Hazafias és egyéb költemények. Írta Lampérth Géza. Beöthy Zsolt
előszavával. Budapest, 1897.
Egy új lírikus, akit Beöthy Zsolt vezet be, azonban bevezető előszava
nem foglalkozik a költemények esztétikai becsével; inkább csak
általánosságban akarja megjelölni azt az irányt, melynek az ifjú költő
képviselője. Beöthy szerint ifjú költőink táborában különböző jelszavak
alatt, voltakép a falu és nagyváros világa állanak szemben egymással. Az
egyik a magyar természet eredetiségéből, erejéből, egyszerű érzéseiből
és képeiből meríti ihletét. A másikat egy nagy tömeg izgatott idegélete
hevíti, hogy az életnek ezer színű és ezerféle nyüzsgő zűrzavarát a
költői érzés és gondolat villámfényével hassa át. Budapest ma nagyobb,
gazdagabb és szebb, mint a régi volt, de élete még korántsem magyar
nagyvárosi élet. Költészete visszhangozza utcái lármáját, de nem merít
belőle se érzést, se eszméket, melyek magyar valónkkal és céljainkkal
kapcsolatosak lennének. Hogy a fővárosi fejlődés a kivánt irányt vegye,
még erre is a magyar vidék, a magyar falu életének és költészetének
minél nagyobb, minél mélyebb befolyást óhajtanánk. Igazi magyar
költészet eddig más níncs is, mint a magyar vidék, magyar falu
költészete. A kisérletek, amelyek valami egészen másnak kezdésére
történtek, azt mutatják, hogy a tőle és nagy hagyományaitól való
elszakadás a nemzeti lélek irányában is idegenséget jelent. Az új magyar
nagyvilág költészetének csak a régi magyar kisvilág költészetéből lehet
kifejlődnie. Ezért méltánylást érdemel Lampérth, aki nemcsak mintáit
kereste a magyar falu nagy költői közt, de eszményeit és lelkesedését is
a magyar természetből merítette. Ihlete és iskolája egyaránt magyar.
Lelkes ódáival és kedves dalaival, egyszerű és nemes érzéseivel, szép
formáival bizonyára meg fogja találni az utat közönségünk szívéhez. Jó
úton indult, mely nem kifelé visz, hanem fölfelé.
Íme, Beöthy eszmemenete, melyben különösen meglepő az, hogy
költészetünket két részre osztja: falusira és városira s Magyarország
minden nagy költőjét a falusiak közé sorozza s kimondja, hogy igazi
magyar költészet eddig más nincs, mint a magyar vidék és magyar falu
költészete. Maga megvallja ugyan, hogy ez a kategória talán nem
esztétikai, de mi azt hisszük, hogy más szempontból sem igazolható.
Ősidőktől fogva a költészet tárgya az emberi szív, természet, társadalom
és állam; vallásos himnuszok, hazafias és szerelmi dalok zengtek
mindenkor a költők lantján; az állami és társadalmi összeütközések a
családi élet örömei és fájdalmai foglalták el lelköket. Ezekből
merítette a költő ihletét akár falun, akár városon lakott s ha a falusi
magány vagy a zajos városi élet inkább meglátszott művein, az csak oly
egyéni vonás volt, mint sok más egyéb. Zrínyi és Balassa miért volnának
falusi költők, midőn mindketten a renaissanceból merítettek s a vallásos
és hazafias küzdelmek hatása alatt írtak? Miben nyilatkozik Vörösmarty
falusi költészete, mely kiválóan nemzeti és Pest irodalmi és politikai
mozgalmaiból keletkezett? Petőfi és Arany költészetére ugyan nagy
hatással volt annak a magyar vidéknek környezete, ahol születtek, de
mennyi más hatás járult ehhez, részint irodalmi, részint politikai. Igaz
az is, hogy elődeiknél többet merítettek a népköltészetből s a nemzetit
és művészit magasabb fokon egyesítették, de a népköltészet több, mint
egy falu vagy vidék költészete, az az egész népé és több százados
maradvány, mint maga a nyelv; egyik főforrása ugyan a nemzeti
költészetnek, de nem egészen az s midőn Beöthy az egész magyar nemzeti
költészetet falusi költészetnek nevezi, lejjebb szállítja a
népköltészetnél. Az ő falusi költészete nem népköltészet, hanem a
műköltészetnek oly faja, melynek alig lehetnek más sajátságai, mint hogy
falun keletkezik s a falusi életből van merítve. Az első sajátság semmit
sem magyaráz ki, a második csak csekély mértékben igaz s oly kevéssé
illik Vörösmartyra, mint Aranyra vagy Petőfire.
Beöthyt az vezette e különös osztályozásra, hogy nagyobb városaink nem
voltak túlnyomóan magyarok, s ennélfogva inkább vidéken lüktetett a
magyarság szíve. De nem vett észre egy más jelenséget, tudniillik, hogy
nem magyarajkú városainkban is mindig megvolt a magyarságnak bizonyos
nagyobb vagy kisebb köre, mely folyvást növekedett és fejlődött, sőt az
idegen elemeket magába olvasztotta, sokkal nagyobb mértékben, mint
falun. Fővárosunk egy félszázadnál több idő óta inkább központja
szellemi mozgalmainknak, fészke a nemzeti szellemnek, mint bármely
vidéke az országnak, de azért helytelen volna fővárosi és falusi
tudományt és költészetet különböztetnünk meg. A másik ok, amely Beöthy
osztályozására befolyt, az a tapasztalata volt, hogy ifjú költőink közül
nem egy mintegy megtagadni látszik nemzeti költészetünk szellemét s ez
onnan származik, mert Budapest élete még korántsem magyar nagyvárosi
élet. De Párizsban és Londonban nem élnek-e oly költők, akik eltérnek a
francia és angol nemzeti költészet hagyományaitól s vajjon nem ezeket
utánozzák-e némely ifjabb költőink? Hiszen a multban is találunk erre
példát. Kazinczy a vidéken élt, sohasem volt fővárosi lakos, de a
német-görög klasszicizmust igyekezett átültetni irodalmunkba. Arany is a
vidéken élt, hatottak reá a külföldi költők is, de azt nemzetibb
szellemben tudta földolgozni, mint Kazinczy. Nem a falu és főváros dönti
el a költő sorsát, hanem sok minden összehatása, különösen a közszellem,
a nemzeti fejlődés és saját géniusza.
Azért jó lesz fölhagyni a falusi költészet elnevezéssel s megtartani a
nemzeti vagy a nép-nemzeti költészet műszavát. Beöthy is tulajdonkép
azért méltányolja Lampérthet, hogy a nemzeti költészet hagyományainak
híve. Valóban Lampérth többször zendíti meg nemzeti ritmusunkat, mint
sok más társa s a magyar világ eszme- és érzésköréből igyekszik meríteni
tárgyait. Azonban ez még magában senkit sem tett költővé s a nemzeti
költészet fogalma is tágabb körű, mert magában foglalhat különböző
költői egyéniségeket, új tárgyakat hódíthat meg, új eszmék tolmácsa
lehet, de leginkább abban a módban nyilatkozik, amint mindezt a költő
kifejezi s a nemzet szellemébe oltja. E tekintetben Lampérth költészete
nem igen vonja magára a figyelmet. Úgy látszik, hogy tehetsége nincs még
kifejlődve. Költeményei inkább csinos verselési gyakorlatok, mint valódi
költői művek. Megakad bennök egy-egy sikerültebb versszak, de egész vers
ritkán. Nincsenek hóbortjai, de eszmékben éppen nem gazdag s a
szenvedély nem háborgatja. Nem igen esik dagályba, de hasonlatai, képei
nem megragadók. Nyelve elég szabatos, de különösebb báj nem nyilatkozik
benne.
A gyüjteményt hazafias költemények nyitják meg, nagyrészt ódák. A költő
megénekli a kivándorlást, a magyar dalt és nyelvet, a magyar ifjúságot
március 15-én, a honvédek emlékét, Rodostót, az ezredéves ünnepet több
ízben és Jókait jubileuma alkalmával. Ez ódákra sehogy sem illenék a
«falusi költészet» elnevezés; nem falun, hanem a fővárosban merítette
hozzájok a költő ihletét, még pedig a napisajtó vezércikkeiből.
Hírlapjaink némely ünnepélyes alkalommal nagy lelkesedésre tűzelik
magokat, de a legtöbbször csak stereotíp szónoki frázisokban áradoznak s
a hazafiság túlzásában keresik a hatást. Lampérth ódáiban is valami
ilyest találunk, habár csinosabb nyelven, de nem csekélyebb túlzással. A
honvédekről szólva, így kiált fel: «Föld soh’se hordott több ily
katonát!» Továbbá: «Gondolj a dicsőkre, félistenekkel csodás nagy
időkre!» Petőfi és Arany is írtak a honvédekről, de idáig nem
ragadtatták magokat. Lampérth Rodostóról emlékezve, óhajtja, vajha dala
fölrázhatná az alvó nemzetet. Vajjon miért alvó nemzet a magyar? Mert
elfeledte multját s nem hozatja haza a rodostói bújdosók hamvait. Annak
sok más oka lehet, de az álomba sülyedés legkevésbbé. A Jókaihoz írt
ódában azt olvassuk, hogy a nagy mestert az egész nagyvilág hódolattal
veszi körül. Ez is hírlapi cikkek visszhangja; az ódai emelkedés nem ily
frázisokban nyilatkozik. Egyszóval ez ódákban bizonyos obligát tartalom
és hang a túlnyomó. Azonban van köztök egy pár olyan is, mely elüt a
többitől. Ilyen az _Előre_ című, amely a költő küzdelmét, kétségeit s
önbátorítását rajzolja. E költeményben valódi érzés lüktet, szerkezete
lélektani mozzanatokon fordul meg s a nyelv kiszabadul a köznapi
frázisok békóiból. Szintén sikerült az _Ezredik év_, mely
egyszerűségével és szabatos bel- és külformájával ragadja meg a
figyelmet.
A gyüjtemény második részének címe: _Szerelem_ s a költő szerelmi dalait
foglalja magában. Úgy látszik, Lampérth lírájának leggyöngébb oldala a
szerelmi dal. E fajta dalai inkább a reflexió szülöttei, mint az érzéséi
s legkevésbbé van meg bennök a dalnak az a sajátsága, mely az érzést a
ritmussal annyira összeolvasztja, hogy mintegy egymást szülik. Általában
nem ömlik el rajtok az érzés melege vagy a szenvedély fölindulása s ha
felcsillan is itt-ott egy sikerült fordulat vagy elmés ötlet, mint
egészek hidegen hagyják az olvasót. Csak helyeselhetni, hogy Lampérth
kerüli a szerelmi hóbortot, eszeveszettséget, melyre némely fiatal költő
annyira büszke, de a nagy józanság sem forrása a szerelem költészetének.
A harmadik rész _Élet és álom_ cím alatt vegyes tartalmú. Van itt
ballada, életkép, elégia, dal, hol vidám, hol búskomoly hangulat
szülöttei. Költőnket néha megszállja a vallásos érzés is s csak
sajnálhatni, hogy nem tudja azt nagyobb hatással kifejezni. A gyermeki
szeretetnek és gyermeki emlékeinek nem egy lapot szentel, de némi
túlzott érzékenykedésbe esik. Ily tárgyú költeményei között
legsikerültebb az _Itthon_ című. Kevésbbé sikerültek barátja halálára
írt elégiái, melyek alig többek száraz verselésnél. Nem egyszer emlegeti
elhagyatottságát, küzdelmeit, de folyvást bízik a gondviselésben;
legsikerültebben fejezi ki ezt az _Árva dala_ című költeményben. Egy pár
kisebb humoros költeményt is írt, de epigrammai élök egy kissé tompa.
_Kun László_ balladájában van drámaiság, de a szenvedély rajza
erőltetett s az egész nem tud hangulatot ébreszteni. Ennél sokkal
sikerültebb a _Kis libapásztor_ életkép. Egyszerűségében némi keresetlen
báj nyilatkozik s a kis gyerek ártatlanságából bevegyül valami magába a
költeménybe is.
A kötetet _Könyvemhez_ címzett vers zárja be, melyben a költő
útrabocsátja könyvét s utasítja, hogy mit feleljen a kérdezőknek; ha
előtte ajtót zárnának, keressen föl egy kis falut, az ő szülőházát, hol
bölcsőjét ringatták, ott várni fogják és szívökbe zárják minden sorát.
Bizonyára a szülők és rokonok leghálásabb olvasói műveinknek, de ez nem
elég a dicsőségre, szükséges, hogy az olvasóközönség figyelmét és
tetszését is kivívjuk. Lampérth is jobban teszi, ha nem lép ki még
gyüjteményével, hanem vár, amíg tehetsége fejlődik s néhány már sikerült
darabjait újakkal szaporíthatja. De az ifjú költők majd mindenike
mielőbb egész gyüjteménnyel akar föllépni, bár később megbánja.
Óhajtjuk, hogy Lampérth második gyüjteményét ne csak szülőháza fogadja
tetszéssel, hanem a bírálók és a közönség is.