különösen volt meghíva mindenkor; meg is jelent, de csak egyedűl;
leányáról nem is emlékezett. A herczeg különösen leereszkedő, sőt
figyelő volt íránta. Egy párszor, a mint a vadászatra kikocsizának,
kocsijába méltatá őt, nyájas beszélgetést fona vele, az asztalnál maga
mellé rendelé őt, egy szóval az öreget teljesen magához kapcsolá.
Tiszteltetve érzé magát Gyomay ily megkülönböztetés által, tudván, hogy
a herczeg testvérének, az uralkodónak nincs örököse, s így a herczegi
süveg idővel erre néz. Viszontisztelet és hajlandóság fejlett ki
keblében iránta, büszkeségének nyájasan hízelgvén, kitetsző jóakaratja
azon nagy férfiúnak, kivel maga a generál is, csak mély tisztelettel
társalkodott.
Egy napon a katonai gyakorlat után, a helyett hogy a generál kastélyának
tartna a herczeg, fényes gálában, rakva csillaggal és czímjelekkel,
egész kiséretével a Gyomay udvarába lovaglott be. Meglepetve volt Gyomay
e tisztelet-adás által. Öröm-zavarral fogadta nagy vendégét, s
elvarázsolva volt ennek leereszkedő nyájasságától. Betakarodék
ebédlőjébe a fényes kiséret, s itten az első köszöntések és rövid
beszélgetés után, előre lépe a herczeg, kisérete tisztelő távolban
állván mögötte, s ünnepélyes szertartással, de nyájas szavakkal megkéré
Vincze számára Gyomaytól Klárcsiját; kikéré magának, hogy násznagygya
lehessen a szép párnak, s jövendőre is kegyét igéré számára. Gyomay
eszméle, hogy hálózva van a generál fortélya által, de oly kiszámoltan
hálózva, hogy sértés nélkül vissza nem léphet. A herczeg becsűlése és
beavatkozása oly kötelező vala, büszkeségének oly hízelgő és kielégítő,
hogy tovább ellenkezni illetlen hivalkodásnak fogta volna tartani.
Azonban még is fészkelődött szíve fenekén némi gyönge nesze azon
sérelemnek, melyet a septemvirék, leányában okozának neki.
Gyomay tisztelve meghajtá magát: kegyelmes herczeg! így szóla, ma oly
tisztelet éri házamat, melyet én és hitvány leányom, nem érdemlünk;
ámbár herczegséged már harmadik herczeg, ki kegyét személyesen bizonyítá
nemzetségemhez. Nem tartom meg leányomat; de a házamon esett gyalázat
kényszerít megkivánni, hogy az ifjúnak atyja, a septemvír, személyesen
nyilatkoztassa ki előttem azt, hogy szívesen elfogadja leányomat fiához.
Csak tűrt meny ne legyen ő a háznál; mert az begyembe nem fogna férni.
A generál helyesnek találá a föltételt, magára vevé a többi
kieszközlést, s a herczeg, kézszorítással köszöné meg az atya jó
válaszát. Vincze és Klárcsi akként valának érzelmeik szép zajgásában,
miként koldus véletlenűl nyert gazdag öröksége előtt, kinek szíve még
habzik a nagy szerencsére, szokatlan elhagyni volt sorsát, s a
bátortalan még nyúlni a szép jelen után. A generál siete futót küldni
levéllel a septemvírhez, ki most épen falun vala; de Gyula a követséget
nem engedé által másnak. Úgy jöhet barátra is lesz ott szükség, így
szóla, vidoran szorítva meg Vincze kezét; s tartok tőle, Vinczém úgy
talál boldog lenni, hogy más részem nem is leend boldogsága munkájában,
mint örűlni rajta.
Azonban Gyula közbenjárására nem vala szükség. A septemvír és neje előtt
oly ohajtottak valának Klárcsi újabb körűlményei, oly rettegett a Gyomay
pere, s oly hizelgő a herczeg beavatkozása, hogy a generál levele és
Gyula követsége csak örömet jelenthetének a házhoz. Másnap épen
vacsoránál, behajtata a septemvír a generál udvarába.
Derült arczczal s egyszersmind finom udvarisággal hajtá meg magát a
septemvír a herczeg előtt, s válogatott szavakkal, mik tanúi valának
gyakorlott szónokságának, köszöné meg fia iránt bizonyított kegyét,
melybe őt továbbra is ajánlani bátorkodott. Majd Gyomayhoz fordúlva,
sajnálkozék a két ház közé csúszott félreértéseken, sima beszéddel kéré
meg leányát, kinek jeles tulajdonira hizelgőn terjeszkedék ki, s maga
legboldogabb órájának nyilatkoztatá azt, melyben szeretett fia oly jeles
háznak jeles gyermekét hozandja házához.
Méltóságos udvari tanácsos úr! nagy uram öcsém! felele Gyomay, szép szók
nincsenek hatalmamban. Ám bírják egymást az ifjak, mert szíveik rég
egymáséi; de a történtek után tudnom kell előbb, hogy csak leányom
tartsa e szerencsének az egybekelést?
A septemvír, hízelgő nyilatkozással nyugtatá meg a büszke öreget, s a
két ipa összecsókolá egymást. Vincze és Klárcsi lábaikhoz borulának, s
öröm-könnyekkel áztaták áldó kezeiket; ámbár a septemvír, ki a herczeg
jelenlétében átallá az érzékeny jelenést, mintegy tűkön álla. Majd a
herczegnek és generálnak tőnek hálás köszönetet, mi végett a septemvír
már régen integete nekik. Öröm és kéj foglala el minden szívet.
Szép saját öröm még is az atyai, édes Rónapatakym! így szóla,
megindulását leplezve a herczeg, s ismét helyére üle az asztalhoz; utána
telepedék az egész társaság. Csakhamar nyílt a kedv, ürűltek a poharak,
víg elköszöntésekkel a herczeg hosszú életeért, a szives gazdáért, a két
atyáért, kik mindinkább melegűltek egymáshoz, s az ifjú párért, mely
boldogságát, tele szívében alig bírhatá el.
Hiszed-e már barátom, súgá Vinczének Gyula, hogy minden emberi szívnek
van kulcsa, csak reá bírjunk akadni? Vincze rezgő örömkönnyel intett
barátjának.
Asztal után mellé simúla Halkó a generálnak: már jól áll a dolog
méltóságos úr! így szóla nevetve hozzá; a két ipa nyomósabban, s csak
egyik arczfelen csókolá meg asztal után egymást: nem miként asztal előtt
tevé. Én mindig fázom, midőn az emberek szertartásosan, előbb egyik:
aztán másik arczon csókolgatják egymást. Félek, hogy a két hideg ajak
összefagy a csóknál; vagy épen – isten bocsásd bűnöm! – a sátán, kinek
mindig magvetőre áll keze, űzi gonosz játékát.
A generál javallást mosolyga, s a köz örömben, de főkép az új pár
boldogságában feledé, hogy csak egyedűl ő veszte. Gyomay óránként
elégűltebb vala, s másnap egy feljegyzést tőn be a familia levéltárába,
hogy Klára leányát, uralkodó háznak herczege, Gyomay-háznak falai között
násznagyként kéré vala meg.
Rendszerint úgy esik, hogy felköltetik szunnyadtából szenvedésünk, ha
ugyan azon pályán látunk boldogot, melyen magunk szerencsétlenek
vagyunk. Nem mindenkor irígység ez, hanem előrobbant ellenet a két sors
között, mely példalátás által azon bús eszméletre riasztja fel
lelkünket, hogy mi is boldogok lehettünk volna. Ezen búsongás lepé meg a
baráti örömnek közepette Gyulát és Ongayt. Kölcsönösen nyújták
vígaszaikat egymásnak; azonban kevés hajlandósággal elfogadni azokat
egymástól.
Másnapra nagy hajtó-vadászat vala rendelve. Hivatalos lőn erre a
vidékből mindenki, kiről feltehető vala, hogy lőcsövét elsütni tudja.
Megjelenék Szögváry is mint szenvedélyes vadász, és Porubay, kit már a
szőlő alatt meghívott vala a generál.
Lőtt-e már valaha vadat domine clarissime? kérdé ez az exprofessort.
Egy pézsma-kacsát az udvaron, domine illustrissime! a mint egyik
tanítványom atyjának puskái a folyosón tisztíttatván, egyik fegyvernek
régi töltése kezemben véletlenűl kisült. Azóta, valamint az előtt sem,
öldöklő fegyver kezemben nem volt.
A generál egy stutzot ada vállára, s ennek párját Halkónak nyújtá, ámbár
az utóbbinak rábeszélés kelle; mert csak guitarrjával óhajta menni a
vadászatra.
A szerencse azt járja, ki nem keresi, mondá Szögváry nevetve, sajnálnám,
ha a vad, mint fegyverteleneket, meggázolná önöket.
Víg robajjal indúlt meg a vadász-társaság. Szögváry egész úton Porubayn
és Halkón nevetgetett, mint rítt le mindkettőnek válláról a fegyver.
Majd meglátom, úgymond, hogyan vadásznak a músák? Kikéré magának, hogy
állását Porubay mellé vehesse.
Tűzzel foly a vadászat, s türhető szerencsével. Délfelé csoportozott a
vadász-sereg, hogy tanyára siessen, s Szögváryhoz jutván, ezt kaczaj
közt egy fának dőlve találta. Alig bírá ez a nevetéstől előadni, hogy
Porubay, a hajtás alatt, egy dőlt fára ülepedve, könyvet ránta ki
zsebéből, s elmerűlten olvasa abból. Jő a róka, s felette hallgatózva
megáll. Én úgymond, Porubaytól nem lőhettem, rákiáltok tehát:
clarissime, ott a róka! Az én professorom fölriad, kapkod maga körűl, s
ekkor eszmél, hogy vállán a fegyver. Ügygyel-bajjal lebontakozik vele,
az alatt a róka jól elhalad, én utána lövök de nevettemben elhibázom,
Porubay is czéloz, rángatja a kakast, s csak akkor veszi észre, midőn
már a róka elvesz szemeink elől, hogy nincs felhúzva puskája sárkánya.
Nevetett a társaság, s maga Porubay is mosolygotta nimródságát.
Halkó majd utóljára érkezék a tanyára. Kezében papír vala és ólomtoll. A
hajtás alatt dalt költöttem; így szóla Vinczéhez, boldog szerelmedre.
Hát a puska hol van? kérdi a generál.
Kapkod válla felé Halkó, tekintget maga körül – s nincs a fegyver!
Azt biz egy fához támasztottam állásomon, mondá, hogy az írásban ne
gátoljon.
Új kaczagás ered a vadász-sereg között. Porubay örvend, a malorum
sociusnak, és hogy új vadászbak feledteti az övét; de kivált Szögváry
szinte pukkadoz: már tudom úgymond, miként vadásznak a músák! – Igen
bántá Szögváryt azon viszketeg, hogy vadász-táskát, vagy már meglőtt
vadat lövessen meg Porubayval; de erről, bár nem munka nélkül, leverék
őt az ifjak, kik az efféle tréfát, mind a herczeg tekintetéhez, mind a
professor tisztes jelleméhez illetlennek állíták.
Nem tágult a jó kedv, sőt növekedett; mert a herczeg egész mezei
egyűgyüséggel mulatott, s feszesség nélküli vidám vadász volt. Nyájasan,
de kímélve évődött Porubayval és Halkóval, ki épen felkeresett
puskájával tére vissza, s új löktet ada a vígságnak.
Az nap megérkezett a septemvírné is, s más nap végbe ment a Vincze és
Klárcsi menyekzőjök. Boldogságuk, mint valami súly, szinte ellankasztá
az első napokban lelkeiket, míg megszokának egymást bírni, ők, kik oly
sokszor veszték vala egymást. A szülék öröme józan vala ugyan, de
elégűlt, s főkép a septemvírné nem győze a herczeg kegyével betelni, s
édesen álmadozék arról, hogy fia egykor általa az udvarnál jöhet
hivatalba és menye az udvar dámái közé.
Másnap indúlt a herczeg, s vele és utána a harsagi társaság. Minél
lelkesebb és bájosabb volt az együttmulatás, annál sajnosabb az elválás
mindenfelől. Víg perczek, órák és napok, csak fűszerűl nyújtatnak az
életben, szokott napfolyam és küzdés közé, a halandó számára.
Legbánatosabb volt az ifjak szakadása egymástól. Gyula egy darabon
elkisérte Ongayt, ki igéretet tőn barátjának, hogy mihelyt teheti,
meglátogatja őt Várfokon.
*
Az alatt itt sok változék az Uzay-háznál. Laura érté becsülni sorsát, s
férje iránt hálát és becsűlést érze szívében. Csakhamar ellesé ennek
megszokott kényelmeit, s azok iránt figyelemmel, sőt előzgetéssel vala.
Visszatérének Uzaynak kedves étkei és nyugalmai, Bodnár megbecsülteték a
háznál, hogy mulató társa legyen; Laura, bár gyakran fennakadának is
ujjai és ízlése, megszenvedé, hogy zongorázása közben Uzay, miként első
nejénél tevé, bassusát dörmögje; megszenvedé bojtos kaparó ebét a
szobában, sőt erőlteté magát, hogy vele pipafüst közt is, mit nem igen
türhete, mulathasson. Egy szóval Laura, azon nemes büszke föltétében,
hogy suttogó kajánság ellenére is megmutassa azt, miként lehet, sőt van
különböző koruak közt is boldog házasság, úgy vivé dolgát, hogy ha Uzay
fonákságaival nem rongálja, a boldogság bizonyosan tanyául fogja házát.
De Uzay azon aggályból, hogy fiatal nejének oka ne legyen megbánni tett
határozatát, s hogy ez korának örömét élhesse, tovább mene
kedv-kereséseiben, mint üdvös vala önnyugalmának és házi boldogságának.
Ő, nyílt egyenesség helyett, mely legbíztosb kezese amannak, szeretői
áldozó hizelgéssel és kedv-előzéssel bána hitvesével; titkolá, nehogy
méltatlannak tessék az, mi neki fájt és mi nem volt inyére; szívesen
hozá, sőt reá tolá áldozatait, s ha nyájasan szorgalmaztaték Laura
által, hogy irántai bizalmát jelentse ki, olykor helybe nem hagyásival
is, üres hizelgésekkel nyugtatgatá emezt. Így fosztá meg önmagát számos
kényleteitől, s csakhamar korlátolt lőn minden vágyaiban. Műszeres
szobáját a szobaleánynak engedé által; kedves ebét, minthogy egyszer
pipája tüzét bojtjaira ejté, s a pers-bűz kedvetlen vala Laurának,
száműzé a szobákból; a pipázásban pedig, minthogy Laura szenvedő
erőlködésit sejté, arra határozá magát, hogy nyárban a folyosón, télben
a nevelő szobájában szivogassa ki rátkaiját. Így Laura nem vélhetett
egyebet, mint hogy a legjobb úton jár, hogy férje nyugodtan boldog, s
Kornél testvére nem azok közől való volt, kik szemet nyithatának nála.
Azonban Uzay nem vala nyugodt, annál kevésbé boldog. Annak aggodalmas
érzete, hogy miként nejének korától, úgy kedvteléseitől is távol áll,
továbbá a különbféle és folytonos mulató csoportozás házánál, Laurának
olykori látogatásai a szomszédságban, a kedvetlen érzésnek egy bizonyos
nemét támasztották keblében, mely nem épen féltés vala, hanem inkább
önmagávali elégületlenség. Nagy ellenetet látott maga és Laura
társalgási míveltség-fokai között. Laura mindennemű jeles tulajdonokkal
fel vala ruházva, mik társaságban csilloghatnak, s ellenében ő a maga
remetei és szigorú kedélyével, a maga félszázados elmaradásával! Nem
leend-e Laura végre is kénytelen átlátni és érezni azt, mit ő önmaga jól
érez, hogy feláldozá magát, hogy zöldellő korát száradó ágra futtatá?
Borzada ezen gondolattól, mely Laurának minden újabb társaságbani
megjelenésénél mélyebben evé be magát szívében. Nincs csüggesztőbb bánat
és emésztőbb fájdalom, mint önmagunkbóli vesztés, és sűlyedés saját
szemeink előtt! Uzay önbizodalmatlanságában majdnem gyermekes tartózkodó
lőn a társaságokban, többnyire szótlan és szorúlt keblű, s nyugtalansága
némileg csak otthoni magányában enyhűle.
Mennyi része lett légyen Uzaynál ebben, a féltés olykori
fészkelődésének, bajos meghatározni; mert bátor Laura ovakodék is
alkalmat nyújtni erre, nem vala mindazáltal oly erős, hogy tetszeni ne
vágynék azoknál, kiket becsűle s a társaságokban érdemeiknél fogva
kiemele. Ezen hiúság józanabb vala ugyan nála, mint éretlen lépező
hiúság szokott lenni, s abban botrányt a legszigorúbb erkölcs sem
lelhete; de igen a szertelen önbizalmatlanság, mely Uzaynak munkás
kínzója lőn. Annyi bizonyos, hogy kivált egy levél vétele óta Uzay
komorsága növekedék.
Bő forrása gyötrelmeinknek az álszemérem, s gyakran sűlyedünk csak
azért, hogy szégyenlők megvallani gyöngeségünket. Uzaynak nem vala
többre szüksége, mint sejtetni nejével azt, hogy ritkábbaknak óhajtja a
társaságokat, hogy otthoni kis házi kör, s elvonódás csendje, neki
kedvesebb és nyugtatóbb a nagy világ zajainál, s Laura minden áldozat
nélkül kész fogott volna lenni lemondásaira. De Uzay átalla nyilatkozni,
s gyöngének, féltőnek, vagy épen sanyarú aggnak látszatni, ki netalán
korához kivánja lelánczolni az öröm-lihegő ifjúságot. Innen gyakran még
maga hívá meg a társaságokat, s félerőltetve fogata nejének, hogy
unalmait látogatásokkal enyhítse. Laura valóban szórakozott és elkapott
lőn, házi gondjaiban unatkozott, s gondtalanúl ereszté magát kedvtelései
s főkép hangászati szenvedélye után.
Úgy látszék, a hanga tölté most be nála azon szív-ürt, melyet netalán
egyenetlen házassága okoza. Majdnem egyedűli éleménye vala ez most
lelkének, miként lelkes kedvtöltése volt egykor. Laura első művésznő
vala zongoráján a vidékben, ritka énekesnő a hazában, s minden bármi
osztályú tökély, valamint szenvedély által készül, úgy szenvedélyt nevel
maga. Hosszú napokon, hosszú estvéken át zengett a hanga az Uzay-házban,
s minthogy ez több hangszerek kíséreteit kíváná, de halló közönség
nélkül sem igen esheték meg: természetes, hogy társaság, olykor népes
társaság nélkül is, ritkán lehete az Uzay-udvar. Majd új darabok
érkezének a városból, majd új hangművész tére be, majd Laura szerze új
hanga-darabokat; mindezeket hallatni kelle a hanga-kedvellő vidékkel, s
így meghivaték ez. Laura a maga szenvedélyét a legártatlanabbnak tudá e
világon, férje állapotát ismeré, hogy vagyonságát illendő vendég-látások
nem fogják megrongálni – így gondtalanúl űzé könnyű életét, a maga
hangászati kedvtöltéseiben és társaságaiban.
[Illustration: Hosszú napokon, hosszú estvéken át zenge a hanga az Uzay
házban…]
Azonban Laura szerény vala mind kivánataiban, mind mulatozásaiban, s nem
zsarolá ki férjétől ezeket soha. Férje mindenkori jelenléte miatt nem
féltvén maga hírét, aggódás nélkül gyűjté maga körül a környékből össze
azokat, kik egy vagy más hangszert játszának, vagy hanga-kedvelők
valának. Ezek közt volt gróf Rákosy is. Gyakori vala ez a háznál,
gyakoriak Uzayék is az övénél; Laura a mívelt ízlésű férfiúval kecses
órákat tölte el. Azonban Laura bájai csakhamar szenvedelmes benyomást
tőnek, a nem legszilárdabb jellemű gróf szívében; ki szerelmes
nyilatkozást mere Laura előtt. Ezen nap óta nem vala többé bírható
Bőkutra, sem arra, hogy a gróf látogatásait Várfokon elfogadja.
Nem ily szerény vala testvére Kornél. Ez a gazdag sógort szívesen kiváná
használni, s kifogyhatlan vala váltogatott mulatozások rendezgetésében.
Ezekben neki, a mellett hogy maga is mulasson, más fő czélja is vala.
Jól érzé ő, miképen az ő fő ereje társalgási erényekben áll, melyek
azokban kedvezőleg csillognak; de házi egyszerű csendben és rendben nem
kelő pénzek, vagy legalább hamar elárúlják hamis nyomatjokat. Tudá azt
is, hogy épen társalgási ügyességek azon férfi tulajdonok, mik a szépnem
kegyébe legbiztosabban szoktak besimúlni; minthogy ez nem ismer
epesztőbb szorongást, mint azt, ha társaságok érdekeiben és
mulatságaiban szerepet nem játszhatik, vagy legalább azokban illő részt
nem vehet; mikbe az ügyes társalgó férfi, kiszámolt figyelmeivel őt
mintegy beavatja. Türey Kornél jó korán szemet vete Cilire, őt mindenben
magához illő szerencsének nézé ki, s így ennek szíve ellen hasznos
segédekűl reménylé a társaságokat, mikben a leánykát, csapodár
figyelmeivel árnyként lebegé körül.
Cili különös vonzalommal hajlott mostohájához. A két különböző, de
nyájasan egyező véralkat, naponként szorosb barátnékká szövé őket. Ezen
tekintetből kiterjeszté Cili a maga nyájasságát és szíveskedését
Kornélra is, szeretett Laurája testvérére, semmi irányzatot nem sejtve
figyelmeiben ennek. Gyula levélkéje vala az első alkalom, mely őt
eszméletre hozá, s lelke eleibe dobá azon lehetőséget, hogy Kornélnak
komoly czélja is lehet szivére és kezére. Ezen fölfedezés igen kedvetlen
vala gyöngéd érzelmének, mellyel Laurához viselteték. Minden leányi szív
fenekén, tisztán vagy homályban, közelben vagy távolban, előrajzban vagy
kifestve, fekszik lesengve azon férfiideál, kit sejt, óhajt, ki után
epedez. A komoly kedélyű Cilinél, nem Kornél vala ezen ideál; azon
könnyű léhaságot, melyet mind szaván, mind viseletén sejtni véle, nem
ízelheté benne soha. Nem lengő ágat, mely minden szellőcskére
hajlongjon, hanem ízmos csert, mely daczoljon vésszel és idővel, s
ótalma és támasza bírjon lenni, a reá felfutott gyönge növénynek, óhajta
Cili maga mellé. Gyermeknek tekinté azt, ki játéknak az életet, bábnak a
nőt és időtöltésnek a szép szerelmet. Nem vala Kornél könnyű kedélyének
szíve előtt semmi kezessége. Így szíve nyugodt vala ugyan, de elméje
nyugtalan, remegvén azon pillanattól, melyben Kornél eltolásával Laura
barátságát sértni leend kénytelen.
Gyula haza-útjában, egy falu fogadójában hált meg. A ház előtt
nép-csoportot talált, és enyelgő gyermekeket. Köztök, a ház előtt
elnyúlt falpadon egy ifjat látott, körűlrakva mezei virágokkal, merűlt
gondban koszorúkba fonogatni azokat. Azonnal ráismert azon ifjúra, kivel
az atyai háztóli kiindúltakor a temetőn találkozék. A gyermekek, ki
szívességből, ki dévajkodásból, csomókkal hordták számára a virágot,
miket mindenkor tetsző örömmel fogadott. A nők tejet nyújtottak nekik;
elvette ezt is, de minden köszönet vagy óhajtás jele nélkül. A zaj s
nagyobb robaj tűrhetlen volt neki; kérve csillapítgatta ezeket, s maga
csak súgva beszélt. Csitt! úgymond, ne robogjatok, még alszik, föl ne
költsétek! Különben virágaival úgy el vala foglalva, hogy a körülte
ácsorgó népre eszmélni sem látszaték, mígnem új robaj ismét aggódásba
ejté, hogy kedves alvója fel talál ébredni rája. Gyula szorúlt szívvel
tudakozódott a fogadóstól iránta. Ki legyen az ifjú? felele ez, senki
sem tudja helységünkben. Ha valamelyikünk kérdést tesz ez iránt neki,
azt feleli gépileg: szerencsétlen, de nem rossz! Olykor megfordúl
falunkban és a szomszédokban; ilyenkor mindig gyermek-csoport kísérgeti,
melynek egész mulatsága kerti és mezei virágot hordani össze számára,
mit ő kedvteléses örömmel illesztget kénye szerint össze. Mindnyájan
szánjuk és szeretjük őt, mert a legártatlanabb tébolyodott a földön,
senkit és semmit nem bánt, vagy kér; csupán tej és kenyér az, mit
szivességünktől elfogad. A hol az éj meglepi, ott meghál; de már első
szürkületkor megyen virágival a temetőbe, hogy a legújabb hányású sírt
meghinthesse azokkal.
Gyula szóba kívána eredni vele, s közelebb simúlni bajához. De az ifjú
gondos figyelemmel jártatá meg rajta szemeit, mintha személyét kitalálni
igyekeznék, s szokott szavain kívül kérdéseire mit sem felele. Virágai
valának egész világa; innen, mint a fogadós mondá, Virágosnak nevezi őt
az egész vidék. Gyula minél tovább tekinté őt, annál ismerősebbeknek
látszatának előtte vonásai.
Várfokra érve, egyedűl Cili volt az, ki Gyulát szívesen fogadta. Ez a
tornáczra állott ki eleibe, melléje simúlt a jövőnek: köszönöm a
levélkét, ezt súgta neki; ámbár veszély nem vala nálam, Kornél nem az én
emberem. Ez kedvesen nyugtatá Gyulát; de nem így egyéb körűlmények, mik
között a házat találá. Egyéb fogadtatása igen olyas vala, mint mellyel
fölösleges személyt szoktunk fogadni; de kivált növendékét dévajabbnak,
makacsabbnak s munkától idegenebbnek lelé. – A gyermek, Kornél által
részt vőn a háznak minden mulatságaiban, s ezek magok, készület előttök,
és mámor utánok, elvonák a fiút minden komoly munkálattól. Napok, sőt
hetek kellettek arra, hogy Gyula őt szokott sorába vihesse vissza. E
végett első gondja volt ennek az, hogy Károlyt a ház mulatságaitól
elvonja, s üres óráiban, őt inkább szokott gyermeki játékaival
mulattassa. Ez kedvetlen zsurlódásokra adott alkalmat a háznál. Kornél
már szokva volt mulatságot lelni a gyermek eleven dévajságaiban, s a
társaságokban is egyik kedves tárgya volt enyelgéseinek, s most
fájlalta, majd élesen panaszolta testvérének azt, hogy a nevelő oly
kevés bizalommal van iránta, s tőle mint valami veszélyes erkölcsütől,
megtagadja a fiút, kin méltatlan zsarnokságot követ el. Laura nem fogta
volna ezt nagyra venni, ha férje a panaszt különös közönyösséggel nem
veszi. Uzay tudniillik elég józan volt átlátni Gyulának okait és javalni
azokat. Laura nem szólt; de testvérének, s benne önmagának, ezen első,
bár homályos mellőztetése, kedvetlen érzést szült szívében. A fiú
elfogása, Gyula iránt is, Laurában ugyan csak homályos, de Kornélban
nyilvános neheztelést támasztott. Mindketten már előbb nem legnyájasabb
hangulatban valának iránta, mint olyan iránt, ki mételye a ház
nyugalmának.
Náni tudniillik, a szobaleány, épen a Kornél mellfodrát vasalá a
cseléd-szobában, a mint Vincze legénye Gyula levélkéjével betoppana.
Náni azonnal körülte vala a maga szokott avatkozásival; tudakozódék:
kicsoda? honnan jő? hová megy? mit hoz? A legény eleinte jól viselé
magát, s híven őrzé a reá parancsolt titkot; de Náni csakhamar úgy körül
tudá hálózni az ifjat nyájas szövedékeivel, hogy ez szivében titkával
meg nem férhete többé. Megsúgá a leánynak, titoktartási fogadás mellett,
hogy Cili kisasszonynak hoz Gyulától levelet, melyet csak magának
nyújthat által. Náni megjártatá elmécskéjét, az eddig Gyula és Cili
körül történt dolgokon, számba vőn minden szócskát, pillantatocskát;
ezekhez adá Cili gondoskodásait is Gyula úti készületei körül, s kivoná
öszvegül azon fölfedezést, hogy Gyula és Cili jól értik egymást, s
valószinüleg ez vala az ok, mely miatt az ő hatalmas kecsei, Gyula
elfoglalt szivéről lesiklának. Siete gyanúját, mi neki tudás vala,
besúgni asszonyának és Kornélnak. Ütközék e híren mindkettő; amaz
rokonát és barátnéját félté a csapongó hitegetőtől, mint vélé, ez pedig
saját szerencséjét. Náni fölfedezése nagy hihetőséget nyere az által is,
hogy Cili a levél vétele-óta, szembetünőleg vonódék vissza Kornéltől, s
iránta minden tekintetben igen kimért viseletű leve.