esemény, az orvosoknak Uzay felőli nyilatkozása, Cili szerelme, mi felől
nem kételkedheték tovább, Regéczy czélzásai, és saját sorsa, csodásan
zajlottak keresztűl lelkén. Nem jöve álom szemére, s bár éjbe haladt már
az est, lement az udvarra, miként szokott, a szabadban eredni
gondolatainak. Nyájas volt az éj, csillagos az ég kárpitja, s Gyula
egymást váltogató érzelmek és sejtemények közt sétált fel s alá. Minél
mélyebben merült gondolatiba, annál nagyobb bonyolódásba látta élte
pályáját, s annál jótevőbben hatottak lelkére a bíztató ég felé vetett
pillantatjai, honnan egyedül várta sorsa nyájasabb fejleményét. Győződve
volt, hogy egyedűl várás és kitűrés az, mit most körűlményei közt tehet.
Elmetszve látott maga körül minden önmunkássági fonalat; érzé, hogy csak
idő és körülmények változása nyújthatják azt ismét kezébe egykor. Nyájas
remények küzdtek szivében borús érzelmekkel, mikbe merűlve, csak akkor
eszmélt magához, midőn szokatlan világosság csapott szemébe, borzasztó
az éji homályban. Cili ablakáról jött ez, s Gyula az első
felpillantással mindjárt sejtette a gyúladás veszélyét. Láng csapkodott
ki az ablakon, s ennek üvegei szertepattogtak alá. Szél-sebességgel töre
fel Gyula a lépcsőkön, felriasztá a szobaleányt, ki az első szobában
alvék, s beront Cili szobájába. Lángban, füstben és gőzben vala itt
minden, s ágyában szorongva nyögdele Cili, már alig hallatszólag. Izmos
karok közé ragadá Gyula a lyánkát, ki már fejcsüggesztve pihege vállain,
s kironta vele a szobából, le az ispánné lakába, mely alul oldalt esék a
kastélyban. Itt azonnal gond és segély alá fogta a beteget az ispánné,
Gyula orvosért futott, s mikorra megjött ezzel, már a beteget az egész
háznéptől körülvéve találta. De mint nem hűlt el, a mint ebben nem
Cilit, hanem Laurát lelte, ki bágyadt, de nyájas tekintettel látszott
köszönni neki megszabadíttatását. Miként gyönge előadásaiból ki lehete
venni, Laura remegéseiben megcserélte a maga szobáját, mely a hegyekre
nézvén, neki borzasztó volt, a Cilijével, melyben a históriai festmények
összetett székeken halmozva állottak. A szobaasszony ezekhez közel
almozott, a gyertyát miként Laura kiváná égve hagyta, s álomba merült;
ugyan ezt tette Laura is, kit több éji nyugtalanság nyomott, s ez csak
iszonyú gőzre ébredt, de nem volt ereje többé kirontani a veszély elől.
– Az alatt Náni fölrémített a háznál urat és cselédet, a gyulás hamar
elnyomatott, mert a szobát erős bolthajtás borította; de bútorai
nagyjából elégtek, s a szobaasszony, ki asszonyával benhált, benfúladt.
Azonban új réműlés érte a házat. Cili nem találtatott sehol. Hosszas
sikeretlen zörgetés után, betöretett ajtaja. Fekhelye látszott ugyan
ágyában, de őt magát nem lelték; nyitott ablaka alá lajtorja volt
támasztva. Zajba jött egyszerre az egész háznép, az öreg Uzay kezeit
törve, mások szerteszaladoztak, magokon kívül fájdalom és réműlés miatt.
Gyula azonnal lóra parancsola néhány cselédet maga vezetése alá, s épen
kironta velek a kapun, a mint egy huszártiszt szemközt hozá az elveszett
leánykát, karjai közt keresztűl vetve lován a szép terhet. Nyugton
uraim! kiáltá a tiszt, itt az elrablott kincs; előre szöktete
legényével, s utána vissza embereivel Gyula. Leírhatlan volt öröme ez
utóbbinak, a mint a szabadító tisztben barátját Ongay Józsit ismerte
fel. Ő nehány napi szabadsággal ment jószágaiba, rendbe hozni azokat, s
miként barátjának igérte volt, útba ejtette Várfokot. Igen kiszámolt
levén ideje, sietett, éjekkel is pótolta útját, hogy csak egy pár napot
is áldozhasson Gyulájának, s így történt, hogy az ország-útról a falu
felé fordúlván be, szorongó sikoltás ütötte fülét, s lovasok robogtak
felé. Ongaynak helyén volt szíve, s bajt sejtve nem késett segélyül
előre rontani. Megállj ki vagy? ezt dörgötte a lovasoknak. Egyike
ezeknek pisztoly-sütéssel felelt, de nem talált. Ongay és legénye
tüzesen csaptak a rablókra, s néhány fordúlat után Ongay oly
szerencsésen vágott ahhoz, ki vezérök látszott lenni, s Cilit tartván
karjain szabadon nem viaskodhatott, hogy a vágás annak lova fejét érvén,
ez azonnal lerogyott alatta. Iszonyú káromlással fogta ez balkarja alá a
lyánkát, s jobbjával dühösen vívott. De Cili eszmélt a segélyre, s
kettőztetett erőlködéssel kifejtette magát rablója keze alól, s futásnak
eredt vissza a falu felé. Egyike a rablóknak felfogja ismét a sikoltó
leányt, de elereszti megint. Csalatkoztunk kapitány uram! így kiált ez,
a leányt hoztuk el, nem az asszonyt. – Tüzes menykő! dörög a
rabló-vezér, felkap egyik legénye lovára, s elszáguld embereivel az erdő
felé. – Ongay nem tartá szükségesnek űzni őket a sötétben, lovára vevé a
remegő leánykát, s behozá őt a rémült háznéphez.
Sok függ első fölléptünktől valamely háznál arra, hogy szív nyíljék
ennél előnkbe, vagy csukódjék előttünk. Ongay hálára kötelezve jelent
meg Várfokon, s egyszerre, mint a ház védangyala fogadtatott ottan. Az
ifjúnak nyílt egyenessége, józan tüze, minden jó és szép iránti
lángolása, mit biztos érzelem inkább, mint tudományos nyomozás és mívelt
fő vezérlettek, deli elfogó külseje, vidám élet-kedvű kedélye, nyájas,
nem simúló ugyan, de őszintes társalgása, nevelték az első kedvező
benyomást. Bánattal eresztetett el útjára az Uzay-háztól, mit csak azon
igérete enyhíthetett, hogy első alkalommal hosszasabb időre teendi
látogatását annál.
Ápolás és ifjúi könnyen pótoló erő, csakhamar lábra állíták Laurát; de
Uzayt kor, régi sinlés és házát ért csapások ágyba szegzék, s nem vala
többé remény felgyógyulásához. – Laura nem tágíta ágyától, unatlan vala
ápolásaiban éjjel és nappal. Most, midőn közel állott elvesztéséhez
férjének, még egyszer oly foglalatos vala lelke kiemelni ennek számos
szép tulajdonait, vádlani önmagát, hogy nem vala tán elég méltatással
azok iránt, s ügyelettel gyöngeségeire, mikkel minden halandó bír, s ő
oly kevéssel, oly tűrhetőkkel mások felett!
Báró Regéczy kiérkezett a városból, részint átvenni kialkudott borait és
lovait, részint új alkukat kötni. Az Uzay-ház más czélt sejtett jötte
alatt. Törte magát eleibe és szolgálatára a cseléd, melynek még friss
emlékezetében voltak ajándékozásai; mindenki ragadta podgyászát
szobájába fel, hogy alkalma lehessen szolgálni körülte. Azonban az
uraság elfogadása nem felelt meg a cselédének. Udvarias volt az, de
minden szívesség nélküli. A báró látta a nagy változást, s az első és
mostani elfogadtatása közti különbséget, mosolygott magában, s Gyulára
gyanakodott; azonban mint jártas világi, mit sem akart látni.
Kitárakodék hozott ajándékival; Laura kótákat nyere tőle, Cili egy régi
pénzgyűjteménykét, általában a ritkább nemekből, egy pár intagliát,
cameát, s Károly egy kis török paripát. Lángoló vala öröme a fiúnak
ezen; de Laurát és Cilit alig birhatá Regéczy, ajándékai elfogadására.
Átallunk kötelezettek lenni azok iránt, kiknek czéljaikon átlátunk, s
nem szándékozunk teljesítni azokat; idegenkedvén finomabb eszméletünk
hálára szólíttatni fel, midőn előre látja, hogy hálátlannak kell lennie.
Cili erősen állott föltételében: nem lenni a báróé, Laura pedig jól
tudta, mily keveset remélhet javára ennek.
Azonban Regéczy nyájas és unatlan volt figyelmeiben a ház minden tagjai
iránt, melynél kedvező kilátásai valának. Finom udvariassága, mely
önkénytesen és szokássá vált simasággal folyt ki viseletéből, többnyire
megnyerte a családot; a nők is kénytelenek voltak megvallani, hogy ő
egyike a legmulattatóbb, legügyesebb társalkodóknak. Gyula, ki régóta
nem volt vele, elbámult azóta gyűjtött ismeretein, kivált a mint Cili
előtt e pénz-gyűjtemény darabjait tolmácsolgatta, oly széles historiai
jártasságot fejtett ki Kálmán, hogy Gyula és Cili méltatlanság nélkül
csodálkozásaikat tőle meg nem tagadhaták; annyival is inkább, hogy
előforduló alkalmakkal is bebizonyította azt, hogy ismeretei a
históriának minden ágaira kiterjednek.
Nem hogy hideg tudnék lenni báró úr ajándéka iránt, mondá Cili, hanem
hogy igen is érzem annak becsét, megvallom: inkább óhajtnám az ily ritka
darabokat, közintézetek gyűjteményeiben, s közhasználatban tudni, mint
magányos kezek közt. Ez utóbbi esetben úgy vagyok kénytelen tekinteni
azokat, mint egésznek kiszaggatott részeit, míg azok egészben a
históriai nyomozások körül a legsikeresb hasznot nyujthatnák.
Annyiban helyes ezen ohajtás, közbe szóla Gyula, a mennyiben közbirtokká
fognának válni ezen darabok, miként közbirtok maga a tudomány is, s így
többoldaluak lehetnének a nyomozások és fölfedezések.
Magam is önző zsugoriságnak, s közjó iránti buzgalom hiánynak tartom,
mondá a báró, különködni egy két oly ritkasággal, mely közintézetek nagy
gyűjteményeiben közhasználatuvá lehetne, de emberi gyarlóságunk: bírni
szeretni gyakran oly dolgot is, melyből semmi egyéb hasznunk, mint hogy
birtokosai vagyunk annak. Nálam azonban nem vagyon-vágy, hanem
szenvedély volt a gyűjtögetés; ily esetben úgy tetszik, menthető a nagy
gonddal, költséggel, fáradsággal szerzett gyűjtemény megtartása. De mit
mondjunk ott, hol egyesek felfedezett titkot, találmányt, vagy fortélyt
birnak, mik emberiség boldogítására szolgálhatnának, s nemtelen
egyedüliséget csinálnak azoknak birtokából, csupán azon aljas
viszketegből, hogy tudhassanak valamit, mit más nem tud, s azzal mások
felett némi felsőbbséget mutathassanak?
Az ifjú Regéczy a maga társalgási tulajdonival, ha nem szerelmet is, de
jóakaratot bizonyosan fogott volna támasztani maga iránt az Uzay-háznál,
ha más alakban jelen vala meg annál, nem kérőjében.
Másnap estve vacsoránál ülének, s a báró épen városi eseményekkel
mulattatá a társaságot, a mint Bodnárral Porubay belépe. Elhalaványodott
a beszélő s fennakadt nyelve szavában. Porubay is meredt komorsággal
tekintett a báróra s eszméletlenűl fogadta el az ajánlott széket. De a
báró egyszerre felugrott ültéből, s minden feltünő elfogultság nélkül,
meleg kifejezésekkel üdvözlötte a professort, sajnálkozott maga ritka
szerencséjén látogatásihoz, járatáról tudakozódott, s nem eszmélve, vagy
ügyelve ennek nyilvános zavarára, s egy tagú feleleteire, elhalmozta őt
kötelező szavakkal. A báró ügyes simasága ismét folyamatba hozta a
beszélgetést; alig tünének fel valakinek többé az első kedvetlen
benyomások.
Asztal után bevoná Regéczy Porubayt a maga szobájába. Mindketten
nyugodtan jövének ki abból, s a báró sajnálkozva említé a társaság
előtt, miként kedves barátja a professor úr, oly újságot közle vele,
mely a városbai sietős bemenetelét kivánja; a minthogy másnap búcsut is
vőn az Uzay-háztól. Senkinek sem vala ez oly kedves mint Cilinek. Cili
oly pillantatot vetett Gyulára, melyből léleknek kéje lángola felé; mert
nem lehete nem látnia, miként örvendett Gyula is a báró búcsu-vételének;
s mi tehette ezt egyéb, mint szerelem aggódása?
Uzay nyavalyája naponként súlyosodék, fuldoklásai erőltetőbbek,
aggódtatóbbak levének. Egy éjjel zörögtek Gyula ajtaján; a beteg, fiát
kivánta magához, s Gyula bement vele. Az öreg kinyújtotta reszkető
kezét, másik Cili fején nyugodt, áldani akart, de a szó nem volt többé
erejében. Néhány percz alatt kikölt a lélek belőle. Gyula ellágyúlva
fogta be kegy-urának, barátjának szemeit, Laura eljajdúlva rogyott
férjére, gyermekei hideg kezét nyomták ajkaikhoz, s Tamás az ágy mögé
térdelve csókolta volt ura lábait. Bú és jaj szó terjedt el az egész
háznál és helység lakosinál, kik jámbor urokat szivökből szerették. Kiki
legszebb tulajdonait, s önmagávali legszivesebb viszonyait tartotta
szíve előtt, és szája vetélkedett okok felhordásában: szánnia a
kimultat.
Jótevőleg munkálnak, hatnak körültünk, midőn kedveseink halnak el, a
látogatók, járók-kelők, a temetési zaj, és azon bajlakodások, mikre új
viszonyaink kényszerítnek bennünket. Időt adnak ezek élet-vágyunknak és
erőnknek, megvívni a bánattal, s diadalt venni azon. Magány gyakorta
elfogná ölni lelkünket.
Uzay halála inkább súlyosb mint véletlen csapás volt a házon. Több hetek
teltek el tompa fájdalomban, végre nyugosztalódott kiki, s új viszonyai
után, új élet-terven jártatta elméjét.
Laura atyja, az öreg Türey, behajtatott az udvarba, s lélektelen tört
fel a lépcsőkön. Lyányom! így szólt Laurához, gyalázat fenyegeti
házamat! Kornél fiam egy comédiásnét akar elvenni; ma veszem a hírt
Pestről. Neked eleitől fogva nagyobb hatalmad volt rajta, mint nekem;
menj be hozzá, s ha lehet óvj meg a szégyen halálától!
Az öreg majd vígasztalhatlan volt, s nem nyugodt előbb, mint Laura
megigérte, hogy bemegy s értekezik bátyjával. Azonnal rendelések
tétettek az út iránt. Bemenendő vala az egész háznép, egyszersmind némi
szükséges változtatásul is a folytonos házi viszályok ellen.
Laura és Cili egy kocsin utaztak, Gyula Károlylyal másban. Kevés és
szaggatott volt a beszélgetés mindkét kocsiban; kiki saját gondolati és
érzeményei után eresztette képzetét, melyet kocsirengés és tárgyak
felváltásai éber-életben tartottak. Est borúlt már a város felibe a mint
bele értek.
Kornélt nem lelték a szállásán; a magyar szinházban volt, s oda ment
társaságunk is. Kornélt itt sem láták; Gyula megtudá, hogy a színfalak
megett mulat, miként rendszerint szokott, mióta a színész-társaság
Pesten játszik. Azonban Kornél megsejté a vidékieket s lejöve közikbe.
Lessing Galotti Emiliáját adák, s a társaság több tűzzel mint művészi
készülettel, több érzéssel és természeti tapintattal, mint studiummal
játszék. Gyula tűrhetőleg, s várása felett lőn elégült az előadással.
Várjon ön, szóla hévvel Kornél, első művésznőjök még nem lépe ki. Abban
fog ön kellemet, erőt, kifejezést s érzést egybeolvadva találni. – Most!
kiálta Kornél, s kézen ragadá Gyulát. Egy deli fiatal, virágzó,
gömbölyeg testű személy lépe fel a színpadra, s a közönség tapssal
üdvözlé őt. Gyula rámereszté szemét, s halvány sáppadás űze el egyszerre
minden vért arczából. Hirtelen változásról panaszkodék, s kirohana a
színházból.
Gyula legelőbb is szállását tudá meg a művésznőnek. Nyugtalanul lesé
hazajöttét; szorongó érzetek közt jára kapuja előtt fel s alá. Jött
végre ez, mohón rohant eleibe Gyula, s látta, hogy nem csalatkozott, ő
volt – Biri, a testvérhúga. Mosolyogva nyújtott ez kezet neki, s
felvezette őt szobájába.
Te vagy-e Biri? vagy képzetem játszodtat-e? Te vándor színész
társaságnál?
Biri vállat vonított. A mi társaságomat illeti, felelt ledéren Biri,
hidd el édes bátyám, alkalmasint arányban áll az közönségünkkel. Annyit
nyújtunk, mennyi kivántatik tőlünk, s mi nem vagyunk okai, hogy többet
nem bir kivánni jó közönségünk; jónak mondom őt, mert elég kegyes
hazafiuságból elnézni botlásainkat, s megtapsolni mindent, mi nem épen
botlás. A mi pedig állapotomat illeti: sorsom így akarta édes bátyám, s
előadá bátyjának a maga történetét.
Biri mindinkább mélyebben szövé biztosságait Legulival. Ez utóbbit azon
homályos remény is lépezé, hogy többnyire sinlő nője halálának esetére,
elkészítse magának a szerencsét; Birit pedig kedélyének gondatlansága és
heverő unatkozás, e hatalmas bűn-alkalom, kerítgeték. Nem sejté a
szövetséget senki, ámbár a cselédség már suttogta a két háznál.
Egy délután nyári hőségben, Matyi borködtől nyomott fejének pihenést
keresett a kertjében, s a peres diófáknak, miknek Gyula elmente után
ismét béke és élet engedteték, átszolgáló hűs árnyában leheveredett.
Rövid szunnyadtából boszúsan ébredt fel, mert a szomszéd kertből,
ugyanazon diófák alól víg nevetkezés és dévajkodás zajgott által, s
elverte nyugvónknak déli álmát. Kifakadóban volt Matyi, ráismervén
leánya szavára; de a tréfa-űzés csakhamar gyanús kezdett lenni előtte.
Átlesett a palánk hasadékain, de azok nem engedvén tiszta látást,
felmászott egyik fája derekán, s itt nem volt nyugtató a mit látott.
Felgerjedt iszonnyal tapasztalta leánya biztosságát azzal, kit hálának
kelle köteleznie le házához, s kit szent lánczok kötének nejéhez. Nem
lehete ura borús felindúlásának: jöjj elő gyalázatja véremnek! kiálta le
a fáról leányának; és te hálátlan por-csiszár! kiálta Legulinak. Menykő
csapott le e szókra a mulatozó pár közé; Biri futásnak eredt fel
Kriskához; Leguli pedig rövid zavarodás után, legjobbnak vélte
szembeszökni a boszús apával. – Hagyd el sógor az apai boszút! kiáltott
által Matyinak; a természet hatalmasabb az ész fontolgatásinál.
Ez a mentsége minden gaznak! felelt lángolva Matyi. De silány az, egy
nős csábítóra és egy magyar hajadonra nézve!
Amice Matyi, a fa soha se szégyenelje gyümölcsét; mert miért nem termett
jobbat? A dolgot csak hiresztelés fogja gyalázattá tenni. Az én Kriskám
beteges, később minden jóvátehető leend.
Matyi annyira reszketett e szavakra boszúságában, hogy majd lehullott a
fáról. Minden durvasága mellett is elég becsületes érzettel bírt ő,
átlátni ezen terv és kinézés tisztátalanságát: különben bánta ő eddigi
rokonúlását is Legulival, s most kétszeresen borzadozott azon
gondolattól, hogy őt, kit nem becsűlt soha, hanem csak használt, egykor
vejének szólítsa.
Mit sem szólva szállt le a fáról, s felsietett Lénihez! Itt mérges hevet
fuvallva járt fel s alá szobájában, hányta, vetette elméjét: miként
előzze házának minden órán kitörő gyalázatát? Majd idegenbe akarta
küldeni leányát, majd elzárva tartani őt a háznál, majd nyakrafőre
férjhez adni. Akadályokra talált mindegyik tervénél, de még is
legkevesebbre az utolsónál, csak az volt a kérdés: hol vegyen
hirtelenében vőlegényt?
Azon kevés tivornyázó közt, kikkel Matyi olykor unalmait űzte, járt a
házhoz egy fiatal, Vártay nevű nemes, ki korán árvaságra jutván, csekély
örökében lakott magányosan a szomszédban. Az ifjú jó házból való volt,
kire sok jószág örök joga nézett, de mik már elei által
elzálogosíttattak. Maga egy volt legközönségesebb jellemű ifjaink közől:
jó vadász, agarász, paripász, örömest mulató pipa és bor közt, nem jó,
nem rossz, mindkettő, miként körülmények hozták magokkal: féloskolát
végzett, felével adós maradt, azon győződésből, hogy tudomány nélkül
könnyen ellehetünk. Ezt leginkább tűrheték mind Matyi, mind Léni; mert
az ifjú nyájas kedv-kereső s figyelmeivel magát beszinlelő vala. Ezen
akada meg most Matyi gondolatja; s minél inkább kifejté ezt, annál
alkalmasabbnak tetszék az ifjú neki. Nem kétkede Léni javallásában is;
mert tudá, hogy Vártay jól áll beirva nála. Eleibe adá tehát ennek mai
fölfedezését, s Biri férjhez-adása iránt tervét. De mint nem hűle el,
midőn Léninél Vártay iránt ellenzésre talála. Ezer vala kifogása ennek,
miket addig forgata Matyink előtt, hogy ez, különben sem szokva az
utolsó házi szóhoz, minél előbb elálla javaslatától. Másfelé hányták,
vetették tehát a dolgot, s ez Matyi második tervénél maradott, hogy
tudniillik házi tilalom alatt tartassék a leány addig, míg illő pár-társ
fog akadni számára.
Azonnal cseléd ment Biriért által; de ez őt nem találta. Matyi dúlt,
mert lappangtatást gyanított, s fegyverre akarta szólítni cselédjeit; de
Léni lecsillapítván őt, maga ment által. A leány nem volt sehol; Biri
rettegve atyja haragjától, világnak indúlt; sok csavargás után
Miskolczra ért, hol épen vándor színész-társaság adá mutatványait, s
közéje szegődött.
S mit akarsz most Türeyvel? kérdé Gyula.
Férjül fogadom, felelé könnyedén Biri.
Ismered-e őt és magadat, hogy boldog házasságot remélhess vele?
Miért ne, édes bátyám? ő vagyonra néz, s nekem lesz valamim; én férjet
keresek, ezt feltalálom benne. Indulat nem ámit bennünket felidegzett
képzetekkel; tudjuk egymás körülményeit, kedélyeit. Én ismerem az ő
ledér hiúságát, ő az én könnyelműségemet, s előre megegyeztünk: szabad
kezet hagyni egymásnak, feledni a múltat, és szemet húnyni a jövendőre.
Azt tartom: üdvösebb házasodáskor biztosan tudni előre mit várhatunk,
jót-e vagy rosszat? mint csupa rózsaszín-reményekkel állni előtte, s
később bánattól tépettetni az elborúlásoknál.
Biri vidor könnyű gondolatlansággal ejtette ezen szavait, s Gyula nem
férhete hozzá komoly ellenvetéseivel. Még folyt beszédjök, a mint ajtó
nyílt s Kornél belépett a szobába. Ütközve tekintett ez Gyulára és
Birire, kik biztosan ültek egymás mellett; de Biri kaczagva fogá kézen
Gyulát: a testvérbátyám édes Kornélom! így szólott.
Tehát Bélteky Gyula? kiálta csodálva Kornél.
Az vagyok, mondá Gyula, s épen most értem mi lábon áll ön hugommal.
Örvendek, hogy ha egymásban föllelék kölcsönös ideáljaikat.
Tökéletesen! kiálta Kornél, s megölelé leendő sógorát.
Jegyesem Bélteky Borbála, és testvére Bélteky Gyula! ezen szókkal mutatá
be Kornél Lauránál és Cilinél, még azon estve a két testvért. Laura
elhalványodék. Bélteky? kérdezé vont hangon, s Bélteky Mátyás rokonság
önhöz? kérdé Gyulát. – Atyám, felele ez, s Laura elkomorúlva fordúlt el
Gyulától. Ennek rejtély vala a dolog; látá, hogy neve feketén áll
jegyezve az Uzay-háznál.
Még bonyolódottabb lőn a rejtély előtte Várfokon, hová már Kornél és
Biri, mint házasok mentek ki az Uzay-háznéppel. Másnap belépe hozzá
Kornél. Sógor! így szóla ez, egy levelet nyújtván által neki, mit tudsz
e levélről? Gyula átfutá azt, s csodálat fogá el őt. A név és aláirás
tagadhatlanul atyjáé vala; de a levél maga, idegen ismeretlen irás, s
foglalatja még idegenebb előtte. Ebben Laura hűtlen hitszegőnek
festeték; ki iránt egykor maga Bélteky Mátyás is jó szándékkal vala; de
megtudván kaján hitszegését, elálla korán szándékától; s nyomósan
inteték Uzay, hogy aggott korára, házi nyugalmát ily bizatlan
egybeköttetéssel ne veszélyeztesse. Ezen levél sógor, így szóla Kornél,
miként Laura mondja, már egybekelés után érkezett, s nem egy két bús
órát szűlt a háznál.
Gyula szerencsés vala megnyugtathatni Laurát az iránt, hogy az egész
dolog mély titok előtte. Az aláirás ugyan atyám betűi, mondá; de a
foglalat, s annak fekete szándéka, egekre mondom, nem lehet sajátja.
Laura szívéről nehéz súly gördüle le; fájlalá azt, hogy ismét gyanu alá
fogá azon ifjat, kihez őt hála köté, s kit egy idő óta becsűlni kezde.
Csodások valának azon érzemények, miket Gyula születésének és sorsának
fölfedeztetése, a nőszemélyekben támaszta. Úgy tetszék mindkettőnek,
mintha eleitől fogva sejtették volna rajta a nem közönséges származást,
s meg nem foghaták, miként nem vala ez eddig is nyilvános előttök. Cili
nem saját indúlatára nézve, mert ezen tekintetből Gyula előtte soha
semminek híjjával nem volt, hanem a maga rokonságára nézve, örvende az
új viszonynak. Szabadon ereszté most reményeit boldogságának, melynek
most mi sem álla ellent, bájos képei után; s csöndes nyugalom s
elégülésnek üdve szállának keblébe. Laura, már előbb hála által enyhűlve
Gyula elleni keserűségeiben, örvende, hogy föllelé kulcsát számos
félreértéseinek. Gyula nem vala előtte többé az elhitt, kevély, a
tolakodó csábító. Figyelmes nyájassággal töre most pótlást nyújtni
Gyulának, szíve és viselete sok méltatlanságaiért.
Ki Kornélt és Birit együtt látta, több éves házasoknak vélte őket. Az a
zajtalan nyugalom, csekély kölcsönös figyelem, az a szabad
tartaléktalanság önhibáikkal és megszokásaikkal, az a vonzalomhiány
egymás irányában – különös hideg érettséget kölcsönöztek nős életöknek,
s éveket előztek abban. Szembetünő volt nálok, hogy inkább körülményeik
mint személyeik annak kapcsai. Azonban mindenben jól jöttek ki egymással
minden összezördülés nélkül, miként két békés együttutazó, szűk
szekérben.
*