Engedd meg édes Vinczém, így szóla ez hozzá, hogy némi világot süthessek
bánatodra. Létezhetik-e emberben gyarlóbb önzés, mint azt kivánnunk,
hogy egy jó teremtés, mivel velünk nem lehet boldog, mással se lehessen
az? A képzelet világa szegényebb, mintsem hogy a gazdag és mindennapi
éldelettel kínálkozó valóért, illő pótlékot birjon nyújtani. Szokj
vigasztalódni édesem azon gondolattal, hogy Klárcsidat, ha teljes boldog
nem leend is, békés kikötő védendi további vészek ellen. A generál, kora
után hűlt érzéseivel, bizonyosan kimélő leend, és józan: láng helyett,
egyedűl barátságot kivánni nejétől; s ez egy derék, s érdem-aratott
férfiú boldogításában, bizonyos erőt nyerend magában arra, hogy saját
szíve kivánatait levívhassa. Hidd el kedves barátom, egyik neme a nemes
szív boldogságának: boldogoknak tudni a rokonlelküeket.
Vinczének hajlékony lelkét meghaták ezen szavak, és nemesb irányra
hangozák azt. Klárcsihozi szerelme egyszerre égi fény-körzettel állt
előtte; leszórt magáról minden földi salakot, s tisztúlt árnyként
lebegett a gyarló élet felett. Legyen ő boldog, a szelid teremtés, övé
öröm és kéj, enyém szenvedés és nehéz bú! ezt gondolta magában Vincze, s
büszkén emelkedett e gondolatra keble, képesnek érezvén magát, Klárcsi
boldogságaért minden áldozatra. Egyedűl az epeszté még, hogy lánya is
bizonyosan szenved ő érette, hogy feléje hasztalan reményben eped, hogy
tán hűtlenség gyanújától remeg, s gyöngéd szíve nem fogja önküzdését
megbirhatni. Látnom kell őt még egyszer utóljára! ezt határozá végre
magában; végbúcsut mondandok neki, tudtára adandom, hogy ha ő boldog
leend, nem leszek hű emlékezetével magam is boldogtalan; hogy én
eltökélett és nyugodt vagyok sorsomnak vas vesszeje alatt, csak őt is
nyugodtnak tudjam a magáé alatt!
Vincze mit sem szólt föltételéről Káraynak, tartván annak
ellenkezésétől. Ki birná megtagadni ez egy vég öröm-sugárt a szenvedő
szívtől, mely ezentúl mindenét odaadja? ezt vélé magában, s másnap
egyenesen Harsag felé hajtata. Ezen utjában akada ő éji szálláson
Gyulájával össze.
Édes Vinczém, így szóla Gyula, a mint barátja a maga történetét
befejezé, két felek közé, kiket álszemérem vagy körűlmények kötnek,
gyakorta sikeresen lép egy harmadik idegen. Engedd meg, hogy kövesselek
Harsagra. Emberi bajoknak gazdag forrása e kettő, hogy átallunk néha
kinyilni azok előtt, kik segíthetnének, és hogy kishitűleg, és korán
megadjuk magunkat körűlményeinknek. Az érdemes generál tán nem is sejti
szövetségteket, különben hiszem, nem lenne kegyetlen azt elszakítni
akarni.
Vincze főt rázott e szavakra. Felejted barátom, hogy Gyomay sértettnek
érzi szüléim által magát, s nála még inkább fenakad sorsom, mint a
generálnál.
Minden emberi szívnek, édes Vinczém, felele Gyula, meg van a maga
kúlcsa, melylyel az kinyilik; s ha valamelyike zárva marad előttünk,
egyedül annak jele, hogy nem találók meg kúlcsát. Engedj, késő nem leend
vesztened soha.
Vincze elfogadá a baráti ajánlkozást, bár reményleni nem mere, nehogy
újra veszteni legyen kénytelen.
*
Gyula is értesíté barátját elválások-ótai eseményeiről és mostani
körűlményeiről. Azonban beszédét, az ivószoba lármája miatt, gyakran
félbeszakítni vala kénytelen. Most egyszerre nagy zaj támada abban, s
ifjaink kitekintének a csapláros szobája ajtaján. Egy fiatal subás,
asztal-végen üle palaczk bora mellett, s bojtos komondorát palaczkja
mellé tevé fel az asztalra. A vendégek orrolák, mint nevezék, ezen
illetlenséget. Eb asztal alá való! kiáltának; de az ifjú hideg vérrel
ivá borát, s közben megsimogatá kutyáját. Ügyeletlenűl tekinte szét a
forradozó társaságon, s az elszánt alakúval nem mere abból közelről
kikötni egy is. Mert fegyvere maga mellé támasztva állott, és sugdosás
lett a vendégek között, hogy az ifjú egyike azon rablóknak, kik egy idő
óta kártékonykodnak a vidékben. A mint otthonról kiindúltam, így szólt
az ifjú, s hangjában fojtott hév reszketett, utánam simúlt a kutyám.
Boszúba hozott, mert vissza kelle térnem vele, ólba zárnom, hogy
szabadúlhassak tőle. Mentemben visszatekintettem: ha látni-e még falumat
s az ebet újra sarkamban leltem. Haragba jöttem, mert mostani utamra őt
nem vihettem, miként máskor szoktam; de szerencsémre szomszédom jött
szemben velem, s neki adtam az ebet által. Már jól elhaladtam hazulról,
a mint kutyám újra elböffentette mögöttem magát. Tűzbe jöttem ennyi
bajlódásra, lekaptam lőcsőmet, s czélba vettem a kutyát, de tüzemben
fölötte lőttem el; csupán egy srét kapta meg egyik füle hegyét.
Sikoltott, de futás helyett hozzám simúlt az istenadta, s nyájas
engeszteléssel nyalogatta kezemet. Eltűnt egyszerre minden mérgem, velem
jössz! ezt kiáltottam, te ritka hűség! Kinek nője vagy kedvese otthon,
tudom falatot vet jó bodrimnak! – Hidegen kaczagott, s megsimogatta
ebét.
A csapláros fiatal neje bejött étellel vendégei közé, s kimentével
mindenki egy szájjal dicsérte a csinos és fürge menyecskét. A subás ifjú
kaczagott magasztalásaikra, hogy minden szem reá meredt. Nem vettétek
észre, így szóla, mily örömest suhangat be az ifjú uracskákhoz már is,
im ide az oldalszobába? s az ajtóban, mi előtt be menne, mindenkor talál
kendőjén, kötőjén igazítni valót? Higyjétek el atyafiak, az úrias habos
posztó, az átkozott habos posztó, veszélyes a paraszt fejérnépnek! Az én
bodrim, mindíg morog a posztós urakra; de ha szegény subás jő: szép
nyugton pihen: mindíg is becsűltem érte. Újra megsimogatta kutyáját.
Gyula figyelmes lőn az ifjúra, sejté, hogy ennek szavaiban különös borús
élesség fekszik, mely szívből látszik felbuzogni. Közelebb lépe hozzá, s
félenyelgve megszólítá: kend, úgy látszik, maga sem tűrheti, miként ebe,
a habos posztót? – Az ifjú feltekinte s végig méré szemeivel Gyulát. Nem
tűrhetem, felele, s bort tölte magának. Gyula ütközve vala, látván az
ifjú arczának vonzó vonásait, úgy tetszék neki, mintha előtte ismerősök
volnának azok, de reájok eszmélni nem bira. Megszólítá őt ismét s kérdé:
nem látták-e valahol egymást? Az ifjú reá függeszté tekintetét s
önhomlokát dörzsölé, mint ki emlékezetét erőlteti. Nekem is úgy tetszik,
mondá, mintha láttam volna az urat. – Igen! az öreg bárónk neve napján a
sírbolt előtt – igen! kőhordtát – hevesen pattana fel ültéből. De hiszen
hibázom – ön nem közőlök való. Lecsendesedék s helyére üle ismét, megivá
töltött borát s e dalt éneklé:
Szegény subás! egy szeretőt
Ne tarts, intlek, hanem kettőt!
Tartsd a nyalkábbat úrfinak;
Komaságba majd meghínak.
Bóbás kalap jő fejére,
Páva gyanánt lép előre;
Ha rá ér, majd rád is tekint,
De az úrra másként kacsint!
Ne süss le nap oly derűlten,
Gaz s hűtlen jár itt elhitten!
Megérem még, hogy borúba
Merűlsz te is, mint én búba!
Meg, hogy a ború méhéből
A menny nyila szív-rablót öl!
S lány is megbánja későre,
Hogy haját tűzte fésűre!
Köny gördűle le arczán, a mint dalát végzé. Hej azóta uram, sokat
fordúlt a világ! így szóla Gyulához, s tán épen akkor kezde az fordúlni.
Most nyílt meg szemök ifjainknak, reá ismertek a subásban Pistára, a
gazda fiára, a szép Erzsike jegyesére, kit megvonúlt sáppadt arczáról
hirtelen föl nem ismerhetének. Magokhoz csalák be őt a csárdás
szobájába, s Vincze önmagáról tudván, miként enyhűl a kiöntött bánat,
reá birá az ifjat, hogy előadja történetét.
*
Szőke Pista és Tóth Erzsike, boldog egy pár voltak, nyugalmas
szerelmökben; mely miként felhőtlen ég, tiszta vala. Könnyen feküdt
mindegyike, könnyen kelt, s egyik örömtől a másikig számolta boldog
napjait. Miként könnyű csolnak sima víz tükrén, akként lejtett életök.
Bírták vagyonos szüléik javallatát, bírták egymás szívét, s meg is
érdemlették egymást és a szerencsét. Mert Erzsike szép és ártatlan volt,
mint egy angyal gondolatja, Pista pedig deli, jó erkölcsű, bátor és
dolgos; s mindkettejök tisztesebb magaviseletén, meglátszottak a
gondosabb nevelés nyomai. Egész falu úgy tekinté őket, mint egymásnak
szánt párt, s az egybekelést immár csak a lánykának gyönge kora
késlelteté.
Az uraság juh-akla felett – mert Erzsike atyja ismét a báró keze alá
tért vissza – egy sziklás domb aljában és két agg tölgy árnyékában, hűs
forrás csergedezett. A dombtetőn egy feszűlet állott, ritkás lombok
alatt. Itt, vagy amott jött össze a szerelmes pár, miként kedvök tartá,
vagy az idő, és nap heve engedé. Pista három-lyukú furuglyáján játszotta
a falu dalait, Erzsike pedig könnyű hangjával kisérte azokat, míg ápolás
alá vett beteg vagy kiválasztott egy két báránykája körűlte legelt, vagy
ölébe hajtva fejét, nyugodott. Világa valának egymásnak, s a szép
szerelmök boldog nyugalmához nem férkezék semmi gond és viszály
aggodalma.
Másként lőn ez a báró név-ünnepe óta! Erzsike kisasszonyos
felöltöztetése, s a reá özönlött magasztalások, kifejték a lányka
szívében szunnyadt hiúságnak csiráit. Még ugyan egészen Pistájáé vala,
szerelme hozzá forró és szíves; de képzelete már csapongni kezde,
térmező nyílék fel ennek, s már lengének, bár minden métely nélkül,
körűlte a hiúság bűvös képei; melyek azonban a szerelem való örömeiben,
s a jelennek szép boldogságában naponként halványodának.
Az öreg báró, nyomattatván adósitól, Kálmán fiának engedte által a
gazdaságot, melyben eddig is inkábbára csak pénzszedői szerepet vitt, s
ezt sem a legpontosabban. Erzsike atyjának be kelle az ifjú úrhoz mennie
Pestre, hogy a nyáj és épületek állapotjáról értekezzék, s a nyíretésnek
napot kérjen. Voltak saját dolgai is a városban, s Erzsikének legtöbb és
legnagyobb; mert ruhák valának igérve atyjától neki, s a batus zsidóság
oly igen avúlt divatu szöveteket árult! Bement hát atyjával ő is, tele
öröm-reményekkel látás és vásárlás iránt.
Megszállások után, első gondjok vala felkeresni a bárót, s megindulának.
Egy fő utczáról dob s csengő hanga közelgett feléjök; egy katonai ezred
rukkolt be a maga bandájával. Ritka jelenet vala ez a falusiaknak,
sietének a kedves zaj felé, s csakhamar maga közé nyelé őket a tolongó
népség. Erzsike, dobogó vágyásában látni mindent, s az új tárgyak
feletti merűlésében, felede ügyelni atyjára, s mikorra reá eszméle,
elsodorva látá magát tőle. Nyugtalankodva keresé őt mindenfelé, s ugyan
ezt tevé atyja is. Több utczák hasíták a főt, a katonaság betére ezeknek
egyikébe, s az atya vele sodortnak vélvén leányát, utána erede,
mindinkább növekedő aggodalommal futva tekintve mindenfelé.
Erzsike az alatt a fő utczán maradt, bizván, hogy atyja azon
legkönnyebben fog reá akadhatni. A sok kirakott csillogó árú, drága
szövet, mikben gondolatjában kénye szerint válogatott, csakhamar
elvonták a lányka figyelmét nyugtalanságától; nézeglett jobbra balra, s
néhány boltba kiváncsin be-be tekintgetett, remegve azonban mindíg,
miként fiatal őz-fiú, nehogy beszólíttassék, mert zsebében egy fillérke
sem vala. Számos fiatal uracskák szeme állott meg a szép paraszt
leánykán, s visszafordúlt reá az elmenőké; Erzsike ügyeletlen volt
azokra, mert sok látni- és válogatni valója vala.
Egy csinos ifjú úr jött ki a boltból, s megszólította a tekintgetőt.
Hová való szép húgom? kérdé ez őt nyájasan, s a kérdés magához
eszmélteté. – Kisrétre felele Erzsike.
Úgy-e? Báró Regéczy jószágába?
Megörűlt a lányka, hogy az idegen földön, faluja és ura ismertetett. Ez
helyre fog igazítni, gondolá magában, s az úrfi oly szives, oly nyájas
arczúnak tetszék neki, hogy ezt biztosan is várhatá tőle. Előadá röviden
eltévedtét, s esdekle elutasíttatásaért.
Szívesen rózsám, felele az ifjú, én úgy is ügyvéde vagyok a bárónak.
Szállásom harmadik ház ide, jöjjön, elvezettetem a báróhoz, kinél atyját
bizonyosan felfogja találni.
Küldött angyal volt ez Erzsikének. Ment vele, s Türey Kornél – mert ez
vala az ifjú – felvezette őt a maga szobájába. Itt Erzsike nem tudá: a
szép és alkalmas bútorokat csodálja-e, vagy a nyájas gazdát dicsérje, ki
mindent oly kész szivességgel mutogata meg, ki a botorka falusi leány
iránt oly béketürő, oly leereszkedő vala? Több ízben emlékezék ugyan,
hogy már ideje volna a báróhoz küldetnie, félvén, nehogy alkalmatlan
legyen, s drága idejét lopja meg a kegyes ifjú úrnak; de ez oly szíves
marasztó vala, oly ki nem fogyható szép szavakból, miket Erzsike oly
örömest halla, és Erzsike oly szivesen marada, a szép szobában, a szép
úrfinál, kéjes pamlagon ülve, hogy az indúlás mindíg tovább-tovább
halada, s fogott volna haladni, ha magokat a fiscálisnál látogató urak
nem jelentik. Kornél, megigérvén a lánykának, hogy Kálmán báróval rövid
időn kimenend Kisrétre, s őt is meglátogatandja, elvezetteté Erzsikét a
báró szállására, hol atyját, az ő felkerestetése módjai felett kínosan
tűnődve találá.
Erzsike csak annyit ada történetéből atyjának elő, mennyit előadni jónak
láta. Egy fiatal lányka, mindíg tart fenn csirázó szövetkezéséből, kis
begyében valamit, s ilyenkor egészen nem hagyja átláttatni magát soha.
Most még több ingere vala, szép ruha-szövetek vásárlására birhatni
atyját; mert hiszen az úrfi megigéré látogatását. Úgy szintén némely
kopottas vagy viselt bútorral sem vala Erzsike elégűlt otthon, s az
öregnek egyúttal erszényt kelle nyitnia ezekre is; mert a csinos
szobához szokott nyájas ifjú urat, nem lehete különben illően elfogadni.
Az öreg juhász, kinek agyában, egy ládájában heverő agg kutya-bőr,
különben is örökké azzal motozott, hogy ő hajdan nemes fajból eredett,
csak az idő viszontagságai foszták meg ezen kiváltságától, nem látott
túlságot leánya kivánataiban, s teljesen hitte, hogy házát több illeti
meg, mint faluja többi paraszt házait. Innen, módja is lévén benne,
szives volt elősegélni leánya hiúságát, alkalmat remélvén egyszersmind,
új bútorai után, agg nemes-levelére is hozhatni néha falubeliei közt a
beszélgetést és figyelmet.
Pista még mi változást sem sejtett leányában, kivévén, hogy ez az ő
ruházatján gyakrabban lelt most kifogást, tisztának, csinosnak kivánta
ifját mindíg, és nyájas kelletőnek; miket ez igen természeteseknek
talált, s miként lehetett, teljesített is. Azt, hogy új bútorok
érkeznek, hogy Erzsike köntöseit az udvarbeli szobaleány paraszt-izlés
felett készíti, oly dolgoknak tekinté, mik neki valának nyereség és
tisztesség; mert ezek szép jegyesét, még egyszer oly széppé tevék, s
tekintélyt adának ipája házának.
Kornél el volt bájolva Erzsike által. Nincs ledér csapongó indúlatnak
ösztönzőbb ingere, mint vele ellenetben álló ártatlan tiszta kedély, és
szeplőtlen épségnek bájai. A lánykának ritka szépsége, arczán és tagjain
az ifjúságnak kelleme, melyet természetnek ártatlansága leplezett,
Kornélnak mint értőnek, ritka bájos jelenetek valának, s szíve
gerjedelmeinek csakhamar hő vágy-tárgyai levének. Már előbb rokon
kedvtelések némileg barátságba hozák őt Kálmán báróval; most mint ház
fiscálisa, kinek mindíg akada dolga künn, örömmel ajánlkozék ki vele
nyiretésre.
A mi két városi uracskánk, miként efféle esetekben lenni szokott,
gondosan titkolá egymás előtt külön saját kinézteit.
Remélem barátom, mondá útközben a báró, a szép paraszt leányka iránti
czélzásaid, nem fognak gázolni annak szerencséjén?
Kornél hajlott neheztelni a kérdést. Szeretés és szerettetés, úgymond,
oly szükséges játéka a szívnek, miként testnek a mozgás, s oly nyájas,
és boldogító önmagában, hogy abból minden czélzás biztosan kimaradhat.
Kölcsönös becsadás, kiválasztatás a tág teremtésből, léleknek egymáson
csüggése – már magokban is kedves gyönyörök! összehangzani érzetben,
gondolatban, kölcsönösön példány-képűl szolgálni egymásnak – magokban is
nyájas büszke érzelmek! Szabad jószág a hajadon egész az oltárig, s a
velei mulatozás, nyert idő és nyert birtok mind a két részről; sőt bár
kié legyen is idővel a leány, azon órák öröme az enyém, miket jelenben
vele töltök. Nem nyomorúlt szűk keblű önzés-e, csak kirekesztőleg akarni
gyönyörködni birtokunkban, s nem silány portékává válik-e a szerelem, ha
ekként birattatik? Nyájas tűzhely a lányka szerelme, mely ha egynek
lobog is, többeket melegíthet. Kálmán báró mosolygá a lelkével rokon
elveket. Szabad-e nagysád tett kérdését önmagához intéznem vissza,
Angelica iránt? kérdé csalfa mosolylyal Kornél.
Bizvást, felele Kálmán, én neki mindenek előtt férjet nézek ki embereim
között.
Jámbor név-viselőt! kaczaga Kornél; a terv nem rossz, sőt némi színét is
viseli a nagylelkűségnek; sajnálom, hogy hasonlót nem tehetek magam is.
Ezért becsűlöm én a pénzt és vagyont; még lelkünknek háborgó hullámzását
is, tükör-simává birja az kiegyengetni.
Uracskáink jól érték egymást. Mindketten olyannak képzelék csábos
kedvtelésöket, melynek fonalát biztosan vélék tartani kezökben, s akkor
szakíthatni azt meg, mikor tetszeni fog. Eredeti gondolatnak nevezgeték
magok közt, az ön becses személyeik ügyelete alatt esendő nyíretést, s
puszta mulatozási vágy ürügye alá rejték külön kilátásaikat. – Folyt a
nyíretés, miként különben is fogott volna folyni, ha a méltóságos uraság
otthon marad is; mert a két uracska hűs szobában enyelge a szép
báránykával, a csinos Erzsikével, ki váltig fárasztá magát körűltei
sziveskedéseivel; majd zsindiczét hoza tiszta tálban fel, a varrott
szélű abroszszal terített asztalra, majd friss nyomású gomolyát tőn
vendégi eleibe, majd a környéket mutogatá meg nekik, tele gonddal, ne
hogy unatkozzanak, s nem sejtve, hogy kis személyével mi jól mulatják ők
magokat! Tréfa és pajkosság özönlék az ifjak ajkairól; Erzsike híven
viszonzá a viszonozhatókat, s igézőn pirúlva mellőzé a szabadabbakat.
Szárnyon röppent el neki azon pár óra, melyet leereszkedő urasága a
majorban töltött; de nehéz ólom terhelte az időt szegény Pistára nézve,
ki hűs forrásnál, a két fánál, lesben ült kínos féltés között, s hegyen
tengeren túl óhajtotta a nyájas uraságot, s főkép Kornélt, kivel
nyájasabbaknak lelé Erzsike szemváltásait.
Készűltek az udvarban, Pólinak Szögváryvali egybekeléséhez. Kornél, a
színészet barátja, megpendíté, hogy színdarabot kellene előadni, mi nem
is vala a háznál szokatlan dolog. Szívesen felkapatott az eszme, s
kiválasztatott a játék-darab. Kornél kiosztotta a szerepeket, mikből
Szögvárynak is jutott. Személyzetbe vétettek a szobaleányok is; de egy
leány-szerepre nem akadt személy. Ide czélzott Kornél, s Erzsikét
javasolta erre.
Épen hűs forrásnál borongtak a szerelmesek, a mint Póli Erzsikeért
küldött; borongtak, mert Pista elégűletlen volt lányának az úrfiak körűl
elvesztegetett nyájasságaival, s kitört szemrehányásaival, mik nem igen
szivesen vétettek. Most egészen elborúla Pista tekintete, sötét lőn
arcza, megrázá subáját – s mene nem ügyelve Erzsike hivásira.
Habozott ez: menjen-e, nem-e? Tartá még élő szerelme, vonzá már csapkodó
hiúsága. Nyert még is amaz, s eltökélve volt nem menni. De újabb követ
jött érte, atyja illetlennek látta megvetni az uraság parancsolatját,
mit eddig nem tőn; Erzsike felöltözött legdiszesbb ruhájába, s a kastély
felé indúlt. Utcza-szegleten állt Pista, komor pillantattal felelt
Erzsike nyájas intésére, és szembe vágott kalappal csapott be előle a
közön. Erzsike, mintha súly vonná vissza lépteit, nehéz szívvel tette
útját. Gyakran történik életünkben, hogy előérzetnek borongási járják
lelkünket akkor, mikor baleset csügg sorsunk felett. Erzsike is
szívszorongással tért be az udvarba.
De csakhamar felvidúla itten. Póli értesíté őt hivatása czéljáról, s
mind ő, mind a szobaleányok oly ártatlan, oly kedves időtöltésnek, oly
nemes mulatozásnak festék előtte a színi előadást, hogy Erzsike
megkönnyűle érzetében, s majd neheztelni vala hajló Pistára, ki elég
bohó bír lenni gyanakodhatni, ily gyermekség miatt, tiszta erkölcse és
hűsége iránt. Kornél, mint rendező, azonnal leczkéi alá vevé őt;
felfogatá előbb vele a darab szellemét, majd a külön szerepek
jellemzéseit, eleibe adá a mimikának azon előrajzait, mik szerepébe
vágtak, próbáltata vele hangot, állást, mozdúlatokat, s tanítá kiadni
ezekben az indúlatokat. Erzsike a bámulásig fogékony vala, sokat adván
neki az anyai-természet, s titkos kéj is munkálkodván mind tanításban,
mind tanulásban. A játékszínnek regényes ingere, varázs hatalommal kapá
meg a lányka éber képzeletét.
A nőnem körűl gyakorlott Kornél, kiszámolt fortélykodással használá a
keresett alkalmat. Erzsike betanítása nem esheték meg apró biztosságok,
tréfák és enyelgések nélkűl. Kornél csak gyöngén halada ezekben, ne hogy
elriassza a félénk galambkát. Első gondja vala bizalmát nyerni meg,
mintha csak nemes mulatozás volna minden czél; majd hiúságát vonni
játékba, hogy emelve, becsűlve érezze magát általa. Eléré mindkettőben
czélját; a lányka csakhamar bizalmas sőt hálás kezde lenni azon ifjú
iránt, ki ismeretlen pályán oly biztosan, oly szíves fáradozással
vezérlé őt, s nem sajnála bajlakodni vele, egyedűl azért, hogy nélküle
örökre szunnyadni fogott tehetségeit kifejtegesse. Szintígy részint
Kornél biztató dicséretei, részint játék-próbákon a többieknek
magasztalásai, szédítve hízelgének a lányka hiú kedélyének. Becsültetve,
inkább kezdé becsülni önmagát és nyájas önelégűlés dagasztni keblét.
Horgon vala jó Erzsike, hiúságnak és csábításnak veszélyes horgain!
Ma vala ő először este a forrásnál boszús, Pistája és ennek
szemrehányásai iránt. Neheztele, hogy őt rabúl kivánja tartni
szerelmével, s elvonni a legártatlanabb kedvteléstől, sőt magától az
illendőségtől is.
A próbák naponként tartatának, s mindegyikével növekedék a közelítés
Erzsike és Kornél között. Szerepeik egymásba folyának, s ezeknek
biztosságait, Kornél csakhamar áttudá vinni életi társalgásába is a
leánykával. Epedő pillantatok, édes nevezetek, átkarolás,
elkerűlhetetlenek voltak előbb a szerepben, később eltürettek azon kivül
is, s végre szokottak és óhajtottak lőnek párunknál, hol szolgált az
alkalom.
Eljátszatott a darab, s közelégedéssel fogadtatott az a nézők által;
egyedűl Pista, ki a cselédséggel és szülőivel köztök vala, mene ki
dúlottan a nézőhelyről. Egyszerre idegen lőn Erzsike neki, az új pálya,
melyen föllépe, a színi képzetes köntös, kifejtett új tulajdonok, rangos
test-állás, szavak, mozdúlatok, mind borúsan érezteték vele, hogy leánya
felibe szökék neki és paraszti sorsának. De még inkább dúlta őt, látása
a Kornél és Erzsike szerepei kölcsönös biztosságainak. Kínosan gyűrte e
látásra össze, kezében tartott kalapját, s az e mellé Erzsike által
tűzött virág, tépetten volt elszórva körűlte a nézőhelyen. Annál
élénkebb öröm zajgott Erzsike atyja keblében. A sok magasztalás, mely
leányára, a sok örvendezés, mely magára, úri rendek által halmoztatott,
megszédíték a hiú öreget, s kiskorig magát az aggódó anyát is. Ezen
utóbbinak az urakkali tartás nem vala inyére soha, s játékszíni
szabadságok pedig, mint igen szigorú erkölcsű, s a babonáig vallásos
egyszerű személynek, csaknem botrányok valának. De ő igen szokva vala, a
háznál nem ügyeltetni akaratjaival.