egész világgal, s istenéveli, lelkéveli békéjét, első boldogságnak
tartotta az életben. Vallásossága némi buzgólkodással, áhitatos
ábrándozással volt párítva. Sejtései valának arról, hogy a csodák kora
nem múlt még el, s az égnek közvetlen munkálkodásai, nyilvánok most is a
világi eseményekben, és emberi sors változásaiban. Lelkének ezen irányát
nagybátyjától kapta, ki klastrom kapusa volt, és gyakori a háznál.
Képzeletünk, ha bár homályosan is, rendszerint szokott az emberekhez
valamit ragasztani körzeteikből, udvar fényéből az udvariakhoz,
hatalomból a nagy hivatalok szolgáihoz, és kegyességből az egyháziakhoz.
Így a nagybátya is, hírében állt a kegyességnek, annyival is inkább,
hogy szavaiban igen szerette a földi dolgokat az égiekkel viszonyba és
közvetlen érintkezésbe hozni. A klastrom képzelet-ragadó vad tájú
fekvése, rejtélyes magány, szerzeti áhítatoskodás, és agg legendák
olvasása, lángba kapák tüzes képzeletét, s minden tudománya csak
emésztetlen olvasásból állván, nem vala lelki ereje, megtisztúltan fogni
fel az eszméket. Homályban bolyonga a két élet között, és számos zavart
képei közt csak ezen egy vala tiszta neki, hogy lélek-nyugalom, első
kincs a földön. Mind ez, mind amazokból egy kettő, átszivárgott Ágnes
lelkébe is; mert nagybátyja tiszteletben és szeretetben állott nála, s
annak leendő örököse volt. Különösen, mint valószinűt fogadta el Ágnes
nagybátyjának azon hiedelmét, hogy születésünk napja, legfontosabbja
életünknek; mintegy csirában rejti az egész világi sorsunkat, hogy annak
minden körűlménye jelentő jóslat az értőre nézve, hogy az ég keze
nyilván mutatkozik születésünkkor, s csak vakságunk oka, ha nem látjuk
azt. Egy-e, úgymond a nagybátya, bár mikor vetéd magodat? mily
időszakaszban, mily hold-fertályban, mily helyen, mily időjárásban kelt
csirába magod? Nincs-e mindezeknek befolyásuk, és sok más látatlan apró
körűlményeknek elhatározó hatásuk reá? s ha avatva vagy a természet
titkaiba, nem jósolhatod-e bizonyossággal meg csirád felől: mi
tenyészést igérhetsz annak? Láttatlan szövődések munkálnak a
természetben, miket hatalmas kéz szövöget, s véges gyarló elme csak
sejteni tud. Bizonyos környezetek fogadják születésénél az embert,
melyek mind befolyást és hatást gyakorolnak a zsenge testre és lélekre
nézve. A nyájasan mosolygó nap vidám lélek-irányra deríti, a borongós
idő elnyomja azt; az évszakok és hónapok különféle légmérsékleteikkel,
égjelek, természeti tünemények, világi események – mind kisebb vagy
nagyobb mértékben befolynak a gyermeknek sorsába.
A nagybátyánál ezen eszme ritkán halada puszta jóslásnál föllebb,
győződve lévén a felől, hogy véges elme a természet és sorsunk titkos
rugóit el nem láthatja; de Ágnesnél egy kis babona is fért ez eszméhez,
s ő kiterjeszté a nagybátya eszméje alapját, az évenként előfordúló
születési napokra is. Gonddal, olykor aggodalommal lesé, családja ezen
ünnepletein a jeleket; s minthogy egy egész évnek hosszú folyama,
örömöt, bánatot, jót és rosszat, vegyesen nyujtogat, akként vala
rendszerint jóslásaival, miként az szokott lenni, ki álmainak hiszen,
mikből a teljesedteket kiemeli, és mellőzi azokat, mik be nem teltek,
csakhogy hiedelme ne csonkuljon. Egyébiránt kegyelő tisztelése azoknak,
kik és mik a valláshoz közelebb vagy messzebb tartoznak, öröm és vágyás
az egyháziak után, nyájas gyönyör, ha a lelkiekben magát rendben érzé, s
pontos áhítatosság – valának Ágnes tulajdonai, s ezekben nevelé Erzsike
leányát is. Kedvteléssel tette ő meg buzgóságait, örűlt az előforduló
szent szokásoknak és ünnepeknek. Ezekre vidáman tette előkészületeit,
tisztogatott házában és háza körűl. Mert külső belső tisztaságnak, így
tanítá vala őt nagybátyja, akként kell állni a halandónál, mintha
szállásra várná az égieket, s mit is tehetne egyebet érettök? Erzsike,
anyja leánya volt e részben. A világért sem mulasztá vala el a
lelkieket, ha Ágnes elnézte volna is a mulasztást, s a mely napon nem
vala elégedett áhitatosságával – mert egyébb súly mégnem nyomá ártatlan
lelkét – elégűletlen vala ő napjával és önmagával is.
Színjáték-óta mindinkább távozott a szerelem bizalmas angyala párunktól.
Minél fentebb dagasztá a hiuság Erzsike keblét, minél elégedettebb vala
ő önmagával, annál kevésbé vala az körűlményeivel és Pistával. Szűk lőn
egyszerre neki az atyai ház és sors, képzete és kívánati vágyva
lebegének mindkettő felett, unottak lőnek előtte durváknak tetsző eddigi
foglalkozása és társalgása. Rangosabb viseletet, állást, járást, szokást
és szavakat ölte most magára. Anyja békétlenűl csóválta fejét e
változásokra, s a mint leánya, eddig leeresztve viselt haját is, fésűre
kezdé feltűzni, kitört aggodalmaival. Édes leányom! így intette
Erzsikét, nincs ég áldása a kastélybai járásidon! A mely sorsot elhagysz
most, viszont el fog az hagyni téged, és a melybe vágysz, nem fog
felfogadni soha. Falu gúnyja leszesz édes gyermekem és sírja szülőidnek!
Erzsike engesztelé jó anyját; de haja fésűn marada feltűzve.
Pista kínja még sulyosabb lőn. A lányka azonfelül, hogy serkedő indulat
vonzá őt Kornél felé, és naponként hűté régi szerelmét, hasonlítgatni is
kezde most Kornél és Pista között, mint vélhetni, ez utóbbinak kárára. A
keresett csinosságú, a tetsző alakú, a mézes ajkú, világban és szépnem
körűl forgott városi uracska, és a durczás egyűgyü paraszt ifjú, kinek
tiszta szivében tiszta szerelme vala minden érdeme – hatalmas ellenetek
valának. A lányka csábult képzete mindinkább kifestegeté ezeket, s jó
Pista mindinkább sülyede szive előtt. A most különben is durczásabb,
borúsabb ifjú, parasztabbnak tetszék neki mint eddig; ízetlenebbek
valának előtte jó kedvében tréfái, és türhetlenebbek borongásiban
szemrehányásai. Naponként sűrűbbek lőnek köztök a zajos szóváltások,
daczos meghasonlások, s sziveikből száműzve vala a békés bizalom és
szerelem arany boldogsága!
A falu suttoga, mert az öreg juhász szerte dicsekvék, az udvar
szobaleányi locsogának, Erzsike pedig rangosan kezdé magát hordani; és
Pista sokat halla mindenfelé, s csakhamar sejté az ölyvöt galambja
felett. Egy csapással kivánt keresztűl esni mindenen, s komoly szót
intézett este a forrásnál Erzsikéhez. A lányka tagadott mindent, irígy
rágalomnak nevezte Pista híreit s enyelgve tört megnyugtatni kedvesét;
de ez borús maradt, s megkapva kezét Erzsikének, dombra vonta fel őt
magával a feszűlet alá. Erzsi! így szólt hozzá halk ünnepélylyel, isten
ege és szent képe alatt vagyunk itt; az itten tett fogadást nem kapják
el könnyű szelek; tedd jobbodat a feszűletre, s úgy mond tisztán, ha
mondhatod: szeretlek! Erzsike borzadt eleinte megtenni a fogadást; de
szíve még semmivel sem vétkelte őt, a történteket, mint ártatlan
játékot, vádtalanúl tüntette az neki elő, s most titkon föltette
magában: nem menni tovább; s így reá tette kezét a feszűletre s lassú
hangon mondta: szeretlek!
Úgy áldjon isten! kiáltá életre derűlve Pista, s karjai közé szorítá a
leánykát. Most menj haza, válassz bárányt a lakodalomra, új boron haza
viszlek. Faluba tért Pista vigan, haza merűlten Erzsike; mert ez utóbbi
nem volt egészen tisztában saját érzeményeivel. Szerette ő Pistáját; de
ily rögtön, már néhány hétre lekötni magát örökre vele, most midőn oly
kedves vonzalmak zsibongtak képzeletében, és szivében az udvar felé, nem
vala inyére. Szakítva legyenek-e egyszerre azon nyájasan fonódott
szálacskák? paraszt háztartásba temettessenek-e örökre oly ragyogón
fejledezett tehetségei? feledésnek adassék-e a szives úrfi, és tőlei
becsültetés? Paraszt menyecske legyen ő is, mint a többi, s nem több
mint paraszt menyecske, oly szerte magasztalt kecseivel? Tehát atyjának
nemessége, vagyona, olykori igérő szavai, csak eddig terjedének-e?
Ekként tünődék most Erzsike, ekként tünődék még gyakran, ha atyját
hallá; de anyja szavai Pistához hajták őt mindíg, s tett fogadásához.
Segíté ezen utóbbi hangulatát az is, hogy az udvar egy pár hétre
elutazék; segíté áhítatossága is, mert Erzsike anyjához szegődék most,
templomot jára vele naponként, mintegy erőt és segélyt nyerni
megszentelt fogadásának.
A hiúság legveszélyesebb, mert legmakacsabb kerítője az ártatlanságnak.
Nem kiirtva, csak elaltatva volt az Erzsikénél is. Megjött az uraság, s
Póli is új férjével, hogy atyját magához szállítsa, és rendelkezéseket
tegyen. Az öreg báró Regéczy tudta, hogy kedves faluját meg nem
mentheti, s abba mint sajátjába nem jövend többé. De ez szokott kedvét
nem csüggeszté; mulatozva kivána megválni attól és szeretett
jobbágyitól. Mi szükség, úgymond, az élet közbeeső felvonásait is úgy
akarni végezni, miként a végsőt vagyunk végezni kénytelenek? Sorsunk
többnyire csak úgy csüggeszt, ha magunk csüggedtünk előbb; vidám szíven
fúlánkja szakad!
Álló hétig űzte víg mulatozás egymást az udvarban, cseléd és jobbágy
vígadott jó ura körűl, s Kornél az utolsó napra ismét színdarabhoz
készűlt, a szabadban, a kert egyik kies osztályában szándékozván azt
eljátszatni.
Követ mene ismét Erzsikeért. Épen anyjával vala ez, s a követ azon
izenettel küldeték vissza, hogy a leányka beteg. Anyja adá az izenetet,
mert Erzsike nem vala képes adhatni azt. Egyszerre felriadának lelkében
vágyai, és képzetében azon jó órák, miktől a kegyetlen izenet
megfosztandja őt, a víg mulatozásnak azon nyájas alkalmai, miktől, hogy
anyját meg ne hazudtolja, egész héten elmaradni leend kénytelen. Bús
kilátása könnyet fakaszta szemeiből, szívesen óhajtá vala visszahíni az
elsietett udvari követet.
Másnap az öreg juhász komoran tekinte felváltva Erzsire és anyjára. Mi
bajod leány? kiálta amannak, beteg vagy? Erzsike tagadá. Mit komáztok
hát? mondá az öreg, az ifjú nagysás asszony megszólított az udvarban, s
kérdé hogy mi bajod? mert rosszúl voltál midőn érted küldözött. Szemet
meresztettem s mondtam: semmi bajod! csak anyád fejében motoz a
betegség. Megigértelek, öltözzél, lódulj! de becsületet tégy, a mint
illik! – Az anyja kifogásokat mere férje előtt. – Ej mit? dörge ez, vagy
látjuk jó öreg urunkat valaha, vagy soha sem, s ilyesmit sem tennénk meg
utoljára kedveért? Mi szükség tokban tartogatni a leányt? nem rágják el
fülét az urak is! – Erzsike öltözött, titkon örvendve, hogy
parancsoltatott az, mit szíve óhajtott, s felelet terhe nélkül tölt be
titkos kivánata.
Kornél, egy felvonásu kurta darabot választott ki, hogy tanulások ne
terheljék a játszókat, s gátolják rendét a mulatozásnak. Pótlékul a báró
kép-gyűjteményéből szemelt ki darabokat, hogy azokat néma ábrázolatokban
adhassa elő. Kálmán nem igen vala barátja ezeknek, s kihagyatá magát
adattatásaikból. Annál nagyobb hévvel fogá azokat Kornél, fortélyosan
használva az előforduló különbféle helyzeteket arra, hogy a szép paraszt
leánykát közelébb vonhassa gerjedelme körébe. Együtt adák a főbb
szerepeket, miknek gyakori biztosságaik, midőn tag tagot, lehellet
lehelletet ért, mind megannyi sikos kisértetek valának Erzsikére nézve,
s elárulák Kornélhoz pártoló szívét. A próbák naponként ismételtetének,
s naponként inkább feledé Erzsike anyját és Pistának adott fogadását.
Homályos mámor fogá el szíve érzelmeit, egyfelől hiúság s az úrfi iránti
égő indúlat, kapák képzeletét lángba, másfelől bizakodás önerejéhez, de
még inkább ismeretlenség az ártatlansága felett lebegő veszélylyel,
tarták aggtalan ámulatban eszméletét.
Mulatságra és tánczra vala a falunak vénje és fiatalja, az úri kastélyba
felszólítva. Vénje nehéz szívvel és aggódva jelent meg, mint utolsóra jó
ura körűl, a fiatalság feledve víg jelenben jövendőt, víg kedvvel
szökdelt elő. Sarkantyú pengett, kancsó forgott, leány pergett – egyedűl
Pista sarkantyúja nem pengett, egyedűl Erzsike nem pergett! Pista az
ifjak mellett állt boszúsan, Erzsike az urasággal szorongó kétkedésben:
maga feleihez vegyűljön-e? vagy amazzal néző maradjon? Kálmán, Kornél,
Szögváry s több uracskák, közel hozzá üzték tréfáikat, s ritkán maradt
előttök nevetség nélkül valamely ügyetlen mozdúlat, vagy idomtalan
szökdelés, mely a falusi parasztság tánczában oly igen természetes vala.
Erzsikét büszke szégyen is tartóztatá, ily gáncsoknak tenni ki magát. Ez
vala az ok, hogy keresett szín alatt kosarat ada Pistájának, a mint ez
sok tünődés után arra birá magát, hogy tánczra felkérje kedvesét.
Hátravonúlt Pista, s nem sokára eltűnt az udvarból. Erzsike szíve
keményen dobogott, de Kornél nyájas szavakat sugdosa körűlte, javallá
ízlését, hogy oly buta tolongásban magát lökdöstetni nem vágyik, s a
lyánka szív-dobogása elnémúla. A többi paraszt ifjú, Pista
szerencsétlensége után, úgy sem meré felkérni többé a félkisasszonyt.
Az utolsó próba tartatott. Pista nem maradhatott tovább. Egész héten nem
volt Erzsike háza felé; csak otthon ablaka karikáin keresztül leste a
lányka udvarbai menéseit, s mindenkor bevonúltabb szívvel fordúlt el
attól. Táncz-óta dúló gondolatok és föltétek költöttek lelkében; s nem
tűrhetvén tovább kínjait, subát öltött s bevágott kalappal kerűlt az
udvar kertje háta mögé, hol a palánk nyilásain át leste lányának
tevéseit.
Kornél felügyelése alatt, épen az elő-színnel bajlódott a cselédség.
Deszka-állások rakattak, s ezekre félkörben narancs-, czitrom-,
gránát-fák, és oleanderek tétettek fel az üvegházból. Mindenki segített,
foglalatos volt Erzsike is, galyjat kötözött öszve, hol ritkább vala az
árny, s tisztogatott az úrfiak víg enyelgéseik között. Új hozatalért
ment a cselédség, egyedűl Kornél maradt a színnél és Erzsike, ki egy
fácska száraz harasztjának letisztogatásával foglalkozék. Kornél nem
sejtve tanúszemet, a lányka mögé simúla s gyönge öleléssel szép hó
nyakára csókot nyoma. Tűré Erzsike a merést, de nem viszonzá azt, s
Kornél újra arcza után hajlott, a mint őt hátul izmos kezek ragadák meg
s eltaszíták a lánytól.
Úrfi, rengettét! ez az én jegyesem! így dörgött hozzá Pista villogó
szemekkel, és csukott öklei borúsan fenyegetőztek felé. Hátrariadt
Kornél e véletlen előtűnésre, s hol az ifjúra, hol a halvány reszkető
lánykára tekintett. – Ez az én jegyesem! ismétlé Pista, s karon fogá a
lányt. Ez magához ocsúdék, mert Kornél arczán gúnyos mosolyt sejte, s a
cseléd is közelíte. – Még korán sem vagyunk oly messze! mondá Erzsike
élesen, s Pista kezéről lerántá magát. Pista némán meredt szemével a
leányra, megfordúlt, s eltűnt előle.
S ez a gulya után való, jegyesed? kérdé Kornél; sajnállak lányka, hogy
így veszted el magadat; te többre születtél! Erzsike mentést dadogott,
szüléire vetett, s az egybekelést bizonytalan háttérbe taszította.
Kálmán jött a cselédekkel, rendezve volt minden, s Erzsike szorongó
szívvel ment haza, elsietve és szemet elfordítva Pista ablakánál.
Még szorongóbb szívvel játszá másnap szerepét az előadásnál, a nézők
közt vélvén Pistát, kinek zajlását rettegni kezdé. De Pista nem vala
jelen; nyugtalan kínokban sinylé át otthon a játék alatti hosszú órákat,
s csak szüléitől hallá a gyászos híreket; híreket, mik fenékből
felforgaták lelkét.
Tóth Erzsi, annyi mint úrnő! mondá a gazdáné; teli az udvar és falu
vele. Más után tekints édes fiam.
Pista szája nevetésre vonaglott, és kiomlott az ajtón.
[Illustration: – Ez az én jegyesem! – ismétlé Pista…]
Még e történet korában, minden szerelmes szövetkezés czéljaúl, csak
tisztességes házasságot remélt a falu becsületes népe; azt remélt Kornél
és Erzsike közt is. Pista sem tudott mást gondolni, csak az nem fért
szívébe és fejébe, miként feledheté a lányka régi szerelmét, hűségét oly
hamar? miként tett fogadását a feszűlet alatt?
Élet vagy halál! így kiálta fel egyszerre; berohana szüléihez, ezektől
nagybátyjához, ki kérőnek vala kijelelve, s másnap szokott szertartással
kéreté meg magának Erzsit.
A lányka szerette Pistát, lelke mélyében ő ült; de képzete már idő-óta a
Kornél körűlményeivel, nyájas simaságával és míveltségével festegette
őt. Kornélnak nem annyira személye, mint rangja és míveltsége volt
előtte kedvelt, szívét Pista birta. Azonban a kertbeni utóbbi
kirohanása, homályos idegenkedést szült iránta keblében, mi után új
kedvetlen oldalát ismerteté meg ebben vele, s némi okai támadtak
remeghetni a jövendőtől. Szüntelen hangzottak füleibe Kornélnak szavai,
hogy vesztve van, hogy többre született.
Atyja még mélyebben rántá be őt az örvénybe, mint saját szive is. Őt,
leánya tekintetéből több kegyes szavakra méltatá most az uraság; így
alkalmat nyere annak szájából hallani leánya dicséreteit, de
egyszersmind Pólinak azon megjegyzését is Pistáról, hogy egy idő óta
igen eldurvúlt, és Kornél azon sajnálkozását, melyet már Erzsike előtt
tett vala. Ezekhez járúlának az udvar és falu suttogásai, saját szíve
nagyravágyásai, követelt nemessége, lánya tulajdoniróli magas képzete, s
mindezekből azt voná ki magának, hogy a Kornél és Erzsike közti házasság
nem fogna lenni lehetetlen. Gondolatlan szókat ejte otthon, s bár az
anya főt rázva azokra, sátán sugallatinak nevezgette is azokat és vétkes
felfuvalkodásnak: lobbanó olaj valának azok még is, rangkóros hiúságára
nézve Erzsikének.
Azonban mindezeken is diadalmas lőn, ennek Pistáhozi meggyökerezett
szerelme, és vallásossága, mely szent fogadását lelkiismeretesen őrzé
keblében. Övé vagyok, mondá magában, isten előtt vagyok övé; de azért
martalékaul nem kötöm le magamat. Érdemeljen meg, mi előtt sajátja
lennék, nyájassággal, kedv-előzéssel, miként Kornél úrfi s az uraság bán
velem; tanúljon előbb engedő, simúló lenni, s ne kivánjon minden
akaratot, durva paraszt férjként magához rántani; nyújtsa így idő alatt
előbb kezességét nekem, hogy becsűlt nője, nem pedig heves forranásinak
rabnője leendek – s kezem övé, és senkié másé a világon.
Így gondolkozék szerelmében Erzsike, vagy tán hiúságában így ámítá
magát; mert bár gyöngédebb érzelmű vala is, semmint hűtlen akart volna
lenni; de vágyai közt homályosan leskődék még szive fenekén egy, mely
idő-nyerést óhajta; és az az emberi szívben rendszerint mételyre mutat,
ha a jóban gyors elhatározás helyett, időnek és történetnek kétes
hullámain rengeni vágyik.
Pista kérője nem vive ugyan rendes fonású kosarat haza; de a Tóth-háztól
adott válasz, a Szőke-háznál nem véteték egyébnek. Az öreg juhász
ifjalta még leányát, Erzsike időt és föltételeket kivánt, s Szőkéék a
rang-kórságot átkozták. Pista pedig elmarjúlt lelkében, bizonyos jelét
látni vélvén lánya hívtelenségének. Lángolva fájdalmában bolyongott szét
a határban, látta a dombról udvarfelé sietni Erzsikét s viharként dúlt
keblében e látás. Estére borúlva, szerelme tanyáján a forráshoz simúlt,
kiszólíttatta anyjával, kit a ház-ajtóban talált, Erzsikét, s elöntötte
a leányt kitörő szemrehányásival. Ez egy pár órával előbb vőn nyájas
búcsut Kornél úrfitól, s annál szigorúbb ellenetben álla most lelke
előtt, a szerencsétlen ifjúnak durva zajoskodása. Még élénkebb lőn
szívében azon föltétele, hogy az ifjat megtörje előbb, mielőtt magát
birtokába adja. Méltóságos és némi sértett büszkeséggel telt állást vőn
tehát magának, s egyenesen kitárá Pistának, hogy szívét, kezét
elraboltatni nem engedi; mindkettőhöz csak nyájas figyelem és sima
tisztelet fog vezethetni. Kegytelenűl fordúlt meg e szavakra s betűnt a
ház ajtaján.
Pista helybe meredve maradt egykorig. Világos lett lelke előtt
elhatározott boldogtalansága. Erzsikét nem látá így soha. Kisasszony
beszélt belőle velem, gondolta magában, és fogat csikart. E mellett a
lányka fülében arany-függőt sejte meg, mint vélé, Kornél úrfi ajándékát;
mit azonban Póli dugott volt búcsuzáskor, kegye emlékeűl oda.
A szenvedő szív, mely közel vala mennyéhez egykor, nem szokhatik
mindaddig vesztéséhez, míg minden remény-szálacskát szakadva nem lát
maga előtt. Pista megkisérté még egyszer szerencséjét, s megfárasztá még
egyszer kérőjét. Ugyan azon vala a válasz; noha Erzsike szavai
lágyabbak, biztatóbbak; de miket mint keveset jelentő szólásformákat, s
megszokott enyhítő szereit a kosárnak, felede a kérő híven megadni a
kéretőnek. Pistának lelke elbúsult, de kínja benn emésztett csak,
panaszt nem hallott szájában, könnyet nem látott szemében senki,
szótlanúl járt-kelt, végezte dolgát, s magok a szülék sem sejték a
vulcánt, mely belül lángolt. Pista nem átkozta Erzsikét, sőt szíve
gyakran hajladozott menteni őt; de forrott indúlatja, boszúja Kornél, s
általában úrfiak ellen. Egy pár hétre, mely alatt Pista nem látta
Erzsikét, nagybátyja a kérő hírül hozá, hogy az öreg juhász
jegy-váltásra viszi be leányát Pestre. Pista ekkor tett le végképen
minden reményéről, s habár Kornél iránt nem is birt enyhűlni, enyhűlt a
lányka iránt, kit rang és bőség könnyen leszédíthettek egy szegény
subásnak szerelméről.
Bizonyos akart lenni még is: igazat tartott-e a hír? s megkémlelte a
juhász-házat. Les-bokra mellől látta, miként ül fel szekerére a juhász,
s mellé kissé megsápadt leánya. Ég és föld szakadt Pistának szívére, a
mint a kocsi elzörrent. Dúlva, vesztve volt neki e pillanat óta minden,
rém-árnykényt járt a faluban, irígylett minden öreget, ki nem soká
viendi már a hosszú életet, irígylett minden halottat, ki nem kénytelen
szenvedni többé! Ily bánatában, nem vala ereje bevárhatni visszatértét
az úrfi menyasszonyának, fogá fegyverét, s szeme után útnak erede.
Szüléinek nem vala ez szokatlan; mert fiok az uraság vadászával, vagy
csőszeivel gyakran vadászott; de Pista nem tért estvére haza, nem
következő napokon is! Pista nem tűrhető bújában a katonaság közé
sietett, ellenség és halál eleibe.
Gyulának nyugtalan vala éje, s szemére álom nem ereszkedék. Kornéltól,
eddig is titkos valami tolá el őt mindíg, de érzete iránt bizalmatlan
vala; mert úgymond, hajlunk azokban, kik bennünket világi ügyességgel
meghaladnak, hiányokat találni, hogy mintegy kiegyenlíthessük
önmagunkkal őket. Most Pista szavai után, kénytelen vala tudni, hogy
Cili kedves növendéke körűl veszély forog; aggódva hánytatá elméjében
Kornél figyelmét a lányka iránt, s félté tőle annak nyugalmát,
boldogságát. Eltökélé magában, hogy figyelmeztesse őt a veszély iránt, s
reggelre kelve el is küldé Vincze a maga legényét, Gyula levélkéjével
Várfokra, melyben ez általánosan, nem érdekelve Pista történetét, inti
növendékét, hogy Kornéltól, szíve érzelmeivel ovakodjék. A legénynek
parancs adaték, hogy a levélkét titkon egyedűl Cilinek nyújtsa által.
Gyula előbb Uzay dolgait hozá rendbe, mi végett Vincze is elkiséré őt,
még távol esvén Klárcsi egybekelésének határ-ideje. Gyula reménysége
felett boldogúlt a közbirtokosokkal. Zajoskodáshoz voltak elkészűlve
eleinte mindnyájan, minthogy előttök heves ügyvédek vezérkedtek; de
Gyula halkkal és simán lépett fel köztök, s hasztalan jogvitatások és
törvény-dörögtetések helyett, békesen tört egyesítni a kölcsönös
érdekeket. Engedett, hogy követelhessen, s így apró szivességekért
fontos nyeréseket cserélt küldője számára. Itt közelebbről volt alkalma
meggyőzni Vinczéjét a felől: miként minden emberi szív rejtekének van
nyitó kúlcsa.
Harsagon Vincze a fogadóba akart beszállni. Nem barátom, mondá Gyula, a
mely fát levágni akarunk, tövéhez kell annak állnunk, s a generálhoz
hajtata be.
*
A generál egy volt azon kevés férfiak közől, kiknek minden
tapasztalásaik és tudásaik kifolyók és tettbe menők.
«Használni ismereteinket, magunk s embertársaink javára» ez vala
jelszava, s azokat, kik csak azért tanúltak, hogy tudjanak, régi
fegyvertáraknak nevezgeté, melyekben a puskák, kardok, szerszámmal,
plengével bírnak ugyan, de sem lövésre, sem vágásra nem használtatnak, s
csak rozsda emésztéseinek hagyattak. Nagy tudományú ugyan nem vala ő, de
nyílt fő. Elméjének legfőbb ereje abban álla, hogy a hallottat,
látottat, olvasottat, könnyen feltudá fogni, és fontolgatásával
sajátjává emészteni és alakítni. Előitéletektől ment lelke, kész volt
elfogadni minden jót és hasznost, melyet az élet bár mi ágában is
tapasztalt; munkássága pedig és szép jövedelme többnyire azonnal létre
segélték azt. A külföld hasznos intézeteire, szokásira, találmányaira
nézve, józanúl kibírta számolni: mi sikerűlhet hazánkban, éghajlatához,
népéhez, s ennek míveltsége fokához képest? Czéljainak és terveinek
kivitelében, gyors, fontoló, kitartó és óvatos vala. Ezen tulajdonok,
nemes becsület-vágygyal párítva okozák, hogy Rónapatakynál a maga
korában, a fejedelemnek nem vala használhatóbb generálja. Szép csatákat
nyere nehányszor számára, és katonai megbizásokban sikeres hasznokat.
Ennélfogva tisztelt vala ő udvarnál és seregnél, s a király, számos
érdemeit egy kis uradalommal jutalmazá meg, mely a Kamara alatt ugyan
nem sokat hajta be, de új birtokosának szorgalma után évenkint
jövedelmezőbb lőn. Egy golyó megzúzá vala a generál balczombját, a mint
a csatamezőt czirkálá, ez őt nyugalomra készteté; melyet nyert jószágán
leányának éle, s a közjónak és jobbágyainak szentele.