ez, hogy minden szép, sejtést és vágyat költ keblünkben a végetlen
tökély felé; s minél nagyobb e sejtésnek és vágynak biztossága és
kezessége, annál nagyobb gyönyörködésünk, annál szebbnek valljuk a
tárgyat előttünk. Azonban tagadni nem merem, hogy a szépnek minden
érzetében, kisebb vagy nagyobb mértékben része van külső érzékeinknek.
Festményben szem, hangokban fül és inszövedék gyönyörködnek legelőbb is,
s a költészetben ki tagadhatná el azon gyönyörködést, melyet ennek
technikai része, s a hangzás és rythmus hatalma szül?
Gyulát ezen alkalom új nyomozásokra serkenté, felkutatá azon rokonságot,
mely a hangok, szinek és szavak világában létezik, nevezetesen azon
titkot töre ellesni, mely a költészet és hanga rythmusai közt sejthető,
s nyomozá azon módokat: miként lehetne daljátékaink és ének-alkotásaink
javára legbiztosabb egységre hozni ezeket?
Nyomozásai azon jóslatra vezeték őt, hogy magyar honfiai, úgy nyelvöknek
metrumos hajlékonyságánál, mint könnyű lelkesedésre hajló saját
érzelmeiknél fogva, korábbi és nagyobb haladást fognak tehetni egykor a
hangászati és költészeti pályákon, s ez utóbbinak főkép lyrai
osztályában, mint a festőin, mihez csak kitürő nyomozás és tartós tűz
vezethet tökélyre. Minthogy egy idő óta magát apró költészeti
dolgozatokban gyakorlá, kisérletet tőn Halkó némely daljaira szövegeket
költeni, szorosan ügyelve a kölcsönös rythmusra; s nyájasan lepeték meg
azon tapasztalásával, hogy a magyar opera egykor illően fog állhatni az
olaszé mellett, majdnem legillőbben minden más európai nyelvek felett. A
magyar költőre nézve nem leend oly súlyos feladat, mint németre,
angolra, hollandra nézve, a halmozott és durvább hangzatú számos
consonánsaik, francziára nézve metrum-tagadó nyelve miatt, rokonítni
szövegeiben a szavak harmoniáját, a hangköltő hangjai harmoniájával.
Halkó azt hozá szóba: miként lehetne magyar accordokból, mindennemű
nagyobb hangadarabokat, concerteket, synphóniákat, sonátákat alkotni? s
ezen alkalom őt a magyar dal jellemére vezeté. Úgy vélem, hangszerző
uraknak, így szóla, figyelőbbeknek kellene lenni a nemzeti dalok
alkotásiban, azoknak fő jellemeikre. Ha jellem nem él a nemzeti dalban,
csak üres fülcsiklándó leend az alkotás; de szívhez és érzelemhez, mik
fő mezeje a hangának, szólni az nem fog. Úgy sejtem, a német és franczia
nemzeti dalban éldelete a jelennek, olaszban ömlengése a szív nyájas
sejteményének, magyaréban és lengyelében önérzet a fő vonat.
A magyar, eleitől fogva hadviselő nemzet volt, de mindig szabad; csupán
olykori egyet nem értése, s egy két vesztett csatája, valának
kesergni-valója; számtalan nyert diadalai pedig és kivívott hazája,
szabadsága, emelheték büszke önérzetét. Innen a vitéz hadverő szabad
nemzetnek, komoly kedély, büszke önbizalom s önérzet a fő jelleme, s ez
él igaz nemzeti daljaiban is. Nem találta tehát azon hangalkotó a
nemzeti zamatot, ki leverő kesergést, rabszolgát illető elcsüggedést
vagy csupán puhító érzelmű lágy hangokat szőtt magyar daljaiba; valamint
az sem, ki bohós szökdelő frisseséggel s lábrángató taktokkal alkotta
azokat. A hajdani magyar nehezen fogott legcsapongóbb kedvében is,
szöcske-ugrálásokra vetemedni, legfölebb szokott lassúit szaporáztatta a
hangászokkal, s szaporázta utánok maga is. Szökdelő frisseink, nyilván
újabbkori korcsosodásunk szüleményei.
Halkó egy dalt játszott, és követett hangjával, mely Laurának igen
tetszett. Eltanúlta azt tőle, s kedvteléssel játszotta és dallotta. –
Kitől lehet e gyönyörű szöveg? kérdezte később Laura Halkót, s ez
Gyulára mutatott. Laurának erre elsötétült arcza, felszökött zongorája
mellől, s nem játszotta, dallotta többé a darabot.
Sajnos példa vala most az Uzay-ház arra, miként kötik meg gyakran gyönge
fonalak oldhatatlanul sorsunkat. Mily csekély erő kell vala itt
elszakításához ezeknek! mi közel, sőt saját kebleikben nyugvék ezen erő!
egy kis nyíltszívűség, szabad nyilatkozás, s bizalom-kicserélés,
elegendő fogott volna lenni egymást értesítni, s e háznak békéjét
megadni, mely most üdvtelenül álla egymás ellen lesben. Az emberi véges
elmék gyakorta úgy játszanak egymás mellett állni, miként hegyek közel
bérczei, melyeket sűrű köd borít; nem távolság, hanem csak homály
választja el őket, de még is szintúgy nem láttatják magokat, mintha
láthatáron kívül fekünnének egymástól.
Kornél ismét kirándula Várfokra Pestről, de nem egyedűl, hanem magával
hozá az ifjú báró Regéczyt is. Csodálat fogá el a ház tagjait, midőn ez
biztos, bár kissé zavart hevenynyel rohana ölelésére Gyulának, s
szeretett barátjának szólítá a házi tanítót. Regéczy első felismerésében
kiszalasztá a Bélteky-nevet. Hogy jut báró úr ahhoz a gyülöletes névhez?
kérdé felindultan Uzay.
Ahhoz az utálthoz! ezt veté felgerjedten utána Laura. Regéczynek elálla
szava csodáltában, Gyulának pedig kitörőben vala neheztelése, ily
méltatlanúl hallván, mint vélé, oknélkül gyaláztatni nemzetségét.
Hajlott vélni azt is, hogy el van árulva, de nem eszméle személye iránti
legkisebb hűlésére is Uzaynak. Használá tehát az alkalmat félre vonni
Regéczyt, s őt értesítni, hogy születését titokban kivánja a háznál
tartani. Regéczy szívesen fogada titkot, s kötelező nyájas vala Gyula
iránt; a háziak előtt pedig futólag említé, hogy a Bélteky-háznál kötött
ismeretségök óta, még most is barátok a tanítóval; mely nyilatkozás,
ezek előtt az első ismerkedésnél, kedvezőleg emelé mindkettőt. Az ifjú
báró Regéczyben mindenki csalatkozott az Uzay-háznál, csalatkozott maga
Kornél is. Ez tudniillik, mit sem remélve saját részére többé,
barátjának, kihez sok kötelékei valának, miket reményes dolognak láta
még szorosabban megkötni, kezére kiváná játszani a ház kisasszonyát.
Regéczynek azonban más fúrta a fejét. Ő, ki a házasságtól, melyet
nyűgnek és szabadságon vett drága vásárnak tekinte, iszonyodék, teljesen
el vala határozva magában, nem ereszkedni ily drága vásárlásba soha. A
mint azonban Kornél előtte leírá az Uzay-házat, ennek birtokát és
körülményeit s több évi terméssel tölt pinczéjéről, ólas lovairól,
méneséről emlékezék, azonnal meglepvén őt a kémlői nesz, föltevé
magában, hogy használja a Kornél által nyújtott alkalmat, s mintegy
leánynézői nyájas szín alatt széttekintsen az Uzay-háznál: miként
ejthetné azt egyik hasznos alkus házává? Czéljában nem vala hírt
támasztni útjáról, sőt a háznál is csak gyaníttatni óhajta; Kornél
szíves suttogásai azonban egyszerre eláraszták ennél a vélt titkot. –
Gyula borúsan látá a bárónak Cili körüli szorgalmát és figyelmeit, s
győződésében, hogy a mély és tiszta érzelmű teremtés, a sikos
gondolkozású világfival boldog nem lehet, óhajtotta volna ismét
meginteni kedves növendékét; de a lányka úgy besodortaték Laura által a
társalgás, mulatozás, és foglalkozások örvényébe, hogy Gyula vele szót
nem válthata. Másnap Uzay néhány napi útra kéré meg tanítóját és
sietteté őt, mert a szekér immár a folyosó előtt álla. Gyula sejté a
dolgot, hogy itt láb alól igtattatik el, késék, hogy Cilivel csak egy
pillanatig is akadhasson; de Cili mit sem sejtve az utazásról,
elfoglaltatva üle Laura szobájában, s Gyula elutazék.
Mikorra megtért, nagy volt a háznál a változás. Regéczy nevezetes
alkukat és cseréket tévén Uzayval borára és lovaira, visszautazott volt;
nyájas emlékezetet hagyva a háziak közt maga után, mely szájról szájra
lebegett. A cselédség magasztalásokkal halmozta őt, mert gazdagon
megajándékoztatott tőle, szinte az utolsó hidóig; Uzay nemzetségével,
Laura pedig míveltségével volt elégedett, s Cili több oldalú ismereteit,
s főkép történettudományi jártasságát volt kénytelen dicsérni. – Kornél,
ki Várfokon maradott, életben tartotta a bárót ottan, s kifogyhatlan
volt körülményei és tulajdonai kedvező kiemeléseiben. Előhordá: mi
pompásan lakik, mint csillognak szekerzetei, mi biztos lábon áll a két
város nagyjaival, s mint hódol mívelt lelkének a nagy világ mindenfelé!
Gyulának mindezekre hallgatnia kelle, mert mi szólója a dologba? s mit
tudhata sikerest vetni ezeknek ellenébe? mi vala különböző saját
győződése egyéb, mint egyéni vélemény, és homályos szívbeli eltolódás,
melynek okát alig tudhatá? Nem lehete-e a hiba szintúgy az ő részén mint
a báróén? s nevezetesen az Uzay-háznál, nem nyilván fogna-e ez inkább a
kedvetlenűl gyanú alá vett tanító rovására iratni, mint az imádott
báróéra? Azonban különös nyugtalanság foglalá el lelkét; mert látá, hogy
a szelíd Cili szembetünőleg sápadozik, szemein nyilvánok a bánat
könnyeinek nyomai, s ha Gyulára esének pillanati, epedve pihenének meg
rajta kiskorig, majd sóhajtással fordúlának le róla. A leányka
szenvedett, mert míg Gyula odajárt, minden ki közel álla szívéhez,
ostromolta őt Regéczy számára, kit becsült ugyan, de többé nem saját
szívével nem szerethetett.
Gyula másnap reggel a mint irományi közt keresgetett, azok közt egy
idegen iratra talált. Az irat betűi Cilié valának, és szavai ezek:
«Nem kárhoztatlak én gyöngeségeidért jó Abelárd! Hatalmas védőd előttem
a természet, mely szeretni szűlte remekét az embert, s szerelem által
tenyészik önmaga. Vétked csak az, hogy forró szíved ellenében választád
sorsodat; s ki ura úrnéja ennek mindenkor, szintúgy miként szíve
érzelmeinek is? Lehetél-e vak és hideg Heloizék szelid bájai, lehetél-e
méltatlan az érted epedő lyánka iránt, csak azért, mert szigorú
életpályád vaknak, hidegnek, méltatlannak lenni parancsolt? Ó ti
mindenkor józanok, ti hideg mesterei a meleg érzelmeknek, ti soha meg
nem botlók az emberi gyöngeségekben, – ó mint tolódik el szívem tőletek!
«Elborúl érzelmem, ha az erdőben látom: miként éli a lombok
szárnyas-népe korlátlanúl örömeit egymás között! Szabad birtok az élet
neki, szabad az öröm, éldelet és szerelem boldogsága. De az ember
elhagyja a természetet, hogy keresett uralás és bálványzás alatt
gyötörjön és gyötrődjék. Mire való a forró kebel, ha nem kivánhat? mire
a szív, ha nem érezhet? mire sejtése égi-kéjnek, ha boldogoknak lennünk
nem szabad? A tépett szív gyermek-bábokon ámuljon-e, elvesztett
mindeneért?
«Nem lehet érdemünk vagy kárhozásunk, hogy így vagy amúgy születtünk; s
a sorsnak egyenetlenségét ki ne bírja-e simítni semmi rokonság lélekben
és érzelemben? A természet örök jogánál, erősb lehetne-e a gyarló
előitéleté, mit hiúság alkotott, mit hiúság ápolgat?
«Jó valál te és igazságos, szelid Heloize! hogy nemes keblű tanítód
iránt győzni hagyád szívedben a hálát és szerelmet, világ és nagybátyád
fondorkodási ellen, s boldog minden szenvedéseid között is, végetlenűl
boldog, mert szerelmét birád a jelesnek, s egykor hamvait!»
*
Lepik el néha oly érzemények az emberi szívet, miként olykori időjárás
láthatárunkat; a jótevő nap elbújt ugyan, estve nem mosolyganak
barátságos csillagok, de a levegő nyájasan langyos és kellemes, mígnem a
természet zajtalanúl küzd ki derűre vagy borúra. Gyulában ily érzelem
habzott, a mint Cili iratát megolvasá. Megjártatá elméjét a lányka
viseletén, pillantásain, szavain és tettein, s mindinkább nyilvánabb lőn
előtte, hogy szerettetik tőle. Azon édes érzemény, hogy ily tiszta
léleknek ideálja ő, ennek érette szenvedett küzdelmei, s már maga a
nyilatkozás ezen nemének választása, mit csak hatalmas indulatnak a
tartózkodó hajadoni szemérmen vett győzelme tehete, nyájasan simulának
Gyula szivére, annál nyájasabban, minél kevesebb tárgy mosolyga az
Uzay-háznál feléje. S e kedves lélek, a maga forrón szerető szívével, a
maga ártatlan érzelmeivel, most azon ponton álla, hogy feláldoztassék,
egy oly férfinak áldoztassék fel, kihez őt egyéb rokonság nem kötheti,
mint illésnek és sorsnak rokonsága. Gyula erősen föltevé magában, hogy
szólni fog, mert szólania kell.
Leste az alkalmat, hogy szót válthasson Cilivel; de miként szemérmes
szeretőnél lenni szokott, ki elhatározó lépést tőn, s tán túlmenés
szemrehányásival is tépelődik önmagában, nem tudva miként véteték
nyilatkozása? – Cili kerűlte Gyulát, még pillantásaiban is, hanemha
lopva tehette ezt. A leányka zavart volt az ő jelenében, s most
inkábbára csak délben láthatá őt. A tanítási órák most teljesen
kimaradtak, mert Cili dolgaival mentegette magát.
Cili keblében tompa zsibbadásban feküdtek minden érzemények, miként
annál szoktak, ki nagy elhatározása előtt áll sorsának, s egyaránt fél
és reményl. Azon idegen képzettel, hogy a báróé leend, nyájas ellenetben
állt szívében azon remény, hogy Gyula viszonozza indulatát, s a szerelem
meg fogja őt védeni.
Egy vacsora felett komor lőn Uzay, szemei hosszan csüggének leányán,
aggódva kérdé ettől: ha nem beteg-e? Cili arczába visszaszökék a hajdani
pír, s mosolyt erőltetve nemmel felele atyjának. Uzay nem nyugvék;
asztal után ürügy alatt kiküldé Cilit, Gyulát pedig benmarasztá, s nője
előtt így szóla ehhez: kedves tanító úr! sok okom van bizalommal lenni
ön iránt, s e jelen esetben annál inkább, hogy a dolog kedves
tanítványnéját érdekli, kit tudom boldognak óhajt. A báró úgy látszik
szemmel tartja leányomat, én őt nem ismerem; azonban mint atyának
készülve kell lennem azon esetre, ha nyilatkozni fog. Egyéb kezességem
nincs felőle, mint önnek irántai barátsága; szóljon nyiltan, miként
jellemétől várom: mit tart ezen ifjúról?
Tekintetes úr! felele Gyula, örvendve hogy felszólíttatik, s
kötelességül esik az, mi ismét beavatkozás fogott volna lenni; az
iskolai szűk kör, és ifjúi hév, gyakorta kötnek nemrokon lelkeket is
egymáshoz. Az ily szövetkezésnek könnyű kötéke idővel vagy feloldik
egészen, vagy csak illés és visszaemlékezés tartják fenn azt. Ily
ismeretség vala az enyém a báróval; gondolkozásunk, lelkünk, kedélyünk
mi rokonsággal sincsenek egymáshoz, s így ő róla itéletet tennem bajos,
nehogy méltatlannak, vagy hiúnak látszassam. Természetünk, minthogy
önszeretet játszodtat bennünket, magunk gondolkozását tartni legjobbnak,
ezt fogni példányképül, s nem helyesleni azt, mi attól különbözik. Erről
tehát hallgatok, csak azon győződésemet mondom ki, mely a dologra
tartozik, s mi iránt felszólíttatom. Én azt tartom: báró Regéczy és Cili
kisasszony, nem boldogságra fognának egybeköttetni.
Úgy-e? szól gyönge gúny-mosolylyal Laura, szabad tudnunk az okokat?
Azokat elő nem adhatom, miként imént is megjegyzém, mondá Gyula
szelíden, de határozottan; ereszkedjem bár fejtegetésekbe, a
tanubizonyság csak egyes leend, s a vélemény kivonása csak egyéni és
gyanús. Azon megjegyzésemet azonban felhozhatom, hogy az önmagába
vonúlni szerető, s inkább mély mint szállongó érzelmű szelíd leányka,
nehezen fogja maga boldogságát a nagyvilág zajában, mely a bárónak
eleme, feltalálhatni.
Engedje meg tanító úr azon viszon-megjegyzésemet, mondá Laura, hogy
fiatal leányka csak akkor óhajt önmagába vonúlni, csak akkor teszi a
magányt víg társalgásnak eleibe, ha szíve kötve van; mert azt csak nem
fogja tagadhatni tanító úr, hogy kor és vér ezekhez vonandják őt inkább?
vagy tán ilyesmit tud Cilink felől tanító úr?
E váratlan fordúlat s Laurának rászegzett tekintete, zavarba és
pirulásba hozák Gyulát. Erre nem felelhetek nagysádnak, mondá, meghajtva
magát. Mindenesetre fő dolognak vélem kikémlelni a lyánka szívét, kinek
boldog jövendőjéről van szó. A szerelem hajlandósága csodákat tőn már
különböző természetek közt is; de nélküle ezeket egybekötni nem egyéb
kárhozatnál.
Azt sejtem, szóla élesen Laura, hogy nem a báró barátja szól önből; csak
azt óhajnám tehát, hogy a Cilijé tisztán s minden mellékes tekintet
nélkül tanácsolgatna. Ezzel fölálla, s bemene szobájába.
Engedjen ön a női hevenynek, mondá Gyulának Uzay; nők ha kedves czélt
fogtak szivök eleibe, nem örömest eresztik ahhoz az ellenkező okokat.
Tapasztalásom, hogy a szülék, gyermekeik nősüléseiben, rendesen több
beavatkozást szoktak magoknak követelni, mint illő és igazságos; hideg
kiszámitások után mérik a meleg érzelmeket, saját fogalmaik után a
boldogságot, örömest mellék személynek veszik a fő szerepüt. Én ezt nem
akarom; erőmet roskadóban érzem, nem kivánnék azon meggyőződéssel
szállni síromba, hogy leányom boldogságát feláldoztam, vagy feláldozni
segéltem. Ön jóakarója házamnak, kérem, kémlelje ki növendéke
gondolkozását.
Laura majdnem kifakadásig ingerűlt lőn Gyula aljaskodása ellen. Még
mindig kétkedő volt, s késedelmes, gonosz álkodást hinni felőle;
arczában, büszke önérzelmű viseletében, szavában, s el nem fogúlt nyílt
tekinteteiben, feküdt valami, mi őt szíve előtt mentegeté. Van úgymond,
minden bűnnek titkos vonása, dúlási nyoma az emberi arczon, mely a
tisztát attól eltolja, s homályos sejteményekben inti, hogy ovakodjék a
bűn fiától. De Gyulánál a szép nyílt homlok, az oly tisztán ragyogó
szem, miként nap a felhőtlen égen, férfias arczain a derűlt komolyság,
kedvesen hasadt ajkain a nyájas mosoly, benne a férfias erővel és leányi
lágysággal vegyült nemes biztos érzelem, mik több alkalommal kitüntek
nála, nem hagyák Laura szívében soha keserű hitté válni az ellenei
gyanakodást. Ím most – nem vala-e tanúja maga, az ő kigyói
tekergőzéseinek, bűnös pirúlatainak? Boszús vala Laurának Gyula elleni
indúlata, látva, hogy önmaga a természet mintegy tévedni látszik benne.
Az Uzay-ház egy estve lesétála az udvar kertjébe, megtekintni azon új
mulató-háznak munkáját, mely Laura ötletéből a kert hátulsó kerítésénél,
a belőle esendő dicső kilátás végett, most épen épülőben vala. Az egész
társaság elragadtatva volt a vidék bájaitól. Bálvány hegyek tornyosodtak
előtte jámbor falvak felibe, s amazok közt egy kies bércznek csúcsán,
bájos estveli lángban andalítva lebegett, egy régi vár tisztes romja,
melyről Uza-falva a vidékben rendesen Várfoknak neveztetett. A Náni
vadásza, ki épen ismét látogatóban vala Várfokon, annyit szépet, vonzót
és csodást regéle erről, hogy Kornél nem szünhete addig, míg másnapra ki
nem igérkezék az egész társaság fel a várba. Egy híres, a városból
kiérkezett flótás, az ottani magasztalt viszhangnak örűlt. A viszhang
nekem úgymond, mindenkor kedves ámulatom volt; úgy tetszik, mintha a
természet értene, s érzelmeimre rokonúl felelgetne. Cili az előkorba
szívesen ábrándozott vissza, s rom láttára, kereste képzetében a vár
hajdani lakóit, s az előidőt. Laurának, egykori öreg kántora jutott
eszébe: miként dallá romjai közt a maga énekét. Mindenkinek más más
vonzalma volt a rom felé. Ellenetek gyakran csak azért is tetszenek
nekünk, hogy változtatásaikkal táplálják és ébresztik lelkünket, s vagy
új örömet hoznak ennek, vagy a régit teszik becsesbbé előtte. Ezért
Kornélnak, a városi uracsnak, különösen kecsű vala ezen leventai
kirándulás a vadon rengetegbe, és régi vár düledékeihez. Uzay nem álla a
határozatnak ellent, de magát gyöngélkedése miatt az együtt-menés alól
feloldatni kéré; mit családja, mint illett, neki el is engedett.
Derűlten kelt a reggeli nap, a mint regényes társaságunk a hegyekbe
kiindúlt. Társzekér ment utána, megrakva eleséggel. A hegy alatt
leszállott mindenki, s gyalog indúlt fel a csavargó ösvényen. Az
eleséget cselédek vitték, az urak pedig, minthogy a vidékben rablásokról
is szárnyalt a hír, fegyvert vetettek vállaikra. Víg enyelgés és robaj
közt haladt a csoport, feledve multat és jövőt; csak a nyájas jelennek
élt mindenki és kiszakadva az otthoni szoros gondok közül, a szabad
természet enyhűleteinek nyílt meg minden kebel. Kies reggel, nyájas
vidék szabadjában, tiszta örömre, tiszta nemes érzelemre nyitogatja
keblünket. Az éj nyugalmában kipihent test, frissülve az új nap
balzsamától, kedves elfogadásokra költi a lelket. Remények csillognak
szíveinkben, miként körültünk játszadozó színekben, millió harmatcseppek
a fűszálon; éldeletre nyílunk, mert mindenfelől nyájas élet mosolyg
felénk, és nemesülnek érzelmeink, mert a felfrissült tájakon mutatkozó
véghetlen tökélyek, dicsőült vágyakat költnek bennünk, s felóhajtozást
nagy urához a természetnek! – Laura és Cili, szökdelve amaz, szelid
vidorságban ez, szaggatának virágot és zöld galyat az útfélen; Kornél
operai dalocskákat zengedeze, Halkó guitarrját pengeté, Gyula pedig és
Károly sárguló vaczkort szedének. A cselédség hangosabban zajgott szabad
kedvében, mint az uraság, kaczaj és vaskos tréfák csengtek fel tőle;
Nánikának, ki a szabadban dévajabb kedvvel lépezgette a férfisereget,
kitetszőleg válván ki éles hangocskája a többi közül.
Azon bércz aljában, melyen a vár romja állott, előtalálák a szomszéd
üveghuta öreg ügyelőjét, ki lőcsővel vállán, kerese szét a hegyekben
alkalmas agyagot, olvasztó tégelyeknek hutájához. Az uraság láttára
tisztelve kapá le ez süvegét s megértvén a cselédtől hová szándékozik
amaz, vezetőnek ajánlkozék. – Én nagyságos uraim! így szóla, mióta a
katonaságból haza kerültem, minek már 16 éve, állandóul e hegyeken
lakom, s tudom minden szegelyukát, tudom: miként áll a vár, miként
állott régen, kik lakták azt? a szerint tudniillik, miként az öregek
beszélik, hogy nagyapáiktól hallották; mert hiszen a dolog nem tegnapi.
Ha parancsolják nagyságtok, megmutogatok mindent.
Ajánlkozása szívesen elfogadtatott. Erre csapjunk nagyságos uraim,
asszonyaim! erre nem oly meredek a mesgye, mondá az ügyelő s előre
megindúla. Lassan halad most a társaság, mert az öreg ügyelő nehezen
tipege roskadt erejével, mutogatások örve alatt, meg-megálla kifújni
magát.
Mi lelte arczát ügyelő úr? kérdé Kornél, minthogy azt egy felől jó darab
fekete selyem-folt borítá.
Zászlótartó koromban, az átkozott burkus huszárság kissé megkapkodott,
nagysás uram; de mi sem maradtunk ám adósok. Még akkor más világ volt
ám; akkoriban még magam is átugrottam a száz tű hosszát.
Felérve a várhoz, jutalmazottnak látták felfáradásukat. Kies sőt
fenséges volt a kilátás mindenfelé. Előttök zsugorodott csekélységben
álltak elszórva alant a gyarló emberek mívei, a falvak, csarnokok,
templomok, tornyok – mind nyomorú törpeségek! megettök lélek-emelő
nagyságban a halhatatlannak munkái, az óriási hegyek, felhőt hasgató
bérczeikkel, borzasztólag függő szírtjeikkel, mikről a vadkecske is
leszédül. Kornél és Laura lenéztek előre a völgyekbe, Cilinek pedig
hátra a hegyekre meredtek tekintetei. Mily kies a világ a lakott
völgyben! kiálta Laura; s mily szabad a hegyekben! sóhajta Cili. Sokáig
nem tudának betelni a legelő szemek, s a vágyó és sejtő szívek. Minden
kebelben pihene kiskorig a jelennek eszmélete, csak múltban bolyongó
emlékezés, csak jövőben merengő vágyakozás bírák azt.
[Illustration: Felérve a várhoz, jutalmazottnak látták felfáradásukat.]
A társaság tanyát ütött a vár nyílt gyepén; víg csapkodású tüzet rakott
a foglalatos cselédség, sütött főzött körülte, míg a leheveredett
uraságnak, Halkó és a flotás, hangával rövidítették az időt. Agg
előidőnek románczai, balladái voltak énekeik tárgyai; s ezek a várrom
tövében, élő világ felett, hegyek munkás viszhangjai között, csodásan
hangzottak fülbe és szívbe. Laurát, kit hangai szenvedély s lángoló
képzelet, most izgékonyabbá tőnek a többinél, különösen haták meg azok.
Cilit a rege-dalok történetei érdeklék, epedéssel csüggeszté szemeit a
vár romjaira, kiséré azokkal a körötte szálldaló csókákat, s szálldalt
azokkal képzelete is az idők és események homályiban.
Evés után Laura és Cili nem nyughatának, látni akarák külön magokban a
romokat, hallani a regét róla, mielőtt társaságban nézeglenék amazt és
hallanák ezt; mert az efféle éldeletek és benyomások bájait, mint
gondolák, gyöngíti, sőt gyakran elfojtja a társasági zaj. De a férfiakat
ingerlék az ügyelő regéi, mikkel az uraságot mulattatá, s így ezzel
együtt felindúla a romhoz az egész társaság.
Legelőbb is, így szóla az ügyelő, hadd regéljem el nagyságtoknak, a
vidék regéjét e várról, miként azt ősapák szájadásából hallotta és
fentartja. Romkövekre telepedett le a társaság, s az ügyelő mint szónok
egy magasabbra a többinél.