mi eddig homályban vala előtte. Megtudá egyszerre fejteni magának
Klárcsi változásait, meg Veronka aggodalmas felvigyázásait, a két leány
szembeötlő szorongatásit, midőn az ifjak megérkeztek, Gyomaynak Vincze
iránti hidegségét, és más sok körűlményeket, mik eddig rejtély valának
neki. Mindezek sajnosan csapák meg a generál lelkét. Szíve nyájas
fonalakkal kezdé vala ismét magához szőni az életet, s e fonalak újra
szakadának! bájokkal kezd vala az élet mosolygni eleibe, s ez újra
beborúlt előtte! Ismét borzasztó magányba érzé tolatva létét, s ez érzés
fájdalommal tölté meg keblét. De a nemes férfiú megemberlé magát; még
szürkület előtt kész vala elhatározásával: visszalépni s összekötni a
szerető szíveket. Majd később átallotta, hogy oly barátságtalanúl lépett
közikbe, borzadozott azon gondolattól: mily közel vala ahhoz, hogy a
másét rabolja el, s miként magát vádjaival kínzani szereté, az ifjúi kor
jogait agg korához bilincselje! Elhatározása azonban, bár fájdalmas is
volt az, egészen megkönnyítette szívét. Másnap korán indúlt a herczeg.
Nyájasan vett búcsut a generáltól: egy pár hétre, ha megengedi édes
Rónapatakym, így szólt, visszajövet újra itt termek. A szíves gazda
mellett, igen vonnak vissza a Harsag feletti szép bérczek is; szeretnék
vadjaikkal egy kis háborút.
A generál szívesen elfogadá a szerencsét, s a herczeg a maga követőivel,
számos hintók és lovagok kisérése mellett, tovább utazott.
Ugy szokott lenni, hogy jobban megnyomúl szívünk, ha az, eltüntével azon
közbeszökött körűlménynek, mely őt bújától kissé elcsalá, ismét egyedűl
marad bánatával. Elszóró robaj után mindig nyomasztóbb, visszavonúló
csendje a szenvedésnek. Ilyenek valának most a generál, Vincze, és
Klárcsi érzelmeik. Mindnyájan szorongva tekintének a közelgető kifejlés
eleibe.
A generál, mint rögtönös kivitelekhez szokott férfiú, érzé itt is, hogy
a cselekvés őt illeti. Ösztönzé őt erre gyöngéd belérzete is,
melynélfogva szemrehányásokat tőn magának, hogy az ártatlan ifjú pár
miatta szenved; azonban bizonyos homályos szemérem tiltá őt, magával
Vinczével ereszkedni nyilatkozásokba. Ismeré a két ifjú szoros
barátságát, s innen arra határozá magát, hogy Gyulától nyerjen a
dologban bizonyosságot. Gyula a barátság hevével adá ezt; lángoló
színekkel festé a generál előtt Vincze és Klárcsi egymáshozi
szerelmöket, Vinczének sikeretlen kisérleteit, múlt és jelen kínjait;
előhorda mindent, mit barátja javára foganatosnak reméle; s a szívből
jött szavak szívhez szólának. A generál határozása szilárd lőn, miként
lelke vala.
Teendő első lépésnek látá itt: tudatni a lányka atyjával azt, hogy
egyáltalában visszalép, s mátkájáról, ki másé, lemond; hogy így fonalát
messe nála minden reménynek, mely Vincze szerencséjét gátolhatná. De ezt
kimélve kiváná tenni, nem lévén ismeretlen előtte Gyomay büszkesége.
Drága uram bátyám! így szólítá meg az öreg Gyomayt, oly órában, melyben
csak ketten valának együtt; oly érdemes atyához szólok, ki mint tudom,
szívén hordozza gyermeke boldogságát. Igen hálásan köszönöm azon hízelgő
bizalmat, hogy nálam vélé azt feltalálni szeretett leánya számára. Nem
is volt szívemnek forróbb óhajtása, mint az, hogy Klárcsika boldognak
érezze magát velem, s nyájasan is játszodtatott egykorig a szép remény;
de ámulásom gyönge pára volt szép hajnalon; eltűnt az, s utána búsan
kellett látnom, hogy azon kincs, mely után kezemet kinyújtám, már előbb
másé vala, még pedig a legszentebb jogon másé, a kölcsönös szép szerelem
jogán. Kedves uram bátyám! mint lelkes magyar, szintúgy érezni fogja,
miként én éreztem: mi ezen felfedezés után a kötelességem? Az, hogy
tisztelt Klárcsimról fájdalommal ugyan, de szilárd elhatározással végkép
lemondjak, szerető édes atyjától pedig, atyafiságos barátsággal
esdekeljem, hogy tovább jó gyermeke boldogságát ne halassza, ne gátolja,
s a szerető pártól atyai áldását ne vonja meg.
Véletlen vala ez ostrom Gyomaynak; merőn szegzé szemét maga eleibe, néma
szoborként álla kissé helyzetében, majd hevesen megkapván belépő
Klárcsinak kezét: méltóságos uram öcsém, így szóla a generálhoz,
szívesen köszönöm leányom iránti jóakaratját. Ez most, a botor, sokat
veszt; de atyai gondom leend, hogy többé ne veszítsen, atyai gondom:
megvédi őt további szemtelenségek ellen. Utóbbi szavait nyilazó szemmel
ejté Klárcsi felé, s elragadá ezt magával. A generál feltevé magában,
hogy délután maga megyen által, még egyszer szólni az öreggel.
Gyomay haza ért leányával, ki zúzott érzelmei közt, mikép kés alá
vonszolt bárány követte őt. Ismered leány, kinek képe ez? így szólt s
egy élet-nagyságban festett kép eleibe vonszolta Klárcsit. Szép Gyomay
Ilona volt ez, ki egy pár századdal ez előtt, számos kérők közt pártában
maradt, kikosarazván jegyesét is, a kiért lángolt, csak azért, hogy ez
egy társaságban tézni merte őt a menyekző előtt. Ily nemes büszkeség
lakta hajdan a magyar szűzek kebleit; ne feledd te is leány, hogy téged
kilöktek, miként gazon szedett gyermeket szoktak; mert ha te feledni
tudnád is, nem feledem én! Klárcsi nem tudott gondolni mást, mint mély
búját, nem óhajtni mást, mint nyitott sírt, hogy belefeküdjék lenyomó
fájdalmával!
Délután átment a generál, megkisértni mindent, mit egy gyöngéd szív
sugalhat, mely jóakaratja mellett nemesen vádolja magát. Emberismerő
kiméléssel rakta Gyomay eleibe: mivel tartozik ő gyermekének, ki lágy
lelkével, kedélyével boldog lenni, s boldogítni született; mivel
nemzetségének, melynek Klárcsi utolsó csemetéje? Előadta Vincze jeles
tulajdonait, azt, mi méltatlanúl lakol ő szülei hibájaért. Kifejtegette
azon szép reményeket, hasznokat, miket ezen egybekelés igér; s midőn
mindezek nem akarának szívet hatni Gyomaynál, egy levelet ránta ki melle
mellől: magam állok, így szóla, nekem rokonom nincsen, csak azok e
világban enyéimek, kiket szeretek, s kik engem szeretnek; engedje meg
drága uram bátyám, hogy azok iránt, kikhez majdnem igazságtalan levék,
helyrehozhassam azt, mi helyrehozható. A generál átnyújtá
ajándék-levelét, melyben keresett vagyonának egy részét Klárcsinak és
Vinczének köti le menyekzői ajándékul.
Méltóságos uram öcsém! felele Gyomay, neheztelnék, ha nem ismerném és
tudnám, hogy jó szíve játszodtatja. Kincs- és birtok-vágy nem vala
gyöngém soha; még akkor sem, midőn több is elkelt volna házamnál. Most
azt az egy hitvány lánykát – mert magamnak és Veronkámnak marok
napjainkat már nem is számolom – úgy vélem, már bátor fedél alá hoztam.
Gazdagság nélkül ellehet a magyar nemes ház, de nem becsűlet nélkül. Azt
akarom, leányom, utolsó csemetéje a Gyomay agg nemzetségnek, azon
háznál, melyhez egykor vitetni fog, ne csak tűrettessék, hanem illően
becsültessék is. Magyar nemes hajadonnak szerencséji lehetnek a
házasságban, de nyújtott kegyelmei nem; hacsak uralkodó házakba nem
emeltetik. A septemvír háza, kegyelmet akar osztogatni házamnak;
köszönöm, de el nem fogadom. Tisztes párta nem nyom annyira, mint
gyalázatos főkötő. Leányom marad, míg illőt nem mutat számára a
gondviselés!
A generál nem tágított ostromaival; de az önfejű öreg sziklai
keménységéről, sikert vesztve pattogott minden ostrom vissza. Búsan tért
a nemes lelkű férfiú az ifjakhoz vissza, kik vele együtt végkép
vesztettnek tartottak mindent.
Hiszed-e már barátom, mondá Vincze bágyadtan hajtva Gyula mellére fejét,
hogy van szív, melyhez nyitó kulcs nem találtatik? Ez a hajthatatlanság
Klárcsi atyjában –
Ritka tünet, felele Gyula; de hiszem, hogy van kulcsa ennek is, csakhogy
ráakadni nem tudunk. Büszkeség van sértve Gyomaynál; míg ezen sebnek ír
nem nyújtatik, sikert veszt minden megkisértés, vagy hagyjunk időt, míg
beheged az.
Vagy míg én és Klárcsi, sírba epesztjük magunkat! mondá Vincze.
A generál figyelmessé lett Gyula szavaira, s egyszerre egy gondolat
villant keresztűl lelkén. Azonnal vidorodni kezdett, s az ifjak nem
tudták: mit véljenek a nyájasabb változásról? Miként nem örömest hagyjuk
szenvedő szíveinket remény-sugárka nélkül: úgy ők is szívesen hagytak
fenn egy gyöngét a magokéi számára.
Kedves közbeszövet vala most Halkó a generálra nézve, ki a zajtalan
vígságot kedvelte, s úgy vélekedett, hogy csak mételyes szív zárkózik a
víg órák elől. Elszóró enyhűlettel telt el egy pár nap ezen
vígság-művésznek társaságában. Előhordá ez, jártában keltében felszedett
újdonságait, miknek ő egész tárháza vala. Felolvasá, vagy mondá a
különféle alkalmakra írott verseket, szónoklatokat, epigrammokat, mikkel
és kótákkal úti-iszákja rendesen tömve vala; ömledezék víg anekdotákban,
szójátékokban; közbe-közbe nyájas dalokra pendíté hangszerét. Egy
szóval, oly nyájasan foglalatoskodtata minden főket és szíveket, hogy
ezek, gondra, búra körében nem érkezének.
*
Egy hosszú termet lépett be a generálhoz, s Gyula azonnal reá ismert
Porubayra, kivel a fogadóban jött vala össze.
Isten hozta professor urat! kiáltott a generál, s megrázta vendége
kezét; hogy mint van?
Szokom fejérnépem közt az újabb világhoz, domine illustrissime! felelt
Porubay, s papir-nyalábokat rakott elő.
Festményeket hozott professor úr? most tán csak nem érte veszély őket?
Ez úttal nem; kis művészném is szorgalmatosabb volt most. Sok szépet
hoztam; s kitárogatta a begömbölygetett festményeket. Szembeötlő
ügyetlenséggel tette ezt; a művészet csinos darabjai, mintegy
kikivánkoztak durvás törődött kezei közül. Gyula ugyanazon kopott, most
még kopottabb köntösre ismert rajta, melyben őt első találkozáskor
látta; s egész lényén a szűkölésnek és inségnek nyomait látván, nem
nyomhatta el irántai szánakozását. Azonban a férfi vidor lelkessége,
különös ellentétben állott ruhája bús jelenségeivel. Királyi elégedéssel
állott a maga festményei felett.
Itt, úgymond tolmácsolva Porubay, Nagy Sándor részeg fővel Clytusát öli
meg, kihez őt sokféle hála kötötte. Clytus vérében fetreng; a hadverő
királyt késő bánat dúlja. Ille humi prostraverat corpus, gemitu
ejulatuque miserabili, to ta personante regia. Laniare deinde os
ungvibus, et circumstantes rogare, ne se tanto dedecori, superstitem
esse paterentur.
Ím itt a kegyeletes Aeneás, öreg atyját ragadja ki, égő Trója lángjai
közől.
Itt Horatius, az atya, esdekel, a Curiatiusokon vett győzelem
dicsőségével megtért, de vad hevében húg-gyilkolásba esett fia életéért,
kit immár megkötözött a poroszló. Megöleli fenmaradt egyetlen magzatát,
felmutatja a népnek a három Curiatiustól elszedett zsákmányt: hunccine,
ajebat, quem modo decoratum, ovantemque, victoria incedentem vidistis,
Quirites, eum sub furca vinctum, inter verbera et cruciatus videre
potestis?
Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merüle a professor, a régi
classicusok szavait oly lelkesedéssel hordá fel, hogy azok saját belső
ámulatára, mely a történet korába és helyébe varázslá lelkét, mutatának
inkább, mint tudományos utasításokra. Ifjaink, kik előbb mosolygának, de
főkép a generál, perczenként komolyodának, majd megragadtatva a lelkes
antiquár tolmácslatai által, történetről történetre kisérék annak lelke
lángolásit. A generál csendes hallgatással, ovakodva, hogy a papir se
robogjon, rakogatá félre a már tolmácsoltakat; s áthaladván mindnyáján,
kifizeté azokat.
[Illustration: Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merült a
professzor…]
A generál megtartóztatá ebédjére Porubayt, s itt Gyula újra megerősödék
gyanújában; mert a professor majd ki nem elégíthető étvágygyal evett, s
úgy látszék a ritka szerencséjű jó borból, tetsző elégedéssel ivott. –
Ez egyben óhajtnék hasonlítni e dicső italhoz, domine illustrissime!
mondá, felemelvén kezében poharát, hogy az évek számával javúlnék és
lelkesedném magam is; de mi emberek, kifogyunk önmagunkból, vagy hitvány
must-korunkra jutunk vissza!
A generál emlékezteté őt, hogy a mennyire tudja, néhány évvel fiatalabb
nála.
Igaz, méltóságos uram, felele Porubay; de könnyű átlengés az
esztendőkön, más mint csatázás azokkal. Azonban egy idő-óta sum beatior
Craeso, s mondhatom academicus koromi erőt érzek ereimben.
Gyulát igen vonzá ezen férfiú életrajza s azt Halkó, ki őt jól ismeré,
elmenetele után így adá:
Porubay egy kis város iskolájában neveltetett, melynek tanulói a
míveltebb társalgástól és nemesb mulatságoktól elzárva lévén, inkábbára
csak egymásban s a holt tudományokban keresték, és találták fel ezeket.
A tanítók, a gyermeknek remeteszerű hajlamát kedvező jelenségnek
tekintvén, azt benne inkább nevelni, mint oszlatni iparkodtak. Nem volt
botrány nekik, hogy a kis Porubay, játék idejében, e helyett könyv
felett komolykodék, sem hogy ügyetlen vala illően megállni, vagy szólni
tisztes férfiak előtt, mert – iskolájában első vala ő, és nagy reményű,
társai közt. Ő, mint szegény szüléktől származott gyermek, szükséggeli
küzdés közt végezte iskoláit, mikben vasszorgalma, s akkoriban nagy
becsben állott jártassága a régi classica literatúrában, oly kedvezőn
jelelték ki őt, hogy az oskola fejei által, mint jövendő professora a
görög és római literatúrának, külső académiákra is kiküldeték. Az ifjú
szép czélt látván maga előtt, s bizalmat és reményt maga iránt,
kettőzteté a külföldön szorgalmát, s úgy tére a hazába vissza, mint
elkészült philológ, lánggal és ismerettel classicusai iránt. Azonban
alig birta egy pár évig a philológiai tanítószéket, mathesisre
szoríttatott, majd utóbb históriára s mindezekben úgy saját készületére,
mint tanítására nézve, új pályát kellett nyitnia. Tüzesen kelt ki
mindenkor efféle változtatások ellen, saját győződéséből vitatván az
oskola fejei előtt azt, hogy ugyan azon egyén nem lehet mindenben nagy,
vagy jeles, hogy az ész adományi, a hajlamok és kedvtelések,
különbféleképen állnak elosztva az emberek között, hogy annyi készületre
az emberi szűk élet nem elegendő, s a szigorú belérzetűt az örök
erőtetés sikeretlenűl fogja elemészteni; de az iskolai előljárók más
nézettel valának. A tudományok folyama, úgymond, ugyanazon egy forrásból
ered, csak elágazásai különböznek; innen jól végzett férfinál a
különböző készületek csak csekély erőltetésüek lehetnek. Porubaynak
engednie kellett, s kitűrő szorgalma és lelkiismeretessége, lehetővé
tevék a lehetetlent is. Azonban erőtetett pályán nem folyunk oly
vidámon, mint azon, melyet kedvtelésünk ápol. Porubay nem vala többé,
sem közönség, sem tanítványai előtt a régi kedvelt; hamar kezdte ő
sejtni mindkét részről az elégületlenséget, s nyugtalankodott rajta.
Önmagában kereste a gyöngéd lelkű ennek okát, s megkettőztette iparát.
Ezen folytonos erőszak lelkén és testén, kifejtni kezdé benne azon
nyavalya magvait, miket, miként maga gyakran panaszlá, iskolai
neveltetése hinte vala el. Ő egykor az iskola szűk falai közt, miként
jobbjai az iskolának, minden külső világtól elvonva, egyedül nappali és
éji tanulásnak és tudományos nyomozásoknak élt. A szokás csakhamar
szenvedélylyé vált nála, s így azon örömeket, miket az iskola szigorú
törvényei úgy is eléggé korlátoltak, úgymint a külvilág társalgásinak és
vígságinak örömeit, mint ismeretleneket nem is ohajtotta. Így korán
kifejlett nála azon tudós nyavalya, melynek székét orvosaink, véknyaink
alatt keresik.
Ez és egészsége iránti örök aggodalma, sok ártatlan, de egyszersmind
szokatlan különösségekre vivék Porubayt. Ilyen vala az, hogy hacsak zord
idő nem készteté őt, falak közt nem taníta, hanem kihordá tanítványit a
szabadba, s vagy peripathice, vagy valamely szomszéd hegy tetejében
körülülve tanítványítól, praelegála. Csupán friss levegő kedveért mászá
a hegyeket és búvá az erdőket. Naponként lovagla, s ezt mint gyönge és
szokatlan lovas, vén sovány görcsön tevé, melynek ha akaratja volna is,
tehetsége ne legyen ülőjét lehányni. Görcs ló és tudós lovag, oly tréfás
alakot tőnek együtt, mit egy néző sem hagya mosoly nélkül. Ily módon
hoza professorunk mindent viszonyba egészségével, és zsebjei kész
patikák valának. Társalgásában is valóságos különcz leve. De minél
járatlanabb vala ő a közélet folyásában, annál otthonibb classicusaiban.
Ezek mintegy ruhatár valának neki, melyből kész köntöst ránta elő,
minden előforduló eseményre és történetecskére.
Egy orvos barátja feleséget tanácsla neki, ki őt képzeményi világából, a
valódiba kapja ki. Porubaynak tetszék ezen gyógyszer, s épen húsvéti
ünnepekre, háztüzet mene látni egyik tanítványa testvérénél, kinek anyja
egy becsületes bérlő özvegye vala. Jó kedvében, gyakran elbeszélé nekünk
Porubay, így szóla Halkó, ezen leventai kirándulását. Rendszerint úgy
szokott megesni, hogy mikor leginkább igyekszünk tetszeni, akkor vagyunk
legszerencsétlenebbek igyekezetünk sikerében; minthogy ilyenkor
szándékunk igen is kitűn, s szerfelett eszmélünk önmagunkra. Juczika
tüzes falusi gazdasszony volt, s közvélemény vala az róla, hogy vele a
szegény legény jéghátán is elél. Épen új kelésű apró pulykáit éteté az
udvaron, a mint Porubay leszállván kocsijáról, üdvözlésére siete. A
leányka hevenyében leraká kötőjéből apró majorságát, hogy illő
vendég-fogadásában ne gátoltassék. Porubay jelesen ejté szavait, mikbe
díszesen befona egy pár hajdani jó gazdasszonyokat, kiknek sorába
számítá Juczikát is; de szavait udvarias meghajtásokkal kivánván
befejezni, s csak előre nagy tárgyára ügyelvén, oly szerencsétlenül ejté
egyik hátraléptét, hogy egy pár a gyönge pókafiak közől, izmos lábai alá
esék, s rögtös halált nyere alattok. Juczika nyájasan menté, és kicsinlé
a kárt; de professorunkat a malum omen igen aggódtatá. Azonban szives
vígság közt hamar feledve lőn ez.
Asztal felett Porubay, Caelius Apicius szakácskönyvéből tanítgatá főzni
a mosolygó Juczikát, s tudós- körülményesen fejtegeté előtte álló
részeit, és sütése módját azon híres süteménynek, melynek ezen ritka
nyalánk római feltalálója vala. Izmos kappan volt a sült. Széttekint
Porubay az asztalnál, számítgatva, kire néz ennek felbontása? s réműlve
látja, hogy nők és gyermekek ülik körül az asztalt, s így ezen tisztelet
egyenesen őt illeti. Otthon szokásban vala nála, ujjak erejével esni
által azon, mit a mesterség kés alá adni nem bír, innen Porubay ismerve
saját ügyetlenségét a bontás szép művészetében, örömest átfogta volna
engedni a tiszteletet másnak; de most leánynézői szerepe, kötelességet
is ragasztván a tisztelet mellé, nem minden aggodalom nélkül, maga
eleibe fogá a tálat, s perczenként növekedő kimelegüléssel, s majd
izzadás csepjei közt, tagolni kezdé a kappant. Türhetőleg, bár nem épen
marczangolások nélkül folyt a munka, s a szíves Juczika szomszédnéja
Porubaynak, villára fogta a levágott darabokat, s más tálba illesztgette
azokat; de most Porubay a hátcsonthoz ért, s minthogy ehhez több erő
kellett, izmosan szúrta villáját belé. Az akaratos csont nem fogadta azt
be, megsiklott a villa rajta, meg a sült is az erő után, ezután pedig a
tál, mely utóbbi, erőszakos bicczenésében, úgy lökte fel a maga
foglalatját, hogy a tisztes fehérbe öltözött Juczikának fodrai és arcza,
egy pillanatban befecskendve lettek általa. Nevetkezett mindenki, mig
Juczika törőlközött, mosolygott ő is, s azon nyugasztalással ment ki
ruhát váltani, hogy a bajon könnyen fog majd egy darab szappan
segíthetni. De Porubay égett kívül és belül, átkozván a bontás
mesterségét, melyről a régiek, mint hivé, keveset adtak át nekünk; mert
a caput, alas, pedes – mit bontása alatt mindig maga előtt tartott –
mint gondolá, nyilván nem classicus locus.
A bérlőnének nagyobb fia, kedveltje, s majd aggkorának egyetlen reménye,
ez előtt néhány nappal lépe be gazdasági tisztségbe, s mene hivatala
helyére. Bús vala még az anya, s aggódó kedves magzatja sorsa és
szerencséje iránt. Porubay minden hatalmában állt vigaszokkal biztatá
őt; de amaz nem bírt vídulni, mert összevetvén fia lelki sajátságait és
hivatala körülményeit, nem hajlott szerencsét jóslani számára. Ezenfelül
a múlt éjjel oly álmot látott felőle, mely anyai szívét nyugtalanította.
A gyöngéd szerelem aggodalmai, táplálékul rántnak magokhoz, úgy valót,
mint képzeményi rémeket.
Én álomlátásokra keveset adok, mondá Porubay; mert azokba rendszerint
elhatározott befolyásuk van, úgy egyéniségeknek, mint körülményeknek.
Ugyanazon személy, vastag vacsora és beteges idegzet után, vagy csak
ferde fekvés mellett is, szorongatóbb álomképeket fog látni, mint midőn
könnyű gyomorral, vigan kereng nála a híg vér, az alkalmas fekvésű
tagokban és erekben. Úgy látom, hogy magok a régi rómaiak is, kik számos
nagy vállalataik előtt, szívesen megkaptak minden legkisebb jóslatot,
keveset tartottak álomlátásra, s azt alárendelték a fontosabb
madár-jóslatnak.
Itt megnyilván az alkalom az ósági-tisztelő Porubaynak, tudós hévvel
fejtegeté ki a nők előtt a rómaiaknál szokásban volt madár jóslást;
lángba kapá ezeket elbeszélése tüzével, s vágyat gerjeszte főkép a
bérlőnében, kedves fia sorsa iránt jóslásul fogni a madarak repteit. A
szíves, és classicus nemzetei iránt lelkes előszeretetű Porubay, azonnal
ajánlkozék augurnak, s a jövő éjfélutáni harmadik órát rendelé
jóslat-időül. Ekkor még az egész természet mély szunnyadtában, a bérlőné
és Juczika társaságában, kik közül az utóbbi égő gyertyát hoza kezében,
kilépe augur Porubay az udvarra a maga lituussával – melyet szükségben a
fazékszedő pálczából, és egy ráillesztett szarvasszarv-darabból alkota
össze – s az udvarközépen állott eperfához közel, ülést foga. Újság és
jóslatvágyó asszonyai, közel hozzá telepedének le, mind a hárman egy
épületre szánt vaskos fenyőre. Porubay derült kedvben vala, s jó
reményeket sugdosa a bérlőnének, mert úgymond, teljes szélcsend
uralkodik a kedvező természetben, s még a gyertyaláng sem lobog. Ekkor
eloltaték a világ, Porubay elmormolá római nyelven auguri rejtélyes
szavait, megkanyarítá horgas botjával az égen a jóslati templomot,
befedé köpenyével, mely most auguri palást vala neki, a maga fejét;
ünneplő csendben gondosan lesé a madár-repteket, s azokból a bérlőné fia
szerencséjét. Tisztelő és váró figyelemben ülének a nők, s bátran
lélekzeni sem merének mellette. Óráig tarta e vont várás; az átkos
madarak, mintha összeesküdtek volna professorunk ellen, megtagadták
jóslásaikat tőle – nem jöve egy is! Végre iszonyú rémültére augurunknak,
egy szerencsétlen varjú kárrantá el messziről magát; de ezer szerencsére
nem jöve még is a jóslati templomhoz közel. Új lelket kapa, és súga
tehát ismét a nőknek, s kettőztetett figyelemmel lesé új szárnyas
vendégeit. Nem jöve ismét egy is, s az asszonyok nyugtalanúl kezdének
fészkelődni ültökben, s a bérlőné köhentni a híves hajnali levegőben.
Erre egyszerre robaj esik az eperfán, s a rajta éji ülést fogott kakas,
éles lármával robban le, egyenesen a jóslásra figyelő Porubay borított
fejének eredve. Megdöbben ez a véletlen rohamra, s a kezében könnyedén
állt súlyoska lituust kiejti abból a szomszéd bérlőné fejére, melyből, a
nem legkegyesebb kocczantás, egyszerre kiüt minden figyelmet Porubay
jóslatai iránt. Sikoltva szökik fel az asszony ültéből, s be a szobába;
Juczika utána siet, az augur pedig, római szitkok között kullog be
kettejök után.
Porubay nem nyughaték szégyenében; ez csak baleset vala, úgymond, nem
baljóslat, s a derék rómaiaknál, nem csak egynemű olvasása létezett a
sors titkos betűinek. Szemen szedett tiszta búzát kére magának
Juczikától, s mint pullárius elhinté azt a Juczika tyúkjainak. Minden
jót reméljen nemzetes asszonyom! így kiálta vidoran Porubay, nem látja-e
mily mohón kapkodják fel a tyúkok a szórt szemeket? s mondja meg édes
leányasszonykám, kérdé Juczikától, hagytak-e fenn csak egy szemecskét is
ízékül? – Juczika főt csóvált, hiedelmetlenül mosolyogván: én nem is
tudtam volna várni egyebet, mondá ő; tyúkjaim eddig hitvány ocsút ettek,
mi csoda tehát, ha a szemen szedett búzát kapós csemege gyanánt vették?
A bérlőné is savanyúan vakará fejét; a lituus kocczantása helyét-e, vagy
csalatkozott várását? nem tudhatni.