mutogatott. Uzory nem lévén tanúja a veszélyes rúgásnak, legtöbbet rótt
a lyánka bajából az ijedésre. Gyanított ugyan sérelmet, de nem
veszélyest, a vizsgálást pedig, mit másoknál legelőbb fogott volna
megtenni, Málinál, ki nem tolmácsolható szeméremből elhalogatta. Eleinte
házi szerekkel orvosolta a bajt, s időtől és kinyugvástól reménylett
legtöbbet. Lement fűszeres növényekért a kertbe, hogy kötést készítsen a
lányka fájdalmas gyomrára, s egy úttal nyaláb-virágot is hozzon fel az
üveg-házból, miben Máli mindenkor kedvteléses örömét találta, s ágyához
vitte azt a betegnek. Hintse édes Uzorym, majd sírom hantjaira! szólt
alig érthető bágyadt hangon Máli, s könny rezgett szemében. – Búsan tevé
virágait Uzory a kehelybe s búsan távozék ki a szobából.
Máli nem javúlt, betegsége óránként súlyosodott; más nap szava elállott,
s immár csak kevés jelével feküdt az életnek. Uzory gyógyszertári
szerekért küldött, de azt a határozatlanságot eszében és kishitűséget
lelkében, mik őt most gyötrék, még nem érzette soha!
Éjfél felé volt az idő, Uzory épen a generál körűl bajlódék, kinek
lábfájdalmai a balesetre megújulának, a mint a küldött legény a patikai
szerekkel megérkezék, s azokat a generál több szerei mellé, egy
ablak-asztalra leraká. Málika igen rosszúl volt. Gyúladó hőségben
feküdt, mint látszék, előbb nagy kínok között, későbbre az azokra
következett elbágyadásban majdnem elállt lélekzettel. A generál
kétségbeeséssel arczában és pillanatában, állott kedves leánya felett,
Uzory pedig kapkodó bódulásban forgott körűltei ápolásaiban. Most ez az
orvosság-üveget tartá kezében, nem eszmélve, hogy kanala sincs a
beadásra. Klárcsi hozá azt kezébe, s az első adagot maga adá be Uzory
betegének. A bevétel után nyugtabban vala ez; álom fogá el nem sokára, s
ápolói mély csendben ülének mellette, vagy vonúlának el ágyától, nehogy
bolygassák nyugalmát, melytől mindenki jó sikert remélt.
Másnap délfelé járt az idő, a mint a megrendelt orvos elérkezett, s a
beteg ágyához járúlt, ki még mindíg mély álomba merűlve nyugodott.
Egyszerre gyanúsnak tetszék mind az orvosnak mind Uzorynak, a lányka
arczán ülő hideg veríték, s rövid vizsgálás után csakhamar
meggyőződének, hogy Málika – örök álmát alussza. A virító lányka nem
vala többé!
Uzory kétségbe meredt pillantattal tekint Málika ágy-asztalkájára, s
felragadja a gyógyszeres üveget, mely mellett még a kanál nyugvék:
hatalmas egek! elordúl bőszült fájdalmában, s élet nélkül omlék össze.
Most lövell fény a generál iszonyodó lelkébe; midőn bontatlanúl látja a
gyógyszertárból hozott friss üveget, s helyette a hason nagyságú és
színű mákonyost találja Uzory kezében. Vért fagyaszt e borzasztó tévedés
a háznál minden érben; de a generálnak egész férfiúságára vala szüksége,
hogy vesztését, ily vesztését megbírhassa!
A felocsúdtatott Uzory, kivánszorgott, miként sír rémje a szobából, s
nem volt látható többé!
Emberi sors: elhalnunk egykor, s ha aggodt öregek, vagy lelkünknek
idegenek halnak el körűltünk, megnyugszunk, hogy ezen emberi sorsunk,
maga adóját fizeté le bennünk; de ha azok dőlnek is mellőlünk, kikért és
kikben éltünk, virító korban, mosolygó örömnek közepette, s mintegy
emberi sorsot előzve és kijátszodva dőlnek ki, – elborúl utánok az élet
nekünk, elkietlenűl a világ lelkünknek!
A generál, súlyos bújában, szívszorúlásokat kapott, melyek az orvost
aggódtatni kezdték. Ez részint azzal kivánta enyhíttetni a bajt, hogy a
szegény atya egyedűl ne hagyassék bánatával, s a generál Klárcsit kéré
ki atyjától; mert a lányka még egyszer oly becses lőn előtte, Máli körűl
tett gyöngéd ápolásaiért; annyira, hogy gyakori futó ámulásaiban
önvesztett leányát képzelé benne. Klárcsi, a másért mindenkor kész
önszivességével és áldozataival, örömest marada, beszálla Máli volt
szobájába, átvevé a generál háza gondját, s csakhamar mintegy leánya lőn
ezen családnak.
Addig vagyunk mély bánatunkban legszerencsétlenebbek, míg az idő
fordítását reményleni sem merjük, s öröknek véljük fájdalmunkat. Azonban
az idő, e biztos szelid orvosa a szenvedőnek, nem marad el tőlünk, s nem
mulasztja el a jótevő feledés fátylát halkkal fellopni sebünkre. A
generál nagy vesztesége, újságát veszté előbb, majd edző mérgét, s végre
a kínzó bú, bánatos emlékezésekre enyhűle le. Klárcsi szíves figyelmei
sokban segélék elő ezen kedvező változásokat keblében.
Az öreg Gyomay, féltvén leánya hírét, már az első hetek teltével
visszakövetelé Klárcsiját; de a generál mindíg talála még elintézni
valót számára, s úgy tuda érte esdekleni atyjánál, hogy ez mindíg
engedni, s új határnapot szabni vala kénytelen. Hónapok telének el így,
s Gyomay eszméltetve Szögvárynak némely gondolatlan szavai által, nem
hagyá leányát tovább a generálnál. Most kezdé ez először sejteni a maga
érzelmeit, mik szívébe észrevétlenül simúlának be. Szivesen fészkel
keblünkben jó akarat azok iránt, kik kedvelték azokat, kiket mi
kedveltünk. Ezen jóakarathoz hála is szövetkezett a generálnál Klárcsi
iránt, ki oly szíves önfeláldozással ápolá kedves leányát. A lánykának,
a bánatos atya iránti kimélő figyelme, mint tiszta tükör tiszta lelke,
ártatlan kedélye, csendes szorgalma, bájoló szépsége, s a mindennapi
látás alkalma, nyájas összeszokássá előbb, majd szerelmes vonzalommá
nevelték ezen érzelmet nála. Jövendője Klárcsi nélkül, elborúlt
tekintete előtt.
A generál hajlandósága nem szűkült meg táplálékban; bánatja, elvont
magánossága, menték gyakori látogatásait Gyomaynál, miket ez leányostól
együtt majdnem naponként visszonza. Különben is, főkép ha vendég érkezék
a generálhoz, meghívá ez a Gyomay-házat, hogy így Klárcsiban rendezgető
gazdasszonyt nyerhessen; ez, a szives, kettőzteté szorgalmait, hogy a
hízelgő bizalomnak megfeleljen, nem sejtve, hogy a hálás figyelem
borékja alatt, a nyájas szerelem növényét élesztgeti. A generál Klárcsi
iránti érzete, inkább forró barátság, érett győződés, hogy boldogíthat
és boldogíttathatik, s vágyás örökre oly kedves lélekkel lenni
egybeköttetésben, mint heves láng és gondolatlan indúlat vala. A nélkül,
hogy büszke becset tulajdonítna körűlményeinek, érzé: miként rangja,
vagyona, köz tiszteltetése, nem megvetendő eszközei a világi
boldogságnak, s mindezek jó, tiszta, feddetlen szívével párítva, mire
már büszkébb vala, nem fiatal kora mellett is olyanok, melyek egy léha
hiúság felett álló lánykát szépen boldogíthatnak. Ezen győződés bátorítá
a lányka iránti szerelmét; de más részről háttérben remegteté őt azon
ál-szemérem, hogy mit fog szövetségére mondani a világ? Ő ugyan nem vala
azon szűkkeblüek és kishitüek közül való, kik minden jó szándékról
lelankadnak, mihelyt a közvélemény előitéletét ennek ellenében tudják,
sőt gyakran vitézül és győzelmesen harczolt meg ő azzal; de mindekkor
bizonyos volt szándéka, czélja, tette tisztaságában, s mindezek nem
annyira személyét, mint a közjót érdeklék. Ily esetekben lelki
gyávaságnak vélé engedni, s hajló vala az engedőben csak félakaratot,
félerőt, félembert gyanítani. Most azonban az álszemérem másként festé
finom eszméletének a dolgot. A lányka szép és fiatal, s nem leend-e
valószinű a világnak azon gyanúja, hogy éretlen lobbanás gyújtá a
korost, a törődöttet felé? A generál eleitől fogva oly kényes volt
becsületére, mint városi hiú leányka a maga finom bőrére, vagy is inkább
mint szűz hajadon a maga tiszta erkölcsére, s meg is tudta azt gondosan
óvni lelkének egyenes tisztasága által.
Gyomay sejté a generál hangúlatát, s terve és reményei, büszke keblében
nagyszerűbbek levének. Azonban kevélysége átallá az első szót adni, vagy
elárúlni azt, hogy gyanítgat. Így tele el ismét néhány hónap; melyek
alatt a generál küzdelmei naponként gyengűlének, s szíve naponként
lágyabb érzelemmel hajolt Klárcsi felé. Irántai figyelme szembetűnőleg
kötelezőbb lőn, s Klárcsi meg nem tagadhatá tőle, s nem is akará
megtagadni a viszon-figyelmet, a tisztelő jóakaratot. Minden új rendezés
és alkotás előtt megkérdeztetett Klárcsi a maga izlése iránt, s rendesen
ez ment vagy egészen, vagy csekély változtatással eszközlésbe. A
különben ís tiszta öltözködésű férfiú, most naponként csinosabb és
gondosabb lőn öltözetében, leventásan paripán tevé látogatásait
Klárcsinál, vagy ennek ablaka alatt tánczoltatá el büszke lovát. Apró
ajándékokat, miket üvegház, kert, s gazdaság nyújtogattak, mert
árosabbakkal félt közelférni Gyomay büszkeségéhez, külde naponként a
lánykának, vagy a ház egyébb tagjainak; így kölcsönös tervek és
kölcsönös figyelmek, a legszebb egybeköttetésben tarták a két szomszéd
úri házat.
Külső befolyások, szóra hozták a generál titkát, mely Klárcsit kivéve,
nem vala titok többé a környéken. A septemvírné aggódott azon, hogy
túladjon Klárcsin, s így véget vetvén fia epekedéseinek, azt más terv
felé fordíthassa. Szét nézett az ifjak között, s tekintélye, ajánlásai,
és befolyásai, csakhamar feltaláltatták vele a keresteket. Néhány kérő
jelent meg egymás után a Gyomay háznál, s köztök olyan is, kitől ez
kedvezőbb kilátás hiányában, bizonyosan nem fogta volna megtagadni
leányát. Gyomay ennek halasztó választ ada, s miként régóta közleni
szokta dolgait a generállal, közlé vele ezt is; most tanács helyett
inkább nyilatkozást óhajta. Megtörténék ez; a generál szemérmes zavarral
jelenté ki a boldog atyának, leányához viseltető indúlatját, s katonai
egyenességgel kéré meg tőle kezét. Gyomay, lepetten a generál
egyenessége által, nem halasztá a szerencsét, azonnal megajánlá leányát;
noha titkon illendőbbnek tartotta volna, rangos házak szokása szerint,
szertartásosan kéretni meg, s adni ki a leányt.
Mindjárt haza mentével, tudtára adá Klárcsinak szerencséjét, s azon
örömkéjben, melyben saját szíve, betölt óhajtási közt úszék, nem látá,
vagy látni nem akará, hogy leánya halotti sáppadással fogadá a
szerencsét. Most tűne fel tiszta fényben minden, ennek lelke előtt. Most
érté által a generál figyelmeit, atyjának és nénjének homályos
czélzásait, s egyszerre borzasztón elhagyatottnak érzé magát. Atyja
menthető vala előtte, de sokszorosan fájlalá azt, hogy Veronka, kit oly
forrón szeret, kitől oly forrón szerettetik, s ki az ő Vinczéjeért
lángoló szívét ismeré, ellene esküvék boldogságának. Vincze, ki csak ez
előtt néhány nappal tévé látogatásait Harsagon, annál becsesebb lőn most
szívének, minél közelebb vala ahhoz, hogy örökre elveszítse őt. Remege
látni atyját és testvérét, kik boldogtalan ámúlatból boldogságát dulják;
rettegett találkozni a generállal, kinek nem tudá: miként számoljon
tisztelése mellett, érzéseiről szívének?
A generál nem sejtve a lányka szerelmét, s még szabadnak vélvén annak
szívét, nyájas reménnyel jelent meg másnap a Gyomay-háznál. Gála-ruhát
ölte, s már tűzve valának erre a vitéz rendek czím-jelei, a mint
elpirúlva hiúságra eszméle azokban, s leraká ismét, nehogy viszont
hiúságot kisértni láttassék azokkal. Szorúlt szívvel lépett be
Gyomaynál, mint olyan, ki úgy követi saját szívét, hogy némi homályos
eszmélete van ellene. Szivesen, ámbár némi feszességgel fogadtatott,
miként ez ilyes új viszonyban lenni szokott, mit azonban a generál
egyenessége hamar felolvasztott. Beszólíttatott Klárcsi, s a generál
ütközni fogott volna a lányka halvány arczán, ha Veronka már előbb nem
előzi őt azon ujsággal, hogy testvére pár nap óta főfájásról
panaszkodik. Szelid, csendes vala Klárcsi, miként áldozatnak báránya, s
haló hangja, és bágyadt szemei mutaták a generál előtt, hogy valósággal
rosszúl van. Míveltségnek tapintata azt határoztatá ezzel, hogy kimélje
a lánykát, s ez úttal mit se szóljon előtte szándékáról. Más tárgyú
beszélgetés közt tőlte pár órát a háznál, s tisztelő nyájassággal
emlékeztetvén Klárcsit, hogy vigyázzon drága egészségére, búcsut vőn.
Másnapra esék a Vincze megkérése és kikosaraztatása. Ezen történet
különösen hangozá a ház két leányát. Klárcsi szerelme, Vincze küzdelmei,
és szenvedései által, miknek annyi tanúságait adá, új élelmet nyervén,
övé lőn a lánykának minden érzete, csak őt gondolá, óhajtá egész lénye,
minden csepp vér érte buzga erében, őt czélozá szívének minden ütése,
elméjének minden gondolatja. Érzé, miként most még inkább mint valaha,
egészen övé s viszon-birásában fekszik üdve; s az egész lányka
szerelemmé olvada Vinczéje iránt. Hévvel újítá meg hűsége felől
Vinczének tett fogadását, s lelke lángolásában még arra is erőt érze
magában, hogy a generál előtt fel fedje szerelme titkát, s Vinczén kivül
másé ne legyen soha.
Veronkának, a gyöngéd lelkűnek, nem fekvék szívén egyébb, mint testvére
boldogsága. Ezt eddig a generállali szövetségben vélte elérhetőnek
inkább, mint Vincze szerelmében, melyet hajlott oly gyermeki múlékony
hajlandóságnak venni, mely játékközben szövődött, s játék közben
enyészik el. Klárcsi évekig távol élt Vinczétől, azon hír-szálacskák,
melyek őt kötésben tarták vele, oly csekélyek valának, ellenben azon
hihetőség, hogy ellenkező szüléi kedvökért, lemondhatott régi
szerelméről, oly nagy volt, hogy ellene, bár Vinczéjében nem tudott
kétkedni soha, remélleni sem mert jót szerelme számára. Innen már régóta
csak szívébe zárt epedés volt szerelme, mely szavakba soha, s csak
boldogabb pillanataiban, nyájas ábrándozásokban olvadt fel. Ez volt az,
miben Veronka ámult. Nem vélte, hogy még él, s oly erőben él a Klárcsi
indúlatja, melyet némaságáról már rég kihaltnak képzelt. De ha nem ámúl
vala is ebben, az öregeknek egyezése az ifjú pár egybekelése iránt, mint
tudá, igen kevéssé vala remélhető. Ellenben igéző nyájassággal állt
lelke előtt azon gondolat, hogy szeretett testvére tőle néhány
lépésnyire fog lakni, csillogó körűlményekben, bőség ölében, ragyogó
kastélyban lakni. Ehhez járúlt atyjának ezen utóbbi szövetségbeni kéjes
megnyugvása; s mi kelle több egy oly szelid jó lelket megnyerhetni, mint
Veronkáé vala? Maga a szerelem vészei közt nem hányattatván soha, nem
sejté nyomorát ennek hajója törésének.
Azonban szemet és szívet nyita nála Vincze kérői megjelente. Most látá
igazi alakjában az ifjú pár szerelmét, az egymást birhatásában
határozott boldogságot, az egymást-vesztés kínjait, a szaggatott
szíveket; s kevesebb is elég fogott volna lenni, szerelmök felé
pártoltatni lágy szívét. Egyszerre Klárcsihoz és szerelméhez szegődék, s
mintegy jóvá tenni törvén, mit eddig a generálért rontott, nem létezett
mód és eszköz, miket meg nem kisértett volna, hogy atyjának akaratját és
szívét meghajthassa. Sikeretlen volt iparja, nem enyhűlt a megsértetett,
s most szebb reménnyel tőlt atya; és Veronka habzó gyötrelmében, nem
tudta ismét: melyik részhez csatolja magát? a Klárcsi pártjához-e, nem
remélni semmit? vagy atyjáéhoz, szaggatni segítni testvére szívét?
Kínjai a jónak, a gyöngéd szeretőnek, valóban súlyosak valának!
Emberi szokásunk: azon mély érzelmeket, mik más szomszéd szíveket dúlnak
vagy kéjnek mámorával teltnek el, múlékonyoknak venni, s szintoly
mértékben bízni ezekre nézve az idő enyhítéseihez, mint saját jelen
érzelmeinket örökkétartóknak véljük, miket idő sem orvosolhat. Gyomay
nem hegedhetőnek tartá azon saját sebét, melyet a septemvírék az ő
büszkeségén ejtettek; de igen is gyógyúlhatónak azt, mely leánya
szerelmes szívén zúzatott. A finnyogás elhangzik rövid időn! így szóla
Veronkához; a boldogság pedig marad, melyhez szívesen hozzá törődünk. Mi
szükség tisztességes szerencsét kieresztnünk markunkból azért, hogy
kisebbet kolduljunk helyette magunknak.
Ily szavak, s kihunyása Vincze remény-csillagának, visszahajták Veronkát
újra az atyja és generál pártjára. Rettege attól, hogy szeretett
Klárcsija e habzás mindkét szerencséjétől eleshetik. Az ő javáért, atyja
után szívesen elhívé azt, mit öntapasztalásából nem tuda, hogy idő, és
kéjes jólét a generál oldalánál majdan megfogják nyugtatni Klárcsi
szívét, s ezen kilátás őt arra birá, hogy ez ellen atyjához szegődjék.
Klárcsi eleinte enyhűlést lele abban, hogy kedves nénje az ő pártján
áll; ennek vigasztalása, annak érzete, hogy nincs végkép elhagyatva, s
létezik kebel, melyen panaszát kiöntheti, ír valának szíve sebére. Annál
kínosabb lőn neki újra elvesztenie Veronkát. Saját lelkébe vonúla vissza
a lányka, s már csak a generál nagylelke vala végreménye. Eltökélé
magában, hogy első alkalommal nyilatkozzék előtte. Veronka ellesé
Klárcsi szándékét és remege. Mi leend, gondolá aggodalmában, ha a
generál megtudva a lányka szíve állapotát, eláll, atyja pedig Vinczéről
nem fog hallani akarni? Veronka jól ismeré atyja sziklai keménységét, ki
ostrom alatt kidőlhet ugyan egészen, de magából engedni nem tud. Szóla
tehát jó alkalommal atyjával, s eleibe adá a lehető esetet. Gyomay
elhatározottan parancsolá, tudtára adatni Klárcsinak, miként Vincze
semmi esetre veje nem fog lenni soha!
Most tehát Veronka testvéri szent kötelességének ismeré, Klárcsi
állhatatosságát venni ostrom alá. Vinczéhezi szerelme nem vala
levívható, a lánykának élte, lelke csüggött ezen, s a gyöngéd érzelmű
Veronka, kimélve is tisztelé ezt, s ovakodék nyúlni ehhez, miként kedves
betegünknek fájó sebe körűl vigyázva motozunk. Ismeré ő Klárcsi lelkét,
azon lágy kedélyt, mely csak áldozatokban él, mely csak boldogításban
leli fel önboldogságát, s ezen oldal vala az, melyről a lánykát
ostromlá. Naponként adá eleibe, azon ható szivességgel, melylyel a
leggyöngédebb testvéri indúlat szólhat, miként mi remény sincs Vinczéjét
bírhatni valaha, miként tartja sikeretlen hűsége által függőben mind
maga, mind Vinczéje boldogtalan sorsát; ellenben áldozó engedése miként
fogna borítni két nemes házat örömbe, üdvös kéjbe; mily nemes, és
szívéhez mily közel álló lelkeket fogna tenni egy szavával boldogokká;
míg saját szíve, ha boldog nem is, de boldogtalan sem fogna lenni ez
által; mert mások boldogságának fűző láncz-szemének lenni, egyik szép
neme saját boldogságunknak. Végre: hogy a csendes nyugalmas élet, s
kötelességünk teljesítésében lelt önelégedésünk, szintúgy nyájas
örömökkel kínálgatnak bennünket, habár oly mámorral nem zajlanak is,
miként szerelem indúlatai. Mindezekkel addig simúla Veronka mindig
közelebb Klárcsi szívéhez, addig festegeté nyájas képekben előtte a
jövendőt, mígnem a festmény naponként színesedék, naponként elevenedék a
jó lányka lelke előtt.
Ehhez járult a generál tisztelő figyelme, mely viszontisztelést szült
nála: de főkép atyjának kitetsző elégedése és derűlt nyugalma,
valahányszor leányára tekintett, azon büszkeséggel teljes boldogság,
melylyel Klárcsiját melléhez szorítgatta, azon lánya érzelmei iránti
bizalom, mely kétkedni sem látszott abban: hogy ez tudni fogja mi tevő
legyen? De legtöbbet tett mind ezek közt a lánykának lágy lelke, mely
szokva volt számba sem venni saját örömét és boldogságát, hogyha a másét
eszközölhette.
Igy naponként enyhűle Klárcsi, lelkét azon örömökhez szoktatva, miket
alkotandó vala, és háttérbe tolván saját szép óhajtását. A teendő
áldozat naponként veszte szigorúságából előtte. Érezte, hogy szíve
szerelme mindíg Vinczéjeé maradand, s csak szíves tiszteletnek érzete
jutand a generálnak. Új élet nyílik meg előttem! így vigasztalá magát,
mi tilthat el attól, hogy régi életem szép álmát át ne vigyem belé?
szívemet úgy sem fogja az kötelességeiben gátolni soha. A generál ne
tudja meg szerelmemet, nehogy a tudás nyugalmát bolygassa; én pedig
kettőztetett figyelemmel, hálával és szorgalommal fogom eszközleni
boldogságát, mit ő oly igen érdemel tőlem!
Klárcsinak ily elhatározása után, az egybekelésnek nem állott többé
egyéb ellent, mint az, hogy a generál egy német birodalombeli herczeget
kivánt előbb elfogadni, ki királyunk seregénél állván szolgálatban, most
mint hazánk főhadi kormányzója, katonai utazását vala teendő a vidék
felé. A herczeg rokonság volt uralkodó házunkhoz, jó ember és jeles
katona, egyenes szavában és viseletében, minden kevélység és követelések
nélkül, s bírta szívében az emberi érdemnek mérszerét, mi már magában is
érdem. Mint egykorú a generállal s haditársa egykor a szolgálatban, némi
barátságos lábon állt azzal. Egyébiránt a herczeg hajló volt a jó
élésre, barátja a víg óráknak, s kerűlője, ha ejtheté, minden
feszességnek. A generál, valamint tisztelé rangját, úgy becsűlé benne az
embert, s igérkező levelét vévén, örömmel tőn rendelkezéseket illő
elfogadásához.
*
A generál, mindjárt katonaságbóli hazajöttével, fő iparúl tevé magának
rendbehozását jószágának, és jobbágyainak boldogítását. Vagyona
rendbehozására nézve, az elszórt fekvésű szántóföldeket tagosítá, a
pusztított erdőket rendes vágásokra osztá, réteket külföldi szokás
szerint javítá és termékenyíté, földjeit kövéríté, s váltott vetésekre
alkalmatosakká tevé; az önkényes utakat határok közé fogá, legelőt
czélosan felosztá, s rövid időn azt eszközlé, hogy határaiban hasznot
nem hajtó föld egy tenyérnyi sem marada fenn. Hogy ezen elrendelésben, a
jobbágyság megnyugtatására nézve, mely a közelvesztés miatt, a távolabb
eső nyerést nem mindenkor képes átlátni, áldozatoktól sem vala a generál
idegen, könnyű elgondolni. Ki birtokában rendet nyert, ezt szokta
mondogatni, új birtokot nyert az, és békés nyugalmat; rossz számolás
tehát fillérezni ekkor.
Jobbágyai boldogításában, azon győződésből indúlt ki, hogy körűlte fő
czél gyanánt szükség kitűzni a szorgalom és ipar felbuzdítását.
Szükséget űz ez, s kényelmet és jólétet szűl, így gondolkodék ő, s
egyszersmind elöli az erkölcstelenséget, melynek henyeség a szűlőanyja.
Csak szorgalom köthet valódilag a hazához bennünket, mely pályája annak,
s csak szorgalom eszközölheti azt, hogy legyen is miért szeretni
hazánkat.
A generál négy faluinak majd közepette feküdt a fűvesi állodalmi, egy
pár ezer holdat tevő pusztácska. Kies egy falat föld a maga pár nyájas
dombjával, búja füvével és szerencsés vegyületű föld-anyagával. Ezt
jelölé ki a generál terve kezdő oskolájául. E végre mindjárt hazakerűlte
első évében, széttekinte egy alkalmas férfiú után, kit maga czéljára
használhatna. Föllelé azt azon ifjúban, kit későbben elhalt öreg tisztje
helyébe igtata be. Gonda, jeles készűletekkel kerűle ki oskoláiból;
tudomány, józan ész és bizonyos vele született éber ügyesség, valának
azon tulajdonai, mikbe a generál reményét veté. Az első évben
megutaztatá őt a haza különféle vidékeiben, hogy ezeknek rendszeresebb
gazdaságaikat megszemlélhesse, s később józan számolással elhatározni
tudhassa azon arányt, melyben különféle részei az országnak, mind külön,
mind általánosan, viszonyban állanak egymással, s még sikeresebben
állhatnának gazdasági és kereskedelmi tekintetekben. Ez után egy évig
maga oldala mellett tartá az ifjat, hogy czéljaiba közelebbről
beavathassa. Megismerteté vele a vidék sajátságait, földnépének lelki,
testi és szorgalmi tulajdonait, irányt ada ismereteinek, józanságot
ifjúi heveinek, és kitűrésre oktatá őt azon számos előitéletek
ellenében, mikkel rendszerint minden új kezdetnek, megvívnia kell.
Szívébe nemes büszkeséget olta, előtüntetvén lelkének azon szép czélt és
irányt, mely embert boldogítván, egykor háláva jutalmazandja
szorgalmait.