A politikai és irodalmi pártok kiválóbb képviselőiket rendesen
túlbecsülik, sokkal több méltánylatban részesítik, mint amennyit
megérdemelnek s később a történelem tiszte a magasztalásokat valódi
értékökre szállítani le. Mindez természetes, de az már kevésbbé, ha a
magasztalás nem ismer határt és szertelenségbe téved. Ez már kórjel és
sajnos, hogy hírlapirodalmunkban mindinkább növekszik e kóros állapot s
méltán felkiálthatunk:
Ha annyi volna a nagy emberünk,
Mennyit naponként folyvást hirdetünk,
S oly sok dicső tulajdon volna bennünk,
A legdicsőbb nemzetnek kéne lennünk.
Nem szándékunk részletekbe bocsátkozni, sőt a politikát egészen
mellőzzük s csak az irodalomról szólunk valamit. Itt is csak egy pár
jelenségre szorítkozunk, amint éppen a napokban szemünkbe ötlöttek. Ha
felhánynók lapjainknak egész évi folyamát, bizonyára sok olyant
találnánk bennök, amik igazolnák állításunkat. Hiszen, hogy egyebet ne
említsünk, mindinkább elharapózik az a szokás, hogy kiadóink agyba-főbe
dicsértetik kiadványaikat s az így készült ismertetést nyomtatva, a
könyvhöz mellékelve küldik meg a lapoknak, melyek örömest kiadják, ha az
író iránt nem viseltetnek ellenséges indulattal. De térjünk tárgyunkra.
Egy pár hét óta az _Egyetértés_ homlokán a következő előfizetési
felhívást olvashatni:
«Előfizetőinknek és olvasóinknak szíves figyelmét felhívjuk arra, hogy
törekvésünk, hogy lapunk, mint eddig, úgy a kezdődő új évnegyedben is a
legnagyobb, legjobb és legtartalmasabb magyar lap legyen. – Eötvös
Károly, lapunk vezére s nemzetünk egyik legnagyobb írója, ki édes magyar
nyelvünk ragyogó szépségeit a legtisztábban tárja az olvasó elé, ebben
az évnegyedben is folytatja
_Gróf Károlyi Gábor följegyzései_
című remek művét, melyhez hasonló szép olvasmány nálunk soha s a
világirodalomban is kevés jelent meg. Ezen kívül a bevezető közlemények
most jelennek meg
_Utazás a Balaton körül_
című, szintén páratlan szépségű művéből, mely talán még a másiknál is
gazdagabb lesz érdekes részletekben.»
Így ír az _Egyetértés_ Eötvös Károlyról, aki a lap vezére s így
bizonyára tudtával vagy legalább utólagos jóváhagyása mellett jelent meg
e feldicsőítés. S mily művészi fokozással áradnak benne a gondolatok!
Eleinte Eötvös Károly csak _egyik legnagyobb_ magyar író, de azután
mindjárt nyelvünk ragyogó szépségeit _legtisztábban_ tárja az olvasó
elé, így _legnagyobb_ író mindazok között, kik magyarul írtak vagy
írnak. De ez sem elég! Excelsior! Károlyi Gáborról írt műve _remekmű_,
melyhez hasonló nálunk _soha_, a világirodalomban is _kevés_ jelent meg.
Tehát Eötvös Károly a legremekebb magyar író s a világirodalomban
Shakespeare, Goethe stb. mellett foglal helyet. _Utazás a Balaton körül_
című műve is _páratlan szépségű_, talán még a másiknál is gazdagabb lesz
érdekes részletekben. A szerény _talán_ mennyire emeli a páratlan
szépség szörnyű szerénytelenségét.
Bajos megítélni a két úgynevezett remekmű irodalmi értékét, mert a
szerző még egyiket sem végezte be, de a megjelent részletek sehogysem
igazolják a remekséget. Gróf Károlyi Gábor följegyzéseket hagyott hátra
s Eötvös K. a helyett, hogy ezeket, fölvilágosításokkal kísérve, kiadta
volna, vagy ezek alapján, más adatokat is felhasználva, megírta volna
gr. Károlyi Gábor életrajzát, magát gr. Károlyi Gábort beszélteti,
mintha emlékiratokat hagyott volna hátra! Így már a kiindulópont hibás s
nem eléggé megbízható. De így sem tudja Eötvös eléggé érdekessé tenni
gr. Károlyi Gábor egyéniségét; politikai és társadalmi szereplése nem is
nyujt erre elég anyagot; a korrajzi és lélektani részletek pótolhatnák e
hiányt, de ezekben éppen nem gazdag a mű. Eötvöstől nem vitathatni el az
elbeszélő tehetséget, de az sem oly eredeti és művészi, hogy remekségről
lehetne szó s magyarossága nem ment némi parlagi íztől. Az _Utazás a
Balaton körül_ nem emelkedik följebb a rendes tárcáknál, csak stílje
jobb; hogy Eötvös kedveli a nagyhangú s öntetsző túlzást, tódítást,
talán mondanunk sem kell.
Elég ebből ennyi. Az élő dicsőítésétől térjünk át egy halottéra, mert
hírlapjaink nekrológjai, ünnepélyes alkalmakra írt emlékcikkei szintén
nagy túlzásokba szoktak esni. Éppen nem hibáztatjuk, hogy a
tanáregyesület Szarvas Gábornak szobrot emelt. Ő mindenesetre jeles
nyelvész volt, bár Hunfalvy Pál és Budenz József, a magyar
összehasonlító ugor nyelvészet megalapítói, szorosan tudományos
szempontból mélyebb nyomokat hagytak hátra, de a közönségre nézve
szűkebb körben és kevesebb zajjal mozogva, nem kelthettek annyi
figyelmet, mint Szarvas. Az ünnepély ellen sincs kifogásunk. Beöthy
Zsolt mérsékeltebb beszédet tartott, mint aminőt vártunk, mert őt nem
egyszer ragadja túlságra szónoki heve. Sajó Sándor ódája nem valami
jeles költemény, de ezen nem csodálkozhatni, mert a dicsőítő ódák ritkán
sikerülnek, azonban azon már csodálkozunk, hogy magyar költő annyira
lelkesülni tud Szarvasért, kinek kevés érzéke volt a költői nyelvhez s
éppen nem vette figyelembe a nyelv esztétikai oldalát. Amiket mi
hibáztatunk, azok a hírlapok vezércikkei, melyek ez alkalommal
megjelentek. Különösen a _Budapesti Hirlap_ és a _Magyarország_ tettek
ki magokért.
A _Budapesti Hirlap_ többek között ezt írja:
«Szarvas magyar lelke húsz és néhány év előtt sem a szó-, sem a
mondatalkotásban nem ismert reá az akkori magyar nyelvben a saját
törvényei szerint kifejlődött és kifejleszthető magyar nyelvre.
Lehetetlen korcsok, vakmerő csonkítások csúfitották el s egész nyelvünk
szinte fuldoklott az idegenség áradatában. Lehetett-e vajjon – hogy csak
két példát hozzunk fel – az _arandok_ szóban fölismerni az aranyfarkú
vakondokot, a _szőnyeg_ szóban a szövött anyagot. Lehetett-e az
elkábítóan hömpölygetett körmondatokban s a németből a leggyászosabb
szolgaisággal lefordított kifejezések sokadalmában ráismerni a Pázmány
Péter, a Szenczi Molnár Albert, a Petőfi, az Arany János nyelvére? Nem
lehetett. A hite szent volt, hogy elcsúfitott nyelvünket meg lehet
tisztítani. A lelkét tette rá, hogy megtisztítja és amennyire emberileg
lehetett, megtisztította.»
A _Magyarország_ hasonlókép ír Szarvasról, aki szerinte európai
színvonalra emelte a magyar nyelvtudományt s ekkép vázolja hatását az
irodalomra és közéletre:
«A sajtó nyelve megtisztult, az országgyűlés szónokai restelkedtek sokat
gúnyolt lomposságuk miatt, a tudósok világosabb, magyarosabb írásmódra
törekedtek. S nincs aki meg ne vallaná, hogy mindez Szarvas Gábornak és
az ő Nyelvőrének munkája volt. Pedig mi tudjuk, mi értéke van e
munkának, mi mély jelentősége, mi egyetemes hatása, mi nemzeti
fontossága. Mert az egész nemzetre kihat nyelvének megtisztulása.
Érezzük, hogy több ez a stíl javulásánál, több ez műveltségben való
haladásnál. Mikor az idegen hatáson növekedett nyelvújítókat letaszítják
ítélőszékükből s a székbe beleültetik a romlatlan érzékű, józan eszű,
higgadt gondolkozású népet: akkor válik teljessé csak a negyvennyolcas
alkotások kiépítése, akkor leszen a nemzet nemcsak intézményeiben
demokratikussá, hanem érzéseiben is. – Ki volna oly vakmerő, aki tagadni
merné e mű nagyságát? Ki oly tudatlan, hogy be ne látná? Bizonyára jogos
kegyelet vezette e népet, midőn szobrot emelt ama három nagy férfiúnak,
kik megalkották a mai Magyarországot politikai intézményeiben, a
legnagyobbal, Kossuthtal együtt. De méltó s önmagát megtisztelő vala,
hogy közelségökben hírdesse hatását Szarvas Gábornak is, a ki
_megalkotta a mai Magyarország nyelvét_.»
Ezek szerint a jelen században Szarvas Gáborig senki sem írt jól
magyarul, kivéve Petőfit és Aranyt. De az a baj, hogy Petőfi semmit sem
tanult Szarvas Gábortól, mert nem olvashatta csalhatatlan bulláit s
versei tele vannak a nyelvújítás korcs szavaival s rút csonkításaival;
Arany pedig, aki olvasta, éppen nem szegődött hozzá, sőt egy párszor
ellene nyilatkozott. A szegény _Budapesti Hirlap_nak még azt is meg kell
érni, hogy azt az elátkozott _szőnyeg_ szót mind a két költő használja.
(Egyébiránt a _szőnyeg_ nem új szó, már Zrínyinél s a XVII. század más
íróinál megtaláljuk, de az _anyag_ új szó, melyet, úgy látszik, a _B.
H._ réginek vél.). Mi éppen nem látjuk nyelv tekintetében azt a nagy
különbséget, mely a régibb és újabb irodalmat egymástól elválasztja s
melyet Szarvas nagy művének hirdetnek. Akkor is, most is voltak és
vannak jobb és kevésbbé jó nyelvű írók. Hogy az országgyűlési szónokok
most jobban beszélnek, mint régen, éppen nem állíthatni. Azt a két
feliratot, melyeket Deák 1861-ben írt, ma sem tudná senki megírni jobb
magyarsággal. Kossuth sokkal jobban beszélt és írt magyarul, mint Bartha
Miklós. Csengery vezércikkei nemcsak okosabbak, hanem jobban is irattak,
mint a Kaas Ivoréi; Kemény Zsigmond és Salamon Ferenc felülmulják
Neményit és Vészit. Bajza és Erdélyi kiállják a versenyt Alexander és
Bánóczi magyarságával.
Az sem áll, hogy a nyelvi idegenszerűség és a nyelvújítás erőszakosságai
ellen Szarvasig senki sem lépett föl. A költői nyelvben a visszahatást
már Vörösmarty végrehajtotta s az ő nyomán indultak Petőfi és Arany,
újabb forrásokból is merítve. A prózát illetőleg a nyelvújítás győzelme
után sem szünt meg egyes szók bírálata. Az ötvenes- és hatvanas években,
melyeket a nyelvi barbarizmus korszakának bélyegeznek Szarvas ortológ
hívei, többen szólaltak föl az idegenszerűségek s a szükségtelen vagy
rossz szók ellen. Különösen Brassai és Arany tüntek ki e téren. Bugát
_Szócsíntana_ ellen maga Toldy is kikelt. Az Akadémia azt a véleményt
fejezte ki, hogy csak a műszók magyarosítandók s nem egyszersmind a
műnevek s pályakérdést tűzött ki az idegenszerűségek és a nyelvújítás
visszaélései ellen. Az előkelő írói és nyelvészeti körök nem annyira az
újítás, mint inkább a konzervatizmus felé hajoltak s ezt Arany ki is
fejezte egyik fölszólalásában.
Szarvas nem vett részt e mozgalomban, mert még nem lépett a nyelvészeti
pályára. Először mint szépirodalmi író tett kísérletet egy pár drámával
és Phædrus meséi műfordításával, melyek csekély becsű művek s nyom
nélkül enyésztek el. Első nyelvészeti értekezése 1867-ben jelent meg a
pozsonyi gimnázium _Értesítő_jében _Magyartalanságok_ címe alatt. Újat,
mit már többízben el nem mondottak volna, nem sokat mondott, de az alak,
melyben elmondta, könnyen érthető s magát olvastató volt és figyelmet
keltett. Második nyelvészeti munkája _A magyar igeidők_ című, az
Akadémiától jutalmat nyert pályairat volt, mely a régi nyelv alapos
ismeretéről tett bizonyságot, de gyakorlati hatása nem lehetett, mert a
régi igeidők használatának visszaállítása, melyben Hunfalvy is
fáradozott, hiú feladatnak bizonyult. 1872-ben indította meg a
_Nyelvőr_t, melybe számos jeles etimológiai cikket írt. Küzdött a
magyartalanságok ellen, buzdította társait a népnyelvi adatok
gyüjtésére, tért nyitott a szorosabb értelemben vett magyar nyelvészet
kérdéseinek megvitatására s általában élénk érdeklődést keltett föl a
közönségben nyelvészetünk iránt. Ez volt Szarvasnak legfőbb érdeme.
Ádáz harca a nyelvújítás ellen, melynek semminemű érdemeit nem akarta
elismerni s minden nyomát kiirtani igyekezett irodalmunkból: kétes becsű
föllépés volt s nem is koronázta siker, bár hívei ezt tartják
főérdemének s hírlapjaink ezért dicsőítik. Már kiindulópontja sem volt
helyes. Hirdette, hogy a nyelv természeti termék, pedig az történeti
termék is, sőt a konvenciónak is van benne része s ha valamely szó
bármely úton belekerül a nyelvbe, a közönség elfogadja, a legjobb írók
használják és szükség van reá, a nyelvész ki nem tilthatja a nyelvből,
elég, ha megmagyarázza, hogyan eredt. Hirdette, hogy a népnek, mint a
nyelv őstermelése képviselőjének, minden szabad, az írónak semmi sem,
holott az irodalom és nyelv története eléggé bizonyítja, hogy az írók
mily nagy befolyással voltak a nyelv fejlődésére. A nyelvtudomány
ítélőszéke főbírájának képzelte magát s oly törvények szerint ítélt,
melyeket önkényesen maga alkotott. Elítélte a gyökelvonást, de a
népnyelvi adatok mindinkább kiderítik, hogy a nép rég idő óta használja
a szóalkotás e módját. Elvetette az idegen szóképzővel alkotott szókat,
de vajjon a megmagyarosodott idegen szók immár magyaros szóképzőjével
alkotott szók nem forogtak-e a nép száján a nyelvújítás előtt is? A
hamis analógián alapuló szókat kiirtandóknak vélte, de a népnyelv hamis
analógiáit, szeszélyeit nem merte bántani. Kigondolta a holt képzők
elméletét, mely szerint kiirtandó minden oly szó, mely ezek segélyével
készült, de ha holt szót föl lehet eleveníteni, miért ne a holt képzőt?
S mik azok a holt képzők? Nagy része azon képzőknek, melyeket a
nyelvújítás használt. Igaz, a nyelvújítás e tekintetben sok visszaélést
követett el, használt oly képzőt is, ami nem volt az, de az elvvel való
visszaélés nem döntheti meg magát az elvet.
Ily módon Szarvas a szók igen nagy tömegétől akarta megfosztani
nyelvünket, azonban érezte, hogy az így támadt ürt valahogy be kell
tölteni s ha nem akarunk kevert nyelven írni, a rossz új szókat
helyesebbekkel kell pótolni. Megkezdette a pótlást, de amily gyors és
leleményes tevékenységet fejtett ki a rombolásban, oly lassú és
tehetetlen volt az alkotásban. Az ortológok egész tábora éveken át
fáradozott a pótlás nagy munkájában, de bizony csekély eredménnyel s így
kénytelenek voltak visszafanyalodni az üldözött rossz új szókhoz. Ekkor
azzal vigasztalták magokat, hogy csak addig élnek velök, míg az idő
folyamán pótolhatják. De maig sem pótolták s nincs valami furcsább, mint
az, midőn ortológjaink szidják a nyelvújítást, de használják szavait.
Íme a tanáregyesület, mely emelte és leleplezte Szarvas szobrát,
közgyűlése programmjában ily Szarvastól kiátkozott szókat is használ:
_elnök, titkár, tanár, keret_.
A tanár és hirlapíró urak egy kissé őszintébbek és szerényebbek
lehetnének. Az a nagyhangú dicsekvés nem mutat jó ízlésre. A mai magyar
nyelv nem Szarvas Gábor nyelve, hanem a magyar nemzeté, mely századokon
át fejlődött s melyen Kazinczy és társai kiirthatatlan nyomokat hagytak.
A nyelvújítás tévedései mellett is nagy mozgalom volt nemcsak nyelvi és
irodalmi, hanem társadalmi és politikai tekintetben is. Semmi sem
bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy új ellenségei
akaratlanul is hatása alatt vannak s kénytelenek szavait használni.