csábítgatásait, hogy magát rangba és vagyonba helyeztesse, s arra kiváná
bírni Laurát, hogy férjénél Gyula eleresztését munkálja ki. Kornél
tudniillik sokkal becsülőbb vala önmaga iránt, mintsem más akadályt
vélhetett volna Cilinél, mint Gyuláhozi hajlamát. Laura másként vala
meggyőződve, közelebbről ismervén barátnéját, s átalla is egyenesen
avatkozni a dologba. Gyulát azzal menté testvére előtt, hogy tanítói
hivatalának pontosan megfelel, hogy férjétől és Bodnártól becsültetik;
Cilit pedig azzal, hogy Gyula, tagadni nem lehet, egy a legszebb ifjak
közől, s a lányka, ki Gyula álkodását nem ismerheti, menthető irántai
szerelmében. Annyit azonban igére, hogy kikémlelendi Cili szívét, s ha
lehet kigyógyítandja őt.
Ártatlan szív nem képes titkolni szerelmét, s még kevésbé oly barátné
előtt, ki szemügygyel tartja őt. Laura csakhamar bizonyos lőn Cilinél
iránta, s a barátság aggodalmával és hevével foga ostromlásához. Előbb
csak a világi illedékre tevé a lyánkát figyelmessé, majd aprónként Gyula
jelleme ellen szöve megjegyzéseket intései közé. De Cili ezen utóbbi
oldalról, magához férhetetlen volt; szíve nem tudott Gyulában kétkedni,
tüzesen vívott vádoltatásai ellen. Szép és szilárd ideálja volt
lelkének, Gyula és irántai szerelme, hitének biztos kezességei, az ő
lelkes tanításai, s tanítványnéja iránti nyájas tisztelő viselete. Cili
tüzesen védte Gyulát, s oly jeles vonásokat hordott elő lelke
jelleméből, oly bizonyossággal öntötte ki irántai hiedelmét, hogy Laura,
ismervén Nánija hiúságát, végre maga is kétkedni kezde: ha nem
csalatkozik-e az ifjúban? Azonban Cilit minden esetre gyógyítás alá
veendőnek tekinté. Ha mindent megadok is tanítódnak, a mit vitatsz édes
Cilim, így szóla, azt még sem javalhatom benne, hogy oly háznak
rangjába, mely őt jótétekkel halmozá el, feltolakodni igyekszik. Nekem
úgy látszik, hogy az ifjú veled Abelárdot akarja játszani.
Erre Cili nem felele: Abelárd története ismeretlen vala előtte. Gyula a
szinte annyi gyöngeségekkel, mint jeles tulajdonokkal fénylett férfiút,
s különben is Cili körébe nem tartozót, előadásaiból kihagyá.
Cilinél azon öröm és elégülés, mellyel Gyula tanításait hallgatá, nem
vala eleinte egyéb, mint tudományok iránti vonzalom, s a tanítója iránti
jóakarat nem egyéb, mint a tudományos ifjú tisztelése. Érzé, mivel
tartozik ennek azon érdemének, hogy a homályos és pusztán gépi
tanulásnak nála nyilt pályát és életet ada. Azonban a falu magánya,
naponkénti együttlét, Gyulának köztiszteltetése, főkép azon nemes láng,
mellyel a historia erényes tetteit, eseményeit tanításaiban festé,
ezekből kivont azon lelkes oktatások, mikkel egyszersmind amazokat
életre vonni tudá, nyájas férfiusága arczban, termetben és viseletben
lassadán fölébreszték, majd növelék szívében azon indúlatot, melyet sem
sejte, sem ismere. Most még egyszer oly kedvesek valának neki a tanítás
órái, még egyszer oly vonzók, oly hatók a tanítások. Egész napokon át
hallani óhajtá őt. De Gyulának nem vala ideálja a tanúlt nőszemély, ő
pedig ideálja vágyék lenni, miként Gyula az övé vala. Ennélfogva miután
a lánykának édes gondja egyedül a körül forgott, hogy magát Gyula eszméi
és elvei után, miket aprónként kikémlele tőle, képezhesse: több
rászorítással, erőltetéssel láta most a ház gondja után, visszaszaggatá
magát kémlődő világából a valódiba, s egyedüli iparja lőn, megnyerni a
szeretett ifjú javallását.
Gyula nem sejté tanítványnéja érzeményeit, minthogy ezek szívbe vonúlva
tenyészének, legfelebb pillantásokba szökének néha; de ezeknek
lángolásait sem vélé az ifjú egyebeknek, mint hevült örömnek és lélek
gyönyörének, miket a lánykának tudományok iránti szenvedélye, s minden
jó és szép iránti tüze lobogtattak fel lelkében. Cili komoly kedélye,
szótlansága, inkább csöndes benlegelései az érzelmeken, mint ezeknek
kiadásai szóban, tettben vagy mozdulatban, lehetetlenné tették Gyula
előtt a fölfedezést. Így folyvást ment tovább iránta kezdett
viseletében. Nyájas vonzalommal és tisztelő figyelemmel társalgott vele,
s szívesen viszonozta azon bizalmat, melyet a kedves lányka iránta
minden alkalommal bizonyított.
Egy délután azon nyüzsgött Károly Gyulán, hogy vakmacskát játszodjanak,
mely gyermek-játék különösen kedvelt vala a pajkos Károly előtt. Gyula
engedett a fiúnak, miként szokása vala, ha ez jól végzé dolgát; az idő
esős volt, s nem engedett mulatást a szabadban. Laura férje körül
ápolódott, kinek gyönge változása történt, Kornél még délelőtt
látogatóúl kocsizott, Cili pedig és Gyula bevonattak, Károly esdekeire a
játékba. Most Cili kerüle arra, hogy beköttessék szeme; ezt Gyula tevé,
s épen a kendő csomóját szorítá, a mint a visszatért Kornél belép, láb
hegyen Cili eleibe simúl, gyönge csókot nyom szép ajkaira, s kisimúl
ismét a szobából. Cili nem vélhete egyebet, mint hogy Gyula a kötözés
alkalmát használva, vevé magának ezen szabadságot. Egyszerre szokatlan
bájos zsibbanat fut erein keresztül, ismeretlen varázs gyönyör terjed el
egész lényén; lángba borúl arcza, szíve, léte. A komoly lyánka egyszerre
majdnem gyermekes víg lesz, s a mint szemköteléke leoldatik,
Károly-testvérével pajzánkodik, hogy ne legyen kénytelen Gyulával akadni
szembe, s elárúlni boldog érzelmeit.
Gyula szemmel tartá a lyánkát, s gyanúba hozá ezt, hogy már alkalmasint
Kornél horgán veczkend szíve; különben miért lenne oly dicsőült
érzelemben? s Kornél miként merhetne ily merést? Feledé Gyula, hogy
sokaknál csak játék az, mi másoknál lelki élemény.
Ez bírta volt őt arra, hogy megintést tegyen levélkéjében. Cili azonban
egész különböző érzelemmel vette azt, mint a mellyel iratott. Titkos
levélke a kedves ifjútól, mely nyájas aggodalmat lehel, bizalmas intést
tart, nem szülhetett nála egyebet, mint azon kedves gondolatot, hogy
féltetik. Kedves ereklye volt neki a levélke, szavainak betűi vésve
állottak szivébe.
Első alkalommal sietett Cili tudakozódni Gyulánál Abelárd története
felől. A kérdést úgy intézte, hogy Gyula mit sem sejthete. Előadta tehát
tanítványnéjának, Abelárd és Heloiz boldogtalan szerelmöket, s úgy festé
le amazt, mint maga jobb eszméletéről és világi bevett rendéről
megfeledkezett férfiút, ki az indúlat árjában elfúlasztá ön lelki
erejét, és szerelme tárgyát, az ártatlan gyermek Heloizét, saját
éretlensége büntetésébe rántá; s mind ezt oly életkorában tevé már,
melyben az indúlatok tüzének szilajúl lobogni, kettős vétek.
Mohó figyelemmel hallgatá őt a leány, hogy egy szócskát se veszítsen a
történetből, s szó nélkül hagyá el a szobát.
Kornél nem türheté tovább azon bizonytalanságot, melyben Cilivel álla, s
megkéré maga testvérét: szólna barátnéjával. Laura megtevé ezt, s Cili
kimélve, de határozottan nyilatkozék, hogy szivében semmi nem szól
Kornél mellett; tehát sajátja nem lehet.
Édes Cilim, felele Laura neki, mindig vétkeltem azokat, kik mintegy
rokonsági tartozásnál fogva, egyoldalulag, egymáshoz nem illő szíveket
kötnek össze, vagy illőket szaggatnak el egymástól, azért is óvakodom
ettől; de szíved állapotját ismerem, s miatta aggódni vagyok kénytelen.
Szólj, reménylheted-e: hogy a tanítóval egybekelhess egykor? mert ily
kilátás nélkül, vétkes előttem egy tisztességes leányka indúlata; s
bizonyos vagy-é a felől, hogy viszonszerettetel?
Az első kérdésre nem tuda felelni Cili. Azon még soha sem jártatá
gondolatit, hogy Gyula és tulajdon viszonyait fontolgassa; szivének mi
sem látszék lehetlennek. A másodikra biztosan felele, s bár okaival
szemérem tiltá is őt barátnéja előtt nyilatkozni, nem titkolá el teljes
győződését a felől, hogy szerettetik.
Laura, ki eddig kétkedett, kedvetlen bizonyosságot látott most maga
előtt, s Gyula jelleme sötét színben tűnt elő neki. Lelketlen csábítónak
vala kénytelen őt tekintni, ki a teljes bizalommal gondja alá adott
lánykának őrzetlen szívét, álkodva hajlítá magához, s szivtelenűl
hálátlan lőn azon ház iránt, mely őt szép bizodalmával megtisztelé, s
jótétekkel elhalmozá.
Kornél nevelé hugának ezen Gyula elleni keserű érzetét. Náni kezére
játszá ennek azon levélkét, melyet Gyula írt volt Cilinek, melyel az
őszinte eszméletű leányka nem zárkozék eléggé. Türeyben boszú zajlék fel
a levél olvasására, átnyújtá azt testvérének, s ez megosztá bátyja
érzelmeit; mert ámbár sokban különbözék is tőle mind gondolkozásban,
mind érzelemben; most még is hajló vala igaznak találni Kornél azon
gyanúját, hogy Gyula mételye a háznak, s álkodó büszkesége titkos
ellenkezésben dolgozik ennek minden későbbi tagja ellen.
Ha valamely gyanú tanyát üt a szívben, maga élelmére ránt az minden
körülményt, minden eseménykét maga körül. Így volt ez Lauránál is.
Kornél és Náni munkás sugdosói voltak a kapott gyanúnak, s a fulánk
naponként mindinkább mélyedt be a szívbe.
Uzay naponként lejjebb szállott mind testében, mind lelke vidámságában.
Reményeit nem adta meg nőszülése, mindig nagyobb lett közelítés helyett
közte és Laura közt a távozás, melyet egymásnak boldogtalan nemértései
okozának. Laura nem sejté azon erőszakot, melybe Uzaynak kényleteirőli
lemondása került; unatkozását, búsongó hangúlatait, egészségi
gyöngélkedéseknek vevé. Megkettőzteté ugyan szorgalmait körülte, s nem
távozék a háztól; de majd folyvást nép zajga otthon, mely közt Uzay
egyáltalában föl nem lelheté magát. De kivált sógora Kornél oly megúnott
lőn örök zajongásival neki, hogy őt csak Laurája kedveért türheté, s
titkon örvende szivében, midőn hallá, hogy őt dolgai be késztetik
Pestre. Könnyebbűlve érzé magát, mikor kocsija a kapun kizördűlt.
Bodnár vala ismét az első, ki Uzay baját sejté. Ennek szótlansága,
gyakori merűltsége, még hajdani kedvtelései, sőt szenvedélyes játéka a
sakk felett is, az örök zaj elleni lassú kifakadásai, figyelmessé tevé a
hű házi-barátot. Ő, ki szívfenékből ismeré Uzayt és eddigi életét,
csakhamar okára akadt a bajnak. Aggódó szíve és elméje minden utat módot
meghányt, mellyel rajta segíthetne. Jó véleményt ápolt ő Laura felől, s
győződve volt, miként ezt csak értesítni szükség, hogy minden másként
legyen. De hogy tegye ezt? saját félénk tartózkodása remegett attól,
hogy ő maga nyisson szemet Lauránál. Hátha csalatkozik, vagy Uzay
kikémlésében, vagy Laura gondolkozásában? s orvoslás helyett nyavalyát
nevel?
A pap becsülő bizalommal vala Gyula iránt, s közlé vele fölfedezését.
Gyula figyelmes lőn, s úgy találá, hogy Bodnárnak igaza lehet. A
nagyságos asszonyt figyelmeztetnünk kell, mondá Gyula; mert csak egyedül
nála áll a bajnak orvoslása. Azonban e tárgy kényes, egyikünknek
helyzete sem ad jogot, idegen házasok dolgaiba lehető szabadabb
beavatkozásokra. Én szólni fogok Cilivel, s ő nyisson szemet
barátné-mostohájánál.
Cili megtette ezt. Laura elsáppadt, de csakhamar összeszedkőzött, s
gyanítva az új hír eredetét, szemre, szóra fogta barátnéját. A
tűkörlelkű lányka, nem tudott rejtőzni. Laura csakhamar bírta a titkot,
s éles keserűség dúlongott szívében Gyula iránt, ki ellen már különben
is ingerült vala. Most még az is nevelte bánatát, hogy a ház tisztelt
barátját Bodnárt is, mint vélé, házi nyugalma ellen lázította. Ezen
kajánságnak más okát Gyula részéről nem tudta lelni, mint Cili féltését
a társaság némely ifjaitól, kik a házi kisasszonyt, mint illik,
figyelmökkel tisztelék. Laura sértettnek érzé saját nemesb büszkeségét,
s elbizakodott avatkozásnak vevé, és leczkézésnek a megintést; s annál
epesztőbb vala fájdalma, minél hihetőbb lőn előtte, hogy a két férfiúnak
alkalmasint igaza lehet, s belső ütközéssel érzé, mint kelle neki
ezeknek szemei előtt sülyednie, azért, hogy másokra vala szüksége, kik
őt fonákságaira eszméltessék, miket saját szívének kelle vala
megsejtnie. Legmélyebben hat be a szívbe azon sértés, mely a mellett
hogy sebet üt, sülyeszti is öneszméletünket.
Cili szólásának azonban annyiban sikere lőn, hogy Laura gondosabb lett
viseletében, s foglalatosabb férje körül. A társaságok aprónként
kimaradának, s Laura mintegy kipótolni törvén az elmulasztottat, unatlan
lőn Uzay körüli kedvkereséseiben, kitől őt társaságai előbb napokon át
elvonák vala. Uzayt nyájas elégülés folyá körül, annyi jeleire nője
figyelmének s meg nem tudá fogni a szerencsés változás okát; de egy
biztos óra, melyben Laura gyönge szemrehányással esdekle férjének, hogy
óhajtásait, kivánságait ezentúl inkább egyenest neki, mint idegeneknek
adja által, ezen szép bizalom inkább őt, mint ezeket illetvén, kinyitá
Uzaynak szemét, s az álszemérem újra ostromlá gyönge lelkét. Látá: hogy
nem önkénytesség, nem sajátos érzés dolgozik Laura megváltozásában,
hanem baráti közbenjárás, látá, hogy így erőszakoltatva van fiatal nője
s fölfedve saját gyöngesége, s ily drága áron átalla nyugalmat magának.
Mentőzék Laura előtt, hogy az ő szájából ellene panasz ki nem jött soha,
s így házi barátai beavatkozásának, sejtésnél egyéb alapja nem lehetett.
Azt nem tagadja, hogy a csöndes házi kört, mely több időt enged neki
tisztelt és szeretett Laurájával mulatni, inkább óhajtja, mint az
elfoglaló társaságokat. De tudja, mivel tartozik jó neje korának,
ártatlan kedvteléseinek, e győződésből apró áldozatok nem is áldozatok
előtte. Ennélfogva kéré Lauráját: ne tenne ezentúl is magán erőszakot,
mert azt kénytelen leendne bizalmatlanságnak, s öngyöngédsége
bántalmának venni.
Félistenek fognánk mi emberek lenni, s boldog égi lak földünk, ha
szívünk mindenkor ajkainkon lebegne! Ki bírna így gaz lenni, hogy önmaga
hirdesse magát annak? ki kárhoztatni embertársának gyöngéjét, mikről
minden emberi ajak, közte saját ajka is, vallomást tenni kénytelen? Mily
bő forrása dugatnék így be az emberi nyomornak, úgymint a kétszín s az
egymást nemértés, vagy félreértés kifogyhatlan forrása!
Uzay úgy adá ki magát mint neheztelő, Gyulának és Bodnárnak kéretlen
beavatkozásiért, s gyönge vala, hogy erősnek lássék neje előtt. Azonban
Laura ismeré már férje óhajtását, s gyöngéd vala ügyelettel lenni ez
iránt. Sokáig egész várfoki társasága egyedül Halkóból álla, ki
hangászati kedvtelésének elegendő táplálatot nyujthata, s Uzaytóli
könnyű vidorságaért szívelteték. De Uzayt bolygatá álszemérme. Laura
kedélyének vidorság vala ugyan fő színe, de olykori árnyéklatokkal, s ha
őt Uzay merűlten, vagy csak komor arczczal is ülni látá, aggódék
azonnal, hogy unatkozik magányában, s elégületlen korlátolt sorsával.
Végre is arra kelle térnie Laurának, hogy Uzay határozzon és hivjon
össze társaságot, miként kedve tartja; s Uzay álszemérmes hősködésből,
nem ügyelve saját gyakori egészségbeli változásaira, oly gyakran
hivogata vendégeket össze, hogy háza csakhamar régi zajába sodródék
ismét vissza.
Laura szíve naponként élesedett Gyula ellen. Gyakori apró házi események
vagy félreértettek általa, vagy félretolmácsoltattak előtte. Gyula
levette Várfoknak valóban festői szépségű vidékét, meredező hegyeivel
fent, keskeny folyójával alant, s vele faluját, kastélyát, s az ez után
nyúló kertet. Egy fa alá, mely a tornácz előtt terepély árnynyal ágazott
szét, magát festette két tanítványával együtt, mindhármokat biztosan egy
könyv felibe hajolva. A három emberi alak talált arcz-rajzok valának, s
az egész festmény egyike Gyula legszerencsésebb dolgozatainak. Cili
elragadtatva állott előtte; Gyula nyájas emlékül kedves tanítványnéjának
ajándékozta azt. Laura nem nézheté soha a képet belső boszúság nélkül.
Egyikének tekinté azt Gyula finom kiszámítású csábításainak.
Náni a maga szivecskéjével nem lehete sokáig birtok-szünetben; adni,
cserélgetni szereté azt, s most épen egy vadászszal a szomszéd
városkából, álla ily csere-alkuban. A vadász estvénként gyakran
megjelenék az udvarban; Náni ilyenkor cselédvacsorájokhoz erőlteté a
vendéget, palaczk-bort szerze eleibe, s víg enyelgés közt szövetkezék
vele. Az öreg Tamásnak nem vala a hetyke vadász inyére, mert azon felül,
hogy ez mint egykori altiszt a sereg vadászainál és így jártas és
tapasztalt a világban, most pedig mint egyes golyóval tallért, fecskét
ellövő híres puskás, némi felsőbbséget követelt magának az egyűgyü agg
szolga felett; még csak meg sem kinálta őt, mint illett volna, borából,
Náni pedig a legjobb falatokat rakogatta eleibe. Eleinte egy párszor,
vendéglátói illedékből, elnézé Tamás a gazdálkodást; de mindinkább
tűretlenebb lőn, s utoljára morogni kezde bajusza alól, ha a vadászt
jőni látá. Legkedvetlenebbek valának azonban előtte katonai dicsekvései
és azoknak felhordásai, miket külországokon jártában látott, hallott;
mert Tamásnak legfölebb is egy pár vármegye lévén egész ismeretes
világa, bele nem tuda szólni amazokba, s tűrni vala kénytelen, hogy a
vadász szájtátva hallgattatik, bámultatik és szabadon kötheti a
cselédségre úgy meséit mint valóságait. Tamás mere ugyan egy párszor
kétkedni, de pórul jára; mert a jártas eszes vadász, kaczajnak tevé ki
őt, nem a legdíszesebb fényben tüntetvén tudományát elő. Fájt ez
Tamásnak, ki urasága alatt első birói, tanácsosi, oktatói állást volt
szokva követelni a cselédség és jobbágyság között magának és így saját
elme-tehetségei iránt nem csekély előszeretettel viseltetett; innen a
vadászt gyakorta pokolba kivánta, vagy legalább oda vissza, a honnan
jött.
Egy ünnep estéjén megjelent ismét a vadász, s Náni által vacsorára
marasztatott. Palaczkbor előtte, pajzán leány mellette, jó hangulatba
hozták a vendéget, s szeri hossza nem volt a dicsekvésnek. Annál
boszúsabb vala Tamás, minél vidorabb amaz, annál szótlanabb ő, minél
hangosabb a vadász. Most épen Bolognába ére ez utazásaival, s az ottani
görbe tornyot festegeté csodálkozó hallói előtt. Mondom, oly görbe
uraim, mint íme itt ez az ugorka, így szóla, kiemelvén villán egy
jóformán görbére hajlottat a tálból.
S még sem dől el? kiáltá a szakács, megtörve a csodálat csendét.
Néhány száz éve hogy áll, szakács uram, felele a vadász.
Tamás savanyuan mosolygva rázá fejét, mint a ki képtelenséget lát, s nem
hiszi a hihetetlent. Vadász uram enyeleg a mint látom, ekként szólala
fel, csak kisértget bennünket: ha elbirnánk-e hinni minden botorságot?
Hát dragant-tésztából gondolja-e szakács uram a tornyot, melyet
összetart a ragasztékja, ha görbén illeszték is össze? vagy görbe
puczornak, melyet a tölteléke meresztget? Egészen más a kő és tégla; ha
egyik sor kisiklik a másik alól, dőlni kell annak. Az ördög – isten
bocsásd bűnöm! – csak nem tartja ám, kivált a tornyokat; az úr istennek
pedig kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy görbe tornyot
tartogasson.
Úgy ám! közbeszökék éles hangjával Náni, hát alsó szobáink görbe
bolthajtásait mi tartja?
Más az! dörmöge Tamás; ha a leányasszony bár mi görbén is vadász uramra
hajol, nem dől el, úgy-e? mert támasza van. Így van a dolog a
bolthajtással is; de a sugár torony mire támaszkodjék?
Ezen hasonlítás kissé felszúrá Nánika orrocskáját. Vaskosnak nevezé az
öreget, ki csekély járatlanságának a világban, bélyegét hordja, mind
száján, mind simúlatlan viseletén.
Tamás ebben némi czélzást sejte a közte és vadász közti különbségre. –
Nem mondhatnám, szép leányasszony, felele, hogy a költöző madarak,
minden sok utazásaik mellett is, okosabbak volnának az otthoniaknál. De
azt tudom, hogy a sokféle hazában mindenütt a nyarat szeretik leginkább.
Vigyázzon szavamra, elköltöznek, mihelyt őszre fordúl az idő.
Ezt ismét a vadász vevé magára, s nem hagyhatá szó nélkül. A terczettes
szóváltás mindinkább hangosabb lőn, melyben a Náni discántja, vadász
ténorja, és Tamás gordonja csodás vegyülettel játszának a halló fülekbe.
Vége az lőn, hogy a vadász nehezteléssel mene el, Náni pedig remegvén,
hogy madara már ősz előtt eltalál költözni, élesen támadá meg Tamást,
nem válogatá a szavakat ellene, s a többek közt hűséges szolgálatában,
mire Tamás különösen büszke vala, gáncskodván, őt asztal-hulladékosnak
nevezgeté. Tamás, a különben nagy phlegmáju, ki vala véve sodrából;
karját és tenyerét kinyújtá, s az utóbbit oly szélesen mint teremtve
vala, s oly nyomatékosan tapintá Nánika arczára, hogy ennek két érzéke
az öt közől, úgymint látás és hallás darabig elveszének belé. Sikoltva
ronta be lángoló arczával Nánika a maga asszonyához és ez férjéhez.
Ömlének a panaszok az elbizakodott durva férfi-cseléd ellen, annyira,
hogy Uzayt szorongás fogá el hallásokra. Az efféle tárgyú biráskodás nem
vala dolga Uzaynak, s ha bár nyugalmas fontolgatásoktól nem irtózék is,
zajos pörök kihallgatásai, csillapításai, büntetései, nem férhetének meg
szokott kényleteivel. Itt annál kevésbé, hogy régi kedves cselédje és
biztosa jöve kedves Laurájával ütközésbe. Gyulát kéré meg tehát, intézné
el a bajt. Gyula kihallgatá a feleket, megvizsgálá az esetet, kárhoztatá
mindkettejök önfeledkezését, s intés és korholás vala minden elégtétel,
melyet Náninak adhata; de a mivel ez, mint gondolni lehet, nem vala
megelégedve. Laura még kevésbé nyugvék meg azon, férje nyugalmaért
azonban magába fojtá Gyula elleni új neheztelését, s új bizonyságaul
vevé az eseményt, Gyula titkos cselszövésének maga és övéi ellen. Efféle
gyanusítások számos óráit komoríták el Gyulának.
*
Valának azonban Gyulának szép éldeletei is Várfokon. Lelke új
hódításokat tőn a szépnek világában. Neki bár nyájas gyönyört nyújtának
is mindig az ének és hanga; de mindeddig homályos ismeretlen világ
valának előtte azok. Laura a maga ércz zengzetével, művészi játszásával,
olykori szenvedélyes nyilatkozásival az ének és hanga bájai felől,
varázsilag ragadá meg Gyulának minden szépért lángoló lelkét.
Egy estvén, miután a hanga-társaság ritka hibátlansággal adá némely
lelkes darabjait Glucknak, Haydnnek, s Laura eléneklé egy kedves
adagióját Graunnak, a szó a hanga munkálataira fordult. Gróf Rákosy azt
állítá, hogy azon gyönyör, melyet a muzsika nekünk okoz, nem egyéb, mint
hangok általi kéjes rezegtetése inszálainknak. Egy másik ezen gyönyört,
a lelkünkben szunnyadott s hangok által felköltött harmoniában keresé,
melylyel az életben minden iránt bír lelkünk. Halkó ezen állítást azon
tapasztalásával kiváná támogatni, hogy az, ki a muzsikát nem kedveli,
nem is szokott emberbarát lenni; mert, úgymond, lelkében nem szunnyad az
emberiség érzelmeinek harmoniája, melyet a hangok felkölthetnének; innen
teljesen meg van győződve az iránt, hogy a muzsikával erkölcsi
gyógyításokat lehetne tenni megrögzött gonosztévők körül; minthogy
egyedűl a hanga az, mely látatlan, titkos utakon hat a test szövedékire,
s általok szívhajlamra.
De Laura nem vala elégedett, valamint magában Gyula sem, a különbféle
véleményekkel. Egyiknél sem találom kifejtve érzelmimet, úgymond Laura.
Nekem az ének és hanga, mintegy hangokba-felolvadása, titkos homályos
visszaemlékezésemnek a multból, vágyaimnak a jövő iránt, és varázs
sejteményeimnek egy szebb, jobb, lelkeinket kielégítőbb élet felől.
Nekem bár homályos, de egyik kedves kezességem eme felől az, hogy
tökélyes hanga vagy ének, azon perczben, melyben mintegy felülemel az
életen, úgy tesz bennünket elégületlenekké iránta, hogy ezen
elégületlenség nem nyugtalanít, nem csüggeszt, hanem bájosan édes
sejteményekkel biztatgat. Tán ezen biztató elégűletlenségünk, tán ezen
egykori jobblétünk iránti homályos kezesség, szüli lelkünkben az ének és
hanga gyönyörét is.