
Cili hiven megosztá Laurával Gyula ápolását; azt egyedül magának tartni
fenn, miként szíve óhajtá, tiltá hajadoni szemérme, mely világ szerint
is kényesebb az özvegyénél. A jó lélek fáradhatlan volt Gyula körülti
gondoskodásiban, leste, találgatta kívánságait, hogy azonnal betöltse
azokat, s nem nyugodt azon jártatni elméjét: mi hiányzik még kedves
betege körül? Egy pár veszélyesebb éjen unatlanúl virrasztott fel
Ongayval, s figyelme fogyhatatlan volt. Ki sem tudta a kórjeleket s a
beteg változásait jobban mint Cili, s éledett lelke a kedvező
változással és borúlt a kedvetlennel. Mindig azon panaszkodott, hogy a
betegnek nincs elegendő kénylete, s elégületlen volt önmagával, hogy mi
szolgálatot sem tehet körülte. Kívánta felgyógyúltát, hogy ne
szenvedjen, kórságát még, hogy ápolhassa.
Egy délután egymás ellenében ülének Gyula ágyánál, ki most könnyebben
érzé magát s vidorabb vala, Cili és Ongay. Víg enyelgések szögdelének
közöttök; Gyula szívesen legele nyájasságaikon, s tartván barátjának
egyik kezét, megfogá Cilijét is, s egymásba tevé gyönge mosolygással
kezeiket. Ongay gyöngédséggel csókolá meg a birtokába jutott kezet,
Cilinek pedig arczát lángolás borítá el. Ürügyet kerese, mi alatt
eltávozhasson.
Édes Gyulám, szóla Cili távoztával Ongay, szívesen teljesítném már
Harsagon ejtett óhajtásodat. Cili jó és kedves gyermek, s vele boldog
tudnék lenni; de a leányka nem akar felém hajlani. Vagy nem vagyok
embere, vagy időm rövid; s azt is hiszem: mind rossz vár az, mely
csekély ostromra is feladja magát. Szólj vele, s légy kérőm. Tudod, Máli
bírta indúlatom deréknövését; a második hajtás gyöngébb szokott lenni, s
csak idő segélheti azt erőre. Így nem aggódhatol irántam, ha
kikosaraztatom is.
Gyulának súlyos vala e bizomány, de barátjaért elvállalá azt. Részint
alkalmasnak is látá, ily oldalaslag eszméltetni a szerető leánykát
önszívére, s nem viszonozható szerelmére. Megragadá az első alkalmat, s
a lyánka szívét és kezét megkéré barátjának számára. Én a
legboldogabbnak fognám érzeni magamat, ezt veté szavai után, ha szívem
barátját, szívem barátnéjával egyesülve láthatnám. Az ő szép
boldogságuk, szép sajátom fogna lenni magamnak is.
Cili maga eleibe meredve hallá Gyulát. S nem tehetek többet jó tanítóm
számára? kérdé húzamos hallgatás után, gyönge szózattal.
Ez szívemnek legforróbb kivánsága jó tanítványnémhoz, mondá Gyula,
melyet két vele rokon szív boldogságának óhajtása támaszt abban.
Egy kis időt, csak rövidet! mondá Cili biztalan hangon, hevenyen szorítá
egyik kezét, Gyulának paplanon nyugvó kezére, másikat öndobogó szivére,
fölkele, s kimene a szobából.
Gyula érzette a reszkető kezet, a lelkendve dolgozó mellet, a haldokló
tekintetet, s elborúltak szánó érzeményei. Ó miért vagyunk gyakran
kénytelenek egymás kínzói lenni! gondolta magában; miért nem lehet ez
életben rokon jó lelkek között, köz nyájas birtok minden érzelem, öröm
és boldogság? miért nyílnak e szép virágok mind egyes szívek számára,
különszakadó ösvényeken?!
Cili maga szobájába érve, még mindig szívére nyomva tartotta kezét,
mintegy óva, hogy ki ne szakadjon az melléből. Elsötétült az élet
előtte, mint egy gyász-ülte végetlenség. – Nem szeret tehát! gondolta
magában, másnak szánt, mert magát tán más boldogabb bírja! Mim is van,
hogy megérdemelném a jelest? – De szerelmem, csak neki élt szerelmem! ó
ha tudná, mint szerettem őt! Ne tudja! nem fogja azt tudni soha! Mi
szükség felriasztni, kínzani gyötrelemmel boldogságát? Hamvadj el
lángolásodban szegény szív, övé nem lehetsz soha!
Laura belépe, s ütköztében aggódva ragadá meg Cili kezét: tán beteg vagy
édesem? kérdé.
Nem, felele Cili elhaló hangon, csak mátka.
Tán fejed hő? kérdé ismét nyugtalanúl Laura. Cili főt rázott. Laura
zajló kebellel szorította karjai közé barátnéját, s mellére borúlt,
szégyenlve előtte, s önmaga előtt, fejledező saját érzelmeit. Mi
vígasszal álljon eleibe kedves barátnéjának, ő, ki elrablá előle
mindenét s nem tagadhatta: oly elégült kéjjel rablá el?
Mit határoztál édesem? kérdé, fel nem kelve Cili melléről Laura.
Elhalni szerető szívemmel! felele amaz.
Laura ki nem állhatá saját szíve teljét; ömlenie kelle. Nem csallak meg
jó lélek vétkes álkodással! mondá; tudd meg a titkot – Gyulád engem
szeret!
Cili feltolá melléről barátnéját, szemébe merede neki, s maga homlokát
dörzsölé, mint ki álomból kíván serkenni. Egyszerre fény villana meg
lelke előtt, s egészen világos lőn előtte Gyula viselete. Úgy van, téged
szeret! mondá halkkal, mintegy magához eszmélve; s én együgyü, ezt nem
látni, s még mást hinni tudni! Be szép, be jó is vagy te Laura! ki ne
szeretne téged? – Hevesen szorítá magához barátnéját, majd kiszakítva
magát, lerohana az udvar kertjébe.
Itt Tamás dörmögve jött vele szemközt. Lássa nagysád, így szólt ez
Cilihez, amott a mulató mellett, még nem csinálták be kőmíveseink a
rést, csak betámasztva volt az; azon jöttek be a rablók, s úgy lepték
meg vacsoránál a cselédséget. Kezem, lábam ettem, hogy nem mehettünk
segélyre. Mind a fennorrú Nánika ennek az oka; minden patvarral
nyalakodik. Jó vadász uram, a hitetlen eb, a rabló kapitány csapatjából
való volt ám, és kémje annak; ott ül őkeme is fogva, az éléstárban a
többivel.
Még fakadozott Tamás, a mint egy szórt hajú, bánatos sáppadt arczú, de
vonzó szépségű paraszt leányka a résen behágott, s lelkendve felsietett.
Biztalan tévelygő tekintetei, az erőszakos heveny mozdulataiban,
figyelmessé tevék Cilit és Tamást.
Ez-e Várfok, és az Uzay-udvar? kérdé a leányka. Igennel felele Tamás. –
Nem jöttem-e későn bátya? mondá amaz, s esdekelve fogá meg Tamás kezét;
itt-e még az elfogottak?
A rablókat érted hugom? dörmöge Tamás; még nem akasztották fel őket.
A lyányka oly szívreható esenynyel pillanta Tamásra, s megragadott kezét
oly forrón csókolá meg, hogy Tamás egészen megenyhüle.
No no, húgom, azt tartom, lesz köztök olyan is, kit nem akasztanak fel;
ki tudniillik embert nem ölt.
Az én Pistám bizonyosan nem ölt, állítá nagy hiedelemmel Erzsike;
hallom, csak a palaczkot lőtte el.
Úgy-e? mondá Tamás, az hát a kedvesed? még ezt leginkább tűrhetem, mert
búsulása megbánásra mutat, míg a többi ördögnek adta lelkét.
Erzsike oly hatólag rimánykodott: eresztessék Pistájához, hogy Cili
közben járást igért neki a kapitánynál, kinek híre nélkül a rablókkal
szót váltni nem vala szabad. – De pihend ki magad előbb jó leányka,
mondá szánakozva Cili, látván, hogy alig áll fáradt lábain, melle alig
piheg s testén és lelkén nyugtalan küzdések lankadásai látszanak. – Nem,
nem, mondá Erzsike, csak látni őt lesz pihenés nekem; nem vagyok fáradt.
A másik éjjel iszonyú álmaim voltak felőle. Egy angyal hófejér fellegen
ülve, tiszta liliom-köntösben szállt felém, pálma-ágat tartva kezében.
Nyájasan mosolygott arcza, miként szép ragyogású nap; térdre buktam
előtte, intettem Pistának is tenné ezt, de ő makacsul nem cselekedte.
Egyszerre szemlátomást borúlt a szép hófejér felhő, gyászabb lett a
liliom-köntös, lángolt a pálmaág, és lángba borított maga körül földet
és eget. Majd Pistára rohant a pálmaág, mely egyszerre tüzes sárkány
lőn. Anyám ébresztett fel nehéz nyögdeletemből. Ó nem fordúlt-e el tőle
végképen a mennyei kegyelem, hogy kárhozat útjára tévedt?!
Ongay kapitány részint szétoszlatá, részint öszvefogatá a rablókat, s
ezeket épen útnak indítá be a vármegyére, a mint Cili és Tamás a
lyánkával felérkezének. Csak egy pillantat vala, mit ennek a szólásra
megengedhete, mert Pista, három társával már szekeren üle.
Pista! kiálta szorongó hangon Erzsike.
Erzsi! kiálta vissza Pista, minek jöttél? elölni-e óra előtt? – Arczára
borítá kezét, s mozdúltában láncza megzördüle.
Ne csörgesd lánczodat édes Pistám; szívemet járja. – Ezt mondta Erzsike,
meghajlott s esdekelve tette össze kezeit. – Nem nyomja-e, a megváltóra
kérlek, súlyosabb láncz lelkedet? szólj, nem öltél-e embert Pista?
Nem édes Erzsim! úgy adja isten üdvemet!
Fény ragyoglotta egyszerre Erzsike arczát körül, s szorúlt melléből
fojtva tartott lélekzetek keltek ki; nyugalom terült el egész lényén.
Nyájasan beszélt otthoni dolgokról, maga és Pista szüleiről, barátokról,
szomszédokról, jóakarókról: nem egy szót is saját bánatiról.
Mit végeztél sorsod felől édes Pistám? ezt kérdé végre.
Katona leszek jó Erzsim, felele Pista, miként szándékoztam, mig rossz
sorsom és boszú-lihegés rablók közé nem taszítottak.
Minek katona jó legény? minek mindig csak ölés vágás? Ez az állapot
könnyen szívet és lelket szilajít; neked Pistám béke kell, béke
önmagaddal és isteneddel. Nem előbb találnád-e ezt csendes faludban fel,
melyben születtél és azon szentegyháznál, melyben keresztvízre
tartottak?
Nem, jó Erzsim! gyalázatnak nem megyek haza. Néném meghozta nekem, hogy
örök hajadonnak ajánlád fel magadat; mit keresnék én otthon?
Fogadást tettem Pista, mondá Erzsike, hogy alkalmat és malasztot
nyerhessek leróni iszonyú bűnhödésemet. Te is kedves ifjú ne
felejtkezzél el jó istenedről, kit megbántottál. Fogadd fel ezt Pista,
ha megengedtél szívedből.
Pista felfogadá ezt; indúlót parancsolván a kapitány, Erzsike reszketve
nyujtá át Pistának kezét, s melje kis szalagocskáját, minthogy emlékül
kíváná ezt a boldogtalan. Elzördültek a szekerek. Erzsike utánok meredt
homályló szemével; indúlni akart, de összerogyott atyjának karjai közé,
ki utána szágúldott vala szerencsétlen leányának.
Cili ápolás alá vevé Erzsit, s minthogy a test rogyottnak látszék a
lélek súlyai alatt, ágyba erőlteté őt. Résztvéve vigasztalá a nyugtalan
tépelődőt; de Erzsikén csak azon egy vígasz látszék fogni, hogy Pistája
nem kárhozatnak fia, s még a világ szerencséje nincs örökre elzárva
előle. – Csak boldognak tudnám őt, ó csak boldognak! így esenkedék, mi
könnyen tűrném saját kínomat! – Atyja aggódva tére leányával haza.
Cilire csodásan hatottak Erzsike szavai. E paraszt leányka, így szóla
magában, csekély míveltségű érzeményivel is, mily nemesen függeszti fel
saját boldogságát kedvese boldog állapotjától! s ím én e szirten törést
szenvedjek-e önző szívemmel? Mert nem alacsony önzés-e az bennünk, midőn
tárgyát szerelmünknek csak azon egy föltét alatt kivánjuk boldognak, ha
velünk s általunk lehet az? Szükség-e elhalni a lélek-rokonságnak azért,
mert kezünket nem szerinte csatlá sorsunk vas akaratja? A tiszta
szerelem, e mennyei szép láng keblünkben, ne birna-e felülcsapkodni
földi silány viszonyokon? Elzáródjék-e keblem a nyájas reggelnek
élesztése, és hűs estvének enyhítése elől, csak azért, mert oly kerten
kelt amaz, oly kerten nyugszik ez, mely nem enyém, mely másnak sajátja?
Egyszerre szilárd lőn nála azon föltétel, hogy elfogadja Ongay kezét. Az
eleinte idegen gondolat, mindinkább megbarátkozék lelkében, s végre
sajátos kecsekkel kezde mutatkozni előtte. Gyula barátja nejének lenni,
szeretett barátnéját Gyula oldala mellett látni, mily nyájas, mily
kecses viszonyok! Képzete lassadán kifesté minden részleteiben a kedves
rajzot: mint fognak élni egymás szomszédságában, felosztva az életnek
örömét és bánatát, közössé téve minden eseményt, mely egyik vagy másik
háznépet érdekelni fog. A kies háttérbe Gyula és Laura gyermekeit tevé;
miként fogja ezeknek valamelyikét átengedtetni magának, miként nevelni
azt, miként beszőni magát és egész életét barátja és barátnéja életébe!
Gyula kéjes örömmel sejté Laurában a részére kedvező változást. Elfogúlt
vala ez most gyakran, szemérmesen tartózkodó, de lelkesen nyájas; a
benső szívesség ki-ki szökdele szemébe és mozdúlatjaiba. Szava és
viselete ugyan kiszámoltabbak valának, de a kelő szerelem jelenségei oly
mutatkozók tekintetében, sőt magában eddigi szabad társalgása
korlátozásában is, hogy Gyulának nem lehete saját üdvét nem sejtenie.
Varázs bájú zavar köté most mindkettőjöket, midőn Laura Gyulának sebét
kötözé. Ezen foglalatosságot, mit Laurának szíve szívesen tőn, most
nőiségből inkább tétette volna ugyan más által; de magára vévén azt
eleinte, most már önelárulása nélkül másnak át nem adhatá.
Ongay ágyánál üle Gyulának, ki naponként közelebb vala felgyógyulásához,
a két barát részint a múlton, részint a jövendőn legelteté kölcsönös
érzeményeit, a mint Cili nyugodt nyájassággal belépe kötésével, Ongay
mellett az üres széket elfoglalá, s részt vőn a férfiak beszélgetésében.
Laura kulcsokért küldé be Nánit; a pajkos Ongay azonnal búsongó arcza
végett évődék ezzel, s a vadásszal ingerlé őt. Náni boszúsan kele ki a
férfiak ellen, s erősen állítá, hogy ezen álnok kétszínű nemnek nem
hiend többé soha. Nem szeretném, mondá mosolyogva Ongay, a mint Náni
kimene, hogy a szobaleánynak ellenünk férfiak elleni boszús hite,
ragálylyá válnék asszonya és kisasszonya között. Cili kisasszony, miként
tapasztalám, első fogna lenni, kire e veszélyes nyavalya elragadna.
Cili pirúlva mosolygott, s kezét nyújtotta Ongaynak. – Engem ne féltsen
kapitány úr, így szólott; a többek közt oly egy pár férfit van
szerencsém ismerni magam körül, kik elegendő előző szerek e ragály
ellen.
Ongay nyájasan csókolá meg a nyújtott kezet, s Gyula a másikat vivén
ajakához, használá az alkalmat, megújítni barátja részére kérői tisztét.
Én a kapitány úré vagyok, felele szeliden Cili; szívemnek elég kezesség
az, hogy ön barátja tisztelt tanítómnak. De legyen szabad két föltételt
kérnem, mik boldogságomat nyájasan fognák nevelni. A barátság
ösvényünkön tartós szelid virág, s az érző szív nyájasan és illően
kötözi ezt egy nyalábkába, a szerelemnek tán szinesebb, tán szagosabb,
de tartatlanabb virágával öszve. Nem tagadom, örömestebb kivánnék itthon
élni rokon szivek között, mint idegenben zajlakodni. Ez lenne tehát
egyik kérésem kapitány úrhoz.
Ongay szívesen megigéré ezt, vége lévén úgy is a háborúi kilátásnak. Ám
teljesedjék, úgymond, nálam is azon köz vád a magyar ellen, hogy katonai
félpályáiból haza sóhajt; mi minden esetre legalább is bizonyít annyi
jót, hogy honja földét, légét szereti. S a másik föltétel édes Cilim?
Bélteky urat illeti, mondá Cili kissé reszkető hangon. Előzzön meg
bennünket egybekelésével az én jó Laurámmal.
Gyulában elálla e szókra a vér és lélekzet. Hogy jő a lyánka e
gondolatra? gondolá magában. Megfuttatá szorongva gondolatját: ha nem
árulá-e el magát valamikor előtte? s mindinkább megfoghatatlan lőn Cili
nyilatkozása neki.
Édes Cilim, felele Gyula, megvallom, csodálat fog el, s nem tudom
megfejtni magamnak: miként jöhet e kivánságra?
Cilinek köny szökött szemébe, s mélyebben borúlt kötésére. Engedjen meg
tanító – Bélteky úr, ha kelletlen avatkozó lettem. Én forró szívemnél
fogva, mely forró szeretettel öleli barátjait, a vele rokonokat, úgy
vélekedtem, hogy a szép titok velem is köz lehet. Laura e részben
szívesebb, gyöngébb volt irántam, s tőle bírom azt.
Laurától? kérdé hevennyel szökve fel ágyában Gyula; mindinkább
szövöttebb lesz a rejtély előttem.
Ne keresd édes Gyulám, mondá nyájas örvendéssel Ongay, el vagy árúlva,
bár magam sem tudhatom: miként? Azt véltük, hogy csak ketten bírjuk a
titkot, s íme szemünkbe fercsentik azt. Különös tapintata van a szép
nemnek, átlátni bennünket; s itt ez épen jól esék. Ki nem hagynám többé
siklani előlem az alkalmat egy marsalbotért. Ongay e szavai alatt belépe
Laura. Ongay azonnal karon fogá őt, s Gyula ágyához vezetvén, némi
ünnepélylyel tevé össze kezeiket. Engedjen meg nagysád az ostromló
katonának, a szerető barátnak, ha sürgetőbb, mintsem ily kényes dologban
lennie illenék. Kipattana köztünk a titok, s a mi Cilink így akará ezt;
vagy tán mindnyájan csalatkoztunk volna?
Gyula elhalmozá csókjaival Laura kezét: nem tudom miként árultattam el
titkommal, így szóla, melyet tisztelet és kötelesség, szívfenékre zárva
őrzöttek nálam. Remélhetek-e bocsánatot Laura, magamnak és szerető
barátaimnak?
Laura lepetve vala mind szíve kéjes érzeményeitől, mind ezen hevenyes
szép erőszaktól. Gyula még mindig tartá kezét, másikát Cili szorítá a
maga dobogó kebléhez; Ongay pedig kérő esenynyel pillanta reá. Ennyi
ostromnak nem állhata szíve ellent, a már régóta pártos, megszorítva
Gyula kezét, zajosan veté magát Cili mellére, s forrón szorítá magához
barátnéját, tudván mennyibe kerül ez áldozat ennek.
Édes Béltekym! így szólt egy idő múlva Laura, kifejlekedve Cili
öleléséből, s arczán búsongó homály terült el; körültem Várfokra
kerülésem óta oly különös események zajgottak el, hogy azok erkölcsöm
feddetlenségét ön előtt méltán gyanuba hozhatják. Tán nem is egészen
vagyok ártatlan. Tudja meg ön előbb, ha megengedhet-e egy fiatal lyánka
gondolatlanságainak? Becsültetni attól, kit becsülök magam, oly édes
vágy nekem, s ha nem tisztának is, de legalább nyíltszivűnek bizonyítnom
magamat előtte, oly szent kötelesség szívemnek, hogy még ennek
boldogságát sem átallom veszélyeztetni amazok miatt. Cili tudja éltem
korábbi történetét; hallja meg ön azt előbb tőle, s úgy itéljen felőlem.
– Laura kimene, s Cili előadá az ifjaknak Laura lánykori történetét.