volt hajdani L’ Enclos Nínonnak. Szép egykor és ledérkedő, nyájas most
és tetszelgő, szintúgy tudományos ismereteivel, mint nem közönséges
művészi míveltségével. Hanyatló korára fő gyönyörűsége vala: maga
házához gyűjteni a kitetsző lángelméket, művészi talentomokat;
minélfogva ritka hét múla el, hogy nála hangászati mulatság, művészi
estélyek, és társalgások ne adattak volna, miként ezeket ízlése kíváná,
s szép jövedelme engedé. Mind ezen mulatságokba bejuthatni épen nem vala
nehéz. Futólagos bemutatás, valamely művészi tulajdonság, vagy csak
csínos öltözet is elegendők valának erre; hízelgvén az a házi asszony
kedélyének, ha számosan tisztelik házát, mint szépnek, jónak gyűlhelyét.
Mennyi része lett legyen Szentjóbné asszonyság ezen művészi
kedvteléseiben a hiúságnak? bajos kijelölni, kik őt ifjonta mint tündér
szépet és hiút ismerék, többet, mások, kiket házasszonyi nyájassága
kedvezőbbekké bájolt, kevesebbet tulajdonítgattak ennek. Annyi azonban
bizonyos, hogy a tisztes asszonyság a maga művészi estélyein, gyakran
maga is mellé ült a zongorának, s vendégei tapsát tetsző elégüléssel
szokta volt fogadni. Ezen jelenséget a nem kedvezők azon megjegyzésre
használák, hogy a hiúság a szép nemnél nem marad el soha, csak korok
szerint alakját változtatja.
Akár mint volt a dolog, elég az, hogy Laura saját elemében vala
Szentjóbnénál, s csakhamar kedvencze lőn neki. A lányka láng lelke,
lánggal foga fel minden oktatást, példaadást, s kitartó szorgalommal
mindent, mi mutatkozásra vezetett, s ragyogást igért a társaságokban.
Ilyenek valának a hanga és éneklés, mikben a bámulásig halada. Született
hajlama s lángoló kedvtelése ezekben, gazdag élelemre találtak itt, s
ragyogó kiképeztetést nyertek. A lányka hő keble szintoly sikerrel
ragadá meg a jót, mint biztos ízlési tapintata a szépet; miután lelkes
nagynénje is lelkiismeretesen függeszté nevelői gondját mindkettőre. Ez
maga is telhetően segíté a nevelőket; a leányka növekedéséhez
alkalmaztatva tárván ki előtte öntapasztalásait, a tudomány, művészet és
élet világaiban. Legsikeresebbek reánk nézve azon tanácsok, miket azok
osztogatnak, kik már nyertesen futották meg azt a pályát, melyre magunk
törekszünk. Szentjóbné bizonyos melegséggel tudá elöntni oktatásait,
mely a fizetett tanítók szokott gépi hidegségével nyájas ellenetben
álla, s a hatást saját szép példáival támogatá. Mindezeknek nem lehete
nem kivánt befolyásuk Laurára nézve, tiszteltetve látván nagynénjét
mindenfelé.
Vala azonban egy nevelési oldal, mely kisikla ennek figyelme alól, vagy
azért, hogy mindennapisága miatt csekélynek tetszék az neki, vagy hogy
önmaga minden káros következés nélkül esvén túl rajta, nem tartá a
dolgot veszélyes jelenségnek. Ez Laurának korával növekedő hiúsága vala,
mely főnek szívnek heveivel párosúlva, más gondolkodó nevelőnében méltó
aggályt fogott volna szűlni. Szentjóbné, ha a lányka szabadon zajgott
társaságos estvélyein ifjakkal és vénekkel, mosolygva így szólt: hadd
élje világát, fiatal korát! ha kijátszotta magát, majd megpihen; csak
beteg szokott munka és fáradás előtt megülni! S ki tudhatja a lányka
jövendő sorsát, mely idegen kezektől függend? s ki mondhatja meg előre:
ha nem jelen szűkecske táj leend-e egyedül az, mire éltének napja nyájas
sugárt ereszt? – Így Szentjóbné asszonyság, ha Laura hiúskodva
tarkította saját világát, s a lánykát ezen tekintélyes javallat még
inkább elszelesítette.
Laura tizenötödik évébe lépe, s gyönyör és legelés vala szemnek és
szívnek mindenkinél, ki reá pillanta. A természet ritka kecseit, a
folytonos társalgás simításai pedig szép elméjét, korán pompás
nyiladozásokra fejték. A lányka, első szépségnek kiáltaték ki a koronás
városban. Szentjóbné aggó korára, egyedül benne szögelé öszve minden
örömét, hiúságát és büszkeségét. Keble kéjjel szívá be a magasztalások
azon tömjéneit, mikkel növendéke rendesen a társaságokban elárasztaték;
mert világ s önmaga is hajlának az ő nevelői gondjainak tulajdonítni a
lányka tündöklő tehetségeinek kifejlését; s egyébiránt is elég finom
vala ő átlátni azt, hogyha eddig vendéglátásaért becsültetett,
kétszeresen tiszteltetik most háza azért és szép öccseért. Így nőtt
Laura, szép, elmés és hiú lépezőnek fel, s a másik nem ifjúsága, olykor
állapodott kora is, sohajtozott érette nyilván és titkon. A lányka
zajgott velek; miként gyermek a virág körül repkedő lepkéket, felfogta s
eresztgette őket; a szerények előcsalattak, a bátrabbak fölvétettek,
mindkét neműek csak azért, hogy ismét elbocsáttassanak; ezen körben
kerenge körülte az imádó sereg. Laura tetszett magának ezen örök
éleményű hiúságokban, s Szentjóbné miként bábalakokat és játék-szereket
segített kikaczagni neki a könnyű hajtogatásu férfinemet, mely teremtés
urának büszkíti fel magát, s egy botor leányka lábainál eseng jó
szemért, szóért. Ily tekintetek, mint gondolhatni, nem szolgálhattak
arra, hogy Laura méltányos szempontból tekintse a más nemet; úgymint a
mely sülyedt becsben állt előtte, s melyhez legillőbbnek tartotta:
kéjszerint bábként játszadozni vele.
Éven túl tarta ezen bohóskodás, s nem egy ifjú fájlalá immár hiú játékát
Laurának, a mint egy estvén, hangászati mulatságra hivaték ez
Szentjóbnéval, gróf Mara fiatal özvegyhez, ki a városban,
kicsapongásinak számos áldozatjai miatt, valóságos Circének tartaték.
Olasz származás volt a grófné, honának szépsége bájolt arczain,
éghajlatának heve lángolt ereiben, s ellenállhatlannak tartatott
fortélyaiban, ha kit szemügyre vett. Sűrű volt a vendég mindkét nemből,
a hanga megkezdése előtt élénk a társalgás, kisebb nagyobb csoportokban;
egyedül a leány-sereg volt csendes, tűkörtől és barátnétól kért
tanácsot, ruhája, hajtűzése, s több efféle iránt, és suttogott egymás
között – mert szép ulán-tiszt váraték az estélyre, a legszebb férfi, kit
mint ismerősi mondák, látának életökben. – Ki egyről, ki másról
magasztalá őt, s ha egy-kettő büszkesége ellen kele ki, szíves ótalomba
vevé őt a többi. Laura figyelmes lőn, s a mint később általánosnak hallá
a tiszt magasztaltatását, figyelme nyugtalan újság-vágygyá növekedék.
Már együtt volt a meghívott vendég, egyedűl a tiszt hiányzott még, s a
háziasszonyon tetsző volt a nyugtalankodás, lehető kimaradása iránt.
Azonban midőn épen egyik uracs Laura körzetéből, a város újdonságait
tárná ki nagy elménczkedéssel szem fül hallgatóinak és hallgatónéinak –
kard-zörrenés esik a nyíló ajtóban, oda lövell minden szem, s hagyva,
feledve van a beszélő uracs – mert Olmay, a büszke tiszt érkezik, s vele
élet a váró társaságba, élet és vidor kedv a ház asszonyába. Olmay
illően meghajtá magát a társaságnak, s különösebben a ház-asszonyának, s
néhány szóval engedelmet kére késéséről, mit tiszti szolgálattal
mentegete.
Kezdődék a hanga. Az első darabot Paisiellótól a játékszín musikai kara
adá, másikban egy kettőst Cherubinitól pár kedvtöltő énekle, harmadikra
maga üle a zongora mellé Mara, fölkérve lelkes pillanattal Olmayt a
kisérésre, s ez elővevé fuvoláját. Figyelmet hódíta egy pár mesteri
futattal hangszerén, s kezdődék a concert, mely alatt fojtva lélekze
mindenki, nehogy veszítsen a ritka éleményű hangokban. Olmay valóban
ritka művész vala a fuvolán, s már természettől látszék hangszerére
alkotottnak. Ajaka, nyelve, csodás könnyüséggel segíték játékát s alig
vala képes a halló eszmélni azon pillanatra, mely alatt fuvása-közben
lélekzék. E felett játszása lelkes, erőteljes, s értői tökélyű vala.
Elbájolva vala mindenki, s nem mere a közhódolásból kimaradni még a
titkos irígy, vagy vetélytárs is, nehogy értetlennek mondassék, vagy
elárulja fondorságát. Általában tetszék maga a darab is. Laura mint
értő, tudni vágyék a hangszerzőt, s Mara visszafordítván az előtte fekvő
kóta czímjét, rámutata az Olmay nevére.
Laura kötelezőt ejte ennek, úgy látszék, inkább azért, hogy magára vonja
figyelmét, mint művészi hevületből. Olmay meghajtá magát, udvariasan
ugyan, de minden jele nélkül azon öröm-melegségnek, mellyel azt, mit
szerencsénknek tartunk, szoktuk.
Általában ez vala Olmay tónja az egész társaságra nézve. Úgy fogadá
attól a magasztalást, mint szokottat, mit mintegy tartozás gyanánt várt,
mint illető sajátot, s miért köszönettel sem tartozik. Udvarias
testhajtás vala minden hálája, s más tárgyra siete, mint mindennapi
dologról szoktunk áttérni. Egyedül a házi-asszony vala az, kit
megkülönböztete; de csak annyiban, hogy többször és húzamosabban beszéle
vele. Nyilván kitűne a társaság előtt itt is, hogy inkább Mara vevé
tiszteltetésnek ezen figyelmet, mint Olmay. A szépnem közől egy sem
dicsekheték bár futólagos hízelgésével is ezen tisztnek, s szép Laura
minden kijeleltetés nélkül vegyítteték általa társnéival össze, bár mint
töre is ez kitűnni közülök. Zsibongott ugyan körülte a sok imádó itt is,
de nem Olmay közte, s amazok úgy tetszének most elforgatott kedvének,
mint hitvány nap-porok, melyek annak sugáraiban kerengnek.
A büszke ulán megfordúla Laura körül is; de egy pár szót váltva vele, s
széttekintve körzetén, tovább halada, s Laurának úgy tetszék pirúltában,
mintha ezt szólta volna néma tekintete: ily laza néppel veszted-e
idődet, erődet? Még inkább bántá őt az, hogy tőle egyenesen Marát mene
mulattatni, s mint gyanítni vélé, kijelelő nyájassággal mulattatni.
Egy része a társaságnak játszó-asztalokhoz üle, s közte Olmay is, egyhez
Szentjóbnéval. Itt szintúgy mesternek bizonyítá magát amaz, és szerencse
kedvenczének. Egyedűl ő vala, ki nyereséggel hagyá el a játékot.
Most tért Laura először társaságból elégületlenűl haza, s néma
elmerűlésben ült Szentjóbné mellett a kocsiban. Miként kevély hódoltató
hadhős előtt, eltünnek minden előbbi diadalok, s csak utolsó vesztett
csatáján epekedik: úgy Laura előtt is eltörpültek egyszerre minden
eddigi hódításai; mert mik valának minden rabjai, a szép, a büszke, az
általában ünneplett tiszthez képest? Zúzott hiúsága, eszmélete, majdnem
bizalmatlanná, méltatlanná tevék őt, önbajai, önérdemei iránt.
Laura! felszólala Szentjóbné hevennyel, Olmayért meg kell vívnod, el
kell őt vonnod Marától, ettől a veszélyes bűvösnétől. Örök kár fogna
lenni ezért a jelesért! Meghívtam őt hétfői estélyünkre, s igérkezett. A
szerint készülj! – Laura bizatlankodását jelenté, s öncsekélységét
mentegeté az ezerfortélyú Mara ellen! de Szentjóbné fogyhatatlan, s
majdnem heves vala bíztatásaiban. A szép díj megérdemli, úgymond, az
élet-halál harczát, s megnemesíti ezt azon szempont, hogy diadaloddal
lelket ragadsz ki a kárhozatból. Egyébiránt édes Laurám, folytatá
szavait, megszorítva a lyánka kezét Szentjóbné, nincs fortély a
természet hatalma ellen. Egy kecseit hullató egykori szépség nyíló
lyánkának, s ifjúi kor bájainak ellenében, csak tompa fegyver, hidd el,
bár miként támogassa is azt ármány és százalakú mesterség.
Laura szívesen győződék abban, mit szivesen óhajta, azonban nem minden
aggály nélkül; s megbolygaták ezek éji nyugalmát is, az első éjét,
melyet szivének gerjedelme nyugtalanított. Tetszvágy, hiúság,
önbizatlanság és remény, váltogatva lengének keresztűl hányatott szivén,
s lelegyezék szép szemeiről az álom nyugalmát. Hogyha Laura gondosan
öltözködék máskor, hétfőre kelve nem vala vége a köntös feletti
tanácskozásnak. Minden darab iránt tanácsoltaték néne és szobalány, ki
kelle választni: mi áll jól? mi emel színt? mi adja ki a termet bájait?
egy szóval: mi igéz? s ez nem vala a legkönyebb feladat. A mi
fölvéteték, mint hiányos elvetteték ismét, hogy később újra kegyelembe
fogadtassék. A forgott Szentjóbné inkábbára maga vezérlé az öltözködést,
s Laura, a mindenkor igéző lányka, most mint varázs tündér kele ki kezei
alól. Maga a ház fehérnépe elbájolva volt általa, mit nem lehetett hát
reménylni a gyulékony más nemre nézve?! Azonban a várt estve nem felelt
meg a nyájas reménynek. Olmay, a pályaág, udvarias volt ugyan
mindenfelé, különösebben a ház asszonya iránt, beszélgetést font
kisasszonyával is; de minden vonzalmas fordúlat nélkül, s legkisebbé sem
látszott pedzeni akarni a horgot. A gyűlölt Mara legrészesebbnek
látszatott ma is a büszke tiszt figyelmében. Laura kedveredéssel
csillogtatta musikai talentomát, zajosan tapsolt minden vendég,
különösen elragadtatva hódolt a férfi-nem, számba vévén az ügyes játszás
mellett a szép játszónét is; de Olmay alig birhatá egy pár hideg javalló
szóra magát, s még ezenfelül egy pár könnyű hibára is figyelmeztette
Laurát, miknélfogva ő a hangszerző szellemét nem teljesen látszaték
felfogni előadásában. Végzetűl, mihelyt a székek a játszó-asztalok körül
megzördültek, kártyához ült Olmay, s feledve a szépnemet, elmerűlt, mint
látszék, szenvedélyes mulatságába.
Hiúskodó szépek ellen legbíztosabb fegyver a büszkeség, s minél nehezebb
maga megadása; a kevésbé lelkes leány rendszerint maga vetemedik
ilyenkor ostromra, a helyett, hogy ostromot várna be; a lelkesebb pedig
legalább előzget, s eleibe lépked a kiszámoló büszkének. Ez utóbbi volt
az eset Lauránál is. Kiszámított előzgetésekkel tört minduntalan
közelebbi körbe varázsolni Olmayt. Annyiban boldogúlt is, hogy ennek
látogatásai mindinkább sűrüdének, mulattatásai némelykor már bizonyos
jeleit viselék az irántai figyelemnek, sőt megesék, hogy gyönge csapodár
szó is siklék ki néha szájából; de mindezek nem elégíték ki Laura
vágyait, ki szívét kiváná birtokúl. E mellett Olmay úgy álla mindig,
hogy minden órában visszaléphete, nem akara nyilatkozni, s Laura a
veszélyes Marát még mindig szerencsésb vetélkedőnének vala kénytelen
hallani.
Így állott e pár, a mint a caroussel napja felderült, melyet egy érkező
herczeg tiszteletére a tiszti kar betanúlt. Terhelve volt ezen
ünnepélyen, mindkétnemű nézővel azon deszka-állás, mely számára
félkörben összeveretett. Megjelent arra Szentjóbné is Laurával, s ennek
dobogó szivével; mert Olmay egyike vala a kiállott lovagoknak, s Mara
fél átellenben az ő székökkel foga ülést. Elérkezék a herczeg, s
kezdődék a lovagjáték. Jelesek állának ki a pályakörbe, jelesűl ejték
mutatványaikat, ügyesen forgásaikat; de a szépnem szeme egyedűl Olmayt
kiséré, ki oly ritka könnyűségű hajlékonysággal lebegett szerte lován, s
úgy otthon volt rajta, mint madár saját levegőjében. Kéjjel követte
minden szem a karcsú termetet, a deli ifjat, mint emelt lenge hajlással
földről koponyát fel, biztos ügyességgel mint vágott, szúrt, lőtt, s
forgásiban miként vegyült ügyesség bájoló kellemmel össze. Laura, maga
körül egyedűl az ő magasztalásait hallá, s szorúlt keblében megszorúla
lélekzete. Világot adott volna oda, egy érte-sohajtásaért az
ünneplettnek. Mily diadal lehete birhatni a minden asszonyi kebeltől
óhajtottat! S Olmay a hideg, büszke, egy futó meghajtással, melyet ültök
felé tőn, éré be, szünetkor pedig Marát mulattatá, a kétszeresen kevély
tekintetűt most, hogy szerte irígyeltetik. Keserű érzés nyomúla Laura
szivére, lefordítá szemét a gyűlölt látványról, de ismét visszavoná azt
reá féltékeny vetélye. Csoportjához tére Olmay, s Mara szétveté diadalos
tekinteteit; egy huzamosb ezekből szegény Laurára esék, bizonyos
mosolylyal követve, mely ennek szívét fenekig megrázkódtatá. Végével a
lovagjátéknak, a herczeg eltávozta után, oszlóban vala a nép, s Laura is
kele ültéből. Már indúlni akar, a mint Szentjóbné kézen rántja őt s
figyelmezteti. Mara, a mint üléséből kikel, a pályakörbe ejti be
zsebkendőjét, s az udvarias Olmay gyakorlott ügyességgel vágtat könnyű
lován elő, futtában lehajol róla, s a felkapott kendőt meghajtással
nyújtja asszonyának által. Boldog nyájassággal fogadja azt el Mara, a
nép sugdos, s mint szokott, itélget jobbra balra, és Laura zúzott
kebellel hagyja el a nézőhelyet.
Kelő szerelem első bánata, féltés fájdalmas tépései, és sértett hiúság
boszús epekedései majd fölváltva, majd egyszerre omlának Laura szivére.
Magába vonult néma vala ő és szégyenes, mintha arczán mindenki olvasná
vesztett vívását. Ember közt nem fére meg bánatával, kimene a szabadra.
Kertecske nyúlt a néne udvarából ki a Kárpátok felé, s vég kerítésén
ennek egy kies mulató állt, ablakkal Poson szép szőlőhegyeire. Ide
vonúla Laura, s fejét kezére támaszva, búsan mereszté szemeit a hegyek
ormaira. Az alkonyat véglángja ége azokon és a lányka szép arczain.
Munkásan ereszté ez át lelkén a multat, kifesté azt minden egyes
vonásiban, s gyötré magát epesztéseivel, tanács, föltétel, sőt remény
nélkül, s annyira merűlve vala önkinzásába, hogy az érkezőnek
lábkopogását sem hallá, s csak akkor riada magához, midőn Olmay,
óhajtásának kétes tárgya, előtte terme; s őt nyájasan üdvözlé.
Büszkeség lövelle egyszerre Laura lelkébe. Ne lássa a kevély, gondolá
magában, öndiadalát bennem! s szép szemét, arczát, közletes nyájasságra
erőlteté. De Olmay nem vala a könnyen ámíthatók egyike, jól sejté ő a
lányka szemében akként ülni az epedő bánatot, miként vékony ködöcskét
kies vidéken, szép hajnalon.
Sajnálám, így szóla ő, hogy a lovagjátékon oly alkalmatlanul esék a
kisasszony ülése. Járay ezredesné üle szomszédjában, s ezen
asszonysághoz megvallom, vágyom nem esni közel.
Már e szerint Mara sokkal alkalmasabban választá helyét, felele
mosolyogva Laura. Mi bizton számolhata ő azon szép eseményre róla, hogy
be fog esni kendője. Már én édes Olmaym, csakugyan nem adtam volna azt
vissza. Mily hasznos fogott volna az lenni egykor izzadást törőlni le a
forró csatában, vagy épen halálos sebet borítni be! mint fogta volna a
nyájas ereklye segítni elő a felgyógyulást! Neheztelést tán csak nem
rettegett asszonyától, édes Olmaym?
Értem a fúlánkot kedves kisasszony, de rólam az lesimúl; a hála annyi
figyelemért, mennyivel Marától tiszteltetem, akkor lenne vétkes, ha nem
lenne forró.
Úgy van; s ezután hálát reméljen a madarász, hogy tőrke, hálója eleibe
madarainak magot hinteget.
Ön éles; de mondja meg, mi kár oly szép hálóba esni?
Ó semmi! mondá elkomorúlva Laura, s felálla ültéből; Mara szép, gazdag,
eszes, csábos.
Igaz édes kisasszony, s mi leginkább vonz hozzá, az, hogy ha ámít, ámul
maga is. Azon indúlat nem volt elvesztegetve, mely egykorig
viszonoztatott. Én úgy is csupán viszhangnak epedezni nem tudok.
Olmay epedhetett így valaha? kérdé Laura; én azt vélem, hogy azon
indúlat volt elvesztegetve, mely tiszta, tartós érzemény helyett,
zavaros gerjedelemmel viszonoztatott; ilyenen én egy Olmayt
felűlemeltnek gondolok.
Kisasszony! mint vegyem e nyájas nyilatkozást? – Olmay megfogá Laura
kezét: hátha Lauránál keresném e tiszta tartós érzelmet? – Gyönge
kézszorítással felele Laura, s kinéze a hegyekre, elrejtni zúdulatait
keblének és lángját arczainak.
Zajosan szorítá őt karjai közé Olmay: enyém vagy tehát lányka! kiáltá s
kiereszté ismét karjai közől. De Laura! így szóla, ugyan az a szellő,
mely tavasszal játszva susog a falevéllel, búsan kapja le azt ősszel.
Szerelmednek megadom magamat, hiúságodnak nem. A szerencse sajátom volt
eddig abban, hogy az előzgető szíveket csak elfogadnom kelle, nem
keresnem. Te kapod első szerelem-vallomásomat, de egyszersmind most
utóljára látogatásomat, mihelyt sokallod föltétemet. Én osztatlan szívet
kívánok, olyat, kinek elege legyek, világa és mindene. Ilyet kérek, vagy
semmit! Mit várhatok Laura?
Elbocsátva leend mindegyik, felele szemlesütve Laura, mihelyt Mara
búcsut kapand.
És sajátom léssz örökre?
Az! sipegé Laura.
Akarsz időt leányka? fontolásra napokat? Ki áll jót: nem hiúskodás
hajta-e most felém, mely ismét máshoz fordíthat tőlem? Az zárt el eddig
is tőled, hogy játszani láttalak nememmel. Szólj: akarsz időt, napokat?
Nem, nem! kiáltá Laura, én egészen tied vagyok; de viszont egész szivet
várok cseréül vissza.
Azt adok. E gyűrüt, ezen égő rubinnal, mint jelképét lángoló
szerelemnek, Mara tolá tegnap reám; fogd azt zálogául annak, hogy
köztetek érzek és tudok választást tenni. Tőled viszont e kigyó-karikát
kérem, jelképét az örök-létnek, melyen át szerelmünknek élni kell.
Laura átvevé amazt, s nyújtá némán emezt.
De e kígyónak Laura, halálos leend csipése a hűtlenen! – E szókat sötét,
lángoló szemekkel, s oly fojtott hangon ejté Olmay, hogy Laurát azokra
lelke égi kéjének közepette is, titkos borzadály futá végig.
Azonban csakhamar elfúlada az első nyilatkozások varázs éldeleteiben
minden tartózkodás. Édeni boldogságot válta mindkettő egymás
szerelmében, s Laura elért óhajtások kéjével és büszke diadal örömével,
tére be nagynénjéhez.
Hozzád igazítám Olmayt, így szóla ez, mit sem sejtve a nagy változásról;
ámbár vesztettnek tartom idődet vele. Gyűrüt láték ujján, mely még
utóbbi estvénken is Mara kezén ragyogott.
S most már az enyémen ragyog, mondá Laura, s előmutatá a gyűrüt. Egy óra
sokat változtathat.
Zajos örömben áradozék Szentjóbné, csaknem gyermeki faggatásokkal
vallatá Laurát s ezt a különben is hiút, még hiúbbá tevé
gondolatlanságaival. Laurát, maga sem tudá mi? tartóztatá szivében
valami, hogy kivalljon nagynénjének mindent; az örök hűség fogadását s
mintegy felavatását elhallgatá.
A bájos szerelemnek első lángolása, miként levegő a látható világot, úgy
folyja körül lelkünket, élő és nem élő körzetünket; szerelem mosolyg
felénk mindenfelől, azt lehel telt keblünk mindenfelé. Laura ennek szép
varázslatában kész vala minden áldozatra, s kéjt lele azokban mintegy
meghaladni önmagát. Búcsu adaték a repkedő imádó-seregnek, búcsu minden
új hódításnak, hiszen bírá egyben az egész férfi-érdemet, s megtelt
szivében nem vala üreg többé elfogadhatni más birtokot. Boldogságban
folya el így félév, oly boldogságban, milyet csak érzeni, ízelni lehet,
leírni nem. Laura átigéré kezét az ifjúnak, ez elbocsáttatásért
folyamodék a hadi tanácshoz; minden órán várá a kedvező határzatot, s
úgy tekinté immár Laurát, mint sajátját.
De most egyszerre ködleni kezde a szerelem szép láthatára, borongni
majd, s borulni végre. A fiatal báró Kéry megtére külföldi utazásaiból,
születésnek, szerencsének és míveltségnek minden szép tulajdonival, mik
csak egy ifjat a szépnemnél vonzóvá tehetnek. Kéry Laurára veté szemeit,
reá szegzé figyelmét; a lányka tiszteltetettnek tartá magát, s tisztele
viszont; de a szívbe-fogadott, Olmay marada. Ez azonban csakhamar sejtni
véle, gyanítni később, s majd látni végre. Féltés marczonglá a hevest,
kéré előbb kedvesét, hogy kerülje a bárót, később kiváná ezt, s végre
parancsolá az áldozatot. Laura tőn eleinte mindent, mit a társalgási
illedék nem tiltott; de a zajos tiszt áldozat-zsarolásai naponként
sürűbbek, szilajabbak lőnek. A leány kérlele, s hol amaz túlcsaponga
kivánságaiban a mértéken, okokat, ellenvetéseket tőn; esdekle: ne
kivánja megsértését a ház becsületének, és illendőségnek; hol ezek sem
mutatának sikert, eskükkel töre megnyugtatni hűsége felől. Mind hiában!
ha boldogúla is ezekkel olykor, Olmay kinosan kivívott nyugtai, csak
nagy égi borúk előtti félelmes csendek valának, miket gyakorta
fontolatlan kifakadások, zajok, sőt dühös kitörések váltának fel.
Laura nyugtalan kezde lenni és borús. Az ő élénk öröm-vágya, éber
kedélye, heve, csak örömet tuda várni a szerelemtől, melyet lélek nyájas
éldeletének, s mosolygó élet könnyű játékának tekinte inkább, mint
komoly, nehéz súlyu vesződésnek. Hiúsága ki vala immár elégítve, a
büszke ifjat immár lánczaiban birá; s az öröm lihegő reményeiben
megcsalatkozott szív többé nem lele táplálékot. Unott lőn neki a
szerelem, mely örök marczonglásokkal zajlott körülte s dúlt élte
hajnalában. Már-már forró heves természete gyakorta lángba kapá őt,
tüzes szóváltások ingerelték a sziveket, s naponként messzebb tolák
egymástól. Mennyi része lett legyen ezen idegenűlésben báró Kérynek?
bajos elhatározni; annyi bizonyos, hogy későbben maga Laura sem meré e
részben magát minden hiúságtól mentnek vallani.