Ezelőtt másfél évvel, a Petőfi-ünnepélyek idejében, valaki a
Petőfi-Társaság tagjai közül, talán éppen maga az alelnök, azt
indítványozta, hogy a fővárosban egy házat kellene szerezni vagy építeni
közköltségen, mely a Petőfi-ház nevét viselné, hol a Petőfi-ereklyék
őriztetnének s a Petőfi-Társaság ülései tartatnának; sőt más
szépirodalmi társaságok ülései is: egyszóval e ház a szépirodalom háza
lenne, mint a tudományé az Akadémia palotája. Az indítvány visszhangra
talált a sajtóban. Senki sem vizsgálta a szükségét és kivihetőségét. A
Petőfi-Társaság gyüjtőíveket bocsátott ki s adakozásra szólította föl a
közönséget. Azonban az adakozás gyéren folyt s mindenki beláthatta, hogy
ily módon bajosan fog fölépülni a Petőfi-ház. Belátta ezt maga a
társaság is s amint a lapokban olvassuk, küldöttséget indított mind a
kormányhoz, mind a városhoz segély kieszközlése végett.
Nemzeti kegyeletre hivatkozott az indítvány, nemzeti kegyelet ösztönözte
az adakozókat. De vajjon van-e szüksége Petőfi emlékének ilynemű
kegyeletre? Petőfinek két szobrot emelt a nemzet: egyet a fővárosban,
hol élt, mást Segesvárott, melynek közelében elesett. Ily kegyeletes
kitüntetésben még egyetlen magyar költő sem részesült. E mellett Petőfi
művei újabb meg újabb kiadásban jelennek meg, mindenki veszi, olvassa s
énekli dalait. Az ily kegyelet legszebb koszorúja a költő emlékének.
Nekünk úgy tetszik, hogy nem Petőfinek, hanem a Petőfi-Társaságnak van
szüksége ily kegyeletes házra, hol kényelmesen elhelyezkedjék s a magyar
szépirodalom vezérszerepét kísérelje meg játszani, amelyre nem igen
látszik hivatottnak.
A kegyeletnek az a módja, melyet a Petőfi-Társaság a Petőfi-házzal akar
elérni, éppen nem szokásos Európában. Arra van példa, hogy egy-egy nagy
költő házát hol élt és meghalt, az állam, város vagy község fönntartja s
odahelyezi ereklyéit; így keletkezett Shakespeare- és Goethe-ház, de azt
nem igen hallottuk, hogy valamely nagy író emlékére ház épüljön. Jut-e
eszébe az olasznak, hogy Rómában Dante-házat, a németnek, hogy Berlinben
Goethe- vagy Schiller-házat, az angolnak, hogy Londonban
Shakespeare-házat, a franciának, hogy Hugo Viktor-házat emeljen?
Bizonyára nem. Miért akarnánk hát mi Petőfi-házat építeni vagy venni
kegyeletes emlékül? Hiszen a Petőfi-ereklyék legbecsesebbjei, kéziratai
a Nemzeti Múzeum birtokában vannak, ha van más egyéb is, azt is szívesen
veszi a Múzeum s akár egy Petőfi-szobát rendezhet be. Mire ennek egy
egész palota? Vagy mi túl akarunk tenni más nemzeteken, megmutatva, hogy
csak mi tudjuk becsülni költőinket. Fölösleges gond, hivságos
lelkesedés!
De ha a Petőfi emlékének kegyelete nem kívánja meg a Petőfi-ház
építését, nem kívánják meg vagy legalább nem teszik-e óhajtandóvá a
Petőfi-Társaság nagy érdemei a multban s remélhető nagy szolgálatai a
jövőben? – kérdheti valaki a Petőfi-ház pártolói közül. Amíg erre
felelnénk, jó lesz visszapillantanunk a Petőfi-Társaság alakulásának
körülményeire.
A Petőfi-Társaság ezelőtt mintegy huszonöt évvel alakult meg, mint a
Kisfaludy-Társaság versenytársa. Némely írók panaszkodtak a
Kisfaludy-Társaságra, hogy nem ad ki elég eredeti művet, mert a
műfordításokat éppen nem mellőzi, továbbá tiszteletdíjat sem fizet
eleget, mert egy kiadótársulattal van szerződése s így az üzleti
nyereség jelentékeny része annak a zsebébe foly. Ezért szükség volna egy
oly társaságot alapítani, mely csak eredeti művet ad ki s nem szerződik
semmi kiadótársulattal vagy könyvárussal, maga vezeti az üzletet s a
nyereséget az íróknak juttatja. Az ily alapon indult Petőfi-Társaság
csakhamar megkezdte kiadványait, de sehogysem boldogult velök. A vége az
lett, hogy se pénz, se posztó. E miatt a társaság visszavonult
mindennemű kiadástól. Jelenleg nem is ad ki semmit, csak ünnepélyes
ülései programmját.
A másik ok, mely a Petőfi-Társaságot létrehozta, az a körülmény volt,
hogy a Kisfaludy-Társaság tagjai megválasztásában egy kissé válogatósnak
mutatkozott. A fiatal, sőt az idősb írók közül sem választott meg
olyanokat, akiknek munkásságát nem találta elég komolynak. Az
elégedetlenség, különösen a fiatal írók táborában meglehetősen nagy volt
s a tásaságot nem egyszer erősen megtámadták. Hangoztatni kezdették,
hogy szükség volna egy oly társaságra, mely buzdítná a fiatal írókat
taggá választással és műveik kiadásával. De a Petőfi-Társaság e második
létoka is mindinkább veszti jelentőségét. Néhány év óta a
Kisfaludy-Társaság alább szállította színvonalát, megválaszt tagjául nem
egy oly írót, kit régebben meg nem választott volna, sőt újabban a
Petőfi-Társaság tagjai, akik egyszersmind a Kisfaludy-Társaság tagjai
is, döntőleg kezdenek befolyni a Kisfaludy-Társaság ügyeibe, nemsokára
fölöslegessé teszik saját társaságukat, ami nem igen fog a
Kisfaludy-Társaság javára és dicsőségére szolgálni.
De talán a Petőfi-Társaság a Petőfi életrajza megírásában vagy a reá
vonatkozó adatok összegyüjtésében s tisztázásában és munkái esztétikai
méltatásában fejtett ki nagy munkásságot? Bizony jó lélekkel ezt sem
mondhatni. E tekintetben igen keveset tett; éppen a Kisfaludy-Társaság
igyekezett ebbeli mulasztását pótolni, ha többet nem, legalább kiadott
egy három kötetes munkát, mely tisztázni törekedett a Petőfi életére
vonatkozó adatokat s mindeddig legjobb életrajza Petőfinek. Másutt
valamely nagy író nevét viselő társaságok azt tartják legfőbb
föladatuknak, hogy összegyüjtenek mindennemű adatot az író életére
nézve, kutatják és kiadják levelezéseit, lappangó műveit s
tanulmányokban világítják meg összes munkásságát. A Petőfi-Társaság
megelégszik Petőfi nagy neve hangoztatásával s azokkal a nagy, rímes és
rímtelen frázisokkal, melyekkel koronként megtiszteli emlékét.
Azt a kérést, melyet a Petőfi-Társaság elébb a közönséghez s most a
kormányhoz és a fővároshoz intéz, semmi sem igazolja. Régibb és nagyobb
érdemű irodalmi és tudományos társaságoknak, minők a Kisfaludy-,
természettudományi és történelmi társaságok, eszökbe sem jut ily
kéréssel előállani, pedig inkább hivatkozhatnának multjokra.
Megelégszenek azzal, amit munkásságukkal összeszereznek s legkevésbbé
házra van szükségök a kormány vagy város kegyelméből. Ott van az
Akadémia, mely örömest kölcsönzi oda termeit az irodalmi társaságoknak
ülések tartására s bizonyára a Petőfi-Társaság képzelt háza nem lenne
oly alkalmas ülésekre, mint az Akadémia két szép terme. Azonban némely
szépirodalmi író, hogy orvosi műszóval éljünk, az önérzet túltengésében
szenved s nem csoda, ha az elragad egy egész társaságra is. S éppen most
kérni segélyt kormánytól és várostól, mikor a pénzügyi viszonyok oly
kedvezőtlenek! Hiszi-e a Petőfi-Társaság, hogy a főváros sietni fog
áldozatot hozni a fölösleges Petőfi-háznak, súlyos pénzügyi bajai
közepett? Fölteszi-e a kultuszminiszterről, hogy megfeledkezve
felelősségéről, segélyezni fogja a sehogy sem igazolható Petőfi-ház
fölépítését, midőn tárcája legszükségesebb kiadásaira sincs elég pénze?
Föltünő s éppen nem örvendetes jelenség közéletünkben, hogy egyesek és
testületek mennyire az államra akarnak támaszkodni, mennyire igénybe
veszik pénzerejét. Hát senki sem képes magán segíteni, mindenütt az
állam segítsen s a Petőfi-házat is ő építse föl? Szó ami szó; a
Petőfi-Társaságnak nem annyira házra van szüksége, mint inkább komoly
munkára, költői ihletre és egy kis önbírálatra.