MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
3. KÖTET
A BÉLTEKY HÁZ
Irta
FÁY ANDRÁS
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
A BÉLTEKY HÁZ
TANREGÉNY
IRTA
FÁY ANDRÁS
MÁSODIK KÖTET
GERGELY IMRE RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
Gróf Rákosy statútiót üle Bőkúton, melyre a vidék, s közte Uzay is
meghivaték. Sokáig nem határozhatá ez kimozdúlásra magát, sokáig küzde
kényletes nyugalma önhasznával; mert a gróf megnyert jószágához jogot
tartván Uzay, ellenmondania kelle, az adományi beiktatásnak. Azonban
győztek mégis az okok, miket Bodnár, bár ha csupán megbontásaért is az
örök veszteglésnek, erősen támogatott. Kivonaték tehát az agg cséza,
megtisztogattaték Tamás által éves szennyeitől, kivonatának nyugalmas
óljokból a pókosok, befogatának, s Uzay, Bodnár és Cili elhajtatának
Bőkút felé.
Szükséges néha kikapnunk magunkat szokott körünkből az idegenbe, mondá
Bodnár. A világtóli hosszas elvonódásunk, egészen önnünkbe és szűk
körűlményeinkbe zsugorítja lelkünket, s rabjai leszünk megszokásainknak.
Féltjük kényleteinket minden idegen tárgytól, és minden benyomások
változásaitól.
Uzaynknál is csodás erőben mutatkozék ezen megszokás. Alig hagyá el
faluját, már óhajtni kezdé, hogy megtért legyen, és szorongni kétes
gondjaiban: miként fog lefolyni utja? mi alkalmatlanságok várják a
grófnál szokott nyugalmait? Az ángol nehezen ered nagyobb aggályokkal
óriási utjának Indiákra, mint Uzay ezen mértföldnyi kirándulásának
erede.
Ezen fogúltság növekedett nála, a mint Bőkútra érvén, a számos
gyülekezet közé belépett; melyet újnak vágya, és a ritka ünnepély,
csalának a gróf udvarába.
Ily vegyes társaságokban, kiki szívesen szokta magaviselésében azon
czímet hordogatni maga előtt, mely alatt tekintetni óhajt; kiki
tetszetős oldalát tüntetgeti elő, s lehetőségig magas árt kiván szabatni
bel- és kül-érdemének. Ezen erőlködésekben bátorság, szabad kedély, sőt
némi tolakodási adag is, sikeresebb eszközök szoktak lenni, mint
bevonúlt szerénység és önbizatlanság. Uzay hajlott itt mindenfelé
felsőbbségeket látni maga felett. A magunkbóli kifejledezés, nagy
világnak és társalgási gyakorlottságnak gyümölcse; s ezt ő teljes
divatban látván itt, perczenként mindinkább bizalmatlanabb lőn maga
iránt. Vagyona, nemzetsége, és kora, tekintetben tarták őt a vidék
előtt; s ez vala oka, hogy a gróf Uzaynkat a dámákhoz, s nevezetesen
grófnéjához közel, erőlteté ülésre. Uzayt hő veré: mert a grófné, mint
szász születés, nem vala még gyakorlott nyelvünkben. Uzay pedig nem az
idegenben; s így kölcsönös törései ezeknek, nem csekély zavarodására
Uzaynak, akaratlanúl is mosolyt vontak olykor-olykor a dámák ajkaira.
A grófné, egy mívelt lelkű nő, Uzay szerencséjére, különös büszkeséget
kerese abban, hogy magát, minél előbb honleánynak képezze ki azon
országban, melybe őt sorsa hozá; s finom tapintattal magyar nyelven foná
meg, s vivé a beszélgetés fonalát. Mosolygott saját nyelve botlásain,
igazításokat kért ki Uzaytól, s ez gondolhatni, szívesen osztá azokat,
hálálkodva szivében titkon, hogy őt nem szorítá az illedék német
mulattatásra; mert még az ő korában, némi nemzeti vétségnek tartaték
többet tudni ezen nyelvből, mint a mennyit a legszorosabb szükség
kivána.
Érzé Uzay, hogy alig lehet egy-egy nehezebb feladat, mint ismeretlen
vegyes társaságot mulattatni, s oly beszéd-anyagra találni, mely
közérdeket gerjesszen annál, s fentartsa magát. Az ő beszélgetései is,
miként csekély ércz-erek, hamar kifogyának, s új ér után kelle
kapkodnia. Magán érezvén ennek terhét, türhetlenek valának neki azon
szünetek, melyek a kifogyott és újra-font szótárgyak közt nyiladozának;
ennélfogva amazok elleni erőlködéseiben, gyakorta oly beszédtárgyakra
bukkant, miket azonnal bejutások után kióhajta a beszélgetésből. Így
majd politikai mélységeken, majd gazdasági csekélységeken, hurczolá Uzay
keresztül-kasúl jókorig a társaságot, és életének ezt érzé egyik
legkínosabb szakaszának; mi miatt zsebkendője folytonos munkálatban álla
kezében, letörölni nehéz izzadás-cseppjeit megerőltett homlokának.
Ólom-szárnyú egy órai vesződése után, megérkezék Uzaynknak boldog
felváltatása. Türey fiscalis, ki a gróf dolgait vivé, a társasághoz tért
meg rendelgetéseiből, s egyszerre éledt és vidorodott emez. Most eszmélt
Uzay varázstitkára a mulattatásnak. Könnyűség, ügyes fordúlatok,
elménczség és apró hízelgések, valának azon tulajdonok, miket az ifjú
szavaiban sejte, bátorság és önbizalom, mikkel azokat divatba tudá
hozni. Apróságokat horda elő, de gyakorlott élénkséggel, miknek inkább
szín és közvonzalom, mint tárgy adának fontosságot: s jártas ügyessége,
közbehintegetni érté azon sima és vékony szövetű hízelgéseket, miket a
szerénység átall ugyan nyilván elfogadni, de a hiúság mégis titkon
helyecskét enged azoknak, s jóakaratos indúlattal hálálkozik érettök.
A fiscalis szóvezérlete alatt, lassadán magához melegüle Uzay, s
ügyesebben folytatá másod szerepét, mint az elsőt birhatá. Most már
olykori pihentében, alkalmat nyere szét is tekintni a társaságon. Szemei
legszivesebben nyugvának meg egy fiatal lánykán, testvérén Türey
fiscalisnak, ki tavaszi hajnal-virúlatban, ül vala anyja mellett. Laura
szökdelő szemében munkás lélek szikrázott, mely a tagok eleven
mozdúlataiban is bájolólag mutatkozott. Szava gyors, elmés s gyönge
harácsolása miatt, különös kecsű a szépen hasadt ajkakon. Kerek hosszas
képén, a ritka idomú arczvonások, teljes szépséget alkottak.
Magaviseletében a hajadoni szemérem és szerénység, küzdeni látszottak a
léleknek ki-ki törésekre vágyó hevével.
Uzay már előbb hálásan jegyzé ki a leánykát, mint fő segédét mulattatási
iparjaiban. Ő vala az, ki főképen nem engedé sűlyedni a felvett
beszédtárgyat, míg az tartható vala; s most bátyja után bátrabban
eredvén, oly kellemesen fejledezék tündöklő elmés gondolatival, hogy a
különben is szemigéző lányka, most szívet is igéze mindenfelé; s
csakhamar lelkének ismerteték a társaságnak. Uzay hűledezék csodáltában;
mert ily férfias lelket, szűz kebelnek lágy kedélyével egybeolvadva, és
oly kedves egészet alkotva, még egy női lényben sem tapasztala.
Megérkeztek a vártak, s beállt a beiktatás ünnepélye, szokott
szertartásaival. Uzay Bodnárral a sokaság közé vegyűle, s megkapá
kedvelt helyzetét, mely az vala, hogy nem vizsgáltatva maga, mindent
vizsgálhasson körzetében. Cilihez a szép Laura szövetkezett, egymás
karján álltak, jöttek-mentek mindenütt, pár nyíló bimbó egy virágszálon;
Uzay szokatlan kéjjel szemlélé, a két leányka serkedő barátságát.
Úgy látszik: szőve van az a magyarnak lelki jellemébe, hogy a különben
hajthatatlant is meghajtja előző szivesség; s a gazdai nyájas
megtisztelés, szívet és kezet köt nála. Felejti ilyenkor saját érdekét
is, s a kedves gazdánál, átall kedvetlen követelő vendég lenni. Uzaynk
is nem annyira felejte, mint átalla ellentmondást tenni a beiktatásnál;
a gróf oly tisztelő szives, a grófné pedig oly nyájas becsületadó vala
iránta, hogy ő sem veheté lelkére, nem viszonkötelezőnek, legalább
kímélőnek lenni irántok. Homályosan restellé is álszemérmében, az
ellenmondás által magára vonni a közfigyelmet, s így tulajdonképeni
czélja Bőkútra-törekedésének, szépen elmarada. Az ünnepélyi szertartást,
miként hazánkban rendesen a fontosabb házi, törvényes és polgári
testűleti munkálatokat szokta – vendéglés követte. Laura a táblánál,
Uzay és leánya közé esék. Uzay a csábos lányka mellett, maga sem tudá
miért? ismét elfogúlt kezde lenni; de Laura a maga kellemes
megoszlásával közte és Cili közt, édesen tudá kifejlésekre csalogatni
Uzaynkat; nem különben, mint növény-csirát, nyájas mosolygása a
nyiladozó tavasznak.
Asztal-bontás után, a gróf és hitvese kivezeték vendégeiket azon pástra,
mely az udvar előtt terűlt el. Halkó vala itt a foglalatos rendező. Egy
tisztes hárs alatt, melynek dereka pár század előtt lengett a
fuvalmakkal, most pedig izmos ágakkal terepűlt be a pástba, állt két
tábla terítve. Az adományos helység mindkétnemű aggott öregei ültek az
egyiknél, magvatlan kalász rengett süvegeiknél, s apró unokák
virág-bokrétásan szolgálták őket. A másik táblánál, a falu pozsgás
menyecskéi, és virító szűzei zsibajgottak, mindegyike hites vagy
választott legényétől szolgáltatva. Zöld cserág díszlett ezeknek
fejeiken, s pajzán dévajkodás és vígkaczaj csengett szüntelen asztalok
körűl. Szabadabbak voltak a házasok, s nyíltan vezérlették a vígságot; a
nőtlen részt szemérem és tartózkodás foglyozta. A szűzek, pirúlással és
szemlesütéssel tértek ki a házasok szabadabb tréfáinak; a szabadokban
pedig szerény mosolylyal és olykor kaczajjal vettek részt. De egymás
közt, nem egy titkos láng lobbadozott, nem egy szolgáló ifjú bátorodott
a vígság közszeszében, alkalom-használásra, s nem egy fűzte apró
biztosságokkal, a maga jövőjét kiválasztottjával össze.
[Illustration: A másik táblánál a falu pozsgás menyecskéi…]
A helység legöregebbike, majd egész század havával tisztes fürtjein,
felálla ültéből a mint az uraságot érkezni látá; s reszkető kézzel és
hanggal köszönte üdvet az agg jobbágy, fiatal új urának és úrnéjának.
Kiüríté poharát, s utána «éljenekkel» agg és fiatal, nagy és kicsiny a
magáét. – A gróf leereszkedve köszöné hódolásukat; a grófné pedig
ellágyúlt szívvel nyájaskodék a fehérnép között. Az uraság szíveskedése
nevelé a hevűlt jobbágyság kedv-eredését; mert urának első
feljelenéseiben, minden mozdulatocskájából annak, szívesen szokott
jóslani saját jövőjére a szolga, s derűs napot reméleni vagy borúst
remegni tőle függő sorsára.
Az alatt Halkó czélt tűze ki, bírákat rendele az öregek közől, s az
ifjakat jutalmak mellett versenyekre szólítá fel. A legénység a régiek
tányérjai helyett, kurta vastag botokkal dobott a czél irányában s karja
erejét próbálgatta. Kinek botja legtúlabb esék, az vala nyertes. A botok
zúgó reptei, valának tanúbizonyságai a velős karok erőinek.
Ezt zsákos versenyzés követé. Nyakoknál zsákba köttetének a versenyzők,
s tréfás iparkodással, de mégis alig tetsző sikerrel, folytonos bukdosás
közt erőlködének a czél, egy kitűzött erszény-pénz felé. Kaczaj követé s
kiáltozások buzdíták a futókat, mígnem egy sajátjává tevé a kitűzött
jutalmat.
Tudnék komoly osztályokból is efféle czélfutásokat nevezni hazánkban,
mondá Uzaynak kaczagva Halkó. Uzay, feloszlott figyelmében ezen futásra,
és leányával közel álló Laurára, alig hallá szavait.
És szerte a tág világból! felelt helyette Bodnár.
Most a szerelmet eresztem próbára, mondá Halkó, miként vívand meg a
haszonvágygyal. Három páronként ereszté versenyfutásra a házasokat
együtt, a nőtleneket pedig tett választások szerint, s kéz-fogva kelle
futnia mindegyikének. Lobogó kendők, szalagok, párták, selymek,
ruhadarabok; pályabérekűl kitűzve, ingerlék a futók törekedéseit.
Győztes lett az egyaránt haladott pár, maradozott az egyenetlen
gyorsaságú, s gúnyra kerűlt a közösen restes. Elégedés villogott az
elsők szemében, kölcsönös szemrehányások pattogtak az utólsóknál; de az
egyenetleneknél legcsípősebbek valának azok.
Nem talált képe-e ezen tréfa a valóságnak? kérdé ismét nevetve Halkó. Az
együtt-boldogúlók, és közös kedvtelésüek, nem állnak-e rendszerint
szelid békében egymással? míg az egyenetlen míveltségű és kedélyű
házasok, örök viták közt rovogatják egymásra boldogtalanságaikat?
Úgy vélem, mondá Laura felé hajolva, talán jóakarat-vadászásból Uzay,
hogy ezen olykori házassági egyenetlenségnek fő oka, többnyire nemünkben
alapszik, minélfogva átall ez élességeiből valamit helyén is engedni a
nő irányában, nehogy úgynevezett kalapot veszítsen a háznál.
Nemünkre nézve pedig abban, szóla nyájas viszonzással Laura, hogy
gyakran sorsfeletti czélokat tűz ki magának, s azokra tör, minden
kiszámítása nélkül azon eszközöknek, miket sorsa és házassági pályája
nyújtni képesek.
Helyes! mondá Bodnár, akarni engedni ott a hol kell, első tulajdona
legyen minden házasúlandónak.
S engedni tudni, mondá fél-enyelgve Laura, minden férjhez-menendőnek.
Hajló vagyok, édes kisasszonykám, szóla Uzay, titkon örvendve, hogy
alkalmat nyere, gömbölyeg szép karjára tehetni kezét, s kötelezőt
mondhatni neki; hajló vagyok előre irígyleni a szerencsést, ki ily
gondolkozású leánykát nyerend nőül.
Laura, lángoló képpel hajtá meg nőtlenünknek magát, s egy pár pillanat
múlva, mik alatt Uzay a kezdődő paraszt-tánczon jártatá szemeit, nem
lelé Laurát többé maga mellett. Cilivel együtt siető útban látá őt a
kastély felé: köntösét gyönge alkonyati szellet lebegteté, gyors léptei
után szemébe.
Az úri társaság még kiskorig szemlélé a víg tánczot; s főkép a grófné
szivesen gyönyörködék a természet ezen magzatinak erőtetlen vígságában.
Különösen Bodnár arról magasztalá Laurát és ezen dámát, hogy számos úri
rendűek szokása ellen, nem kisérgeték ezek, örök gúnyaikkal a szegény
parasztság minden mozdúlatait, s nem hordogaták örökké magok előtt azon
míveltségi felsőbbséget, mely felülről elhitten néz alá a természet
durva fiára. Embertársát szemlélé a grófné vígadni, s ha elmosolyodék is
néha az ügyetlen tréfára, vagy a durvát mellőzé is, mindkettőt kímélve
tevé; épen miként az érett anya, kedvesen mosolygja ügyetlen vagy komoly
dolgokat játszó magzatait.
A gróf, már előre faluja ünnepélyei tartására szánta a tisztes hárs
alját. Ha terebély agg élőfát látok, így szóla, nem lehet háttérbe mellé
nem gondolnom, azon számos ember-ivadékokat, kik árnyában hevertek már,
és elsuhant századok ingó változásit az alatt, míg a fa izmosan és
békében bírta helyét. Mintegy eszmélést és érzést tulajdonítok
képzetemben neki.
Bemenőben a gróf értesíté a társaságot, hogy színjáték várja őt, s egy
nagy gabna-tár felé vezeté vendégeit, mely szükségből a lehetőségig fel
vala színháznak alkotva. Türey fiskális, mint tüzes barátja a
játékszinnek, volt a rendező, s munkás ügyessége ízlést és értést árúlt
el mindenfelől. Minthogy a gróf számos színfalt és kárpitot rendelt ki a
városból, s a szükséges gépezetet is meghozatta, kész volt a játékszíni
ámulatra minden, mi csak eszközölhető vala.
Uzaynak, ki különben sem vala ízléses művészbarát, hosszasak voltak a
készületek, terhére a huzamos pipátlanság, s egyéb nyomási és tartós
figyelmei illésnek és társalgásnak. Azonban kedves kárpótlást remélve,
vágyással pillantgatott az ajtó minden egyes nyílására, Laura beléptét
várván minduntalan. Csalatkozott; Cili egyedül lépett be, s atyja
tudakolására, feleletűl a játék-czédulát nyújtotta által. Iffland
Valberg Elizája volt ebben, kedv-töltők által adandó, jelentve, s
Laurának a darabban Eliza szerepe adva. Ez kellemes estét igért Uzaynak,
s szeme és lelke vonva csüggöttek az egész játékon. Türey, Eliza bátyját
adá, s a gróf a herczeget, kit Uzay irígyleni hajlott szerencsés
szerepeért. Általában jól sült el a darab, de a nézőség egy lélekkel
megegyezék abban, hogy Türey s főkép Laura adának lelket annak. Ezen
utóbbi lelkesen fogá fel a maga szerepe szellemét, az aggtalanul szerető
leányka érzelmeit és szavait. Játéka mindenkit elbájolt, s Uzay
szokatlan kéjben úszott. A szín varázslata, színészi köntös és tartás,
történet ámulatai, s a lányka tündér szépsége, mely arczon és termeten
díszlett, ismeretlen nyugtalansággal ostromlák szívét és képzeletét.
Bodnár sem állhatá meg, hogy tetszését szavakba ne fakassza. Angyal!
domine spectabilis! így szóla Uzayhoz, kénytelve szippantván ezüst
szelenczéjéből; ez a tiszta ártatlan kedély, mely játszásában
kitündököl, előttem biztos kezesség, tiszta és ártatlan benseje felől.
Engedjen meg ön, megszólala Uzay mellől egy csinos öltözetű férfiú, ki
szemfájása miatt egyik szemén tartá zsebkendőjét, ha kissé gyanús vagyok
önnek kezessége iránt. Fájó szemeim nem engednek bizonyos látást; de
gyanítom, hogy a lányka szép lehet, s ez az egész titok. Meg vagyunk
bájaitól vesztegetve s ezért szívesen kedvezünk.
Sok esetben igaza lehet önnek, felele némi nehezteléssel Bodnár; de reám
nézve mellőzni látszatik ön figyelmével azt, hogy én vén ember és vén
házas vagyok.
Mit sem tesz kedves úr! mindnyájunkra nézve szivünk, kisebb vagy nagyobb
mértékben bohócza érzékeinknek. Némely embert első látásra megkedvelünk,
mástól egyszerre eltolódunk; mit jelent ez egyebet, mint azt, hogy
szívünk korán előztetik érzékeink által? De egyébiránt is úgy vélem,
színjátszásról bensőjét akarni megismerni a játszónénak, kissé merészke
következtetés.
Igaz, nem csalhatatlan kedves úr! mondá Bodnár; megeshetik, hogy a
helyes játszás nem egyéb művészi ismeretnél, tapintatnál és
gyakorlottságnál; de vannak szerepek, például ezen mai, miket egész
lélekkel szükség felfogni és érzeni. Az ilyen alkalmasint lelkét adja a
szerep-vivőnek.
Nem mindig. Hivatalunk, mesterségünk és kedvtelésünk, rendesen átszoktak
kölcsönözni lelkünknek és testünknek, némi gépszerűt magokból. Az ügyvéd
szívesen vitatkozik, hivatalnok fontoskodik, katona büszkén zajos,
professor oktató modorú, pap kegyeskedő, kalmár számoló, mindnyája
procuratorián, tanácsházon, csatán, tanítói és papiszéken, s irószobán
kivül is. Pedig mindegyik állapotból többeket ismerek, kik épen
ellenkező kedélyüek belül. Sőt ismerek rablót, kit első látásra és
beszédre, becsületes embernek hajlana ön venni. Veszélyes emberi erőnk
vagy gyöngénk-e az? nem tudom, hogy szerepet játszhatunk kívül és belül,
s a nő-nem, higyje meg ön, tapasztalásból szólok, alkalmasint még inkább
ért ehhez, mint jó nemünk. Az idegen megszorítá e szókra Bodnár kezét s
kitűne a nézők közöl.
Uzay utolsó vala a kimenésben, s már a kárpit rég leeresztve pihene, a
mint Bodnár ábrándozó kegy-urát takarodásra készteté.
Uzay sietett helyreütni pipa-szüneteit, zsebjéhez nyúla pipájáért, de
nem lelé azt; ugyanezt tevé ezüst szelenczéjeért Bodnár, de nem találá
ezt.
A mint látom, édes papom, mondá Uzay, mindketten búsan megfizetők a
bemenetel diját; az az ellenkező jó úr, alkalmasint önmaga példájával
kívánt nyomatékot adni tanúságainak. De nem sajnálom, angyalt láttunk, s
kéjünk megfizethetetlen. Ez Bodnárra nézve nem vala oly sikeres vigasz,
mint Uzaynak tetszék; azonban sikeresb lőn az, Uzaynak azon ajánlása
által, hogy otthoni aranyszelenczéjét, s egy részét spanyol burnótjának,
kárpótlásúl ajándékozandja barátjának, ki egyedűl az ő kedve töltéseért
vallá kárát.
Hízelgések áraszták el Laurát, a mint az ebédlőbe belépe. Uzay
kötelezettnek érzé magát, benyújtani maga tömjénét a művésznőnek, s
magasztalás-formát hebege, szivénél akaratosb nyelve. Laura nyájasan
hajlongott mindenfelé, s tisztes Uzaynk felé majdnem nyájasabban a többi
felett. A gróf, ki különös kitüntető figyelmet mutatott Laura iránt,
maga karján vezeté őt üléséhez a vacsoránál.
Ennek végeztével egy concert-darabot játszék Laura a zongorán, a gróf
hegedűn kiséré játszását s Halkó guitáron. Vetélykedék a három
hangművész a tökélyben, erő és érzés kifejezésében; bírá mindegyike a
maga hangszerét, s lelkesűlve önmagok kedvteléses játékaik által,
magokkal ragadák a hallgatók sziveit is.
Végezetűl, Laura énekkel kiséré Halkó guitárját, s együtt énekle vele ez
is. Tiszta teljes hangok keltek Laura szép ajkairól, miket művészi érzés
és érték adának azokra, s a mint a véghang elhangzott énekében,
félrevonúlni vala kénytelen a művésznő, hogy szerénységét óvhassa a
társaság ostromló magasztalásitól. Maga a különben száraz kedélyű
Bodnár, ki vala ragadva önmagából! Uzaynak pedig még másnapi
visszaútjában is, bájosan zsibongtak a hallott hangok fülében, és a szép
éneklőné bájai, fellázadt szíve körűl.
Miként rabságból menekedett madár örűl, cseveg; nem különben szoktunk,
testi vagy lelki nyomatásinktól szabadúlva, szivesen ömledezni.
Szabadságunk eszmélete, mely a kiállott vagy átvivott bajt követni
szokta, megzavart nyugalmunkat még nyájasabban simítja hozzánk vissza,
mint sajátunk vala az. Így volt Uzay is, a mint a gróf udvarából
kihajtatott. Bodor füstje alatt, újjal felváltott, s tegnap kissé
mellőzött pipájának, nyájas, beszédes s majdnem enyelgő leve ő. Majd
vidoran hallgatá Tamást, ki a grófi udvarban tett tapasztalásait tárta
ki, majd papjával, a tegnapi nap eseményeiből, ember- és világ-ismereti
elveket vonogata ki. Kényelmesen tartának szemlét a társaság egyéneire
nézve, s elkülönzék a tetszőket a nemtetszőktől Uzaynak a mívelt lelkű
grófné vala választottja, Bodnárnak a mívelt ízlésű gróf, mely utóbbinak
Uzay, legfölebb is a társalgási míveltséget vala hajlandó megadni, igen
elégedett lévén azon megkülönböztetéssel, melylyel az ő személyét és
rangját házánál megtisztelé.
Azonban ereszkedvén Uzaynak első hangúlata, szótlanúl vonúla magába;
saját személyén és állapotán jártatá gondolatjait. Nyugtalanúl sejté,
hogy Laura benyomást tőn szivébe, tegnapi elbájolásaiban lebegett ez
úntalan képzete előtt, s kénytelen volt megvallani önmagának, hogy
Laura, lelkének azon példány-képét is, melyet egykor ifjúi álma
választott ki a szép-nemből szív-bábul magának, jóval meghaladja. De
ámbár reményekkel biztaták is őt rangja s Lauráé felett kedvező
körűlményei, csüggeszték még is a nemhiút, az önmagába bizatlankodót,
hanyatló korára vetett pillantatjai. Homályos borzadály járta lelkét,
azon korában érezvén beköszönt vendégének a szerelmet, melyben az inkább
nyugalom-rablóként szokott dúlni, mint kéjhozó követként repűlni elő.
Lelkét ugyan még épnek, testét eléggé fentartottnak érzé, számba sem
jővén olykori, bővérűségből eredni szokott szédelgései; de azt nem
titkolhatá el maga előtt, bármiként vágyék is titkolni, hogy különböző
koroknak különbözők kedvteléseik is, s azon fa, mely gyümölcs után
virágzik, szintúgy erőtetést szenved, mint gyönge oltvány, mely idő
előtt gyümölcsözik. Miként ereszkedjék ő, a maga kényletes és nyugalmas
hidegségével Laura tüze után? vagy miként vonhassa ezt érett korához le?
Vagy ő maga fogna kiragadott lenni, vagy eltemetve Laura. Eddig Uzay
nyugton látá napjai fölébe borúlni agg korát, s nem aggódék ezen, sőt
gyakran kényleteire nézve mentségűl használá ezt; most borongva eszméle
reá.
A pap számon kezdé venni Cilitől: miként mulatá magát? s Uzay figyelemre
ocsúdék bús szemléleteiből. Fiatal lányka, ha gépszerű napfolyamából,
oly változásba ragadtatik ki, melyben láthat és láttathatik, ritkán tér
elégűletlenűl vissza. Cili is ömledezett magasztalásaiban, s ezeknek
kijelölt tárgya, új barátnéja, Laura vala. Elbájoltatva annak szép
tulajdonaitól, melegen dicsekvék előző szivességével, s egy kosárkát
mutata elő, melyet tőle nyere ajándékban. Uzay kezébe fogá a kosárkát,
melyet csinos himzés diszített, s míg a keze közt forgatá a kedves
ereklyét, nyájas képekben játszék szeme előtt, hajdani szép
birtokosnéja. Csak azt fájlalá, hogy érzelmeit, mik oly kedvesen
zsibongtak szíve körűl, rejtve kelle annak mélyére zárnia le; bizonyos
titkos szemérem tiltván szavakba keletni azokat, nehogy hanyatló korára,
szerelem betegének gyaníttassék.
Nem tudá: miként esék? hogy udvarába fordúltában, most eszméle először
arra, hogy kerítése fala düledékes. Így szobájinak alkalmas bútorai is,
egyszerre agg lomoknak tetszének szemei előtt, s Tamás ruhája kopottnak.
Házánál, rendben, szokásban, sok változtatni-valót vőn észre,
elégűletlen vala most szokott csinosságaival, de mivel sem inkább, mint
az öreg Sára asszonnyal. Ez a jámbor, most mit sem tehetett kedvére,
előtte ügyetlen volt, s kettőztetett iparja csak arra szolgált, hogy
több betudásokba zavarja magát. Nőtlenség, özvegység, édes papom, így
fakada most ki Uzaynk, nyomasztóbb az öregségnél!
Csak az a jó külömbség a kettő közt, felele Bodnár, hogy ettől nem
menekedhetünk, amazt pedig akkor rázhatjuk le, mikor tetszik.
A pap első volt, ki sejté Uzay érzelmeit, s nem vala ellenök. Ámbár
önszemélyére nézve hihetőbb vala a vesztés, mint nyerés, ha nő hozatik a
házhoz, minthogy új házi rendszer és elfoglaltatás könnyen fölöslegessé
tehetnék őt; elég nemes lelkű vala mindazáltal, óhajtni a nősülést
Uzayra nézve; kiről meg vala győződve, hogy az eddigi örök egyformaság,
idő előtt sírba viendi őt. Bízott Uzay békés kedélyében is, mely reményt
nyújta, hogy ki fog jöhetni különböző kedélylyel is. Ezért szivéből
ejtette biztatásait.
Igen, felele Uzay, titkosan óhajtva, hogy megczáfoltassék; de viselt
hajó nem zajos tengerre való immár!
Zajosra nem, mondá Bodnár, de simán, kedvező szelekkel elhalad a viselt
is, s miért ne reméljük inkább ezeket, mint rettegjük amazt? A nős élet
szép igérő virágokkal nyílik s ajánlkozik; de ezek elhúllnak idő és sors
vészeiben, s csak ízes gyümölcse marad meg – a kölcsönös barátság és
segély. Innen óhajtnám, hogy a házasulandó párnak legalább egyike,
mindenkor érettebb korban álljon, nevezetesen a férfi, ki értse teendő
lépésének fontosságát és jövendő kötelességeit. A fiatalság kora, vére,
heve, sok oly tündéres érzelmeket hazudnak, melyek csak képzeletben
léteznek, s későbbi kijózanodásnál elölik az elégedést; zajlik az új pár
az élet tengerén, s vagy elvéti zajlásában a békés révpartot, vagy csak
későn bír jutni belé. Ellenben a csillapúlt korú, egyenesen bele hajtat,
s bölcsen ott kezdi, hol amaz végezni szokta.
Uzay lázzadt szivének, enyhes szavak valának ezek; hálásan sejté azokban
Bodnár barátságát, ki ámbár bénája a nős életnek, oly hévvel töre azt
kedvezéseiben tüntetni számára elő. Ez őt bizalommal tevé adóssá, s nem
késék szabadon nyilatkozni előtte, és enyhűlten, hogy ifjúi érzelmeit,
agg-korának rovására, gúnytól, melytől remege, félteni nem kénytelen.
Előadá, pipa zsinórjával bibelve, nem pillantva papja felé, és
akadozással, Laura iránti indúlatát és szándékát. Bodnár szives részt
vett ezekben, segített meghányni vetni az ezekre szolgáló terveket,
kimélve hárítgatta el az apró fennakadásokat, s Uzay előtt a tisztakeblű
barát, még egyszer oly becsessé lőn, mint vala eddig.
De bármiként javallá is Bodnár Uzay nősülését, a kérői előkészűletekkel
épen nem vala ő megelégedve. Uzay önbizatlanságában, mit sem tehete
eléggé pompásan. Bécsből akara rendelni hintót, Mecklenburgból lovakat,
cselédjének új forma-ruhát szabatni, s az agg bútorzatot újabb ízlésűvel
cserélni fel. Egész udvarát, sőt magát is átforgatni készült; mert az
éltes nősző, szivesen szokott kelletinél tovább menni az effélékben,
általok mintegy feledést vonni óhajtván hanyatló személyére. Különben
is, miként Laurát hírből ismeré Uzay, vágyott mindenkép megfelelni a
leányka művészi ízlésének.
De Bodnár, ki oly vitákban, melyek a háznál eredményt nem szűlnek,
rendesen kímélve szokott engedni, szilárdabbul szólalt meg most,
károsnak vélvén a hallgatást.
Ifjaknál is átallom, így szóla, a csillogó kérői kikészülést; érett
korúaknál pedig épen vétkellem azt. Józan fontolást kiván a teendő lépés
fontossága, innen a legnyíltabb egyenességet mind két részről. Mi
szükség meglepni a fiatalabbat, s a hiúságot híni fel segédűl ellene,
tán hogy a tapasztalatlan korú és eszméletű ámúljon, s ámúlását majd
későn sirassa meg? a gazdag kérő feledtesse a tán nem alkalmas férjet, s
oly boldogságot csillogtasson szemébe, milyet nem nyújthat? Részemről
óhajtnék inkább kevesebbet mutatni, s mit sem rejtni el gyöngéimből;
biztos kivánván lenni abban, hogy én választattam és nem körűlményeim.
Uzay vitatá a maga részét, nevezetesen abban veté meg magát, hogy fiatal
lánykának, szükség nyújtni valamit, melyben kora és ízlése kedvet
találnak. Nem önzés-e, úgymond, már eleve korunkhoz, s ennek unodalmas
kedvteléseihez erőltetni a hajnal-korút, a csillogóban, élénkben,
zajosban gyönyörködőt?
Ezt tenni kár s méltatlanság fogna lenni, mondá Bodnár; de később
tölteném ezekben mátkámnak kedvét, midőn már sajátom lenne, s irántami
akaratát az többé nem foglyozhatná. Ekkor szivesség, és nyájas
kedvelőzés fogna lenni tőlem az, mi előbb téve, csak színes kajánkodás
lehete.
Uzay engede, de nem győződésből, mert némi titkos érzelem belül ellene
sugalt a pap állításának nála, mely sugallástól, ritka kérő, legyen az
öreg vagy fiatal, szokott lenni ment. Álszemérem vala ez: mit mond a
világ? mit a mátka, mit annak ifjúi vágyai, ha oly méltatlanúl jelennek
meg előtte? Nem fogja-e sértésűl venni azon csekély figyelmet, mit
személye iránt bizonyítandok? Ezt sugallá belérzete, s egy pár nap kínos
határozatlanságban habozott.
Azonban győzelmet vőn ezen Bodnár, egy oly okra bukkanván, mely a
kétkedést teljesen eloszlatá. Bizonyosok vagyunk-e, úgymond ő, hogy
Laura meg nem tagadandja kezét, ő, a sokaktól imádott? Nagy csillogó
készűletek szemet fognának nyitni mindenfelé, s kosár esetében gúnyt és
mosolyt idézni elő. Most a szándékot csak ketten s az illető család
fogjuk tudni.
Ezen oknak kivánt lőn a sikere. Arra, hogy a világ nyelve felibe
emelkedjünk, nagy lélekerő kivántatik, mely különösen az agg kornak, ha
ez a fiatalnak érzelmeibe vegyűl vissza, ritkán szokott lenni sajátja.
Uzay rendbe hozá szekerzetét, cselédjét és magát, miként azt sebtében
teheté, s Bodnárral átrándúla Türére, szép reményt vagy kosarat hozni
vissza.
*
Az öreg Türey, falusi nemes gazda volt, kinek szerte a hazában, számos
mellék-darabjai találtatnak. Ősei nyomdokain szántogatta szűk földjeit,
kevés szorgalom után, nagy reményekkel várt aratást és szüretet, s ha
csalatkozott azokban, nyugtan okozta a mostoha időjárást. Neje szintúgy
gond és aggodalom nélkül vitte a napi rendet, mát úgy mint tegnapot
vivé, és holnapot viendi. Békés egy pár volt önfalai között, miként pár
madár a fészekben, nem bolygatván elégűlését egyébb, mint gyönge
óhajtás, hogy bár kissé vagyonosabbak volnának. Két gyermekökért
óhajtották ezt is, kik minden reményök és kevélységök valának. Ők magok
szokva voltak a szűkhöz, s önkörökbe vonúlva, nem bántotta őket a hiú
terjeszkedés; de a két gyermeket örömest szánták volna valami nagyobbra,
s ezen czélból a kevés jövedelemből, önfeláldozással költöttek
nevelésökre sokat. Kornél kényelmesen s csaknem rangja felett tartatott
iskoláiban, s az atyai ház szűköléseiből mit sem érzett. Kivánságai,
olykor a kissé ferdék is, ritkán maradtak teljesűletlen. Ezek nem
kevéssé viselék meg a szülék vagyonságát, naponként tágúla nálok a köz,
jövedelem és kiadás között, s vagyonkájok hóként olvadozék. De most
Kornél pesti ügyvédnek esküvék fel, s mint immár szárnyra-kelendő, közel
hozá szüleihez, nagy reményeik teljesűltét. Egyike is vala Kornél Pest
legügyesebb ügyvédeinek, nem megvetendő tudomány mellett, kitünő vala
emberbánási ügyessége és simasága.
Első gondja volt Kornélnak, magáról fogalmat adni a világnak, s ezt
természetesen oly kedvezőt, milyet csak adnia lehete. Szobáját
válogatott bútor-darabok ékesíték. Szemet-ragadó olaj festmények fedék
annak falait, s minden magas ízlésre mutata abban, hogy a megkereső
felek, jó eleve tisztelő indúlatokkal lepettessenek meg. Az alatt míg az
ifjú ügyvéd, jegyzeteket tőn ügyeikben, hangás óra mulattatta őket, vagy
a szekrényen felhalmozott irás-nyalábok vonák magokra bámúló
figyelmöket, látván, hogy a kezdő ügyészke már is oly igen meg van
terhelve pörökkel. De Kornélnak főkép azokra szegellett gondja, melyek a
háztóli kimenésre tartoztak. Ruháit Pestnek első szabója, az utolsó
ízlés után szabá mindíg, s hiúságának kedves tápláléka vala az, ha mások
mintákul vevék köntöseit; mely tisztelet, kivált ha falura mene ki, a
classicus csinosságu ifjúnál épen nem vala szokatlan; mert Kornél olyan
vala mindíg, mint tokból kivett nürnbergi árú-czikk.
Tartani is látszék ő erre valamit; mert leginkább nagyranguakkal szerete
társalogni. Vele egyszőrüek közt szivesen dicsekvék ismerős mágnásokkal,
kiket ilyenkor biztos kereszt-neveiken emlegete. Minden nagy
eseményekbe, mik körűlte történtek, miként előadá, kisebb vagy nagyobb
mértékben befolya, vagy legalább ő tudá leghitelesebb kútfőkből azokat.
Innen úgy ismerteték az ifjú, mint ki szerepet készűl játszani a
világban, örömest fogadtaték több tekintélyes házaknál és társaságoknál,
miknek forgottságánál többnyire lelke tuda lenni.
Sehol sem vala azonban Kornél kívántabb, mint a szépnemnél. Ez lévén
óhajtásinak s kedvteléseinek legkedvesebb tárgya a tág teremtésben,
szíve, esze, és minden iparja, körűlte forgott minduntalan. Annyira is
halada e részben ügyessége, hogy nem egy nő-szívet hoza immár dobogásba,
s közönségesen a szépnemre veszélyesnek tartaték. Ő, a különben férfiak
közt, nehogy közönségessé váljék, kevés szavú, ömledező vala a szépek
közt, s mindig tuda nekik csekélységet hozni elő, mely fontosnak, bohóst
mely okosnak, és hízelgőt mely igaznak véteték.
Víg enyelgő, éber tréfa-űző vala ő a szépnem körűl, azt tapasztalván,
hogy tíz leány-szív megadja magát addig játszva, míg egy, komoly
ostromlással. Ezen szép tulajdonokhoz járúla a szépnem iránti örök
figyelme, udvarisága, s külső tetszetes formája, ámbár ezen utóbbin,
mint nembaráti megjegyzék, az éldeletnek már némely dúlásai látszatának.
Ezen fő kedvtelés mellett, vala még egy másik vonzalma is Kornélnak,
tudniillik a játékszín. Sokan úgy vélekedének, hogy amaz szűlé ezt is;
mert Kornélnak folytonosan váltogatott ismeretségei valának a
színművésznőkkel, s annyi bizonyos, hogy inkább mulaszta egyebet el,
mint a színjáték óráját.
Mindezen kedvtelések, miként gondolhatni, költségbe telének; innen nem
vehetni Kornélnak rossz néven, ha pénzforrásait telhető csergedezésben
tartni törekvék. Ebben sem vala ő kontár, s nézetei előtt, háttérben még
biztatólag álla, sok lejárt vagyonú ifjaink és férfiaink vég reménye – a
gazdag nőszülés. Kissé felidegzett véleménye lévén az ifjúnak önbecse
felől, nem csodálhatni, ha e részben drágán kívánta magát elalkudni, s
vevőül egykor valami gazdag árva leánykát, ki után semmi részben ne
kelljen várni, óhajtott magának. Azonban ezt, mint játékszín barátjához
illik, bölcsen csak a kárpit leesése korára halasztotta; mi sem tiltván
őt, hogy addig a közbeeső felvonásokban, más kedves szerepeit
játszogassa.
Laura már gyermekkorában sokat igért. Ritka szép idom termetben és
arczvonásokban, tűz és elevenség mozdúlatban, szóban és indúlatban,
lángész és forró szív, valának azon tulajdoni, mikkel mindenkiben, ki őt
látá, figyelmet és részvétet támaszta. Magasztalások özönlötték el, hol
szüleivel megjelent, s azok közt gyakran vigyázatlanul ejtettek is. Az
éber lányka mohón fogá fel ezeket, s míg a jámbor szülék lágysága kéjjel
legele azokon, ez ártalmas hiúságot szíva belőlök. Csalatkozik és árt
az, ki gondatlan beszédeire nézve a gyermeket gyermeknek tekinti, s
ennek ártatlanságát veszi mentségűl vigyázatlanságának. A gyermek ha nem
ért, bizonyosan sejteni fog, s a titok vagy rejtély homály, még
ingerlendi tudni-vágyát. A kis Laura kedvezőleg tűne ki társnéi közől; e
kitűnés, mihelyt azt sejteték vele, ipart szűle nála még inkább kitűnni,
s ez később némi elbizakodott büszkeséget, mely lelkének alapjellemét
nem mételyezé ugyan el, de hiúságát szinte veszélyes fokig emelé.
Szüléi, kiknek ő szemök fénye és kevélységök vala, mit sem tagadhatván
meg tőle, gondolatlan kedvezéseikkel, még több táplálékot adának ennek.
Jókori szerencse vala az, hogy nagynénje magához vivé fel Laurát
Pozsonyba nevelni, s miként igéré, kifejteni a lánykának magasztas
tehetségeit.
Laura mintegy tízenkét éves lehetett, midőn a falubeli kántor háza egy
éjjel leégett. Az éltes férfiú mindenét benvesztette s három gyermekével
inségre jutott. Laura megjelent szüléivel reggel az égés helyén. A
kántort egy állva maradt kormos faldarabnak dőlve találták, lantjával
kezében, nyugtas csenddel pengetve és hanggal kisérve egy dalt, melyből
csak e két verset tarthatá meg Laura:
Dühös Vezúv ha szórja lángjait,
Az égfelé füst, hamv gomolyg,
S lángzó folyam pusztítja tájait:
A vad s madár riadva bolyg,
S mint űzetett fut és repűl,
Bátor helyen mígnem megül.
De szirt-lakó sas nem riad velek!
Fenten hová nem ér a vész,
Ott, hol villámot űznek a szelek,
Megáll, s a torkolatba néz!
Szirt sassa a vidor kedély,
Alatta zúghat a veszély!
A gyermekek a holt üszkök közt turkáltak széjjel a ház helyén, keresve:
mit lelnének még haszonvehetőt? Pusztulás, látható insége a családnak,
aggtalanságuk a gyermekeknek, de főkép magasztos nyugalma az öregnek,
ritka megható jelenetek valának Laura szüleire nézve, s Laurának is
gyöngéd lelkét csodásan meghaták azok.
Dallal mulatozik kántor úr? kérdé szánakozva Türey.
Szokásom, tens úr, jó és rosz érzelmimet, dalba önteni ki mellemből.
Amazok nyernek hangjaimmal, mert mintegy közlöm általok örömemet a tág
természettel és emberiséggel; ezek pedig fúlánkot vesztnek, mert
hangokba csalatnak fel szív mélyéről, a bánat fojtó sóhajtási, s a lélek
elámúl a dalra bújának kínjaitól. Hangja van embernél és oktalan
állatnál, úgy örömnek mint bánatnak, s a hanga csak egy kis illést és
rendet alkot abban. Gyermekségemben korán árva maradtam, testvér
öcsémmel, kit még bölcsőben hagyott anyánk. Ennek ápolása és ringatása,
az én gondommá vált. Az unalmas kötelességet és időt dallal csaltam,
űzögettem. Ezen kis szükség s tán született kedvtelésem is, a hangok
országát mindinkább kedvesebbé tevék előttem. Lantot szereztem előbb,
mert ez legolcsóbb hangszer vala szegénységemnek, húrjaihoz
alkalmaztattam, mint tudtam énekemet, s daljaim közt mondhatom, gyakran
boldog király voltam. Kedvtelésem választatta velem állapotomat is.
Orgona-húzónak szegődtem azért, hogy közel állhassak a kedvelt
hangokhoz, s közelebb simúlhassak módhoz és alkalomhoz muzsikát
tanúlhatni. Behízelegtem magamat a jó orgonistához, s gyarapodtam
oktatása alatt. Megkisértettem későbben, mert szigorú pályám elég
alkalmat nyújtott reá, hangszeremet és énekemet, miként hajdan,
gyógyszerűl használni unalom ellen, gyógyszerűl használni a lélek
szenvedései ellen is; néha, mert kinek nem jutott jó órája is? énekeltem
öröm elkapásai ellen is – s mondhatom, mindezekben soha sem siker
nélkül. A lélek ezáltal bizonyos emelkedettségre szokik földi
viszontagságok felett, s egy bájos képzeti világot alkot magának, mely
örök összehangzásban áll vele, és pótlékot nyújt neki, a valódi
salakélet olykori disharmoniájaért.
Türeyék illetődve valának, Laura tüzes képzetét pedig bájos merengés
fogá el. Szüntelen füleiben hangzának a kántor dalának megtartott
versei, apródonként kitalálgatá ennek minden hangját és énekelé. Ő
különben is, miként könnyű madár a zöld galy között, örökké dalokkal
csengett a ház körűl, s hajlékony kellemes hangjaiban, mindenki már
korán sejtheté a benne fekvő művészi hajlamot. Ez és a könyörűlet, arra
birák nem igen gazdag szüléit, hogy ajánlást tegyenek a szegény
kántornak. Ez pártfogók közt felosztá gyermeke kettejét, maga pedig a
harmadikkal a Türey-háztól kapá élelmét és apróbb segedelmeit; miként
Laurát zongorában és éneklésben oktatá. Láng volt a lányka lelke,
kedélye és hajlama ezekre, s bámúlandó haladása azokban. Hangászati órái
lőnek legkedvesebbjei a napokban, hangjai mellett felejtett mindent maga
körűl, mi különben nyugtalan lelkének nyájas mulatozás vala. A kántor
művészi kedvtelésével, együttragadá rokon érzelmű tanítványnéja lelkét
is, s mintegy ifjodni látszék kebles művészete közlésében; Laura pedig
ritka tehetségeivel csakhamar felibe halada tanítójának, főkép a
művészet magasabb tündérvilágában. Laurának muzsikai talentuma, még
ragyogóbban fejlék ki Pozsonyban nagynénjénél, a hangászat-kedvelő
Szentjóbnénál.
Uzay nem vala kelletlen kérő sem Lauránál, sem szüleinél. Az elsőre
nézve csaknem várt ideál vala ő, korát kivéve, melyen azonban az épen
minden szerelem nélkül pihenőben állott szív könnyen túltevé magát.
Laura oly férjet óhajtott, ki mellett zajlakodásoktól ment legyen, ki
szabadságát lánczokba ne verje, s tisztelésért viszontiszteléssel,
figyelemért viszonfigyelemmel fizessen. Mindezeket feltalálni remélé
Uzayban. Szüleire nézve pedig a nemzetséges és vagyonos vő, Laura
bölcsője-óta, kedvesen ápolt óhajtás vala. A két gyermeknek némi
aggodalmát, egy Uzay által hitbérűl ajánlott összegecske könnyen
súlyegyenbe tevé; s így mi sem állván az összekelésnek ellent, Uzay
csakhamar haza vivé, boldog lakába szép nejét.
*
A haladt ősz már téli napokat váltott, s havas fergeteg szállongott a
levegőben, a mint a menyasszonyi társzekér megérkezett. Gyula enyhítni
kivánván bent az idő zordonságát, egy főt másolt Rembrandtól, Károly
pedig átellenben példány után irogatott. Kopogtatás esik az ajtón, s egy
szöszke fitos orrú szobaleány, köszön be, leteszi Gyula ágyára a kézben
hozott laponyt, szós elevenséggel panaszkodik rossz út és idő ellen, s
kezdi mindenkép otthonivá tenni magát a szobában. Egy pár percz alatt
tudni vala kénytelen Gyula, hogy ő az új úrnénak megbízott szobaleánya,
kit annak testvére, Kornél ifjú úr is megbecsűl, s a cseléd mint illik,
megtisztel; mert ő nemes személy, s nem épen felejtett tárgy a másik
nemnél. Miként látszék, ez utóbbinak bebizonyítására, leoldá ázott
kendőjét nyakából, hogy azt a fűlt kályhánál száríthassa, s hófejér
vállat tüntessen Gyula szemébe; szép szőke fürtjeit lebontá, s terűlni
hagyá amazon, hogy majdan csinosabb rendbe hozhassa azokat. Gyula
lepetve vala, s nem tudá: mit véljen a szokatlan jelenetről? miként
kezdjen szabadúlni alkalmatlan vendégétől? A gyermekhez fordúla, s
utasítgatá irásban tett hibáit; de ezeket Nina is látni kiváná; majd
festésébe merűltnek akara látszani, de Nina egyik neme vala a
művész-barátnéknak, s oly nyájasan hajla a festő felibe, hogy ez a
zavartól nem viheté ecsetét.
Ó mily gyönyörű festmény lehete amaz! kiálta Náni egyszerre, s egy a
falon függő képre mutata, kár hogy kissé magasan függ. Nem lenne-e
tanító úr szíves, székről láttatni azt velem? Ily szép kérést, új
leány-vendégtől megtagadni némi illetlenség fogott volna lenni; Gyula
fojtott kedvetlenséggel tőn széket a lánykának. Ez felálla reá, de a
képet igen megakará vizsgálni Nina, gebeszkedék közelebb férhetni ahhoz,
a szék inogni kezde, Gyula, hogy veszélyt távoztasson, megragadá azt; de
az egyensúly már el vala vesztve, s Náni könnyű sikoltással rogyék hátra
Gyula karjai közé.
[Illustration: Nina egyik neme vala a művész barátnéknak…]
Ajtó nyílék, s Türey Kornél épen akkor lépe be, midőn Gyula szép terhét
földre leemelé. Zavarodása fő fokra hágott, mert Kornél arczán oly
mosolyt sejtett, melyben lealacsonyíttatását érzette, s ezt még inkább
nevelte azon hanyag figyelmű tón, melylyel Náni kifordúlta után az ifjú
úr vele beszélgetett. Kornél majd minden körűlményeire a háznak
szétárasztá a beszédet, csodálkozni látszék oly terjedt birtokosságán
sógorának, mit összevont háztartása jelenségeiből közel sem gyaníta.
Majd a két gyermek felől tudakozódék, s Károlylyali rövid hízelgése
után, ki siete ismerkedni Cilivel, kit, miként mondá, csak pillanatokig
láthata gróf Rákosynál. Gyula kedvetlen volt, leült festését folytatni,
de ecsetje nem haladt, irásba kezdett, de tolla elállt; egy szóval:
felforgatott volt belsejében. Náni újabb podgyásszal lépett be
szobájába, s hely után nézeglett a szobában széjjel. Édes
leányasszonyka! szóla hozzá kissé élesen Gyula, úgy látom, téved a
szobában. Ez az enyém, s természetes, hogy velem szobaleány nem
lakhatik.
Náni ütközött, s kissé bizonytalan képet mutatott e szókra. Én csak
addig véltem, mondá fél nehezteléssel, míg helyre verekedünk. Kornél
úrfi.
Szintúgy át fogja látni mint a leányasszonyka, hogy fiatal nő személy,
nőtlen ifjúhoz nem hurczolkodhatik.
Náni fitos orrocskája felduzzadt erre, szótlan hevességgel kapta fel
behordott tokjait, laponyait, s kirohant velek az ajtón. Gyula
megkönnyűlt kimentével, de borús maradott. Új változás, ha
kedvetlenséggel köszön be, jót nem hagy reményleni magáról. Gyula is az
új házi asszony után, több efféléktől kezdett tartani.
Uzayt az alatt szokatlan kéj lepé körűl. Nem minden szívdobogás nélkűl
hozá ő agg lakába fiatal nejét haza, s szorongva lesé ennek beléptével,
tekinteteiből az első benyomásokat. Örömére azokat biztatóknak lelé. Az
okos menyecske elégedett vala mindennel. Az első napokat szorgalmas
kedvvel tölté csinosgatások között, s ezeket oly józanúl és izléssel
tevé, hogy Uzay alig ismere önszobáira, bútoraira, s önházában
meglepetett vendég vala. Laura, a mint készen vala, igéző nyájassággal
hordozá meg őt a változott szobákban, eleibe adá mindegyiknek
rendeltetését, s Uzay, miként gondolni lehet, igen is elégűlt vala
mindennel, nem ügyelve arra, hogy ezen elrendelés által, ő maga egyedűl
csak a nagy ebédlőre szoríttatott, melynek tág üregében azonban, minden
apró kényleteivel együtt bőven megférhetni reményle. Jótevőleg hatott
reá a mindenünnen feléje mosolygó rend és csin, s nyugosztalá az, hogy
Laura nem pompában és csillogásban látszék kedvét lelni, hanem egyedűl a
csinosságban, mi szenvedélye vala. Cili szívesen segíte szeretett
mostohájának, s reá nézve nyájas új világ derűle fel a háznál, Türey
köztök segített, tanácsolt, enyelgett, és hivalkodott; mindegyike szép
jelenben élt, s még szebb jövőt remélt az új viszonyokból.
Majdnem egyedűl Gyula volt a háznál, kit ezen remény nem biztatott.
Türey az út és érkezés anecdotái közt, nem mulasztá el besúgni Laurának,
Náni oly rögtön tett hódítását a tanítón, a kendőtlen vállat, és az
elvesztett súlyegyent. Náni a nem kevéssé hiú és bosszús is,
kétértelműleg s épen nem mentve Gyulát nyilatkozék; az eseményhez,
miként szokott, fejtések, tolmácslások, megjegyzések, jóslások, és
vélemények járulának, miknek kivonatai és hatásai Gyulára nézve nem
legkedvezőbbek valának. Laura hajlott a tanítót, testvére és Nánija
után, jó eleve úgynevezett jóféle madárnak tartani, s mosolygá, miként a
jobban értesített szokott, ha Cili Gyulát magasztalá, a jó leánykának
könnyű csalatkozását.
Gyula már az első asztalnál sejté gyanú alatti állását s e méltatlanság
őt büszke szótlanná tevé. Nem keresé az alkalmat maga mentegetésére, azt
tartván, hogy a ki igen mozsdik, szennyet érez magán. Ő, a különben
szíves mulattató, ki vala most sodrából véve, s elvonúlva kerűlé ki Uzay
és Cili iparjaikat, bevonhatni őt beszédbe és vígságba. Az új
vendégeknek, azon szíveskedés és öröm közt, melylyel a háznál
fogadtattak, kedvetlen vala ezen komolykodás; Kornél kevély
fontoskodásnak, Laura pedig színeskedésnek hajlott azt venni. Gyula a
maga részéről, szintúgy elégületlen vala az érkeztekkel; különösen, maga
sem tudá miért? átallá azt, hogy Kornél igen is foglalatos vala Cili
körűl. Ily különös fonákságban telt el néhány szomorú hét; innen
óhajtott volt Gyulának azon alkalom, mely őt kissé a háztól eltávolítá.
Uzay, egyik távolabbi jószágából, kedvetlen levelet kapott a tisztjétől,
melyben ez közbirtokosok közt támadt s elintézni való ízetlenségeket
jelentett. Egy pár ezek közül sürgetős volt, s Uzay zavarban: kire bizza
ottani dolgait? minthogy házi ügyvéde betegen feküdt. Gyula kapott az
alkalmon s ajánlotta magát. Másnap szekérre ült oly korán, hogy még
mindenki szunnyadt a háznál, egyedűl Cili volt már fenn, gondoskodni úti
szükségeiről. Siessen vissza kedves tanító úr! sipegé nyájasan a szives
leányka, s jó kivánásokkal ereszté őt útjának.