uradalmacskája parasztjaiból; úgy vélekedvén, hogy kelő ivadékot
könnyebb nevelni, mint előitéletes korosbat, s a nevelés bár lassúbb, de
legbiztosabb eszköze minden javításnak, mely csak előitéletek
levívásával jöhet divatba. Kiházasítá saját költségén ezekből a még
nőtleneket, s Fűvesre szállítá által mindnyáját. Segélyt nyújta nekik,
az ő állapotjokhoz képest tetemest, úri erszényhez képest csekélyt, oly
föltétel alatt, hogy gazdaságaikat egyedűl az uraság czélja s Gonda
oktatásai után intézendik. Tőn az első években több apró engedményeket
is, s atyák és fiak nem ellenkezének, látván uroknak jóakaratját, s ez,
már előbb megnyervén számos jótétivel bizalmokat. Nem hiányzott azonban,
miként szokott, egy kettő itt is az öregek közől, kik főt ráztak az
újításokra, s aggódtak, nem lappang-e urasági érdek és haszonvágy a
szándék alatt? Ezeket azzal nyugtatta meg a generál, hogy szomszédban
leendenek fiaik, s idővel is az idegenkedő akkor fog térhetni atyja
házához vissza, mikor neki tetszik.
Nem tért vissza egy is. Gonda s maga a generál halk kiméléssel, miként
józan orvos szokott a lelki beteg körűl, léptek fel közöttök; tanácsló,
oktató, példaadó barátaik voltak nekik inkább, mint uraik. Csakhamar
nyílni kezde eszök, tágúlni ismereteik, tisztúlni fogalmaik; kedvbe jött
ezzel nálok a szorgalom, s közikbe szállott az ezekkel járó vagyonodás.
Lakházaik hollándiai csinnal álltak festői díszben, gyümölcs-fáknak
árnyékában; kertjök fáit egyfelől drága gyümölcs vonta le, másfelől
aprók növekedtek termés alá, rakodt méh dongott gazdag rétjeiken,
hajlott kalász rengett zsíros földeiken, vakart marha és velős ló
játszadozott szép legelőiken. Úri tanácslóik aprónként tovább haladának.
Új s még eddig a vidékben ismeretlen forrásait fedezgeték fel ők az
iparnak előttök, s mint gondolhatni, oly czikkeken kezdék ezekett,
miknek jutalmaik legközelébb fekvének a rájok fordított munkához.
Fűvestől egy kis postányira, látogatott érczes víz állott szép
ferdőjével, melynek emésztése a nyári hónapokban, némely kis városéval
vetélkedett. A generál gonddal vala erre. Ritka nyári gyümölcsöket
óltata kis gyarmatával, és nemesb növényeket hagya termesztetni
kertjeiben. Asszonyait finom sütésekre tanítgatá; maga pedig
gondoskodék, hogy alkalmas út vezessen a ferdőhöz.
Gonda legtöbbet panaszkodék arról, hogy folytonos ipart nem bír
állandósítni telepénél. Arra ugyan reá mentem immár, így szóla, hogy az
eddig önkínzással járó nyári munkákat, némi enyhítéssel, maga
könnyítésével s józan felosztással tegye; de arra nem, hogy a mezei
munka végeztével: késő ősz után egyebet munkáljon, mint marhája
etetését. Felosztani magát az év minden szakai közt, nem szokhatik.
Gyanítnom kell, felele a generál, hogy itt magyar nemzetünknek lelki
bélyege áll leginkább ellent. Köz vádjok az ellene az idegeneknek, mit
históriánk is igazolni látszatik, hogy a magyar, nem borzad ugyan az
óriási tettektől, nagyszerű munkáktól, csakhogy azok tartósak és hosszas
kitűrésüek ne legyenek. Első láng, első lobbanás határoz nála, úgy
csatáiban, mint polgári kezdeményeiben, és mindennemű vállalataiban;
ekkor ritka erőteljt fejt ki, de azután pihenni siet. Tartósan
idegeztetve lenni nem szeret. Tagadni nem merem, hogy lappang bennünk
magyarokban bizonyos ázsiai nyugalom-vágy, mely korántsem lomhaság vagy
túnya lelki henyeség, hanem önmagunkkali könnyű elégűlés, mely csak
akkor ösztönöz tettekre bennünket, ha hír- és dícs-vágy, lelkünknek ezen
kitűnő jellemei, csiklándnak, vagy a hatalmas szükség bolygatja fel
nyugalmunkat.
Azonban a generál gyógyszerét találá ennek is. Kiválasztá gyarmatából a
legszemesebbet, s kosárfonásra taníttatá ezt, mire elég anyagot nyújta
egyik falujának rekettyése. A könnyű haszon hamar ingert ada a többinek,
s nem sokára az egész gyarmat mívessé lőn a kosárfonásban, s később
másban is, a tél unalmai között. Asszonyai fontak, szőttek, oktatás után
mindíg nagyobb tökélylyel, s így a kis telep, néhány év múlva valódi
példánya lőn a paraszt szorgalomnak, vídám jólétnek és tehetősségnek.
Gondja volt a generálnak arra, hogy a gyarmat példája ne legyen rejtve
tartott fáklya, hanem jótevőleg szerte világítson az. E végre legjobb
eszközöknek vélte az ünnepleteket. Bús ház az, úgymond ő, mert teherként
vonszolja az életet, melynek ünnepletei nincsenek. Ily helység és nemzet
is az! E végett azt rendelte, előbb saját költségén, majd később néhány
évi tized-engedésből tőkét alapítván reá, hogy a mezei munkák
végeztével, a gyarmatnak baráti és rokoni, mind a négy faluból
összegyűljenek egy napon Fűvesen vendégségre.
Felváltó vígságok, apró jutalom-osztások, mulatozás, de főkép
megvendéglés, vala ekkor a napirend. Ezen utóbbira, árért, mindegyik
lakosa a telepnek, vételkedve, legszebb, legritkább termését adá fel az
asztalra. A férfiak mezei termesztményekben, borban, húsban, a nők kerti
zöldségben, virágban, asztal fehérneműiben, és sütésekben büszkélkedtek,
s a diadal kéjes lőn nekik, látva, hallva, a rokon vendégek
csodálkozásaikat. Ilyenkor természetes lett az, hogy egy részről
tudakolások, másról utasítások tétettek a szorgalom minden ágaira nézve;
s egy fűvesi ünnepély sem múlt el a nélkül, hogy a rokon vendég hasznos
ismeretet ne vitt volna gyarmati rokonától haza. Büszkeség ennél, és
követés amannál, majdnem csodákat tőnek néhány év alatt, a generál kis
uradalmában.
Ezen kívül e lelkes emberbarát, köz éléstárakat építtetett a szükség
ellen, s kórházat a nyavalygó szegénység számára. Mindent csekély
kezdeteken alkotott eleinte, s miként szükség kívánta, terjedezett
azokkal. Így lőn, hogy néhány év alatt helységeiben nyájas udvarok
fonódtak alkalmas házak körűl, s ablakról nem sértette szemét, s nem
búsította szívét a generálnak, sűlyedt tekintetű és rongyosan kullogó
jobbágy.
Ezen szorgalomnak híre ment a hazában, fel egész a trónig. Ha
szomszédok, vidékiek látogaták a generál intézeteit, nyájasan hízelgett
ugyan ezen figyelem a lelkes férfiú öneszméletének; de a mi édes reményű
örömmel töltötte őt, az volt, hogy terjednek köz üdvű eszméi, s a példa,
miként szokott, sikeresebben fog szerte hatni, mind ezer szemlődési
oktatások. Ez volt egyik kilátása, mely őt a herczeg érkeztében is
örvendezteté; úgy hitte tudniillik, hogy a nagyok ügyelő szeme jótékony
nap a kelő növényre, a serkedő szorgalomra nézve, s vídám tenyészést önt
el azon.
Klárcsinak és Veronkának bő rész jutott a készűletekből, egész napokon
át volt dolguk a generál kastélyában. Ez jótevőleg vonta el Klárcsi
figyelmét saját szívének érzelmeitől; valamint a cselédnek és
jobbágyságnak örvendő figyelme és szíveskedései is, mikkel már előzve
tisztelék jövendő úrnéjokat, nyájasan hízelegtek a lányka lágy
eszméletének. Érzeni vala kénytelen, hogy itt is mosolygó remények
csüggnek elhatározásán, hogy hozandó áldozatja itt is boldogítni fog.
Ez vala azon időszakasz, melyben ifjaink a generálhoz behajtatának.
Halkót nála találák, ki most a fejérnépnek, a sütemények alá czifra
papírt metszegetett. Klárcsi épen a herczeg leendő szállását rendezgeté,
a mint szekerök bezördűle. Megállott a lányka szívverése, a mint a
vendégekre ismert, majd ismét sebes ütésekkel zúdult meg az, sejtve,
hogy itt a kisértés kínos végórája.
Gyomay borús vala és hideg, szótlan az ifjak iránt, annyira, hogy a
generál is, ki rokonságukat tudá, megütközék benne. Veronka, féltő
szorongattatási között, tapodtnyira sem hagyá szeme elől testvérét, hogy
minden nyilatkozásoknak eleit vehesse; maga fogadá el és szolgáltatá az
ifjakat, mikre Klárcsi jelen hangulatában nem is fogott volna lenni
képes. Az ő szíve újra küzdé most a vesztés csatáját, újra vérzének
annak felszaggatott sebei. Lelkére tódulának egyszerre a múltnak
boldogsága, s a jelennek kínjai.
Annál nyájasabb vala vendégei iránt a gazda. A magyar szíves
vendéglátás, különben is egyik jelleme vala a generál szívének, mit
ifjaink iránt annál vonzóbban gyakorla, hogy a lelkes, s utazás által
több oldalúlag kimívelt ifjakkal nem lehete nem kedves a társalkodás. A
generál meghordá gazdaságában őket, megmutogatá nekik kezdő, vagy már
folyamatba jött vállalatait, s örvende azon, hogy bennek több részben
oly értőkre talála, kik tudják: mit miért kell becsűlni? s úgy jót, mint
rosszat különválasztva feltudnak szinte forrásokig kisérni. A lelkesre
nézve nyájasabb érzelem, értők által apróságokban gáncsoltatni, mint
nemértőktől általában csodáltatni; amazok gyalázva emelnek, s
magasztalva nyomnak ezek.
Gyula lelke kényben úszott, miként Columbé úszhatott, midőn a sejtett
újvilágra kihágott. Felköltve, s teljes ragyogásban látta itt maga előtt
állani a lelkében szunnyadt szép ideált, teljesedve szép álmait,
létrehozva nyájas sejtéseit. Keble büszkén dagadozott a generál új
alkotásira. Érzetei kiemelkedve a jelennek szűk köréből, századokon
keresztűl terjedeztek előtte. Csupán egy homályos lappangott köztök,
mely fanyarúl ülte szívét: az, hogy nem ő vala az első, hogy
megelőzteték szép tervei kivitelében; nem ő lehete a szerencsés alkotó,
s számára már csak a követés ösvénye álla nyilva. Gyönge nesze az
irígységnek fészkelődék mellében; de nem sokáig boronga ez lelke körűl,
jobb eszmélete csakhamar megadá lelkének józanságát.
Ó hogy az ember, legnemesebb szándékában, érzelmében is gyarló bír
lenni, s el nem felejtkezhetik ön kis személyéről soha? Nem gyáva
jelensége-e az önzésünknek, ha honunk javát csak azon föltétel alatt
óhajtjuk, hogy általunk történjék az, s mi ragyoghassunk mellette? Oly
szűk-e az ösvény jó hazám boldogításához, hogy mással meg ne férhessek
azon? vagy csak egyetlen viszen-e hozzá, hogy nekem ne jutott legyen már
több tapodni való? A generál egy fáklyát gyújtott meg a maga vidékének,
gyújtok én róla mást a magaménak, s többeket szerte a hazának! – Nyugodt
lőn keble, kéjjel telt el a látott javításokra, és tisztelettel a
generál iránt.
Vinczének leginkább az tetszett a generál házánál, hogy minden inkább
rendre és alkalmasságra volt intézve annál, mint fényűzésre, melynek a
generál épen nem látszék barátja lenni. Magok a herczeg elfogadására
tett készűletei is, csak annyit vőnek fel a fényűzés czikkelyeiből,
mennyit a szoros illedék elkerűlhetlenné teve. Fényűzés, úgymond a
generál, oly országban, melynek még nemzeti gazdasága nincsen, vagy
ennek forrásai még dugúltan állanak, nem vihet egyébre, mint
szegénységre és erkölcs-romlásra. Én azt épen olyannak tekintem
hazámfiainál, mint betegnél az orvos által kiszabott életrendszerek
általhágásait. Valamint azon egész gyógyszertárak sem segíthetnek, míg
hibás és káros életrendszerét nem változtatja, vagy legalább korlátolja,
úgy szegény országot sem fognak gazdagúlásra segíthetni más eszközök,
mielőtt veszélyes fényűzését korlátolja.
Csalatkoznám, megjegyzé Vincze, ha nem a lábra kapott fényűzés tenné azt
nálunk, hogy kevesebbre érünk, telünk a közjó körűl.
Helyes, mondá Halkó, s tán miatta nincs már ma annyi barátságos vígalom,
annyi mulató tanya, mint hajdan. Ezeknek költsége, gondja, már ma
terheli a gazdát, mik miatt inkább szenvedőleg van mulatságaiban, mint
résztvevőleg. Hajdan jókedv volt első tál étek a mulatozásokban, ma már
pompa állt helyébe, utolsónak jő amaz, ha egészen ki nem marad belőlök!
– Vincze azonban nem nyílhatott meg egészen a generál intézményeinek.
Lelke Klárcsinál lebegett, és saját bús körűlményei körűl. Homályos
csüggedés borongott benne, óránként inkább meggyőződvén a felől, hogy a
generál minden tekintetben, kivévén kort és szerelmi jogot, méltóbb nála
Klárcsi birtokára. Ezen gondolat több ízben arra birta elhatározását,
hogy végkép lemondjon róla; de ily kétségbeesett elhatározásban
maradhat-e remény fentartás nélkül az esengő szerelem?
*
A herczeg érkeztének napja felderűlt, s a generál pompa-ruhában
lovaglott fényes kisérettel eleibe, egyik faluja határaig, melyen
keresztűl jönnie kellett. Két sorban állott ki a nép ünnepi köntösében,
zöld galyakkal kezében, mozsarak szegeztettek ki a határszélre, s
mindkétnemű urasággal tőlt hintók várták a nagy vendéget, hogy bemenetét
pompás kisérettel fényesítsék. Szónok volt rendelve a győzelmi kapu
mellé, melyen zászlók, dobok, fegyverek, mint hadnak czímjei, álltak
felrakva. Készen vala minden, s már csak maga a nagy vendég hiányzék,
ki, nem tudni mi okból? remény felett késni látszék.
Végre egy a kiküldött lovas kémek közől, előnyargalt, jelentni a
generálnak, hogy érkezik a herczeg. Helyére rándúl mindenki, s az érkező
kocsiknak tétetnek a tisztelkedések, és elfogadás szertartásai. Hangzik
az «éljen», lengnek a levegőben a zöld ágak, durrognak az ágyúk, a
szónok siet a herczegi hintóhoz, mondja a betanúlt beszédét, s nyájas
választ nyer reá; de a generált csodálat fogja el. Nincs herczeg!
helyette a segédje, s más főrangú tisztek ülnek a hintóban.
Ismered barátom herczegünket, így szól ki egy régi bajtársa az ülésből.
Megtudta, hogy pompával készülsz fogadni őt; azonnal kedve jött, mint
szokott, egy kis tréfát csinálni belőle magának. Nekem kelle felvenni
rangját, ő pedig korán más uton indúlt meg egy csézán Harsag felé. Ezóta
alkalmasint házadnál vár bennünket.
Úgy is lett. A herczeg behajtatott kopott kabátjában és agg csézájában,
a generál kapuján, hol őt összetódúlt nép várta, s kaczagta, hogy minden
ügyelés nélkül besimúlhatott. Klárcsit és Veronkát tele munkával találta
az asztal rendezgetése körűl, s mint orvosa a herczegnek, űzte tréfáit
velök. Veronka szivessége csakhamar megnyílt előtte; kipanaszlotta ez
neki melbeli szenvedéseit, s testvére merűltségét futólag főfájással
mentegette. A herczeg gyógyszereket hordott elő, melyek illő köszönettel
fogadtattak; de Klárcsinak nem akart egyebet rendelni, mint egy fiatal
szép kapitányt a herczeg kiséretéből, kiről sok jót, szépet tudott
mondani. Klárcsi búsan mosolygotta meg a tréfát, s hogy megszakítsa azt,
a herczeg ételbeli ízléséről tudakozódott. Az orvos oly csodás étkeket
horda elő, hogy a gazdasszonyok homlokait veríték kezdé verni, látván,
hogy a herczeg különös ízlését, már kész ebédjökkel épen nem találák.
Zajlás esék és robaj, hogy jő a herczeg, s látván az orvos az ablakról,
hogy érkeznek hintaji, két felől karjára ölté a házi lánykákat, s
leindúla velök a lépcsőn, eleibe a népnek és ház urának. Tréfásan
tolakodtak fel ezek, tréfás komolyságú beszéddel fogadta őket gazdaként
a herczeg. Derűlten takarodott be vendég és gazda, s a víg tréfa oly
kedvet alkotott mindkét részről, milyet fényes szertartások nehezen
fogtak volna derítni.
Engedjen meg tréfámnak, édes Rónapatakym, így szóla bent a teremben a
herczeg. Ismeri szokásom, én a régi vagyok most is. Feszes szertartások
élét veszik úgy örömnek, mint fájdalomnak; azért gondolatom szerint csak
ez utóbbira kellene azokat használni, s amarra nem soha. Egyébiránt ne
búsúljanak édes szépeim, ily szókkal fordúla kaczagva a zavartan álló
lánykákhoz; a herczeg, emberségemre mondom, minden jó étket szeret, mi
csak a természet két országából kikerűlhet; a harmadikból pedig, úgy
hiszem, a són kívül egyébbel nem fogják őt vendégelni.
Az alatt Gyulát és Vinczét is szép öröm érte, mely nyomott szíveiknek
nyájas enyhűlet vala. Az álorvos szép kapitányában, Ongay Józsira
ismertek, ki fojtott szívvel kisérte herczegét Harsag felé, hol egykor
Máliban mennyét, üdvét bírta. Felszakadozott sebekkel ölelé meg egymást,
az első fogadásnál a volt atya és vő, s idő kelle reá és erő, hogy urai
lehessenek ki-ki törő bánatjoknak. Ennélfogva Józsinak is nyájas ír vala
a baráti viszontlátás öröme. Lelkesen váltogaták az ifjak öleléseiket.
Azonnal külön vonódék a három barát, hogy tanútlan nyilatkozhassanak.
Kölcsönös biztatások, remény-adások, ezen jótékony ömlengései a
barátságnak, és öröm iránti szíves fogékonyság, ezen kedves tulajdona az
ifjúi kornak, hamar felderíték ifjainkat, felűl bús körűlményeiken.
[Illustration: Két felől karjára ölté a házi lánykákat…]
Az ebéd víg volt; mert a herczeg jovialitása száműzött minden
feszességet. Kiki mintegy felfüggesztni látszott kiskorig azon saját
érzelmeit, melyek vígságot gátolnak, s utánomlani a herczeg és gazda
szép kedvének. Gyula eleintén ütközék, a mint az ebédlő terembe lépe,
mert Szögváryt pillantá meg Pólival a vendégek között; de Szögváry
minden elfogúltság nélkül, megfogá neje kezét, és az asztalnál Gyula
mellé erőlteté őt. A féltés, úgymond súgva, csak előhetes házasok közé
való; nálam az igen restelt indúlat. Gyulának, maga sem tudá miért? nem
tetszék e nyilatkozás, s eleinte mind ez, mint Póli elfogúltsága, mi
rajta szembeötlő vala, kedvetlenűl feszíté szabadságát. Azonban
aprónként oszlott idegensége, eleinte szaggatott, később vonzalmasabb
beszélgetést font szomszédnéjával, régi szebb érzelmeinek olykori gyönge
viszhangjaival is vegyűltet. Enyhűlt Póli is, ámbár az ebéd vége felé,
mindinkább nyugtalanabb pillantatokat vete férjére, kinek tréfaűzései és
czélzásai perczenként szabadabbak levének.
Gyula kimélve kérdést fona be szavai közé: miként van elégedve női
sorsával? mert régi kedvesének megvonakodott arczáról, és vesztett
vidámságáról, nem sok jót vala hajló remélni. Póli nem panaszkodék: én
úgymond, hajló vagyok azt hinni, hogy azon feleség, ki legkisebb
alkalommal is, kész panaszokkal állni elő férje és házassága ellen, nem
érdemes jó sorsra és házi boldogságra. Ily panaszok ellen legbiztosabb
gyógyszernek tartom azt, hogy a nő szorossan kapcsolja lelkét a
jelenhez, és ahhoz a mi van, és ne epedjen kínzó képzeletében az után,
mi tán lehetett volna. Jó atyámnak bizony nem épen foganatlan
vigasztalása az, balesetekben, hogy még rosszabbúl is járhattunk volna;
mert mire nincs példa az életben? Engemet körűlményeim és nem szívem –
gyönge pirúlással szólá ezt Póli – adtak férjhez, nagy reményekkel nem
váltam el az atyai háztól; s így már előre birtam azt a szükséges
tökéletet, melyet számos nő csak küzdés után vív ki szívének. Férjem a
jobb emberek közől való, s ha egy kissé több finom tapintatot óhajtnék
társalgásainak, másokért óhajtnám azt, nem magamért, kivel telhető
figyelemmel bánik.
Pólinak ezen kimélő szavaira, nem a legnyájasabb tolmácslat vala azon
szembetűnő aggodalom, azon gyakori pirúlat, melyet Szögvárynak növekedő
gondatlanságai vonának arczaira. Azzal menté férjét, mert mentenie
szükségessé lőn, hogy a barátság, otthoni szokásai ellenére, könnyen
megszokta őt ily vígságokban feledtetni, s egy pohárral megtoldni
szokott italát. Gyula látá, miként nem szállhat nyomasztóbb érzés
keblünkre, mint az, ha hozzánk tartozóinkat, azok előtt, kiket
tisztelünk, szégyenelni vagyunk kénytelenek. Ilyforma érzés látszék
borongni Pólinak lelke körűl.
Terjedt a beszélgetés; mert Veronka közel ülvén Pólihoz, a szó csakhamar
gazdasszonyi tárgyakra fordúlt, s Gyulának alkalmat nyújtott, ezekben
különös jártasságot sejtni Póliban.
Nagysád a mint látom, kedvteléses gazdasszony?
Az vagyok, felelé Póli. Ohajtnám, hogy minden nő, ki a nagyvilágban nem
lelé fel szíve vágyait, külön kis világot alkotna magának háza körűl,
mely apró gondjaival, csalja, szórja és altassa ezeket. Foganatosb szer
ez a panasznál, s némi becsültetést is von maga után, minthogy egyik
rendeltetésünket tölteti be velünk. A naponkénti foglalatosságok rendje,
ha jól végeztük azt, nyájas örömet nyújtogat, ha nem zajost is, csakhogy
némi óvakodást kiván, nehogy a gazdasszonyi gond aggodalommá váljék, és
apró rendetlenségek, mik minden háztartással járni szoktak, nyugtalan
indúlatoskodást okozzanak.
Én úgy vélem, mondá Gyula, hogy a gazdasszonykodás ott is hasznos kis
világ lehet, hol a nő szíve vágyai a nagyvilágban teljesedést nyertek;
előző szerűl az ellen, hogy újabb vágyak után ne csapongjon lelke, és a
feltaláltakat közelebb és nyájasabban simíthassa élethez és köréhez.
Úgy van, viszonzá Póli, igazán kedves szer leend ez mindenkor. A való
jelene igazi tulajdona a nőnek; ebben élni, kelni, munkálni, ezt
nyájasan simítni a fölcsapongó férfi-kebelhez, szép sajátú köre neki,
mely előbb-utóbb egyik nemét nyújtja a nyugalomnak és elégűlésnek. Én
legalább részemről azt tartom, hogy csak a gazdasszony mondhatja a
házánál azt, hogy otthon van; mert csak ő vele állhat nyájas viszonyban,
háztája, tagjai, bútorai és háztartási rendje, melyben kicsinyben alkot
és fentart.
Ezen napot arra fordíták a generál nagy vendégei, hogy intézményeit
meglátogassák. A herczeg szakértő megjegyzéseket tőn gyakran ezekre; de
általában meg vala elégedve mindnyájával. Leginkább azt szeretem
birtokában, édes Rónapatakym, így szóla mosolygva, hogy számos hízásnak
eredt parasztot látok benne; mi alkalmasint biztos jele annak, hogy nem
rosszúl áll dolguk.
Másnap a fűvesi paraszt ünneplet tartatott, fényesebb szertartással
most, mint máskor szokott. A herczegnek különös kedve telt ebben; éber
gyönyörrel szemlélte a parasztság egyűgyű mulatozását, tánczát, és
játékát. Szép csapatja az emberi nemnek a magyarság! így szóla a
generálhoz. Nyájas vegyűlete tetszik minden mozdúlatában az ázsiai
komolyságnak és európai könnyűségnek; mi nem válhatik belőle, ha egykor
álfény és utánzás helyett, valódi fény és míveltség, s több közszellem
szálland közibe! Én a magyart úgy nézem, mint idei jó termésű bort, jó
hordóban, jó pinczében; csak évek zamatja hiányzik neki, hogy felséges
itallá legyen. A generál nemes hazafiúi hévvel hagyá közel remélni e
boldog időpontot.
Estvére a generál, kastélyában tánczot rendele, hogy a vidék ifjúsága
óhajtozásinak is eleget tegyen. A herczeg szintúgy barátja a
nyugalomnak, mint jó kedvnek, nem hagyá helyben a bál rendeleteit. Azt
tartá, hogy az egészség fő jó az életben, s mi szükség azt ok nélkül
ostromolni? Tegyünk a nappalból éjt, ne pedig az utóbbit rongáljuk,
mondá; berakatá a terem ablakait, gyertyákat gyújtata, s ekként előzve
az estét, megkezdeté a bált. Csakhamar teljes lőn az ámulat, renge a
padozat a tánczosok alatt, s így mitsem mulasztva az éj nyugalmából, s
még is eléggé kifáradva, korán nyugalomra siete mindenki, mert a herczeg
korán reggel indulni készűlt.
De a generál nem nyugodott; mély gondok hánykódtaták lelkét. Egy esemény
a nap folyamában, dúlva riasztotta fel szép nyugalmát. Fűvesen különös
kéjjel mulatott a herczeg; e pusztácska a maga kiességeivel, leginkább
vonta magára tetszését. Mi szépek, mi jótékonyak intézményei, édes
barátom! így szóla az egész társaság előtt a generálhoz; de ha mindezek
idegen kezekre jutnak, ki felel arról, hogy az új birtokost is hasonló
nemes tűz fogja hevítni? Fiú, fiú kellene ezekhez, ki a szép birtokkal
együtt, örökölné lelkét is az atyának?
S mi múlt el abból, mit óhajtni méltóztatik a kegyelmes herczeg? szóla a
generál egykori bajtársa, ki valamit sejte a ház körűlményeiből; nem
koros az ember, míg fiatal a szív.
Ej mit! felele a herczeg, korán sem vélve, hogy fúlánkkal szúr, nem
korunkba valók immár az efféle szív-botlások. Ott állunk már mi, úgy-e
édes Rónapatakym? hogy a lánykák már nyilván is megmernek csókolni
bennünket. Édes titokban esett az valaha hadnagy-korunkban!
A herczeg játszó szavait, úgy vette nagyobb része a társaságnak, miként
azok adattak, víg nevetkezéssel tréfának; csupán az illetőkre hatottak
azok különböző érdekléssel. A generál búsan ütközött meg lelkében
rajtok. Egyszerre kifejtve állott előtte azon homályos nemjavallás,
melyet nősülése iránt, magában titkon sejte; kifejtve idegen nemjavallás
által, melyet tisztelt szájból, tisztelt társaság által, minden
ellenvetés nélkül elfogadtatni hallott. Ehhez járúlt Szögvárynak is egy
gondolatlan szava. Külön simúlt ez a társaság közől a generálhoz, s
tudakozta a csodálkozótól: ha menyasszonyaért jött-e Harsagra Vincze? A
generál nem érté a kérdést, s felvilágosítást kére. – S nem tudta volna
még nagysád, mondá Szögváry, hogy Vincze és Klárcsi régi szerelmesek,
sőt miként hallám, féljegyesek?