délesti álmát, gazdag selyem ágyon. Kedvetőlt pihente után, ím ez
ablakba lépe lenézni a szép vidékbe, s lelengetni szemeiről a hő nyár
nyomasztó álmosságát. Búja Dorkó asszony szegezve marad terem ablakában,
mert szép Móricz úrfi fürdik a vár árkában; ki védetve a hű bokrok
által, s leső szemtől sem remegve, tiszta haboknak engedi által hattyú
tagjait, s vélt szabadjában, könnyű eviczkeléssel, miként ifjúság
szokott, legelteti kegy-úrnéje gerjedelmeit. Csodálkozik ez, hogy férje
elhunyta óta, nem esék szeme a deli apródra; de ám alkalommal száll elő
a kisértés! Dorkó asszony megvallani kénytelen, hogy ha Péter úrban
férfiasabb az izom, Móricz úrfiban nyájasabb az ifjúság delisége.
Pihent vala Dorkó özvegy, és unodalmas idejű, mióta Péter úr szent
földre mene el bűnt leróni; pihent bőség ölén, férje terjedt
gazdagságában, és unatkozó szerelem-szünetében. Néhány kérő
elutasíttaték, mert Péter úrnak vala szánva szívében a menyekző.
Mondják: szép búja asszony, élő munkás pokol e földön; ellenállhatlan,
mert mennyet hazud, de kárhozatot nyújt. Móricz úrfi csakhamar hálózott
lőn hizelgéssel, szép szemekkel, sima szavakkal és rakott kincstárból
gazdag kösöntyűkkel. Legfényesb sisak és pánczél jöve szép testére,
ragyogó boglár büszke lovára, s parancsolást oszta a várban úrnéjával.
Hű egész szívet adott ő mindezekért ennek által, szép hitében, hogy azt
kapott viszont cserében tőle. Szegény volt, de jó agg vér, bátor szíve
országokat mért, s miként ne bizhatna így szép gazdag özvegyet
megérdemelhetni?
Búja Dorkó asszony, a gondatlan ifjúnak, miként pók behálózott
martalékának, vérét szívta szerelmével, ártatlan lelkét mételyezte
bűnével. Nem eszmélt Móricz úrfi a mámor-kehely felett egyikére is. Ezer
halál, ha kivánná Dorkó, könnyű lejtés vala neki, száz bűn, ha
parancsolá, könnyű szíveskedés. Szerelem, tudjuk, miként láng mindent
elemészt maga körül, míg szilajul lobog.
Dorkó asszonyt ború lepé. Egyik kérője fájlalá a fanyar választ,
boszújában széteregeté a vidékben, miként vala fajtalan Dorkó asszony,
már férje életében Péter úrral szövetségben. Móricz úrfi keztyüt külde a
kérő lovagnak, halállal torolva meg a rágalmat tért vissza, és földeríté
kedvese arczáról a bánatot. De most Lázár, a szigorú erkölcsű remete
lobbantá fel feddőzéseivel a féktelen özvegynek haragját; s miként nem
hallgata a kegyes férfi hajdan Péter úr ellenében, úgy buzgólkodék most
is csábított Móricz úrfi körül; de kivált Dorkó asszony szemébe,
lángolva süté tükrét a kárhozatnak. Móricz úrfit epedő szem és kéjes óra
megszédíték, és zivataros sötét éjjel átszúrva hűle vérébe el a remete.
Nyugtalan volt egykor éje Móricz úrfinak; teli hold világított be
ablakán, s kitekintett ezen, mert zörgés esett alatta. Felmeredtek
hajszálai; Dorkó asszonyt látta, gyászfátyollal fején, feszűlettel
kezében, vándorolni a hold-fényben s a kápolna felé intézni halkas
lépteit. Utána ered lassan, eleibe kerül, mellette simúl el – borzadály
reszket egész inazatján; mert húnyva látja Dorkó asszony szemeit, s alvó
szuszogás lélekzete, bágyadt lebegés járása. Megáll Móricz úrfi, az éji
csendben utána lesni kedvesének, önszivére nyomja kezét, hogy dobogása
ne gátolja hallgatózásában. Majd utána lopódzik Dorkónak a kápolna felé.
Dorkó asszony felhág könnyű léptekkel egy lajtorján, ellép biztosan,
mintha földünkön járna, a kincstárnak, mely a kápolnával egybekötve áll,
falpárkányán, erről a kápolna tetőre lép, megcsókolja annak élén az
aranyzott keresztet, s tett útján lehalad újra a földre, s vissza lebeg
háló erkélyébe.
Móricz úrfit réműlet és sajnálat ébren tarták reggelig. Nem kétkede,
hogy szép Dorkó asszony holdkórságban sínlik, mert többször hallá
szájából azon panaszt, hogy férje holta óta némely éjei szerfelett
elbádgyasztják. Borzada aggó szerelmében, ha meggondolá, hogy a gyászos
nyavalya halálos esést, zúzatást hozhat egykor kedvesére. A hű közel
vala ezentúl, hold teljes fényeiben Dorkó asszony tereméhez, s
kisérletet tőn előbb felkölteni őt, ha vándorláshoz szedközék; de ekkor
Dorkó asszony egész éjjel riadozék rémektől; sírás, kézkulcsolások,
hajszaggatások, jelei belső borzasztó kínoknak, több napokra elbetegíték
őt. Hű Móricz úrfi, hagyá őt menni azontúl fátylával, feszűletével, de
közel álla mindenkor lépteiben hozzá; ébren, terjesztett karokkal hága
fel utána a magasságokba, hogy a könnyen lezuhanhatót felfoghassa, vagy
vele együtt zúzattassék halálra.
Mi csillog amott a völgyben, porfelleg közől? kérdi egy reggel Dorkó
asszony Móricz úrfit szorongva – szorongva kérdé őt, mert a vártás
riadót fútt le a várta-toronyból. Dárdás sereg asszonyom, felele Móricz
úrfi; úgy vélem valamelyik elutasított kérőd jő ostromra. Majd pofájára
vágjuk újabb válaszodat! – Aczélt ölte Móricz úrfi testére, vasat övedze
derekára, s rendbe szólítá a várnépet. Követ jelenteték a várkapuban, s
beereszteték Dorkóhoz. – Szalkay Kristóf vitéz, volt férjednek bátyja,
asszonyom, így szóla ez, gazszemélynek nevez általam! Rajtad öccse
halálát megboszúlni jöve hadával; mert szökött szolgád kiadá, miként
öletéd el Péter úrért jó férjedet, tüzes drótot szuratván altában
agyvelején keresztűl!
Holt lőn Dorkó asszony, kül- és belriadásoktól, magában és maga körül.
Frigyeseinek nem adhata rögtön hírt a véletlen veszélyről; de hű Móricz
úrfi nyugasztalá. – Férjed rokonom volt, így szóla ez, rokonom Kristóf
vitéz is. Ám mártsa rokonán keresztűl szívedbe fegyverét kedvesem, vagy
leboszúlom nevedről a rágalmat.
Büszke válasz adaték a követnek. De idő múlva új követ érkezék Móricz
úrfihoz, ekként szóló: Kristóf vitéz kér és int általam tégedet, mint
rokonát úrfi, ne kösd magad undok bűnhöz, és ne gyalázd vérét. Szabad
menést és gagyi várát ajánlja neked, s jó akaratját igéri számodra
holtig, mint az kedves rokont illet. Különben boszúját és átkát
várhatod!
Szép Dorkó asszony epedő búnak ködével eseng Móricz úrfi szemébe;
elbirnál-e hagyni, így szóla ölelő karokkal, engem árva özvegyet és
szeretőt, ki mindenével sajátod? – Móricz úrfi bal karral szép Dorkó
asszonyt öleli, jobbal kardjára üt: vidd ezt válaszúl Kristóf bátyámnak,
csausz! mondá, s kirohana a vár-udvarra, Dorkó marok hadát vezérleni.
Kristóf vitéz, dühös boszúval ostromlotta hetekig, Móricz úrfi bátor
hűséggel védte ingatlanúl szép Dorkó erős várát. Többször csüggedezett a
még kevesebbre olvadott kevés várhad, s feladást sürgetett; de Móricz
úrfi mindenkor lelket tudott öntni belé, inkább lángoló vitéz hevével,
mint Dorkó asszony bő ajándékozásival.
Egy éjjel rést törének Kristóf-vitéz faltörői a vár falán; Kristóf
berohana elszántabb vitézivel azon; de Móricz-öccse jókor megsejté a
kárt, a szoroson lese felczipelt köveivel, s nemvélő bátyját a magasról
mázsás szírt-darabbal sujtá össze. Megfutamlott azonnal Kristóf vitéz
hada, miként pásztor-vesztett nyáj; egyszerre szabad lett, és
megboszúlt, szép Dorkó asszony. Nyájasan fogá ez hű Móricz úrfit karon,
bevezeté rakott kincstárába, s kérdé: vegye abból mi szemének tetszik,
mihez csak vágya vonja. Drága kövek, vert arany medenczék, kelyhek és
boglárok, vert ezüst asztalok, nyereg-kápák, fegyverek, csillogó
sisakok, paizsok, hímzett szerszámok álltak felrakva a kincstárban; de
az úrfi csupán egy paripa-szőnyeget választott magának, melyet Dorkó
saját kezével varrt vala virággal ki egykor, jegy-ajándokul volt férje
számára. Kedves kezek dolgozták, gondolta magában, minek nekem különösen
a kincs? enyém szép özvegynek szíve most, s leend keze egykor
mindenével.
Újított mámorral forgott most a pár között a szerelem bűvös kelyhe, mert
eső előtt legégetőbb a nap: de csakhamar végképen kiürült az. Péter úr
jöttét izente Dorkó asszonynak egy zarándoktól. A nő csalfa szíve
azonnal visszahajlott régi szerelmére. Hű Móricz úrfi únt akadály lett
neki; aggódott sötét lelkében: láb alól miként tehetné el őt?
Kedves sólyma Péter úrnak, emlékeztetőűl honn marada a szerető
özvegynél, kedves sólyma ennek is, bár felejtett gyakran újabb
latorságban. Régóta nem vadászék vele senki, s az unatkozott madár,
könnyű lánczostul együtt hegyekbe szökék, s nem tére vissza.
Hozd vissza kedves sólymomat, te kedvesebb ifjú! esenge szép Dorkó
asszony; nem lesz ízes ételem italom, nem álmom nyugodt, míg vállamra
nem repíted madaramat. Valóban nyugtalan volt az özvegy, Péter úrtól
remegtében; de inkább fúrta gonosz szívét, hogy az únt ifjat elveszítse.
Hű Móricz úrfi fogta fegyverét, egy pár napi élelmet terhelt fel
szolgájára s Dorkó asszony álnok csókjával hegyeknek indúlt. Jövőt menőt
megtudakolt lánczos sólyom felől; hol utasúlt, hol tévelyedett! Elesége
ki, ereje megfogyott, szolgája eldölt, de hű úrfi nem tért vissza; mert
esküt tőn kiindultakor szép Dorkó asszonynak, nem térendni várába élve
vissza, kedves sólyma nélkül. Épen madár után igazodék, fán ülve találá
ezt, dobogó szívvel lecsüngő láncza után gebeszté magát, a mint
egyszerre nyíl üté mellbe Móricz úrfit. Lepattan aczéljáról a megtompult
nyílvessző, dühösen ragadja kardját, de alig van ideje kivonni azt, két
gaz robban eleibe, kik dühös fegyverrel sarkalják őt. Harczos Móricz
úrfi nem riad, vitézűl kűzd kettő ellen, halált vág egyikének agyán,
erdőnek futamlik a másik. Csodálja Móricz úrfi a dolgot, mert a
ledöntöttben Dorkó asszony várcselédjére ismer. Pór és gaz vala mindig!
gondolá magában; bizonyosan hitetlenűl szökék meg úrnéjától, s méltó
díját vevé karomtól. – Az űzött sólymot megkapá másnap Móricz úrfi,
galyakba bonyolódott lánczán; szép jutalmi reményben vivé meg azt szép
asszonyának.
Dorkó asszony halványan bágyadozott selyem ágyában. Ég hozott meg,
hívem! nyögött gyöngén érkező Móricz úrfihoz; mint remegék érted! mint
bánkódám tett fogadásodon! nem éleszté azóta éji nyugalom testemet.
Éjféli csendben halál-madár jöve mindig ablakomra, szárny-csattogtatva
verdesé annak karikáit, s iszonyú vijjogással rémíté borzadó lelkemet.
Veszélyekben elhal hű Móriczom! gondolám, vagy, mit inkább ohajtnék,
elhalok magam, mert mit jelenthetne egyéb iszonyatost a gyásznak madara?
Móricz úrfi, lágyult szerelmében megölelte az álnok özvegyet, ki miatta,
miként látszék, felejtett kedves solymának is örűlni. Ravasz Dorkó
asszony új kelepczét font, mert haza futamlott orozójától megértette
jókor Móricz úrfi menekülését; de egyszersmind kínosan remegett bünhődő
lelkében. A gyásznak éji madara bűntudatnak súlyát ébreszté nála,
víjjogásával rosszat jóslott házára, s felriasztotta vak álmából
lélekismeretét.
Reszketve tagjaiban, külde le a völgybe, ottan lakozó tudós vén
banyáért; kérdé ettől: mit jelent házához az írtózatos éji madár? s
remegve várá a feleletet. Tudós banya gyász fátylat pólyáza a maga
fejére, szereket vete parázs-tűz közibe, morogva értekezék az alvilág
lelkeivel: «meghalsz asszonyom! így szóla, borzasztó halállal halsz el,
ha a szemtelen halál-madár vérét nem ihatod előbb. Ha előbb ihatod a
szemtelen halál-madár vérét, fölgyógyúlsz holdkoros gyász nyavalyádból
is. De szivétől a madárnak ovakodjál; ezt csak ellenséged igya meg
porúl, hogy vesszen kínos előzött halállal! Ezt mondják szövetséges
árnyaim!»
Ijedés jege futa Dorkó erein végig. Tavaszi kornak, deli szépségnek,
gazdagságnak, kedves bűnnek és kéjnek közepette, kivágatni az életből!
iszonyú rém vala lelkének. – «Móricz hozza meg nekem a madarat, ő igya
bérűl szívét borban, s vérét én, gyógyulásul és feloldatásul»! – Ezt
mondá gonosz Dorkó asszony; s midőn ezeket mondá, kaczagának szavaira a
tudós banya szövetséges árnyai!
Kedvesem! így szóla csapodáran Móricz úrfihoz szép Dorkó asszony,
szemébe, szavába szöktetve minden igézőt a mivel bíra; egyedűl a vakmerő
halál-madárnak vére adhat nyugtot testemnek, adhat üdvöt lelkemnek.
Hívem valál szívem ifja mindenkor; ám vezessen, ha birtokodba bírod
ejtni, bús halál-madár víg menyekzőre veled!
Hű Moricz úrfi újra gyúlad szerelmében, az óhajtott bér kísértve int
szivének. Ne búsulj szép asszonyom! szóla, biztos idegem felviszi a
büntetést a vakmerő madárhoz.
Ó ne! kiálta Dorkó asszony! ne lőjj nyílat a madárra; elevenen hozd azt
meg Móricz nekem, ha méltónak vélsz, hogy értem fáradj! – Hű Móricz úrfi
szinte neheztele az utolsó szavakért. Mi fáradás, munka, kín és halál
lehetne neki drága, a megigért szép jutalomért?
Leselgő Móricz úrfi megtudá korán, hogy az éji madár azon veres
torony-tető alatt fészkel, mely a vár nyugoti részén a kertre néz.
Kikémlelé eltávoztát, veszély közt, horgos kötelen felcsúszék a szédítő
magasságba.
Dorkó asszony elhagyá selyem ágyát, halvány arczai szépekre pirulának
ismét; mert Péter úr megtért a szent földről, s zarándok ruhában harmad
nap óta a várban lappangott. A régi szerelem, Móricz úrfinak helyére
tére ismét Dorkó asszony szivében vissza, mert ez csak bűnhöz tuda lenni
hű. – Ó csak búm madarát hozta volna már meg Móricz úrfi! ezt súgá Péter
úrnak, hadd menne láb alól az ezerszer únott!
Móricz úrfi azon erkélyben nyugvá déli álmát, melyből egykor Dorkó
asszony őt fürdeni látá. Ezt választá, minthogy egyik ablaka, a veres
torony-tetőre ada látást.
Madár-vijjogás riasztá le szeméről a könnyű álmot. Ablakba rohan Móricz
úrfi, s szív-verdesés közt látja, vetett hurokján vergődni toronytetőben
a halál-madarat. Leomlik a várból, feltör a toronyba, felér a tetőbe,
már kezében a veczkendő madár, láng-szivében a szép jutalom, s immár
lehaladni indúl – a mint a kertből víg kaczaj és nyájas robaj üt fel a
magasságba. Letekint a toronynak kertre hagyott ablakán – elhal ereiben
minden vér – elmarjúl testében a lélek, – szép Dorkó asszonyt, immár
jegyesét – Péter úr karjai közt enyelgni, szép nyájasságot váltogatni
látja. Ráismert a latorra; mert a nyári hőségben zarándok-köntöse
leöltve fekszik mellette; s a gonosz pár, torony hűs árnyában, selyem
fűvön ülve, kéjént osztja szerelmét.
Móricz úrfinak szeme elmered – agyában az ész el áll – írtózatos
bosszú-szándék lövel egyszerre keresztűl lelkén. Halkkal feláll a torony
ablakába, és halál-madarával kezében, iszonyú ugrással omlik le Dorkó
asszony fejére, rémítő halállal zúzva ezt, rémítővel önmagát. – Az éji
madár szabadúlva, iszonyú vijjogással kele szárnyára keze közől. Péter
urat fölriasztott bűn és gyötrelmes lélek-korbácslások, Palaestinába
űzék ismét.
Még most is láthatni, a mint a vidék beszéli, teli holdnak fényében,
miként járdal a romfalakon szép Dorkó asszony, hű Móricz úrfi mögötte
nyílt karokkal; s a halál bús madara, rémítőn víjjog felettök. – Ily
jutalma van hitetlen csábításnak!»
Szavait végezve felálla, majdnem aggkora felett tetsző hevennyel az
ügyelő; úgy látszék, tűzbe kapá őt elbeszélése. A társaság még figyelt,
vagy képzeletében utána legelt a hallott történetnek.
Ügyelő úrnak igen jó előadása van, megjegyzé Laura.
Ifjonta, míg szemeim jobbak voltak, olvasgattam nagyságos asszonyom, s
az ezrednél tiszt urakkal biztos lábon állván, őrszemek unalmas estéin
sokat kelle regélgetnem; úgy hogy ebben némi ügyességhez jutottam.
Most az ügyelő meghordá a rom hajdani osztályaiban a társaságot, s
története helyeit megmutogatván nekik, munkás hevűletben tartá annak
képzeletét. Amott az aljban, mutatá az ügyelő, látnak nagyságtok egy
hosszú padlót, mely a vár mély árka felett áll. Dorkó hidjának nevezik
azt; s ha a vidékben valamelyik szerelmes kétkedik párja hűsége felől,
azon hagyja átmenni ezt, hűség próbája gyanánt. Leszédűl a hívtelen
róla, bármily épfejű legyen is; gonosz szíve levonja a mélységbe. – A
társaság egymás szemébe nézett, ingerkedett egymással: ki merne közte
föllépni és ki nem a veszélyes padlóra? Egyedül Kornél vala az, ki
őszintén vonakodék a kisérlettől. Laura elmerűltében nem látszék hallani
az enyelgést. Gyula és Cili vidoran bizakodának önmagokban.
Itt a kápolnával egybekötve állott a kincstár, mutatá az ügyelő;
embereink gyakran turkálnak romjaik közt, s találnak néha apróságokat;
mert nagyját a kincsnek, mint gondolni lehet, elhordták régen; ámbár a
köznép most is sokat hisz, és regél erről. Egy hutásom, ez előtt hat
évvel, megtalálta az omladék közt Dorkó gyürüjét, s azt én magamhoz
váltám. Sok tréfát adott már azóta víg társalgás közt ez a gyűrü; mert
ha én magam – más nem tudja fortélyát – leány vagy asszony ujjára
felvonom, el kell neki halványodni, vagy legalább változni szinében, ha
valaha hűtlen volt kedveséhez vagy férjéhez. Férfiakra nem szolgál ereje
a gyűrünek.
Tegyünk próbát! kiálta Kornél, titkon örvendve, hogy maga próba alá nem
eshetik. Cili azonnal mosolygva nyújtá kezét, s kiállá a próbát. Náni
kissé vonakodva engedé oda ujját, s némi öntudatból csakugyan változék a
szín arczain. Kaczaj és enyelgés ostromlá a szégyenkedő leányt, Laura
egy kövön távolabb ülve, mosolygá a tréfát. – Nagyságod se maradjon ki
próbám alól, mondá a víg öreg ügyelő, s Laurához vivé gyűrüjét. A többi
társaság még Nánival ingerkedék, s Laurára kevés ügyelettel vala, ki
felől nem is kétkede, hogy a próbát tisztán kiállja. Egyszerre éles
sikoltás üti meg amannak fülét, s Laura ájultan rogyék le ültéből. Hozzá
omlott egyszerre mindenki, Gyula karjai közé fogá őt, s levivé a
tanyára.
Azonnal segély után látott a felriadt nép, s szorgalmaival felocsúdtatta
Laurát. Bágyadtan pihegett ez, s rémedezve tekingetett széllyel. Minden
galy-zörrenés, minden nesz felriasztotta lázas képzeletét. Hol van?
kérdé gyöngén, s miként rém után, szétmeredezék szeme. Az ügyelő nem
vala immár a társaságnál; senki sem eszméle a zavarban: mikor és hová
tüne el attól. Laura testében és lelkében beteg vala; esdekle, hogy
körülte maradjon minden, s csak haza vágyakozék.
Sem nagy szerencsétlenség, melytől sejtve előre remegtünk, sem súlyos
bánat, mit többnyire a remény enyhítni szokott, nem csapja meg oly
élesen az emberi lelket, mint akkori véletlen baleset, midőn örömnek
nyíltunk meg, ezt igérte napunk, csak ezt várta reményünk és
képzeletünk, s ez után esenkedett kedélyünk. Megzúz azon nap bús
elleneteivel bennünket, mely örömre kelt felettünk, s bánatunkban
nyugszik el. Az egész társaság egyszerre olyan lőn mint vert tábor,
zavar közt borúsan kapkodá össze podgyászát, némi heveny foglalkodtatá a
cselédet, és aggály az uraságot. Gyula gondos szorgalommal fona
saraglyát galyakból össze, rásegíté a beteget, ki maga lábán nem vala
képes mehetni, s a cselédséggel halkkal leemelé őt az aljba, hol a
szekértanya állott. Laura csak akkor kezdé érzeni könnyebbülését, csak
akkor lélekzeni szabadabban, midőn hát megett hagyá a hegyeket
borzasztásaikkal.
Uzay, ki maga is egy idő óta gyöngélkedék, elréműle a hazaérkezteken.
Nem tudá: mit véljen? mint ezt, maga az egész társaság sem tudá; a
körülmények nem nyújtván a csodálatos rejtélynek megfejtésére mit is.
Laura szakadozott szavai után, az ügyelőben valamelyikét gyaníták azon
rablóknak, kik egy idő óta a környéket remegteték. Megnyugtatás és
bizonyosság végett kiküldének a hutába. Oly választ vőnek onnan, hogy a
fiatal ügyelő, egész nap otthon tartózkodék munkásinál. Azonban ha rabló
volna amaz, az ő gonosz tervének előre koholtnak kelle lenni; erre mutat
úgy álöltözete, mint egész magaviselete. De miként tudhatá meg az udvar
kikészülését? Ezen rejtélyes befolyása az udvarba, vala az, mi leginkább
remegteté a háznépet.
Laura sorsa legméltóbb volt a szánakozásra; nyugtalan remegés ült minden
mozdúlatán, félénken őgyelgtek tekintetei, vagy elmerűlve állottak
szegzetten; s egész lénye olyan volt, mint ki még nagyobb bal eseménytől
remeg. Riadozott minden ajtó-nyilásra, minden erős hangra, s egész éjjel
lámpának kellett égni szobájában. Egy érvágás azonban nyugtatott valamit
teste ingerült inazatán; de lelke borús marada.
Kornélnak be kelle sietnie Pestre, mert, úgymond, magyar szinészek
érkeztek oda, kiknek első fölléptöket nem mulaszthatja el. Halkó, nem
remélve egyhamar víg órákat Várfokon, úti társul csatolta magát hozzá.
Néhány napok múlva, melyek alatt síri csend bírta az Uzay-udvart,
bevezeté Bodnár, kinél szállva vala, Porubayt, ki szomszéd falubeli
születés lévén, szüléit jöve látogatni. Kedves vendége vala ő Uzaynak,
minthogy inkábbára ez gyámolítá egykor a vagyontalannak tanulását.
Porubay, elhalt fia mellett egykor nevelőül lakván házánál, szokva vala
hozzá és egyszerű modorához. Megvala még iskolai szine mindkettőnek, s
legnyájasabban érzék magokat egymás társaságában, miként két hajdani
szépség, kiknek az idő lerombolá szépségöket, s kik elől a hódítás
mezejét immár más virítók foglalák el, de egymást közt
visszaemlékezésekben ifjodnak vissza. Most Uzaynak, saját
gyöngélkedésében, és háza gyászolásában, még egyszer oly kedves vala a
professor.
Együtt volt a ház, a mint ez belépett. Uzay járatja iránt tudakozta őt
és útja felől.
Egy kis eseményem volt a hegyek közt tekintetes uram, felele Porubay.
Ezeken keresztül közelebbnek tudtam az utat, s az erdőségnek indúltam.
Az ösvény felett egyszerre tüzet látok az oldalban, s e mellől lerobban
előmbe egy pár jó madár. Megállj jámbor! kiált az egyik, s nekem szegez
egy fa nyársat, melyre egy szépen pirúlt sült lúd vala húzva, másik
fokost forgat felettem, s ez utóbbinak puska is csügg a vállán; de azt,
fegyvertelenségemet látván, méltónak sem véli miattam leakasztani.
Megállj! kiált még egyszer, látod ím a sült; a ki eszik, iszik is az;
amott a csárda az aljban, vess ki egy pár garast borocskára, aztán
vigyen az ördög! de szaporán, mert éhezünk, szomjazunk! – A fegyvert
villogtaták körültem!
Mosolygnom kelle domine spectabilis! hogy még megfosztathatónak is
lehete tartatnom! Quo quo scelesti ruitis? kiáltám a két kurta birónak;
nem ismerem torkaitokat atyafiak, de ha csak kevéssel bővebbek is a
rendesnél, a miben kétségem nincs, gyanítom, hogy a csárdás amott az
aljban, minden vagyonkámért sem fogja megenyhítni szomjatokat. Jertek,
mást gondoltam én! s megindúltam előttök a tűz felé, ők pedig
bizonytalan léptekkel jöttek utánam. Oda érve leheveredtem a parázs
mellé; ti meg ide két oldalt telepedjetek le hozzám, mondám; a sültet
ide előmbe tegyétek, lakjunk jól belőle mint illik hárman; aztán én
ismerve a vidéket, mert ide való vagyok, majd elvezetlek jó friss hűs
forráshoz benneteket; így ehetünk, ihatunk, s mi legtöbb, jó barátok is
maradhatunk.
A két madár nem tudta hevenyében mit véljen? egymás szemébe nézett, s
kaczajra pattant mind kettő. Tehát egér vagy te is? mondának
fejcsóválva; no jer, lakj jól velünk; tán csak nem gágog ki a lopott lúd
a te béledből is. – Leültek mellém, s ettünk; megvallom, én némi belső
aggódással; mert az ő szavokra eszméltem először, hogy orgazdává lettem.
De már vissza nem léphettem, mert gondatlanúl magam tettem a javaslatot.
Étel-közben tudakozá az egyik: mi vagyok? – Professor, mondám. – Tehát
tudós? üsse a patvar! kiáltának, miért nem rikoltád először is ezt
fülünkbe? dehogy kerestünk volna pénzt körülted!
Igéretem szerint, mihelyt jóllakánk, elvezetém új barátimat a forráshoz,
melyből ők ugyan kissé foghegyen, én pedig elégüléssel ivám. Ekkor
szegődtetni kezdének magokhoz. Mit fognátok nyerni velem? mondám; a
görbe úthoz még több ügyesség kell mint egyeneshez; én pedig ez utóbbin
is bukdácsolok. Megrázák kezemet, forró barátságuk jeleül, nekem
ajándékozák a lúd-nyársat, mint ritka szert nálam, s nyájasan válánk meg
egymástól; ők sok szerencsét kivánva nekem, én, minthogy hasonlót nem
teheték, jó éjszakát nekik.
Porubay előadása nevelte Laurának remegését. Igaz tehát, hogy rablók
tanyáznak a vidékben. Szorongató remegése annyira hágott, hogy egyedűl
nem maradhatott a szobában, s kivált az éjek csöndes magányai borzasztók
valának hánykódó képzeletének.
Férje nyájasan nyugtatgatá vigaszival nejét; de mikre önmagának is
szükséges vala. Uzaynak szembetünőleg roskada egészsége, s az orvosok
aggodalma nem vala többé titkolható. Nem szóltak ugyan a vérségnek,
nehogy rémítéssel bajt neveljenek; de a ház barátinak megsúgták, hogy
mellbeli vízkórság az úr nyavalyája, s előre elkészítni szükség azokat,
kiknél a halál szívet tépni fog. Ehhez annyival több idő és mód
szolgált, hogy Uzay nem volt ágyhoz szegzett beteg, s olykor jobbúló
erőt mutatott. Most Porubaynak néhány napi társasága szemlátomást
fölvidította őt, s elváláskor, ennek több újabb látogatást kelle
igérnie.