Regény. Írta Herczeg Ferenc. Budapest, 1902. Singer és Wolfner kiadása.
Regényirodalmunk a mult, a történelem felé kezd fordulni, amelyet néhány
évtized óta egészen elhanyagolt; csak a jelennel foglalkozott, csak
onnan vette tárgyait, hőseit s mintegy szakított azzal a műfajjal,
melyet Jósika kezdeményezett s Eötvös és Kemény annyi jeles művekkel
folytattak. Íme Herczeg, a jelen élet rajzolója, egy történelmi
regénnyel lép föl, még pedig a magyar történelem legrégibb korszakából,
melyet eddig csak eposzíróink mertek rajzolni. Vajjon e téren fog-e
annyi sikert aratni, mint a jelen életből vett műveiben? Vajjon a költői
leleményt kellő fokon tudja-e összeolvasztani a korrajzzal? Valóban, a
történelmi regény lényegét a korrajz s a költői lelemény összeolvadása
teszi, vagyis a művészeti cél s a történelmi igazság együttes
szolgálata. Ezért a költőnek bizonyos szabadságai vannak szemben a
történelmi hűséggel; vehet föl költött személyeket és eseményeket is, de
ezekben is a kort kell rajzolnia, csoportokban, egyénekben, viszonyokban
és összeütközésekben tüntetve föl a kor eszméit és szenvedélyeit.
E szempontokból tekintve Herczeg regényét, nem mondhatjuk azt
sikerültnek. A regény tárgya a Szent István halálát követő korból van
véve. Abban az időben játszik, midőn Péter király második királysága
utolsó napjait éli, Vatha kitűzi a lázadás zászlaját, Endre és Leventa
bújdosásukból visszatérve, a mozgalom élére állanak. Azonban mihelyt
győzött a forradalom, Endre megkoronáztatta magát s a keresztyén vallást
és Szent István állami intézményeit visszaállította s ezt annyival
inkább tehette, mert a forradalmat jórészt az idegen uralom idézte elé.
E kort rajzolva tág tere nyílik az írónak a pogány és keresztyén vallás,
a régi és újkori intézmények küzdelmét föltüntetni s egyszersmind
sejtetni a keresztyén és nyugati szellem végleges győzelmét. Mindezt
meglehetős könnyeden veszi Herczeg. Vatha, a pogányság vezére, továbbá
Béla és Leventa csak a regény végén jelennek meg; a küzdelmek inkább
csak érintve vannak, semmint a regény cselekvényébe forrasztva.
Baj az is, hogy a regény nem az egész magyar nép mozgalmát rajzolja,
hanem csak egy kis töredékét, a bessenyőkét, kiknek egy része a
honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakozott. Hőse Alpár, a bessenyő
Thonuzóba fia, ki keresztyénné lett, papnak nevelték, visszavágyik a
pusztára s erős benső küzdelem után a pogány bessenyők vezére lesz és
Vathához csatlakozik. A bessenyő táborban játszik a cselekvény nagy
része. Innen van aztán, hogy a szerző a magyar pogányok szokásai-,
vallásos szertartásairól nem tájékozza az olvasót. Föltűnő, mily kevéssé
ismeri vagy használja a magyar mythologiai hagyományokat; beszél
Holdistenről, Holdlányokról, Göncölistenről, Vadleányokról és
Éjasszonyokról, Fuvó királyról, a Szélanya fiáról; említi a Rétszagoló,
Kulancs, Szilkehordó és Vérszemű csillagokat; elmondja, hogy a tölgyfa,
mint szent fa, tiszteletben részesül stb. Honnan vette mindezt? Talán a
bessenyő hagyományokból, ha ugyan ilyenek vannak.
Bizonyára nehéz föladat a pogány magyarság vallásának és társadalmi
viszonyainak rajza. Kevés adatunk van rólok, de mégis van annyi, hogy
néhány fővonással megeleveníthessük. Íme, példa reá Arany, aki a _Buda
halálá_ban a húnok vallását és társadalmát, mint őseinkét, magyar
hagyományok alapján rajzolja. Ez úton indulhatott volna Herczeg is, de
nem indult. Elvétve, csak egy pár helyt találunk ily törekvést. Midőn a
szerző a bessenyő táborban az előkelők lakomáját írja le, a regössel az
ó-székely balladák modorát és ritmusát szólaltaja meg. Az elénekelt
költemények ugyan nem valami kitűnőek, de a törekvés méltánylást
érdemel. A történelmi regényt a korrajz gondja még nem teszi, ne is
tegye archeológiai repertoriummá vagy történelmi aprólékoskodássá. A
korrajznak csak a költői lelemény emelését kell szolgálnia, mert a
főcél, mint minden költői műben, az esztétikai hatás. S vajjon e
tekintetben sikerült-e a regény? A cselekvény bonyodalma, a jellemrajz
ereje kárpótolja-e, feledteti-e a korrajz hiányát? Sajnálattal kell
megjegyeznünk, hogy nem igen.
A regény meséje inkább események tarka sorozata, mint költői cselekvény,
melynek főszemélyei fölkeltik érdeklődésünket, bonyodalma gyönyörködtet
és katasztrófája meghat. A mű hőse Alpár, Thonuzóba fia, aki csak
eleinte érdekelheti az olvasót, azután mind politikai pályája, mind
szerelmi története meglehetős érdektelen. Elhagyva a keresztyénséget s a
pogány bessenyők élére állva, a Dunántúlra megy s Vatha seregéhez
csatlakozik. Hősiesen küzd ugyan, de semmi tekintetben nem foly be a
forradalom politikai bonyodalmaira. Endre megkoronázása, Leventa halála
után visszatér a Maros partjaira és végre kibújdosik seregével a nem
magyarországi bessenyőkhöz, akik Bizánc ostromára készülnek. Ezzel
bevégződhetnék a regény, de a szerző jegyzet címén még egy pár lapot
csatol hozzá, melyekben beszámol a regényben szereplők további sorsáról.
«Alpár sorsa, úgymond, összeforrt a nagy bessenyőkével, neve pedig
végleg elmerült a nagy háborúk viharos hullámaiba.» Ez lehet történelmi,
de semmi tekintetben sem költői eljárás. Szerelmi története valamivel
érdekesebb, de ez sem kelt valódi költői érdeket. Az ember azt hinné,
hogy a keresztyénből lett pogány könnyen bele fog szeretni Seruzádba, a
bessenyő fejedelemnőbe, aki tárt karokkal fogadja s tüntetően elárulja
hozzá való vonzódását. De Alpár érzéketlen iránta; ő már szeret és
titkon egy a görög udvarban nevekedett leányt, Zenóbiát, a maros-vári
ispánnénak első férjétől való gyermekét, akit Konstantinápolyból
hazatértekor még mint pap ő kísért Maros-Várra. Szerelme szótlan, néma;
csak titkon szereti és védi minden ellen; kétszer menti meg életét, de
semminemű szorosabb viszony nem fejlődik köztök s így nem is hathat a
bonyodalomra. A hallgatag bessenyő vezér csak a regény végén
nyilatkozik, ezt suttogva fülébe: «Asszonnyá teszlek vezéri sátramban!»
Zenóbia, ki a forradalmi harc alatt a görög apácák kolostorában talált
menhelyet s ott fölvette az apácafátyolt, kétségbeesve tördelte kezeit
és így szólt: «Hát testem és lelkem nem a Boldogasszonyé-e?»
Íme, egy erős összeütközés magva, amelyből semmi sem fejlődik ki, mert
Zenóbia, amikor visszatér Maros-Várba s a vidéken egy görög
apácakolostort látogat meg, Seruzád ösztönzésére azt a bessenyők
földúlják s a szegény leány odavész. Ezalatt Alpár is hazakerül s némely
jelekből sejtvén a szomorú eseményt, szíve nagy fájdalmában így
fohászkodik: «Jézus Krisztus, hozzád fohászkodom. Te tudsz csodát tenni,
hát tégy csodát; tedd meg nem történtté, ami megtörtént. Itt vagyok,
láss a szívembe. Vesd ki belőle mindazt, mi nem kedves előtted. Ne
viaskodjál velem. Uram, ne viaskodjál. Hiszen te Isten vagy, énnekem
pedig nincs erőm, akaratom. Te is Boldogasszony, te Gellért úr, ti mind
könyörüljetek rajtam!» Az imádság nem használ, a szomorú hír csakugyan
való; ekkor Alpár elűzi táborából Seruzádot, útnak indul seregével a
nagy bessenyőkhöz. Seruzád lóháton távolról követi a vezért s egy
sziklacsúcson a mélységbe veti magát. Az ember azt várná, s a korrajzba
is éppen beillenék, hogy a megtört szívű Alpár ismét keresztyén lesz,
kolostorba vonul, annyival inkább, mert néhány lappal ez esemény leírása
előtt a szerző ekkép nyilatkozik: «A pogányság elvesztette csatáját már
akkor, mikor még csak kantározott. Mert ők azért fegyverkeztek, hogy
testeket öljenek, a hatalmas ellenség azonban nem a testekben, hanem a
lelkekben lakozik; az erős hit ellen nem lehet kopjával harcolni, csak
még erősebb hittel. Nekik pedig nincs hitök. Alpár, de bizonyára Vatha
is régen nem tudtak már hinni a táltosok és javasasszonyok együgyű
babonáiban; tették magokat, mintha hinnének, erőlködtek, hogy higyjenek,
de nem tudtak.» E néhány vonásból is kitűnik, hogy Alpár jellemrajza, a
rája épített cselekvény teljesen elhibázott; sikerültebbek a regény
mellékalakjai s néhány érdekesen megírt epizód, de egy-egy részlet nem
kárpótlás az egészért.
Még a regény nyelvére és helyesírására teszünk egy pár megjegyzést.
Herczeg régebben a _Budapesti Hirlap_ dolgozótársa levén, reá ragadt
valami e lap nyelvi és helyesírási különösségeiből. Ő is _láthatár_
helyett _szemhatárt_ ír; e helyett hogy _meg voltak lepve, meglepődtek;_
az _udvaronc_ neki _udvaros_, bár egy lappal előbb a _kegyenc_ szót
használja _kedvelt_ helyett; ezeket a _ki_, a _mely_, a _mi_, a _hol_
egy szónak rántja össze, Arany János bosszúságára és Wlassics Gyula
örömére. Saját nevében a _cz_-t kétféleképpen írja: Her_cz_eg és
Feren_c_. De miért tenni mindezért őt felelőssé, midőn annyi más is
teszi s ő nem hiába az _Új Idők_ szerkesztője?