kedvetlenségeiből. Azonban egy homályos keserű érzetet nem nyomhata el
keblében még is. Kornélnak rólai balitélete, kevéssé érdeklé őt,
minthogy tőle mintegy eltolatni érzé magát; de annál inkább fájlalá a
Lauráét, kinek szép tulajdonaitól a tiszteletet meg nem tagadhatá.
Tűrhetetlen kín, félre értetnünk azoktól, kiket szívünk tisztel, s
mellőztetnünk azok által, kikkel rokonságot érzünk keblünkben!
Délután megfordúlt az idő, tömött fellegek verődtek össze a láthatáron,
s már alkonyat felé oly sűrűen esett, mintha természetet és utazót el
készűlne az ár borítani. Gyula egy állásba hajtatott be, mely
csárdájával együtt, az útfélen, erdőség tövében állott. Csakhamar
megtelt amaz, menedékre siető utazókkal és fuvarosokkal. Egy úri utazó
érkezék még, s beküldé inasát helyet nézni szekerének az állásban; de ez
tele volt már, s kedvet nem mutatott senki összébb szorúlni az
ismeretlen végett. Egyedűl Gyula nem nyughatott. Különösen világ
polgárának nézett ő minden utazót, ki a világ és emberiség jóakaratjára
nem csak számot tarthat, de mintegy követelheti is azt. Félig tehát
nógatva, félig parancsolva, szoríttatott össze néhány kocsit és lovat, s
a hely csakhamar kész volt az idegennek számára. Behajtatott ez,
kiszállva szekeréből hálás szivességgel fordúlt köszönetet tenni
Gyulához, ki egy mécsnek bágyadt világánál, örömfakadással ismert kedves
barátjára, Vinczéjére benne.
Zajos volt a viszontlátás öröme a barátok között, öleléseik forrók és
lelkesek. Karöltve mentek be a csárdába. Vendégszobája ennek el vala
foglalva, ivó-szobája teli vendéggel és lármával; nem vala tehát
ifjainkra nézve egyéb hátra, mint a csárdás szobájába vonúlni, ki ezt
maga ajánlá az uraknak. Gyula itt tekintett először figyelmesebben
barátja szemei közé, s elijedt a rajta történt változáson. Vincze
halvány arczát megvoná a soványkodás, szemei beesettek valának és
tüzetlenek, s egész alakján kínos epekedés látszék dúlni. Egymás
ellenében fogának ülést, s Vincze előadá barátjának a maga történetét.
*
Vincze bánatát csalogatá eleinte új szolgabírói hivatala. Lelkesen töre
megfelelni hivatásának, s maga eleibe czélúl tűzé ki: felfogni ennek
szellemét, körét, határait és behatásait az állomány és emberiség köz
dolgaiba. Csakhamar örömmel sejté, hogy bár csekély fényű is hivatala,
de épen nem csekély fontosságú, s jót tehetni, ha szív óhajtja ezt,
enged, s alkalmat nyújt minden kis köröcske. Jó szíve, szelid kedélye,
segíték őt korán ellesni hivatalának legszebb oldalát, melyet a bírói
közbejárásban és békéltetésben talála fel, vagy feltalálni véle.
Közbenjárni úr és jobbágy között, békéltetni gyűlölt ellenségeket,
egyeztetni károsan perlőket, értesítni tévelygőket, utasítni egyűgyüket,
általában mindenütt béketűréssel oldani előbb a csomót, mint erőszakosan
ketté metszeni azt, a nyomott emberiséget inkább baráti nyájassággal
segítni jogaiba vissza, mint zajoskodó bíráskodással, mely gyakran még
messzebb ejt a czéltól, beerőltetni őt azokba – ezek valának Vincze
tisztviselői szempontjai és irányai. Ezekhez járúlván kitartó szorgalma,
nem sokára áldott atyja és kedveltje lőn Vincze a maga járásának, s az
érett, lelkes és józan fiatal férfiút mindenki tisztelé.
Mindezek szunnyaszták eleinte Vincze hő szerelmét; de az érzékeny szív
nem hagyja egykönnyen kisiklani a maga jogait. Vinczének egyik
tisztviselő barátja házasodék, s őt hivá meg vőfélynek. Az új pár kéjes
boldogsága, melynek tanúja vala, felkölté keblében Klárcsi utáni
epedését, mely súlyos betegség gyanánt foglalá el szívét és eszét.
Merűlt lőn puszta lakában, elszórakodott a társaságokban s unatkozó
hivatalában. Nem tűrheté tovább kínos állapotát, s a mint egy
társaságban Klárcsinak kérőt rebesgetének, kocsira szökék azonnal,
szemrehányást téve önmagának, hogy eddig kedvesével mit sem tudata maga
felől, s őt mintegy feledni látszék.
Gyomay nem vala otthon, Klárcsi pedig szokása szerint beteget látogata,
a mint Vincze Harsagra érkezék. Fendobogó szívnek kéje villogott a
lányka szép szemeiben, a mint hazajöttével kedves ifjára ismert. Heves
öröm bájosan küzdött a szűz szeméremmel nála; amaz unszolá, ez tiltá,
karjai közé rohanni. Vincze szintúgy habozva merede állásába; egy
bizonytalan meghajlás vala minden mozdúlata. Veronka sejtve jelenlétének
alkalmatlanságát, kifordúla, s Vincze forrón szorítá kebléhez a rég nem
látott, de mindig epedve óhajtott kedvest. Új nyilatkozások, új
fogadások pecsétlék régi szerelmöket, feledve vala kiskorig minden gát
és viszontagság, feledve az egész világ; gond, aggodalom és jövendő,
elfúladának nálok a jelen bírás bájos boldogságában.
De Veronka belépett, s foszlott a szép ámulat. Aggódva adá ez eleikbe,
mi csekély remény-sugár világít szerelmökre. Busongó arcza, még többet
hagya háttérben sejtni, mint mit előada, s Klárcsit ez annyival inkább
aggódtatá, mert bizonyos vala abban, mennyire kedvelli őt jó nénje, s
mily szives, mily boldog maga is, ha öccse örömeit valamiben
elősegítheti; tapasztalá, hogy egyedűl neki él ez, hogy öccsét búsítni
saját kín reá nézve, s innen méré azon gyászos kénytelenséget, mely azt
még is tenni őt erőlteté.
Vincze szerelmétől hevűlve előterjeszté viszont a maga reményeit, és
szándékát, hogy hazamentével azonnal ostrom alá fogja rimányaival
szüléit. Ő kedves sikerrel biztatá magát, lelkesedése megkapta a szelíd
lánykát is; de Veronka hallgatott, nehogy kétségeivel sértse a
szerelmesek kurta örömét.
Vincze haza útjában meglátogatá Kárayt s dolgában őt kéré meg
közbenjáróul. Teve a jó férfiú mindent, de szólamlása épen azon
időpontban esék, melyben a septemvír háza legkevésbé vala szívezve
elfogadására. A septemvírné ez alatt keresztes-dáma lőn, mi is a
nemzetség reményeit jóval fölebb hangozá. E mellett fiok számára
kicsinált szerencse vala a Kamara-elnök egyetlen leánya, s nagy
tekintetű szüléknek és nemzetiségnek ivadéka.
Káray kérelme elutasíttatott, s Vincze a kétségbeeséssel küzdött.
Elméjében nem egyszer fordúlt meg azon gondolat, hogy körűlményeiről
lemondjon, s magát azoktól és szüléitől függetlenné tegye, és csak
önszívét kövesse, mely egyedűl Klárcsi bírásával lehet boldog. Olykor
elég erősnek is vélte magát erre: de ily föltételek nem bírtak megérni
lágy szivén. Engedékeny kedélye csak szenvedni tudott, nem ellenállásra
keménykedni. Ily küzdésben szemlátomást hervadt a deli ifjú, arczának
rózsái hulladoztak, és szemeit sinlesztő bánat fátyolozta. Szüléi látták
fioknak hervadását, s a septemvír nem minden aggodalom nélkül az
egyetlen fiúnak vesztését; de az asszony mulékonynak és csak átmenőnek
állítá a szerelem hagymázát, s oly nagynak a fiokra mosolygó szerencsét,
hogy ezért némi kis tűrés és szenvedés, épen nem lehet nagy áldozat.
Gyomay sokáig nem tudta igaz okát leánya hazaküldetésének; a septemvír
nyájas levele hálás ámulatban tartá őt. De Szögváry, ki a szomszédban
lakozék, meghordá új nejét, Pólit, a rokonos házaknál, meg Gyomaynál is.
Itt, miként gondatlan beszéd szokása vala, kiejté szájából a titkot, s
Gyomay szemölde és szíve elborúla. Elzárá ugyan szem elől megsértett
büszkeségét, de keblében annál mélyebben dúla az. Átereszté elméjén az
ősöket, kik nemzetségéből fénylettek a hazában, keresztűl rokonságát a
septemvírnével, s a fúlánk mindig mélyebben bocsátkozék szívébe. Lássuk
mivel tartozunk egymásnak! szóla borúsan. Most kétszeres iparral láta
osztályos peréhez a septemvírék ellen, melynek költségei nem erőlteték
őt most annyira, minthogy egyik bányája, jól kezde valahára fizetni. A
pört nyertesen vivé keresztűl a királyi táblán, s minden órán a
hétszemélyesnek itéletét várhatá.
Ezen körülmény nem csekély aggodalmat szüle a septemvír házánál. Az
úrnál inkább, mint az asszonynál; ezen utóbbi bizakodván férje befolyó
tekintetében is. Édes szivem! így szóla a septemvírné, a mint őt férje
ebbeli aggodalmaira figyelmezteté, öntől magától hallám, miként
hazánkban a perlés, kétes tengereni hajózás; az, hogy jó időben eveztünk
ki és kedvező szelekkel vitorláztunk, korán sem biztos kezesség arra,
hogy jól fogunk kikötni. Bírák kezében van a hármas szigony, mely
tengerek felett parancsol. Ha a törvény útján nyerni birtunk, csak
azért, mert az igazság szempontját ügyesen tudtuk biráinknál magunk felé
fordítni, úgy vélem, nem gázoltunk sem törvényt, sem igazságot.
Értelek szivem, felelt a septemvír, s míg hazánkban nem betűje áll a
törvénynek, hanem szabadon áll peresre, ügyvédre és bíróra nézve,
szellemet tolmácsolgatni ki annak szavaiból, nincs is egészen
igazságtalanságod. Kivált a bírónak itélete előtt tág térmező áll,
melyben minden emberi gyarlóságaival, ütődés nélkül bolyonghat. De
Gyomay pörével más a dolog. Minden oklevél mellette harczol, míg mi a
magunkéival legfölebb is csak időt nyerheténk, mely csiga-mászással bár,
lejára valahára még is. Én egyezkedésen kívül más menedéket részünkre
nem látok; ehhez pedig, a mennyire Gyomayt ismerem, csekély a remény!
Az asszonyt kedvetlenűl hangozá ezen előadás, de még érzékenyebbül sujtá
őt egy más esemény. A kamarai-elnök érdemei és szép tulajdonai,
kedvezőleg jegyzettek valának az udvar előtt. Segíték őt a birodalmi
városbani egybeköttetései is, s ő az elhalt cancellár helyébe, Bécsbe
szólíttaték fel. Újabb fényes körűlményei, s fejedelem előtti
kedvessége, divatba hozák házát, s tárgyul tevék kisasszonyát, a
legragyogóbb ifjak kivánatinak. Ezeknek egyike, ki már ifjúi korban egy
európai udvarnál követünk vala, megkérte kezét. A szülék elégűltek
voltak a nagyreményű házassággal, s a lányka sem habozott sokáig, mint a
ki előtt nem volt titok Vinczének vonakodása és Klárcsihozi szenvedő
szerelme. A septemvírnét, a mint ezen összekelést hallá, előfogák
vapeurjei, mely rangos nyavalya még akkoriban igen divatozott, s ezen
asszonyságnál is szokott vendég volt.
A septemvírt már idő óta nyomák aggodalmai, mint egyetlen fiának
állapota iránt, mely felől az orvosok nem igen nyugtatólag jóslának, s
melyet Káray is érzékenyen ada szivére, mint Gyomaynak pöre iránt, mely
házát szinte végromlással fenyegeté. Tudá azt is, miként Gyomaynak gróf
Bedegi elleni keresete, minden órán itélet alá menendő vala, melyből
ismét alapos és nem megvetendő várása lehete neki. Mindezek lehangozák
eddigi idegenkedését, fiának Klárcsivali egybekelésétől. Azonban a házi
végszó rég által vala engedve hitesének, s a törvényszék szabad kényű
ura szorongás közt vala: miként adja elő hajlását, háza szabad kéjű
úrnéjának.
Szivem! így kezdé biztalan tónnal szavait hozzá; a régiek, magokat
halhatatlan isteneiket is alávetették a hatalmasb sorsnak; mennyivel
inkább alatta vagyunk mi gyarló halandók! Az okos hajós vész előtt köt
ki. Vinczének dolga más színt öltött magára, a mint tudod, s vég
elhatározást kíván. Mit gondolsz szivem?
Azt szívem, felele a septemvírné, hogy azon atyát, ki fiának egy kis
sáppadását, és azon eseményt, hogy a neki szánt személyt elkapták előle,
már hajthatatlan sorsnak tekinti, legalább is gyöngének kell neveznem;
minthogy azt vélni sem tudnám, hogy háza sűlyedése iránt érzéketlen
tudna lenni. Részemről ugyan, fiam uramnak nem vagyok hajló megengedni
azt, hogy anyai nemzetségére ily tekintetlen nősüléssel szennyet vonjon.
Úgy gondolnám szívem, hogy ezen egybekelés, a Jusztinka siklásához
képest –
Kérem szívem, közbeszökék szavával a septemvírné, s arczai lángolának,
tudni mit nem hall örömest az ember, s mégis azt hordogatni elő,
legalább is kiméletlenség. Nekem mint szerető anyának, egy szóval ez az
érzetem: inkább házam emelkedjék az új szövetség által, mint mást
emeljen saját sűlyesztésével fel, s inkább fiam mondassék mátkája után
szerencsésnek, mint ez fiam után. Mondja meg szívem, mit kezdjünk
körzeteinkben és társaságainkban, jó pusztai szegény menyünkkel? s mi
nézend utána, a septemvír és keresztes dáma egyetlen fiára?
Kár-óvás szívem, kár-óvás! Jelentnem kell, hogy Gyomay pöre egészen
megront bennünket.
Itt a septemvír fejtegetni kezdé hitvesének a pörnek fontosságát; de ez,
bár ütődve vala, nem bíra még is Klárcsi felé hajlani. Nehezen
szokhatunk másénak tekintni azt, mi még sajátunk, s mit még kezeink közt
tartunk; s e mellett a septemvírnére nézve, még mindíg idegen vala azon
kellemetlen gondolat: miként mutassa be társaságainak menyét, kit a haza
egyik élő nagyjával sem hozhata szövetségbe, s kinek szíves szolgálatos
kedélyét dicséré ugyan, mint idegennek tulajdonát; de saját
nemzetségében átallá azt, úgymint a mely épen nem szolgál a világban
arra, hogy tekintetet szerezzen annak. A világ, úgymond, könnyen hiszi,
hogy a ki társaságokban nem követelő, annak nincs is követelni valója.
Rokonságunkat szívem, semmi esetre meg nem tagadhatjuk, mondá a
septemvír.
Ezt hitvese sem tagadhatá; de férjét a Gyomay-ház egykori fényére
emlékezteté, s mostani sűlyedését állítá annak ellenébe.
A septemvír jónak látá ez úttal felhagyni a további vitatással; azonban
néhány napra, egy körűlmény, Vincze részére mindent kedvezőre fordított
a háznál.
Az öreg báró Regéczy, ki nem férhetvén fia gondolkozásával össze, most
leányánál tartózkodék, látogatóul jöve, s a kölcsönös köszöntések után
előadá, miként tőle Kisrétet Gyomay vásárlá meg azon összegen, melyet
gróf Bedegi, miután ez a rokonságot ünnepélyesen elismerte volna,
egyességben fizetett neki. A septemvírnének elakadt csodáltában
lélekzete, a septemvírnek pedig, örvendő mosolygás deríté föl arczait.
A szép Kisrétet? kiáltá kézen ragadva barátját, s egészen felvetted az
árát?
Nem; én egy fillért sem kaptam belőle, felele a báró; tudod barátom,
voltak jó embereim, kik ezen fáradságtól nagylelkűleg fölmentettek.
Úgy-e? de Gyomay eleget tett a jószágért?
Az utolsó garasig, s azt bírja is immár; mindazáltal sírboltomat, mint
illik, felhagyám magamnak. Lásd: sokan keveset gondolnak sírontúli
birtokjokkal, csakhogy itt birhassanak; én eredeti kivántam lenni, s
megfordítám a dolgot.
A szép Kisrét szívem! mondá a septemvír, Regéczy eltávoztával.
S az az átkozott pör! felele hitese, s nyert vala egyszerre Vincze
dolga. A septemvírné azonnal többekre emlékezék, kik új kelésű nemesek
lévén, pénzök után agg fajuak fölött tiszteltettek; mennyivel inkább,
vélé, fogja emelhetni e mindenható hévér az agg Gyomay nemzetséget!
Vincze számára néhány nap alatt, szüléihez és születéséhez illő fuvarzat
állíttaték össze, útjára szüléi áldás adaték, Gyomaynak csinos levél
iraték, Vincze, a boldog, az égileg boldog ifjú, repíte Klárcsijaért
Harsag felé.
Szállt a hintó, tajtékzottak a lovak, de Vincze óhajtási mellett ólmosan
késtek még is. Csak az bírja felfogni mostani érzelmeit, ki forrón
szeretett, forrón szerettetett viszont, reménytelen kínt szenvedett,
mindent vesztett, s mindent feltalált ismét!
Érted jöttem! ezt súgá Vincze Klárcsijának, kit kiszálltával a folyosón
lelt, s a lányka arczain hajnali láng terűlt el.
Gyomayt épen az nap kettős kedvetlenség éré, mely borongóba hozá keblét.
Halomban feküdt genealogiai tábláiról, egy gonosz egér néhány ivadékot
lerága, s egy szomszédban elhalt mágnásnak, kihez Gyomay rokonságot
tartott, búcsuztatójából a Gyomay-nemzetség kifelejteték. Már ezen
idegzetében is Gyomay komolyan fogadá az ifjat; de a levél elolvasásával
épen borús leve. Vincze vére, egyszerre szívébe szorúla vissza. –
Tisztelje nevemmel uram öcsém szüléit, így szóla halkkal és húzott
szemőlddel Gyomay az ifjúhoz, s mondja meg, hogy leányom nem labda,
melyet eldobjanak s ismét megkapjanak. Uram öcsémet becsűlöm, s azért
szívesen kivánom, hogy más érdemes lánykával boldog legyen; hogy
leányomat megtisztelte, köszönöm, de feleségűl nem adom!
Vincze megmarkolá a széket, mely megett álla, megtámasztni reszkető
tagjait, melyek e szókra roskadni készülének. Haló pillantatot vete
kedvesére, kinek arczaitól búcsut vőn minden élet. Veronka zsebkendőjét
marczangolá kezében, majd ömlő könnyeit törülgeté azzal. Vinczének nem
jöve enyhítő köny meredező szemébe, néma fájdalommal omlék térdre Gyomay
eleibe, felemelé hozzá kúlcsolt kezeit; de kérő szó nem bíra jőni
nyelvére, Klárcsi gépileg borúla mellé atyja lábaihoz, s távolabb
Veronka nyújta feléje esedező karokat. Mind hiába! szirt vala Gyomay;
megfordúla s kimene a szobából.
Kétségnek zajával esék a boldogtalan pár egymás karjai közé. Ég szakada
reá. Bírás és vesztés, érék és dúlák azon egy pillanatban keblét. Menj
most édes Vinczém, súgá haldokló hangon az ifjúnak Klárcsi; én sírig
híved leszek! Most menj, időtől várjunk! Jó atyám szeret s nem fogja
megengedhetni halálomat!
Vincze nem tudta miként üle szekerébe fel, nem miként vett búcsut a
háztól? már jól kihaladt Harsagból, a mint merevűltségéből kínja
érzésére eszmélt. Hegyként feküdt az szívére, szétmeredeztek
pillantatjai a természetbe, mintegy keresve reménysugárt, mintegy
kérdezve: ha van-e tág keblében boldogtalanabb teremtés nála?
Testalkata nem birá meg lelkének dúlatását. Gonosz hideg fogá el
Vinczét, fogait hallólag koczogtatá össze, majd forró láng önté el
tagjait. Test és lélek egyaránt szenvedtek most nála. Szüléi elréműltek,
a mint hozzájok belépett. Harag és bosszú önték el a septemvírnét, a
mint Vincze, kosarát s az izenetet előadá.
Lássa az ember a pór gőgöt! így kiálta fel. Igazán, hogy a pénznek ha
nem legveszélyesebb, de legelsőbb nyavalyája, gőg szokott lenni!
Szívem, gondolnám, tán előbb mi valánk kevélyek, megjegyzé a septemvír.
Ezen ejtése az úrnak, melyben a szívem, a tán, a gondolnám, a többes
szám, mind megannyi kiszámolt kímélések valának, egyszerre lángba kapá
az asszonyságot.
Ha úgy is, így szóla ez hevesen, tán csak több jogunk volt hozzá, mint
egy szerencse-kórásznak, ki csak imént jutott valamihez? Bár kevélyek
maradtunk volna, úgy nem fogtunk volna megaláztatni, nem fogtuk volna
feloldani a világ nyelvét ellenünk! Én, reménylem, nem okoztathatom.
Távol legyen szívem, kérlelé a septemvír; kosártól azonban semmi esetre
sem vala okunk rettegni, annyival kevésbé, hogy világ szokott rendje
szerint, a legény egy pár fokkal fölebb remélhet nőt magához.
A mint jő édes férjem uram! felelt a septemvírné, még nem hűlve ki
gerjedéséből.
Vincze, szobájába térve, oly rosszúl érzé magát, hogy számára orvosért
kelle küldeni. Ez bár miként pólyázá is szavait, nem meré tagadni, hogy
az ifjú nincs veszélyen kivül, s a szülék aggodalma kínos rettegéssé
vált. Az orvos legfontosabbnak lelvén a lélek szenvedését, társalgási
elszóródást s barátságnak enyhitéseit javaslá szerei mellé betegének. A
septemvír Kárayt kéré meg fiához s ez szives készséggel siete ifjú
barátjához. Az ő nyájas vigaszai, baráti kimélései, távolas remények
csillogtatásai, alkalmasint többel segíték elő Vincze felépűlését, mint
gyógyszerek. Káray érzé, miként nem léteznek sikeretlenebb, sőt néha
alkalmatlanabb vigasztalások a sebhedt szívre nézve, mint azok a
mindennapiak, azok a szokásiak, miket az udvariaskodás leginkább azért
szokott elszórni a bánatos háznál, mert azokkal tartozottnak véli iránta
magát. Nekem, édes Vinczém, úgymond ő, nincs szenvedő sziveknél
hatalmasabb gyógyszerem, mint azon emlékeztetés, hogy az élet rövid, s
nem sokára elmúlunk minden bánatinkkal együtt. Ezen eszme, ha erőre kap
bennünk, nyájas egybeköttetésben tartja velünk, vesztett kedveseinket.
Hajlunk úgy tekintni őket, mint csak rövid útra távoztakat, kiket nem
sokára ölelni fogunk ismét. Nyájas gondolat vala ez Vinczénkre nézve is,
és sikeres enyhitésű. Édesen zsibongott ugyan szivében Klárcsi
hűség-fogadása; de annyira még sem lehete vak, hogy ebből és
körűlményeiből ez életben jót remélhessen; ámbár mily bánatos éj borítsa
is keblünket, távolas háttérben mindig szokott pislogva fenmaradni némi
remény-szikrácska számára.
Felépült Vincze, de jeleivel még a sinlésnek, s lelke borongó marada.
Káray munkát tanácsla, hogy a lélek mintegy kiáradozhasson önmagából.
Elkiséré barátját járásába, s bevezeté őt hivatalos munkálkodásiba; maga
is segíte neki, és figyelmezteté sok új oldalaira tisztségének.
Nevezetesen öntapasztalásai után kífejtegeté előtte: mennyi számos
akadályokat háríthat el, mennyi dugúlt forrásokat nyithat fel egy megyei
tisztviselő a szegény adózónépre nézve, mik boldogúlhatásának annálfogva
legsajnosabb ellenségei, mert legközelebb feküsznek sorsához.
Előterjeszté: miként könnyebbűl az egyarányosan felosztott teher? miként
buzdúl a serkentett ipar? mi jótevőleg hat mindenfelé a felügyelő szem,
mely üdvös fékűl szolgál visszaélések és kajánkodások ellen? s efféle
kitárásokkal mintegy megszentelé szivének a hivatalt. Vincze valóban, ha
nem lőn is nyugodt, de enyhűle mások boldogításában, s elszóródék
folytonos munkálkodásiban. Szerencse, hogy az ember akként van éltének
viszontagságaival, miként fonó leány a maga fonalával; megáll ugyan
kissé ennek orsója, ha fonala szakad, de megakasztja ezt, s újra pereg
amaz!
Szüléi örömmel kezdtek minden jót reményleni fiokról, s a septemvírné
elővenni a maga jegyzékét, hogy abból illő szerencsét szemeljen ki
számára. Immár czélozgata is egyik vagy másik lánykára Vincze előtt; de
ez a czélozgatásokat úgy fogadá mindig, mint körén kivül fekvőket; mert
keblében szilárdul álla határozata: nem nősülni soha.
Épen az asztal felett ülének, a mint az öreg báró Regéczytől levél
érkezék. A septemvir olvasás után, átnyujtá azt hitesének, s ennek
csodálkozó tekintete nagy fontosságot gyaníttata arról.
Úgy-e, ez vala hát a titok? kiáltá a septemvírné, a mint a levelet
átfutja, s képén különös vegyűletei játszanak az indúlatoknak. Asztal
után beszólíttatik Vincze, s átadatik neki a levél. Tanúld ismerni az
embereket, így szóla hozzá a septemvírné, s gyógyúlj!
A báró azt jelenté a levélben, hogy Gyomay Klári, kijelentett mátkája
Rónapataky generálnak, megírá egyszersmind napját is egybekelésöknek.
Vincze halvány arcza még halványabb lőn az olvasás után. Gyönge vonaglás
látszék ajka körűl lebegni, mintha szólani akarna, de nem szóla, némán
nyújtá a levelet vissza.
Most már világosságban vagyunk édes Vinczém, folytatá szavait az anyja;
a gazdag generál motozott Gyomay fejében, s a rangos, jó Klárcsidéban!
Szívem, mondá a septemvír, mintegy sejtve fiának érzelmeit, a jó lánykát
hagyjuk ki a játékból, könnyen méltatlanok lehetnénk iránta. Neki nálunk
sem vala akaratja, otthon kemény atyja mellett még kevésbé lehet.
Azonban édes fiam, bízom, nem csalatkozom benned, ha elég átlátást
kivánok tőled, meggyőződnöd a felől, hogy a hol közelítéshez többé
remény nincs, ott mellőzés ellen legjobb fegyver a viszonmellőzés;
egyszersmind ne feledd, miként az emberi sors nem oly szomorú, hogy csak
egy ösvényen nyilhassék számára boldogság.
Vinczét, a mint kimene szüléitől, ezer alakú bánatok nyilazák; csak az
nem köztök, mire anyja számolt vala. Az ifjúnak lágy szíve nem vala
boszúra képes, nem felfogni azon gondolatot, hogy Klárcsija hozzá hűtlen
tudna lenni. Átereszté gondolatján ennek egész lényét, s mindinkább
hihetetlenebb lőn ez előtte. Lám atyja is menté a lánykát, de még inkább
menté őt saját szive. Úgy van! szülői önkény áldozatja ő is, miként én
vagyok! így kiálta fel, s a szenvedés rokonsága még inkább vonzá őt
felé. Azonban bár mint nem táplála is keblében immár idő-óta reményt
birhatásához: türhetetlen vala most neki még is azon gondolat, hogy más
birandja sajátját. Ezen új kín új alakban marczangolá lelkét. A féltés
újonnan veszteté most vele, a már képzetéhez szoktatott vesztést.