ezt szokta mondogatni, kinek legalább is egy oly tulajdonsága ne volna,
mit óhajtnék sajátommá tenni. Forró, de józan honszeretet vala egyik
polgári erénye; az, mely nem fúlad el sikeretlen cosmopolitismusban, s
minden embertársért hevűl ugyan, de hazafiaiért különösebben lángol.
Virágzani látni hazáját, s benne a közjót, édes kivánatja vala lelkének,
s ezt maga részéről is telhetően segélni elő, munkás rugója
igyekezetének. Nem tűrheté azon káros önzést, melynél fogva személy,
osztály, vagy törvényhatóság az állományban, nem mint tagot, hanem mint
külön egészt hajlik tekintni magát, s már a seregnél tüzesen ostromlá
azon tiszteket, kik ezen önzésből, éllel állának a polgári rendek
ellenében. És különösen az önzést, bár mi alakban találá azt, mindenütt
mint ellenséget üldözé, azon hitben lévén felőle, hogy minden közjónak
ez szokott lenni közeles, vagy távolas akadálya. Bújkált is az előtte,
mert a különben nyájas és emberszerető férfiú, katonai egyenességgel
kelt ki a nem egyenességek ellen, s az álarczokat nem igen szerette
meghagyni azokon. Ekként rázogatta meg azokat, kik eléggé alacsonykodók
lehetének gúnykodni, vagy gyávák panaszkodni hazájok fogyatkozásai
ellen, a nélkül, hogy részükre érte valamit tennének; ekként azokat, kik
köz erőre utaltak mindíg, hogy saját restségökre és hanyagságukra
mentést vonhassanak; ekként azokat, kik felölték a hazafiúság palástját,
vele haza emberei, alatta pedig magokéi valának. Ez utóbbiakat útczai
koldusoknak nevezgeté, kik szüntelen imádkoznak, de nem kegyes
indúlatból, hanem alamizsnáért.
Katonaságbóli hazatértével, meglátogatá a megye gyűléseit, s első gondja
volt jelentni a fő- és alispánoknál, hogy kiküldetésekben használtatni
kiván. Még nem érzem, úgymond, lerovottnak hon iránti tartozásomat.
Kardomat ugyan már nem forgathatom érte, de számára egy olaj-ágat még az
én karom is elbír, s jó gondolat érhet minden józan, minden használni
kívánó férfiút. Mennyi ember nem lopja meg önmagában idejét és hazáját!
– Hogy őt is érte jó gondolat, megmutatta a következés. Rabok
dolgozó-háza, fegyházak czélszerűbb rendezése, megye oltványos és epres
kertjei, pontos rendet tartó árvaszék, útra, töltésre, hidakra szánt
tőke-pénz, s több effélék, mind az ő kivitelei valának a megyében; mert
Rónapataky, javaslatai és tanácsai mellett, nem voná meg sem
munkásságát, sem erszényét, hol hasznost kezdeni vagy kivinni kelle.
Hogy őt ezekben tekintélye is segíté, könnyen vélhetni. Nagy polczú
férfiúnak szájában, szintúgy tekintélye után óriásodik a szó, miként
eltörpűl az a tekintetlen csekély ajkán. Gyakran azzal a csinos
fortélylyal éle a generál, hogy másokkal, kiket előre megnyerhete, adatá
az első szót, valamely hasznos javaslat iránt. Mert, úgymond magában, a
köztanácskozásokban ritkán bírjuk különszakítni önszemélyünket a
közjótól, s azt, hogy legelőbb is miénk vala a jó gondolat, legalább is
becsűljük annyira, mint azt, hogy használtunk.
A generál kevés beszédű volt, s fecsegésnek esküdt ellensége. Sok szó,
kevés tett! ezt szokta mondogatni, s ellen-példányul Spártát hozogatni
fel. Azt az embert, ki ha mindíg jól is, de tettek nélkül szónokol, nem
becsűlhetem annyira, mint azt, kinek pályája tettekkel teljes, bár ha
olykor botlik is közhelyeken nyilatkozataiban. Mindíg könnyebb
itélgetni, vagy tett után mondani meg: miként kelle vala cselekednünk.
Gyakran egy hadnagyocska is megbírná vesztett csata után mondani: miként
kellett volna azt megnyerni. Nemesb és hasznosabb mesterségnek tartá ő,
kevés szóban sokat, mint sok szóban keveset mondani; ha bár úgymond,
okos embernek ez utóbbi alkalmasint szintoly erőbe telhetik is, mint
csekély embernek amaz. Innen a szónoki erőt és fortélyt, miként azt
venni és használni szoktuk, nem sokra becsűlte; s e részben már az
iskolákban külön vált kedvtelése a septemvírétől, kit különben igen
tűrhetett. Az ő mondatai, chryái, szónoklatai mindig legkurtábban estek
ki, s háta borzadozott, ha a tanító ezt kiáltotta neki: szélesítsd fiam!
dilatáld! vagy ha synonymokkal, és nyomtalan szószaporításokkal állott
eleibe. Otthoni nyugalmában, és polgári pályáján még inkább kifejlett
most idegenkedése az áradozó beszédektől. Gyakran kikelt gyűlésben vagy
azon kivül is, a sujtásos szónoklatok, jóakarat-kapkodások, hízelgések,
már mondottak ismétlései és haszontalan, tárgyra nem tartozó
szó-terjengések ellen. Különösen egykor, midőn egy fontos közgyűlés
alkalmával, az első űlés csupa szónoklatokkal, megköszöntésekkel,
elfogadásokkal s a t. tölt el, türelmetlenűl fakadott ki a generál, a
főispán asztalánál. Nekem csak azon szónoklat becses, így szólt, mely
szerényen maga előtt ereszti a gondolatot, s magát szolgaként amaz után
szabja, csak addig terjedez, a meddig amaz, annyit ad elő mennyi elég
elegendő köntöst adni a gondolatra, hogy ez illően jelenhessék meg, a
nélkül, hogy hasztalan piperével kivenné azt egyszerű formájából. A
nyugtalan emberi elme, mihelyt valamiben az alkalmasságot elérte,
azonnal, túl szeret sietni, fényűzésre rajta. Ezt teszi már ma
gondolatai kifejezésében is. Fényt űz a szavakban, s nem gyér az eset,
hogy a gondolat szolgaként sántít amazoknak pompás nyargalásaik után,
vagy néha tőlök végképen is elmaradni kényteleníttetik. Magyar nemzetem,
mint ázsiai faj s barátja a pompának és szertartásnak, úgy sejtem, nem
szeret utólmaradni ebben is. Szerencse, hogy a magyart a szónoklatokban
csak a szó-pompa viszi, s hogy különben a sok szó épen nem tulajdona; mi
lenne, ha még francz bőbeszédűség is fogott volna lenni nemzeti bélyege?
Kétségen kivül szóözön, melyben a gondolatok apró halacskákként
uszkálnának! Én megvallom, óhajtnám a szónoklati mesterkélést
kiküszöbölni a főbb tudományok sorából; a valódi szónoklatnak pedig a
logica megett nyújtnék helyecskét, honnan ezt szólatnám vele: tartsd
lelked előtt tisztán a gondolatot, s megtalálandod az illő szavakat
hozzá; ha nem találtad ezeket, nem birtad tisztán a gondolatot,
lelkedben és nem ajkadban volt a hiba, s ily esetben én csak üres
csengésű szavakat kölcsönözhetek neked, ámításaúl a nemgondolkozó
hallónak, bosszantásaul a gondolatot és okot-várónak.
Egy tisztviselő, ki mint erős szónok, birá e részben a megye
közvéleményét, megbotránkozék e szavakban. Nem örömest hagyjuk meg
másokat kis véleményekben a felől, miben magunkat nagyoknak véljük.
Ellenveté a generálnak, hogy a valódi szónoklat nem hagyja el a
gondolatot soha, hanem azt varázs-vesszejével, főn kivül a szívhez is
viszi, hogy így mintegy beavassa azt hallgatóinál; előhozá: mily becsben
tartaték ez a régi görögöknél és rómaiaknál, s tartatik ma is Angliában.
Megengedem, válaszolt a generál, hogy a dolgot annak meghatározása dönti
el: mit akarunk érteni a szónoklat nevezete alatt? Mihelyt ez csak
annyit tanít: miként kelljen a gondolatot és okot kurtán, de még is
tisztán és kimerítőleg adni elő, s szájat és fület ezen felűl nem
fáraszt, mi szavam sincs ellene. De annál több, ha a szónok, oknak
alakjába öltözteti a nemokot, győződés helyett indít és ostrommal veszi
meg fontolás előtt az elhatározást. A rómaiakban, kikben minden
nagyságuk mellett is nem mindent csodálok, soha sem hagyám azt helybe,
hogy nálok ítéleteket, szónoki vádlások és védések után hozott a nép. A
szónok, miként tiszt-úrnak tetszett mondani, főn kívül szívhez is
intézheti a gondolatot és okot; ki áll azért jót, hogy nem a lágy
szívhez vitte előbb ezeket, mint a fontoló főhöz, s amaz, mely heves
indúlatoknál fogva, hatalmasb bennünk, mint a hideg fő, korábban
lepetett meg, semmint ez szükséges szemléjét megtarthatá? Így mi könnyen
határozhat győződés helyett fellázadt indúlat, ok helyett rábeszélés,
igazság helyett szónoki erő és ügyesség! Cicero, Demosthenes ellenében
mi könnyű vala vesznie a legigazságosabb ügynek is! Mi az ángolokat
illeti: sokat óhajtnék átlopni hazám számára tőlök; de a több órai tág
szónoklatok, szintúgy mint csaknem seperhetetlen szűk kéményeik, és
megszámíthatlan szegényeik is, bizony nem ezek közé tartoznának.
A főispán, s utána többen azt jegyzék meg, hogy több esetek vannak, mint
milyenek a nemzeti és megyei ünnepélyek, mikben az úgy nevezett
ékes-szólásra szükség van a hazában. A magyar, úgymond, sokat köszönhet
fényes szertartásainak, s ez azokhoz tartozik. Ezt a generál is
megengedé. Én a szó-pompázást, így szóla, oly formán tekintem, mint a
parádés katonai gyakorlatokat. Az a sok ezer fegyver egyszerrei
csattanása a le- és felkapásokban, egyszerrei lábdobbanás a léptekben,
kedves és mulattató ugyan ünnepélyek alkalmaival; de csatákban nem
használjuk azokat. Gála-ruhákhoz gála-szavak illenek, s igen
megelégszem: ha valaha szerencsések lehetünk, csupán köz
tanácskozásainkból hagyhatni ki ezeket. A drága idő-nyerésen kivül,
hiszem, nyerni fognánk abban is, hogy józanabbak lennének határozataink.
Ez egyszersmind nyakát fogná szegni egy köztünk károsan divatozó
nemének, vagy az önzésnek, vagy az álszeméremnek, minélfogva sokan
átallnak szólni közhelyeken csak azért, hogy nyelvök nem óhajtott folyó,
vagy előadásuk nem az ékesszólásé, hogy így a közügy veszítsen inkább,
mint személy. A közjó iránt, úgy vélem, legalább is tartozunk annyi
érdekkel és kegyelettel, ha nem éppen buzgalommal is, hogy irántai
véleményeinket egyáltalában nyilvánítsuk. A ki szólni bír, szóljon, s a
néma intsen. Önkárhoztatásunkra hallgatunk ott, hol jót elősegélni, vagy
rosszat gátlani szavunk lenne.
Efféle kikeléseknek kivánt sikere lett a megye gyűléseiben. A generál
közönségesen tiszteltetett, s ha valamelyikét a szólóknak, időn és
helyen kivül szónoki áradozások kisértették, elegendő volt a generálnak
nyugtalanúl mozogni székén, vagy csákóját ide s tova rakosgatni az
asztalon, arra, hogy a túlcsapongó eszméljen, és előadását siettesse.
Több ilyforma nézetei a generálnak, azért tőnek üdvös behatásokat,
minthogy ő türelmetlen hév helyett, kimélő nyájassággal adá elő azokat.
Bevárá ő szeliden az időt, melylyel dőlnie kelle az ó rossznak és
épülnie az új jónak; éretlen tüzeskedéssel nem fojtá el a kelő csirákat.
A magyar alkotmány, úgymond, terebély százados tölgy, vén derék új
sarjadékokkal; ám forogjon fejszéd dísztelen, csonka, és akadékos ágai
közt, de tisztes vén derekát ne bántsd! Egyedűl ott lepé meg őt a
türelmetlenség, hol önző fondorkodást sejte. Szavai honszeretettől
lángoló kebelből keltek mindig. Semmi mozdúlat nála nem utasított
rangra, vagy tekintély-követelésre; innen elhatározottan bírta a generál
megyéjében a tiszta hazafiúság közvéleményét; mely a közjóért égő
szándékait mindenben híven segélte elő.
Otthon, Máli kedves leányának nevelése és boldogítása foglalák el
gondjait, és atyai lágy érzelmeit. Ez vala szeme fénye, s lelkének kéjes
nyugpontja. Irántai lágyságát, engedékenységét, szíve nem vala képes
korlátolni, vagy csak rejtegetni is; bár miként óhajtá is ezt leánya
javáért, bár miként kárhoztatá is magában, a gyermekre nézve ritkán nem
ártalmas szülei engedékenységet. Máli azt teheté, mit tenni kedve tartá,
szabad úrnéja lévén magának és kedvteléseinek; s ha bár jó szíve ritkán
is élt ezekkel vissza, de majdnem a szelességig eleven indúlatja,
megkapá őt gyakran, s nem egy gondolatlan tettre ragadá. A szerető atya
időtől remélte orvoslását ennek, s elégedve azzal, hogy kedves leányának
szíve tiszta és jó, nyugalommal hitte, hogy a heves vér majdan kijátssza
magát, és kizajlik, mihelyt azt a komoly élet gondjai fogják
csillapítni; s e jó reményben nyájas estét várt maga élte hanyatló
napjára.
Máli Kisrétről két nyájas képet hozott lelkében haza. Egyik Ongayé, a
szép huszár tiszté vala, másik Póli lovagló ruháját s a lovaglást
tüntette óhajtása eleibe. A testhez delin álló köntösben a deli tiszttel
lovagolhatni, nyájas kéjű gondolat vala Málinál. Azonnal kérelmek alá
véteték a jó atya, s nem nyughata ez, míg győződése ellenére is, ólban
nem álla Máli paripája, és testen párja Póli csinos köntösének. A
generál nem javallá azt, ha a két nem egymással felváltogatja sajátos
kedvteléseit, s rendesen fonák lelkek bélyegeinek tartá ezt; de nyugtatá
őt azon gondolat, hogy akkoriban divatban állt a dámák lovaglása, s így
a divatnak leple alá rejtheté atyai kedvezését.
Máli telhetetlen vala új kedvtelésében. Naponként kilovagla atyja és
Uzory között, s mint óhajtása szerint egykori katonáné, hősködék abban,
hogy az időjárásban ne válogasson. A ló szelid volt, s Máli a naponkénti
gyakorlás által annyira gyarapodék a lovaglásban, hogy a generál már nem
kétkede őt olykor egyedűl is kiereszteni Uzoryval.
Így lelé a lánykát Ongay, ki ezredjétől néhány napra meglátogatá vala a
generál házát; s most derűle még víg élet Harsagra. Mulatság ért
mulatságot, s a lovaglások, mikben most naponként ügyesebb, s a kedves
társaságban bátrabb lőn Máli, látogatásokra is kiterjesztettek a
szomszédságokban. Uzory, ki terhelve vala dologgal, gyakran elmarada
ilyenkor, s általában kevés részt vőn a mulattatásokban; mi azonban
szokott elvonódásai miatt figyelmet a háznál nem támaszta.
Ongay és Máli naponként közelebb simúlának, egymásért dobogó szíveikkel,
s az engedelem múlta felé, amaz szót ejte a lányka végett a generálnál.
Ez korán sejté a dolgot, és nyugtalan vala, mert nem egészen javallá
azt; azonban gátolni sem tudá. Édes öcsém uram, ekként felele Ongaynak;
én a katonát szeretem, mert közte éltem le koromnak legszebb részét; de
nem vőmnek. A leány ezen állapot csillogásától nem lát végig mind azon
számos áldozatokon, mikre őt a katonávali férjülés felszólítja. Nem
hordom elő azt, hogy neki, míg férje szolgál, bizonyos és állandó laka
nincs, hogy az örök marsokban maga és gyermekei részéről, az élet
legtöbb kényelmeiről le kell mondania; nem említem azt, hogy ha ideig
óráig folytonos lakást nyert, s örömek közt megszőtte kedves fonalait a
társalgási életnek, rokonságnak, barátságnak, ezeket egy parancs
érkeztére új meg új szívvérzéssel kell ismét elszaggatnia; nem hozom azt
is elő, mert csak magamat illet, hogy szüleitől őt többnyire országok
választják el; csak azt állítom öcsém uram szíve eleibe: mit érezhet
akkor a szerelmes nő, midőn férjét csatába, halál ellenébe menni tudja?
miként remeghet szíve minden ágyúdurranásra, melyet távolról hall
férjére lövetni! Ezt én tudom, bús tapasztalásból tudom édes öcsém uram,
mert boldogúlt szegény nőmet az effélék ragadák el oly korán! – Sötétült
itt a generál szeme, és megállott szavában.
Megvallom öcsém uramnak, folytatá újra szavait a generál, hogy a katonát
nőtlennek óhajtom. Mihelyt szív-kötelek kötik őt az élethez, azonnal hág
ez becsben előtte, s nem barátkozhatik oly biztosan a halállal, melynek
szemköztét mindenkor legalább is borzalom nélkül szükség tűrhetni.
A belépő Máli már elhallá ezen utolsó szavakat. Tudta miről van szó,
mert Ongaynak ő adott volt engedelmet a szólásra. Édes atyám! ekként
esdeklett, megcsókolva a generál kezét, mi készteti Ongayt arra, hogy
katona maradjon?
A becsület, édes leányom, felele szilárd hangon a generál. Épen ez az,
mit én magyar ifjainkban nem kedvellek. Pár szilvafás szűk telek, vagy
egy lány-kötő is, képesek haza csalni őket a dícsőség útjáról, gyakran
akkor, mikor már elroncsolt testöknek és fáradalmaiknak jutalma várná
őket azon. A generál kikele itten kissé szigorú igazságaival; Máli lopva
jelt ada Ongaynak, megértve vala ez, s a további szó elhalasztva
máskorra.
A pajzán leány tudta: miként és mennyire bírja atyjának szívét és
akaratjait. Alkalmas perczben ismét kezet csókolt nála, kérő szép
szemeit félbúsan vetette fel reá, s édes jó atyám! így esdeklett hozzá
oly hangon, melynek a generál nem vala szokva megtagadni valamit, édes
egyetlen jó atyám, nem élek meg Józsim nélkül!
A generál, ki már előbb lágyúla, s kinek Ongay minden egyébb
tekintetben, katonáskodását kivéve, kivánt vő vala, homlokon csókolá a
kis csintalant. Ám legyen fiam! így szóla; kinek gyermeke van, nem
mindig lehet az öntanácsú; de várnod kell Máli! ezt veté komolyan hozzá.
Háborút rebesget a hír, ilyenkor a becsület nem engedi, hogy tiszt
szabadúljon.
Máli elégedett volt, Ongay pedig kéj-örömben. A két gyermeknek szép
boldogsága, bizonyosan oda fogta volna tántorítni az engedékeny atyát,
hogy azonnal kieszközölje Józsi kieresztetését, hanemha a becsület
érzete, mire mindig igen sokat tartott, tartóztatta volna őt ezen
lépéstől vissza. Elfojtódott szívvel ereszté el Ongayt ezredéhez, annál
is inkább, hogy kedves leányát az ifjú távozta után, szokása ellen
majdnem vigasztalhatlannak látá. Napjában órákig állt Máli azon
ablakban, mely Józsi útjára szolgált, homályos sejtő sóhajtással fordúlt
el mindig attól, s a szellő-játszású könnyű leányka, majdnem feledni
kezdte víg szökdeléseit.
De a természet nem tagadja meg magát; úgy bánat, mint öröm hamar
elhamvadnak körűltünk, ha azok a kedélyben víszhangra nem találnak.
Miként kis folyamnak habjait, megtöri ugyan kissé, gátló szirt-darab
vagy fa-gyökér, de túlhaladva rajta, azonnal ismét békésen folydogálnak
azok; akként vala Máli is kis bánatával. Könnyű kedélye, boldogságának
nyájas érzete, csakhamar leenyhíték azt; belőle nem marada a szívben
egyébb, mint azon óhajtó remény, hogy bár ki ne ütne a háború, vagy bár
végezve volna az már.
Újra folytak a szokott lovaglások, s Máli mint már bizonyos katonáné,
ezt most több más gyakorlatokkal, több test sanyarásokkal kötötte össze.
Aggodalmas atyjának gyakran munkájába kerűlt leszólni a hevest ezen
gyakorlatokról, oly időkben is, melyekben azok, valódi
egészség-rongálások valának. Máli ilyekben gyakran még inkább
fejeskedék, szorosabban érezvén magát, ezen tűrésre-szoktatások által
köttetettnek, mind Józsijához, mind jövendő kedves állapotához. Azok
mintegy nyájas titkos fonalai valának szerelmének, mik őt a távolban
jegyeséhez köték.
A generál rögtös fordúltában a lépcsőkön, veszélyesen megrándítá egykori
sebes lábát, s iszonyú fájdalmakat szenvede reá. Kötések, zsúrolások és
kenőcsök, mik hajdan oly hasznos szolgálatot tevének neki, nem akarának
használni most. Uzory siker nélkül meríté ki minden szereit körülte, s a
generál szegző kínai annyira növekedének, hogy éjeken át nem juthata
nyugtató álomhoz miattok, s gyógyszernek kellett álmot kimunkálni
számára. Máli, atyja kedveért, kihagyá ennek betegsége alatt
kilovaglásait, annyival is inkább, hogy tavaszi olvasztó szelek is
dühösködtek. De később annyira enyhültnek látván atyjának baját, hogy
felülhete, állhata, sőt lépteket is tehete a szobában, egy enyhe fényű
napon, nem lehete megtartóztatni többé a nyugtalan leányt. A generál
szokás szerint Uzoryt bízá meg, hogy lovagoljon ki Málival, most sem
hagyván el, szokás szerint utánragasztni emlékeztetését, hogy a szeles
leányra vigyázzon. Most leányom fejében a katonáné motoz, mondá a
generál neki, ismerem a nőnemet; gyakran, hogy égő kunyhót olthasson el,
kész özönvizet idézni elő. – Egyébiránt nyugodt volt a generál; mert
Uzorynak érett józanságát, és leánya iránti gondos figyelmét jól
ismerte.
Málinak kedves sétahelye volt a malom tája, mely kies völgyben, agg
nyárfák alatt, festőileg feküdt. Itt rendesen egy pár szót váltott az
öreg molnárral, és visszafordúlt. Arra tartott kedve most is, ámbár
Uzory a csinált töltést javaslá, tartván amott a malom-patak
áradásaitól, és a hegyekből lezuhogó vizektől. Engednie kelle Uzorynak,
s lovasaink nyugtalan ballagának a hegy alatt elnyúlt, egykevéssé
alkalmatlan úton, melyet agyagos sár és vízmosások nehezítettek el. Máli
vidám kedvvel enyelge; a bajoskodások, sok kikerűlések, sár- és
víz-gázlások, de főkép Uzorynak, mint vélé, kishitű aggodalmai,
csintalan kedvre idegzék őt. Pajzánkodott, gúnykodott komoly
kisérőjével, ennek gyakori rémültére, apró át-át szöktetésekkel is
ingerkedett. Most egy gonosz helyhez jutottak, hol két hegy szoros
völgyéről, sebes áradat zajlott le s az utat kétfelé szakította. Nagy
volt a szakadék, s Uzory visszatérést javaslott, mert kikerűlést hegy és
malom-patak nem engedének. Máli nem volt bírható erre, gúnyolta Uzory
félénkségét: mi ez a háború veszélyéhez képest? mondá Ongayra gondolva,
s minden, mi tőle kinyerhető vala, abból állott, hogy megvárandja, míg
Uzory alkalmas átmenést keres. Uzory átmenetelt vizsgálva, lelovaglott a
szakadék mentében egész a malom patakáig; Máli az alatt lovával az úton
maradt, mely társa után nyugtalan kezdett lenni és kapálni a sarat.
Egyszerre azon pajzán gondolat villant meg Máli eszében, hogy különben
is nehezen tartható lovát áteressze a szakadék erén, s réműlő Uzoryt
meglepje vakmerőségével, melyben azonban veszélyt nem látott, minthogy
csekélynek tudá a szakadék árkát. Meggondolni a merést és kivinni azt,
egy vala a könnyelmű lánykánál. Neki fordítja lovát a szakadéknak, de a
zúgó és tajtékzó habok visszahöktetik ezt, Máli erőlteti, lova újra
hökken és hortyogni kezd. Többszöri sikeretlen kisérletek után megvadul
a ló s a mint újra makacsúl erőltettetik, felágaskodva megfordúl, s
szöktében ülőnéjét leveti. Kár nélkül fogott volna a lánykán keresztül
menni a baleset; de a ló, szilajodtában hátra rúgott, s az omló
szerencsétlen lánykát gyomorba találta. Élet nélkül feküdt Máli a
földön; elfagyott vérrel, arczczal, és eldermedt lélekkel omlott elő
Uzory; mely utóbbinak elállott esze, pillantása, s alig tudott annyira
eszmélnie, hogy tehesse, mit a leány felocsúdtatására tennie lehetett.
Sokára veté fel bágyadt pillantatjait Máli; de szólni nem bíra, és
szemeit el-elhunyá ismét. Kétségbeesés kínjai közt lelé Uzoryt a
szerencsétlen atya, ki a haza-futamlott paripákról, réműlten gyanítá a
veszedelmet, s önbaját feledve lelketlenűl hajta elő. Az ő állapotát
toll le nem írhatja. A szelid, szidalmakra fakadott Uzory ellen is, ki
merevűltében nem vala képes menteni magát azok ellen.
Karja közt ápolta a generál a kocsiban hazáig leányát; kínjában, milyet
nem érzett soha, elsötétűlt az élet körűlte. Azonnal küldte egy
nevezetes orvosért szekerét, addig Uzory nyujtott Máli körűl segélyt,
miként azt bódúlt érzelmei közt teheté.
Az orvost nem lelék honn, s a mint a kocsi üresen tére meg, a generál
bősz kétséggel nyomá homlokára két kezét. Nem mintha nem biznék Uzory
tudományában és ügyességében, kit e részben több esetekben becsült,
hanem minthogy most gerjedve vala ellene, mint vélt oka ellen lánya
bal-esetének, s e mellett mintegy elállottnak látá bódúlt elméjét ennek,
más orvost óhajta. Újra elbocsátá tehát más orvosért kocsiját, s míg ez
a távolból elérkeznék, lelkére köté leánya gondját Uzorynak. Nem vala
erre szükség; Uzory éjet napot az ágynál töltött. Lesett minden
változáskát betege körűl, s úgy gyógyítására, mint enyhűleteire
fordított gondjának nem volt mértéke, határa. A generál maga is enyhűlni
kezde iránta, sajnálva, hogy kifakadásaival élesíté az ifjú keblében
azon fájdalmat, melyet miként vélé, önlelke vádolásai már fölösleg is
özönlének reá.
Másik, kit Máli ágyától el nem lehete vonni, Klárcsi vala. Ha kedvellé
egymást a két lányka gyermeki korban, szenvedélyesen tapada most
egymáshoz, mióta Klárcsi visszatére az atyai házhoz. Úgy látszik, két
különböző vérmérsékletek, szorosabban kötődnek egymással össze, mint
egyezők; amazok egymást egyenlítgetik és pótolgatják, míg ezek untalan
hasonnemű érdekekbe ütköznek. Máli elevensége ki-kikapkodá Klárcsit
szelid csendéből; ellenben Klárcsi lágysága enyhítgeté Málinak
szelességét. Klárcsi vidámabbnak s öröm-vágyóbbnak érzé Máli körűl
magát, s ez részint jobbnak és engedékenyebbnek magát Klárcsi
társaságában. Nélkülözhetetlen lévén a két lányka egymásnak, nap sem
tele el, hogy egymást ne látták volna. Most Máli balesete mélyen zúzá
meg a barátnét; ápolása végett elhagyá ez az atyai házat, s betegéhez
költözködék által.