Regény két kötetben. Írta Ambrus Zoltán. Budapest, 1901. Singer és
Wolfner.
E könyv nem felel meg egészen címének. A benne szereplő két színésznő
nem sokat hasonlít a _Giroflé és Girofla_ hősnőihez, maga a mű pedig
inkább beszély, mint regény. A szerző ugyan igyekszik regénnyé
kinyujtani könyvét, amennyiben fölösleges személyeket is léptet föl,
részletesen rajzol ott is, ahol nem kellene, de mindez csak külsőleg,
nem bensőleg izmosítja a regényt. Jellemző az egész műalkotásra nézve,
hogy a szerző a bonyodalom legérdekesebb pontján eltünteti főszemélyeit
és sorsukról csak másoktól hallunk némi száraz adatokat.
A mű meséje egyszerű, éppen nem bonyodalmas s ezt nem hibáztatáskép
mondjuk. Lehet igen egyszerű meséből is igen érdekes regényt írni, ha a
lelki állapotok és társadalmi viszonyok rajza beható és eleven s jól be
tud olvadni a bonyodalom fejlődésébe. Mindez e regényben nagyrészt
hiányzik. A szerző elég jól tud elbeszélni, egy pár sikerült rajzot is
nyujt, de leleménye szegényes, a részek közt nincs arány s a bevégzés
elhibázott. Úgy látszik, a szerzőnek nem volt elég ideje megérlelni
regénye alapeszméjét és tervét s a kidolgozásra is kevés gondot
fordított. A rögtönzés nyomai látszanak rajta; hirlapi cikket lehet
rögtönözni, de hosszabb költői művet bajosan.
A regény hőse Vidovics Feri, egy ifjú bácskai földesúr, gavallérember,
aki pártolja a színészetet, szeret udvarolni a színésznőknek s általában
nagy szerepet játszik egy bácskai város társaséletében; sem elég típus,
sem elég egyén, de van benne egy pár jól eltalált vonás. Beleszeret egy
fiatal kezdő színésznőbe, Mirába, aki ikernővérével, Lolával, éppen
akkor lép föl a Vidovics városa színpadán. Mira is szereti udvarlóját
elébb titkon, aztán elég nyiltan is. Azonban Vidovics visszariad attól,
hogy Mirát akár nőül vegye, akár pedig szeretőjévé tegye. Küzdelme
önmagával, lelkiismeretével a regénynek legsikerültebb része mind
tartalomra, mind formára nézve s tanusítja a szerző nem mindennapi
tehetségét. Végre a színésztársaság elhagyja a várost, a két szerelmes
megválik egymástól, hónapokig nem látják egymást, levelet sem írnak
egymásnak. Vidovics szenvedélyét a távolság csak fokozza, látnia kell
őt, találkozni vele és fölkeresi azt a vidéki várost, ahol a
színésztársaság tartózkodik. Csakugyan találkoznak és Vidovics
elszökteti a leányt.
Itt aztán a szerző megszakítja elbeszélése folyamát s nem rajzolja
tovább a fejleményeket. De szerencsénkre egyik bácskai nőt egy Párizsban
élő barátnője értesíti a szeretők sorsáról. Így megtudjuk mi is, hogy
Vidovics Párizsban a Madelaine-templomban oltárhoz vezette Mirát, hogy a
házasságot egy fiúgyermek születése előzte meg, aki igen hasonlít
anyjához. Vidovics bácskai ismerősei csodálkozva hallják e hírt s azt
jegyzik meg reá: biz’ ezt korább is megtehette volna. Ezt mondhatták a
bácskaiak, akik nem ismerték Vidovics küzdelmét, de mi nem mondhatjuk,
akiket a szerző beavatott szilárd elhatározásába, hogy se szeretőjévé
nem teszi Mirát, se nőül nem veszi. S éppen az lett volna a regény
föladata, hogy rajzolja azt a lelki átalakulást, melyen Vidovics átment
a próbaházasságtól a valóságos házasságig. De úgy látszik, ezt a szerző
vagy nehéznek tartotta, vagy az ívek túlhaladták volna a kiszabott
terjedelmet s ideje volt bevégezni a regényt.
S ezzel mi is befejezhetnők rövid bírálatunkat, de legalább egy pár
szóval sajnálatunkat kell kifejeznünk, hogy a szépirodalmi írók is
kezdik követni némely hirlap helyesírását. Ambrus is az _a ki_-t, _a
mi_-t egy szónak írja. Olvasta-e Arany Jánosnak erről a kérdésről írt
rövid értekezését, amelyet összes munkái közt is megtalálhatni? Olvassa
el s meg fog győződni, hogy az Akakiak Arany fejtegetéseit mindeddig nem
tudták megcáfolni. E mellett Ambrus a meg nem magyarosodott idegen
szókat is magyarosan írja. Vagy ez talán nem az ő, hanem a Singer- és
Wolfner-cég hivatalos helyesírása, mint a Légrády-cégé a puszta _c_? De
van még egyéb is, ami megbotránkoztatja az embert Ambrus nyelvében: ott
is, ahol szabatos magyar kifejezéssel élhetne, örömest használ nem
egyszer idegen szót. Például: «_apró passioi_» elárulták (_szenvedélyei_
helyett); Orlovszky herceg nem éppen tündér _szoarejá_ban (estély
helyett); az egész világ _gracia_ját (kegye helyett); a
gyémánt-_collier_ (nyaklánc helyett) stb. Ha a szépirodalmi írók sem
törekesznek nyelvtisztaságra, ugyan kiktől várjuk azt?