mintegy jogot szoktak adni kislelkeknek arra, hogy ezen szegők és vétők
felett, némi felsőbbséget követeljenek magoknak, s amazoknak rovására
dévajkodjanak. Így volt a dolog Porubayval is. Minden vígkedvű tudott
egy pár történetecskét különösségeiről, s ezek, főkép a szépnemnél, mely
szivesen óhajt férje után becsültetni, sokat leróttak tekintetéből. A
különben fenn nem látó Juczika, remegett azon pillanattól, melyben őt
Porubay netalán meg fogja kérni. De Porubay nem kérte meg őt; leánynézői
baleseményei, meggyőzték őt lelkében a felől, hogy a tudományos világ az
ő világa, s különben is Juczika, inkább diaetetikai rendelet, mint
szívbeli vonzalom vala neki.
Még egy pár évig vivé hajlandósága ellen tanítói hivatalát; azután mind
teste, mint lelke arra sürgeték őt, hogy búcsuzzék, mit meg is tőn.
Sirunkig oly pályát nyomkodni az életben, úgymond, melyre sem hivattunk,
sem születtünk, mely eszméletünkkel harczol, megtöri mind lelkünket mind
életerőnket. Az ember, hajlami rendeltetéséből kikapva, rosszúl
akasztott festmény; nem veheted ki teljesen annak érdemét, a reá fonákul
szolgáló világosság miatt! – De mi őt leginkább bírta lemondásra, az
lelkiismeretessége vala. Nem látott ő sikert tanítványainál, kelletlen
tanításaiban, s így átalt fizetést vonni, átalta más netán használatosb
egyénnek fogni el helyét. Különben is mindig harczolt azon elaggott
közszolgák ellen, kik már csak terhek lévén a közönségen, gyötrik ennek
türelmét kelletlen szolgálatjaikkal. Ő magát, mint gyönge egészségű és
unott pályájú, ezek közé számította; s nem ügyelve saját nyomasztó
körülményeire, leszállott tanítói székéről. Siettette lemondását szokott
egyenessége is, melylyel az iskola előjáróit maga ellen lázította.
Ellene volt annak, hogy a római nyelv oly elnehezítve, s oly hosszú
pályával taníttassék. Önmagán érezvén az elhibázott nevelés káros
befolyásait, a nagyobb tanulóktól, kiknek gondjára kisebb tanítványok
valának bízandók, előterjesztést, sőt vallástételt kivánt nevelői
ismeretök és tervök iránt. Irígy vetélkedés helyébe, Veronius Flaccus
példája után, jutalmakat kivánt osztatni a tanulók között, s szebb
irányú ipart, s nemesb dícsvágyat óhajtván serkentni nálok, a
jelesbeknek, római szokás szerint, évenként diadalszekéren leendő
meghordoztatásukat javaslotta; az iskolai életet, a mennyire lehet,
közelebb kivánta hozni a világihoz, nehogy idővel a nagy köz ezekben,
elakassza kilépő tanítványait. Arra tört, hogy ezekbe nemesb ízlést
csepegtessen, a szép tudományok és mesterségek által; mert úgymond, így
legbiztosabban vonódnak le fejről szívre, a komolyabb tudományok is, s
erkölcsöt nemesítnek; mik különben, könnyen kétélű fegyverek maradnak a
főben. Tanítványainak mulatságaira és gymnasticumaira szintoly gondos
ügyeletet kivánt, mint tanulásaikra. Egy szóval: a régi szabásu oskolai
alkotmányt közelebb kivánta hozatni az élethez és folyó század
simulásaihoz. Mindezek újítás nyugtalan szelleméül vétettek az előljárók
által; kivált egyik tekintélyesbje, veszélyes botránynak tekinté ezt,
azon erős győződésben, hogy minden újítás útvesztés, s a felvilágosodás
szükségtelen, minthogy szánkat sötétben is megtaláljuk. Ezeknek
szembetünő idegenségök, sietteté Porubay leköszönését.
Azonban most kelle borzadva látnia, hogy egész éltében nem tanúlt
egyebet, mint tudni, hogy világa holt világ, hogy az élőt nem ismeri,
hogy benne mozdulni nem tud, s az élet bölcsességében majdnem gyermeki
járatlanságú. Csakhamar inség fogá őt mindenünnen körül, s a sorsnak
labdája lőn. Tudósoknak, hol kényelem, hol önérzet-szülte tulajdonuk:
bevárni inkább a szerencsét, mint felkeresni azt; ennek pedig kedélyes
szokása: inkább a keresőnek repülni ölébe, mint váróhoz tévedni be.
Innen hasztalan várakozék Porubaynk is utána. Akada ugyan egy pár apróbb
hivatása; de ki valaha tanítói székben ült, még a jobb is könnyen
megszok bizonyos tanítói modort, melyet külső társalgás közt is
gyakorol, szóban, vitákban, állásban és viseletben, szívesen követel
súlyt és tekintélyi hitelt szavainak; hajlik tanítványoknak tekintni az
embereket, s professori széknek a világot. Ez vala némileg gyöngéje
Porubainak is; továbbá mindenütt vagy szabadsága, vagy eszmélete jöve
ütközésbe, s így odább-odább emelé vándorbotját. Azonban, miként
Porubayt ismerem, ama tekintélyesség ő benne inkább szokás vala, mint
úgy nevezett tudós kevélység. Több ízben hallám szájából, a valódi és
áltudós közötti különböztetést: hogy tudniillik amannak szélesebb,
tisztább és biztosabb ellátása van abban: mi sok tudnivalója volna az
embernek, s mi keveset tehetett abból tulajdonává! ellenben ez, nem
ismerve, nem látva el a tudás tág tengerén, könnyen ámul, hogy maga
csekély adagával kimerítette azt!
Halkó ennyit tudott Porubay életrajzából. A generál azt említette róla,
hogy ez előtt néhány hónappal érkezett meg egyik falujába, hol külön
ugyan, de tisztelő egyetértésben lakik két nőszeméllyel; kik közől egyik
fest, másik betegeket gyógyít. Ezen nőket ugyan még nem láttam, mondá a
generál, minthogy elvonulva élnek, s mint sejtem, rejtőzni is kivánnak;
de azon tisztelet, mellyel Porubay rólok szól, kedvezőleg bizonyítnak
mellettök. A professor ez előtt néhány héttel volt nálam festményekkel;
de úgy sejtem, hogy szintoly szerencsétlen képárus, mint leánynéző. A
mint őt házamnál leültetém, felejté a kabátja zsebében lévő
festményeket, s rájok ültében megnyomá azokat. Én ugyan nem nagy barátja
vagyok a festményeknek, minthogy csak értőnek nyújthatnak azok tartós
lelki élelmet, nemavatottra nézve pedig, drága felületes gyönyörűségek
azok; de itt másnak vala szüksége vásárlásomra, s nagy részét megvevém
azoknak.
Gyula szerénységnek vevé a generál ez utóbbi nyilatkozatát.
Korán sem, mondá a generál; én úgy vagyok a festészet műveivel, miként
többnyire a nemavatottak lenni szoktak. Ha a művész nevét tudom s ez
hírben áll, azonnal keresem műveiben a tökélyt, mely hírének
megfelelhet, s találom azt; de a művészt műve után találni fel, nem
tulajdonom; pedig úgy hiszem, ez volna az igazi értőnek bélyege és
gyönyöre. Innen hazánkban, hol még csekély alkalmunk van jeles
képgyűjtemények után tanúlnunk, ezenfelül az olajképek ritkán birják
meghatározott neveiket művészeiknek, biztosabb útnak látom az
avatottsághoz készülőre nézve, jó nyomású rézmetszések után tanúlni. Egy
ilyek gyűjteménye, nagy részben kiadja a nagy művészek sajátságait,
bélyegeit, az erőt és hiányt dolgozásaikban; s ezen nyomozásoknak
későbbi átvitele az olajfestmények studiumára, könnyebben megfogná adni
azt, mi még hiányzik s mit rézmetszések nem adhatnak.
Gyula egy értelemben volt e részben a generállal; mert úgymond rajz,
alkotási szerkezet, szintazon kiadásuak mind olaj- mind rézképekben,
ezeket tehát jó réznyomatokból biztosan nyomozhatjuk. A lát-arányzást
(perspectiv) és világ-felosztást pedig, valamint színvegyítést is,
úgymind melyek felől ezek csak gyönge képzetet adhatnak,
utánnyomozhatjuk később olajfestményekből. Minden esetre jeles nyomatok
után nyomozni a festészi művészetet, czélszerűbbnek tartom, mint
középszerű olajművek után.
Gyula elégült vala Porubay képeivel; sok hasonlatosságot sejte azokban
Angelica ecset-vonásival; szintazon bátor ecset, szintazon lélek látszék
munkálni azokat.
Porubay életrajza után, kedvét jelenté a generál, tudni magának Halkónak
is eddigi életrajzát.
Örülök, mondá Halkó, hogy parancsoltatom azt tenni, mit tenni szívesen
óhajtok; mert azonkívül, hogy így hiúság gyanúja alól is feloldva
vagyok, megvallom: szintoly szerencsétlenségnek tartom önbiográphia,
mint végrendelet nélkül halni el hazánkban; mindkét esetben idegenek
gazdálkodnak, s olykor nem legüdvösebben elhúnytunk után körültünk.
Születésem, mondhatnám, magas és fényes vala; mert anyám, egy becsületes
harangozónak hites nője, épen akkor szüle el fent a toronyban, sűrü
villámok fényinél, midőn atyámnak künn a mezőn létében, egy hirtelen
összeverődött ború eleibe siete megvonni a harangot. Anyám nem sok jót
hajlott reménylni ezen baljóslatra felőlem; sőt minthogy az elválasztó
perczben, a harangkötél épen kezében vala, oly formán is aggódott,
mintha az egykor még nyakravalóm is fogna lehetni. De atyám papot várt
belőlem, papi-muzsikának tartván a harangszót; s hogy közelebb juttasson
elhatároztatásomhoz, testvéréhez adott be egy püspöki városba, hol ez a
káptalannál karhangász vala. Gyermektelen nagybátyám, gyermeke gyanánt
fogadott, s hogy többet nem tett értem, mint tett, csak az volt az oka,
hogy maga is alig tengődött. Szűk fizetése mellett, gondatlanabb volt az
ég madaránál. Úgy éltünk együtt miként angyalok, kik falatozás, ezen
földi salakos foglalkozás helyett, hangicsálással töltik idejöket.
Csupán nagyobb ünnepek és templomi szertartások valának azon ritka
napjaink, mikben érintett gyarló emberi foglalkozásunkat, illő
kiterjedésben gyakorolhatók. Gyomraink gyakori emlékeztetéseikre, némi
kárpótlásul és békéltetésül, annál sűrübben pengetők húrjainkat, s így
hangszerem jókorán barátom, mindenem lőn. Jó bátyám vezetése alatt, már
gyermekségemben annyira haladtam a guitarrban, hogy játszásomat örömest
hallák. De mit az ő jótétei közé hála-teljesen a legfentebb számolok be,
azon vidor aggtalanság az, melyet kifejte bennem; kifejte mondom, mert a
mint hiszem, eredetileg örökségem vala apámról, ki a legvidorabban
keringő vérű harangozó volt a két hazában, vagy apámról, kit helységében
nyugtalan torkúnak neveztek, mert ha nem ivott, vagy fecsegett, vagy
dalolt; sőt szép apámról is, kit miként bátyámtól hallám, temetési
szertartásokra meg sem merének hívni; mert szökdelő vére még a holtakban
is tréfás élő oldalokat kutatván fel, nem egyszer rántá vala kaczajra a
tisztes szomorú feleket. Nagybátyám, a karhangász, méltólag csatlakozék
e vidor nemzetség sorához, s gyakran fűszerűl, vagy utóétkül jó kedvét
tevé fel a szűk asztalra; mely vérembe szőtt áldást, magam is sieték
sajátommá tenni. Ebben boldogulék is; de nem leheték ily szerencsés,
szűk kosztja megszokásában. Bizonyos kényelmi hajlam bennem, mit apám
újra elhatároztatásomra czélzó jó jelnek tolmácsola, akaratoskodék
ellene. Jól szerettem enni, s csak annyit dolgozni, mennyi emésztésre
elég. Hangászi talentomom, de főkép a mulattatási, mely éveimmel mindig
növekedett, s aggtalan kedélyem, ajtót nyitottak számomra, egy pár
kanonoki udvarban, s asztalt is teríttettek számomra. Ismerkedésem
naponként terjede, s innettova csak hálásra vala szerencséje
nagybátyámnak becses személyemhez; a midőn én lakottan, ő pedig üres
gyomorral kaczagók a nap lefolyt dolgait. Az atyám elhalt, s pár év
múlva utána nagybátyám is. Most búsulnom kelle vala, mert bizony okom
volt reá elég; de vérem nem hagyott búsuláshoz jutnom. Azonban a
mennyire emlékezem, ez volt életemben első komoly foglalatosságom, s
reménylem utolsó is ez lesz. Egy hegyoldalba heveredtem le, mely a
városka felibe emelkedett, s jobbomba támasztván most szokatlan gondú
fejemet, beőgyelegtek szemeim az előttem terjedt láthatárba, melyet
távol hegyek kék homályai zártak el. Ez mind nem enyém a mit látok,
gondolám magamban, sőt egy talpalatnyi sem, száraz és vizes
planétánkból; de hát a madárnak, mely felettem cseveg, van-e saját ága?
s a gyéknek, mely mellettem elsuhan, van-e saját bokra? Nem! kiáltám a
tökélet erős hangjával, nem hal el az ügyefogyottan, kinek ereje s igaz
szándéka van élni! Mi hiányzik nekem arra, hogy herczeg legyek, egyéb
mint születés? s nem jobb-e, hogy inkább csak ez hiányozzék, minthogy
csak ez legyen meg? Világ bír bennünket, az igaz; de bírjuk mi is a
világot, ha tudunk hozzá. Gyáva tulajdonos az, ki egy falat birtokon,
néhány göröngyön sovárog, s azt hiszi hogy nagy úr. Nem! nekem az egész
világ legyen sajátom, sajátom embereivel együtt! Azt, ki bajainkon
segít, gyarlók vagyunk hálátlanul feledni, mihelyt bajunk tágúlt; de azt
ki örömet hoz, vagy nevel, nem feledjük; kedves-szükségessé válik ez
nekünk, mert öröm után lihegünk untalan. Kik kivántabbak, mint azok, kik
szüntelen rózsaszinbe öltöztetik másoknak az életet? Úgy van, költöző
fecskeként fogom magammal hordozni a tavaszt, elderítni fogom azt mások
körül, s benne élni magam is. Sokan fonák idegzetökben, úgy feküsznek az
életen, mint kemény kő párnán, mások hosszú terveikben lidérczeket
kergetnek; én könnyű lepkeként, víg méhként fogok repkedni az életben
virágról virágra, mézet szíva számomra, mézet gyűjtve mások számára. A
magyar szívesség és magyar haza, melyen úgy eláradt a bőségszarva, hogy
szinte kifogyottnak látszik kigazdagításában a fogyhatatlan természet,
tehernek bírnák-e érezni kis személyemet?
Ez vala, méltóságos uram, nagyjából, komoly elmélkedésem kivonatja, a
hegy oldalában. Mindjárt másnap guitarrommal a hazának eredék. Nyilt
előttem ajtó és szív, mindenütt hol megfordúltam; kedves vendég voltam,
mert két előmbe vett alapelvem: «nem vegyűlni házak titkaiba soha és nem
követelni semmit» megóvtak a megúnatástól. Öröm és vígság volt az
érintkezési pont köztem s az emberek között. Enyém volt minden örömke,
mit elfogni bírtam, miként madarászé a világ madara; de híven is
megosztottam azt mindenkivel, ki ízelheté azt. Nem volt okom azóta is
megbánni talukönnyűségű pályámat, s ingó bingóságomat el nem adnám a
világért. Semmim sincs, ó be könnyű vagyok, szabad vagyok, óh be boldog!
s mi után éltemben nem esenkedtem, ha meghalok, nem kétlem hogy
földbirtokhoz is jutok, s Dion és Timoleonként, ha nem ingyen,
bizonyosan közköltségen el fognak temetni; hogy ha tudniillik be nem
balzsamoznak.
Egy pár nap múlva a generál kilovagolt ifjaival az erdőbe, vadász-tanyát
rendelni meg a herczeg számára. Útjok a szomszéd falun vitt keresztűl,
melynek végén nyájas szőlők emelkedtek. Egy szőlő aljában magára vonta
figyelmöket egy kapáló ember, ki urias öltözetben, nyakát és fejét zöld
falombokkal övedzé körül, hogy a rekkenő melegben hűs árnyék alatt
dolgozhassék. Mind ez, mind ügyetlen fogásai, elárúlák, a paraszt
munkáhozi szokatlanságát, zöld gallyai pedig tréfás tekintetet adának
hajlongásinak. A munka robajjában, nem sejté ő az érkezőket, csak a
közel lódobogásra eszmélvén fel, akkor fordúla meg, mikor már a lovasok
irányában valának. Az ifjak azonnal reá ismerének Porubayra, s a
generállal együtt megállíták lovaikat.
Mit csinál clarissime? kérdé csodálkozva a generál?
Szútyongatom, domine illustrissime! közanyánkat a földet, mondá Porubay
kapájára dőlve, és szakadó izzadását törőlgetve, hogy rólam mostoha
fiáról se felejtkezzék el. Úgy hiszem, az emberi test és lélek aljasúl,
mihelyt hever; miként parlag föld, csak gyomot terem.
Úgy van, mondá a generál, s épen azért szükség dolgoztatnunk tömlöczös
rabjainkkal, hogy heverés által még mélyebben ne sűlyedjenek. De
mindenki magához illő és arányos munkát válasszon magának. – A generált
sajnálás fogá el, s önmaga iránti kiméletlenségnek mondá azt, hogy lelki
munkákhoz szokott férfiú, paraszt munkával öli el magát.
Kissé sajnos, felele Porubay, mert a test akaratosabb a léleknél; de van
ezen munkának jó oldala is, domine illustrissime! Csak kezem van bérben!
lelkem és gondolatim egész nap szabadok, s estve fáradozásom-közben,
igen nyájasan nyugtat azon gondolat, hogy nem voltam másnak henye terhe,
hanem munkáló polgárja a világnak. Aztán Caesar és Nagy Sándor, mint
tudjuk, szerettek gyalog járni; mi reájok nézve, úgy vélem, nagyobb köz
vala, mint mely köztem és a kapa közt létezik. – A generál és ifjai
leszálltak lovaikról, az uri kapással beszélgettek, s azon győződéssel
váltak meg tőle, hogy a hazában föld nem túratik oly lelkességgel, mint
Porubay azt túrá. Tisztes Noé vala ő, szőlő-tőkéi közt; minden
tekintetéből, és derült mosolyából kitündökle, miként vala lelke
felülemelkedve az életen.
Hogyha a kapásnak lelke átszivárog a tőkékbe, mondá a generál,
megszorítva Porubaynak feltört kezét, úgy jeles szív-vidámító italt
fognak azok adni! s odább lovagla.
De a férfiúnak sanyar sorsa nem mene ki eszéből; föltevé magában, hogy
azt sűlyedni nem hagyja, s csak azon hányá- veté elméjét, miként
intézhesse a dolgot úgy, hogy Porubay finom önérzetét ne sértse. Tudá
róla, hogy egy pár hivást el nem fogada csak azért, mert arra kellőleg
kiképezettnek nem érzé magát. Számos világi bajnak, úgymond, bő kútfeje
az, hogy nem vetünk számot erőnkkel, midőn hivatalt vállalunk;
elfogadjuk azt vakon, mihelyt hasznára, vagy fényére szükségünk van!
Gyöngéd érzelmű lelkek hamar megértik egymást, s a generál győződve
vala, hogy a professor alamizsnát nem fog elfogadni. Hivatal és illő
munka után nézett tehát szét, s abban nyugodt meg, hogy egyik helysége
agg jegyzőjét, ki már szemgyöngeség miatt hivatalát nem viheté, udvari
kulcsárrá tegye, s helyébe, fizetés-javítással, Porubayt helyezze be.
A Gyomay-háztól nem jöve által senki, s a generál, gazdasszonynak Pólit
kéré meg. Szívesen jött ez, foglalatos tűzzel vette által a ház
gondjait, s az első pillanatban otthon volt abban. Gyula nem győzte
csodálni ügyességét, czélszerű rendezgetéseit, mindenhezi értését, s azt
az élelmességet, mely nem csak jár, kel, hanem gondolkodik is a
munkálatok rendszere felett. Különösen kedvezőleg csillogott ki Klárcsi
felett, Pólinak ahhozi értése: miként kelljen tónt adni a háznak, sokat
mutatni kevéssel, és nagy vendéget elfogadni? mit még az atyai háztól
hozott volt magával. De Póli nem csak ügyes és értelmes gazdasszony
volt, hanem kivánt is tartatni annak. Erről álltak minden beszélgetései,
minden alkalommal számott adott rendeléseiről az ifjaknak, kitárta
ebbeli ellátásait, rendezéseit előttök. Gyula, bár miként erőlteté is
magát visszaemlékezési éldeletekre hajdani viszonyából, tapasztalni vala
kénytelen, hogy a szépnem vesztni tér kedveltetőségéből, mihelyt fő kezd
hevűlni nála szív helyett; mert az utóbbinak lángolásában ő
elérhetetlenűl igéző; az elsőben pedig rendszerint hátrább marad
nemünknél.
Gyula Halkónak és Veronkának előadásaikból, közelebbről ismerkedék meg
most Póli egykori körülményeivel. Póli fiatalabb korában óhajtott tárgya
volt az ifjúságnak. A lyánka szívesen mulatozott, de szíve nem volt
lángolásba hozható, s ez a férjhezmenést örömest tolta oly háttérbe,
melyből azt csak nagy szerencse esetére kívánta előidézni egykor, vagy
soha sem. Múltak az évek egymás után, minden komoly czél-űzés nélkül.
Azonban nyílt esze korán sejteté Pólival, atyjának kedvetlen
körűlményeit. Testvérei immár mind férjnél valának, s érzé maga szorúlt
köteleztetését is, komoly egybeköttetésről gondolkozni. De bús ütődéssel
látá, miként a dolog most több akadályt mutat, mint vélé. Kecsei
hervadó-félben valának, atyja állását sejtni kezdé a világ, s így elég
józan volt átlátni azt, hogy csak saját belső érdeme vonhat immár kérőt
a házhoz. A lyánka egyszerre más lőn. Búcsut vőn fiatalkori
szelességeitől, józanabb komolyságot önte szavaira és tetteire, s hogy
egykori ügyes nőnek bizonyítsa be magát az illetők előtt, a gondos és
takarékos háziasszony szerepét tanúlá be; mely mellett azonban más egyéb
használható, mind azon fogásokban is gyakorolta magát, mikben még tartó,
valóban szép termetét, eszét, ízlését, és hajlékonyságát
kitündököltetheté. Számos sikeretlen próbái után, csodásan megtanúla
közel simúlni mások ízléséhez, s e részben vas béketűréssel vala képes
megtagadni önmagát. Atyja nem egyszer mosolygá meg leányát: különös
szérdék az a nőnem, mondá, előbb egy bálkészűletért nagyobb áldozatot
tesz, mint bármely férfiért, később pedig kész ezért elölni magát! –
Azonban mindezek mellett, nem volt meg Póliban soha azon túlságos szabad
viselet s maga túltevése a leányi lágyságon és szerény bevonatkozáson,
mikkel a haladt korú hajadonok, éveiket rendszerint elárúlni szokták.
Csöndes szerény nyájasság volt czímje viseletének, ámbár őt magányában
gyakori búslakodás epesztette. Ilyenkor elégületlen volt önmagával és
borúlt, hogyha valamely mutatkozott reménysugár enyészőben vala, s
derűlt a derűlő sugárral ismét. Kivált társnéji körében történt új
házasságok hire, mindig új bánattal csapá meg őt. Ekkor tűrelmetlenebb
lőn, s a megkettőztetett ipar, majdnem átcsillámoltatá viseletében az
erőszakot. Gyula, ki iránt Kálmán előre elkészíté vala Pólinak képzetét,
kedves jelenet vala neki; de elutazásával oly csekély a nála hagyott
kezesség, hogy miatta Szögváryt elereszteni nem tartotta tanácsosnak.
Póli mindjárt férjhez-mente után, érezvén maga és férje közt a kedélyi
és míveltségi különbséget, önámulásúl a gazdasszonykodásnak erede,
melyre mindig hajlama vala; s egyikének tartaték a vidék ha nem
legtüzesebb, de legjózanabb és legszámolóbb gazdasszonyainak.
Vincze munkátlan állapotban vala, milyben azon hajós van, ki nem bírván
többé vésszel és hajójával, ereje fogytán leteszi evezőjét; s hol bízva
reményli a vész csillapodtával partra-kijutását, hol pedig remegve
borzadoz a vihar dühében, hajója elzúzatásától. A generál nyílt kedve
némi kezességet nyújtott neki sorsa felől; gyönge volt az, s csak annyi
erejű, hogy őt a kétségtől megóvja; mert hányszor nem reménylt, s
hányszor nem csalatkozott immár? Klárcsi, elfojtva szívében minden
reményt, eltökélt vala szenvedni, s magába zárkózni szerelmével és
bánatával. Legsajnosabb kisértés vala neki az, hogy Vinczéjét oly közel
tudá magához. Szerető szíveknek alig néhány lépésnyire lenni közel
egymáshoz és mégis oly távol, mintha tengerek feküdnének közöttök,
súlyos küzdés vala mindkettőnek. Egymás iránti figyelem és vágy élénkült
nálok minden apró hírnél, melyet a két udvar egymásról vett, s remény és
szív csüggedeztek minden gondolatnál, melyet önsorsaikra vetettek. Domb
állott ritkás ligettel Klárcsiék udvara felett. Azon ült Gyulával Vincze
gyakran órákig, barátságos cserétől fedetve, s lelesett azon ház tájára,
mely mennyét, üdvét rejté. Klárcsi nem sejtve, hogy ügyeltetik, csak
ritkán lépett ki az ifjú mohó szeme eleibe. Ilyenkor bús öröm dobogott
Vincze meljében; mert a lyánka gyászköntösben lépett ki, s ez és szép
arczáinak halvány színe, nyilván tolmácsolták előtte, hogy a szelid
lélek érte szenved, s kívül és belül szerelme sírját gyászolja.
Érzékeny szerető lelkek, messzeségben is együtt élnek, szíveiket
látatlan fonalak kötik egymáshoz, s lelkeik kölcsönösen egymás körűl
lengnek untalan; bizonyos varázs sympathia viszi meg egymásnak, a
mindegyikénél egymást váltogató örömet és bánatot, s mindkét rész
bizonyos a kölcsönös részvételről. Ily szíveknek északi sarkjok a
szerelem, mely felé szüntelen mágnesi titkos erővel forognak ők!
*
A herczeg visszaérkezett. Jó falatot megjártam a magyar földből édes
Rónapatakym, így szólott; bőkezű és szíves az is mindenütt, miként
lakosa; ritka hely várja be a zsarolást, nyújt mindent önkényt
tulajdonosának. De a magyar, úgy látom, nem szereti közel szorongatni
magához vagyonát, nem szeret kerítni. Minden parasztház egy-egy útcza, s
a szabadon terjengő utakból, barátom, szép kis herczegséget bírnék
alkotni magamnak.
Félek, szóla a generál mosolygva, hogy népesedés, nevekedő szorgalom és
fényűzés kényszerítése, nagyon is lábra ne hozza még hazámban a
kerítgetést. Bő termésünkkel pedig gondoskodás és gabnatárok hiányában,
csak úgy vagyunk, hogy Pharaó sovány teheneiből egy, képes elnyelni
hetet is a kövérekből!