Ritka az oly nő, aki családi körének él, szívén viseli a háztartás és
gyermeknevelés nehéz gondjait, mégis a közélet terén is nagyobb
munkásságot bír kifejteni, legyen az irodalom, művészet vagy a
társadalmi tevékenység bármely köre. Az emberi erő korlátozott, a több
irányú munkásság egymást bénítja, kivált a nőnél, aki idegesebb
természetű s érzelemben, lelkesedésben gazdagabb, mint a férfiú. Ha
vizsgáljuk a közéletben kitűnt nők életét, majd mindeniknél megtaláljuk
a nagy szerencsétlenséget vagy nagy szerencsét, melynek pályájokat
köszönik. Az életben korán csalódott leány vagy nő, ha fennkölt
szellemű, örömest fordul oly munkássági körhöz, mely begyógyítja sebeit
s az elveszett boldogságért megnyugvást vagy éppen dicsőséget nyujt
cserébe. A boldog nő is kilép olykor a családi szűk körből, hogy
résztvegyen a közéletben, de leginkább csak akkor, ha szerencsésen
alakult körülményei erre mintegy utat nyitnak, sőt ösztönzik.
Ily boldog és szerencsés nő volt Veres Pálné, Beniczky Hermin, a
nőképző-egyesület kezdeményezője és tanintézetének alapítója, akinek
emlékét ünnepelni gyűltünk össze e teremben. Ő nem úgy vegyült a
közéletbe, mint az életben csalódott nő, hanem mint boldog hitves és
anya, aki fölnevelvén és férjhez adván egyetlen leányát, hogy
betölthesse a munkásságában így támadt ürt, egész Magyarország leányai
gondját vette lelkére. De erre őt egy más körülmény is ösztönözte. Régi
nemes családnak volt sarja s korán árvaságra jutott. Nagyatyja, egy
nyolcvanéves agg, vette házához, aki már koránál fogva sem fordíthatott
sok gondot unokája szellemi kiképeztetésére. Magányban nőtt hajadonná a
gyermek s élénken kezdette érezni elmaradottságát a műveltségben. Maga
igyekezett pótolni a hézagokat a megkapható könyvek olvasásával.
Szellemi küzdelme mély benyomást tőn reá s lassanként tudatára ébredt
annak, hogy hazánkban a nők szellemi kiképeztetésével éppen oly keveset
gondol a család, mint a társadalom és állam.
S e tudat mind erősbödött benne férjhez menetele után is. Férje Nógrád
megye előkelő nemesei közé tartozott, aki részt vett a közügyekben s
barátai közé számította a megye két nagyreményű ifját, Szontágh Pált,
aki nagy barátja volt az irodalomnak és Madách Imrét, aki titkon lírai
és drámai költeményeket írt s örömest foglalkozott filozófiai
kérdésekkel is. E társaság révén az ifjú nő mindinkább érdeklődött a
magyar irodalom iránt, amelyet kevésbbé ismert, minthogy nagyatyja
házánál leginkább német könyveket olvasott. Érdekelték a politikai
küzdelmek is, de a nőnevelés kérdéseit legörömestebb szőtte
társalgásába. Ez annyival inkább természetes volt, mert saját leányának
nevelése egészen elfoglalta lelkét. Otthon neveltette, jeles
tanárjelölteket tartott a háznál, mindig jelen volt a tanításkor, együtt
tanult leányával, sőt nem egyszer maga is tanította. S midőn a nevelés
bevégződött és férjhezment leánya odahagyta a szülői házat, őt már
megszokott gondja nem hagyta el, a nőnevelés kérdése még élénkebben
maradt lelkében s csak időre, alkalomra várt, hogy tettekben
jelentkezzék.
És méltán. A nőnevelés ügye el volt hanyagolva hazánkban. Az állam egész
az újabb időkig figyelmen kívül hagyta; az egyházak csak a
legszükségesebb elemi ismeretekre szorítkoztak, a társadalom
megelégedett a magánvállalkozók intézeteivel, melyeknek gondosabbjai is
inkább csak a látszatra, mint a lényegre törekedtek, arra sem nemzeti
irányban. Az előkelőbbek és vagyonosak külföldről hozattak nevelőnőket,
mert itthon nem voltak oly intézetek, ahol ezek képeztessenek, sőt az is
megtörtént, hogy külföldi intézetekbe küldötték leányaikat. Ez volt
aztán egyik oka annak, hogy a felsőbb női körökben sokkal később vert
gyökeret a nemzeti műveltség, mint a férfiakéban s Vörösmartynak az _Úri
hölgyhöz_ című ódája a negyvenes években is nem költői képzelgés volt,
hanem szomorú valóság. A harmincas- és negyvenes években, amidőn annyi
reform-eszme merült fel közéletünkben, a nőnevelés ügyét is szóba hozta
néhány lelkes író, különösen Fáy András, de kevés sikerrel. Az 1848-ban
történt nagy átalakulás után a magyar kormány bizonyára kezébe vette
volna ez ügyet is, ha közbe nem jő a forradalom. Az ötvenes években
semmi fontosabb lépés nem történt a nőnevelés ügyében s ha történik,
bizonyára nem nemzeti irányban történik vala. Végre 1867-ben
visszaállíttatott alkotmányunk, de eleinte a közoktatás terén annyi
teendő volt, hogy a nőnevelés ügyét ideig-óráig halasztani kellett.
Veres Pálné egy percig sem tartotta halaszthatónak. Feljött a fővárosba
azzal az elhatározással, hogy a nők érdekében mozgalmat indít. Célja
volt egyrészt nyomást gyakorolni a kormányra, másrészt társadalmi úton
egy női tanintézetet létesíteni s általában érdekeltséget kelteni a nők
ügye iránt. Értekezletet hívott össze, melyen 1867 május 24-én huszonkét
nő jelent meg. Abban állapodtak meg, hogy egy nőképző-egyesületet
létesítenek. Még azon évben százra emelkedett a tagok száma, az
alapszabályok csakhamar megerősítést nyertek s 1868 március 23-án
megalakult az egyesület és Veres Pálnét választotta elnökének. A
politikai és közoktatásügyi vezérférfiak némi gyanúval tekintettek a
mozgalomra. Azt hitték, hogy az egyik hulláma azon európai áramlatnak,
mely az úgynevezett nőemancipációval új alapra akarja fektetni a
társadalmat, az államéletben új helyzetet jelöl ki a nőnek s megfosztva
régi előjogaitól, oly új jogokkal ruházza föl, melyek aligha javára
válnak. Valóban a nőemancipáció kérdése sokban hasonlít a
szocializmuséhoz. Mindkettőnek van igaza is, valódi és súlyos bajokat
tár föl, de az ajánlott gyógyszerek még súlyosabbakat idéznének elő. Nem
a merev elvek valósítása, a gyökeres reform a gyógyszer, hanem a
részletes javítás s megalkuvás a létező társadalmi renddel.
Veres Pálnét sértette a gyanú, annyival inkább, mert saját, _Nézetek a
női ügy érdekében_ című röpiratának némely nem elég szabatos kifejezései
adtak erre okot. Azonban a félreértés hamar kiderült; az egyesület
kérvényét, mely női iskolák alapítását sürgette s melyet kilencezer nő
írt alá, Deák Ferenc nyujtotta be az országgyűléshez s br. Eötvös József
is megigérte a nőnevelés érdekei támogatását. E mellett elhatározta az
egyesület, hogy be nem várva az állam intézkedéseit, a maga erején
alapít egy női tanintézetet, még pedig oly módon, hogy az lassanként
felsőbb leányiskolává alakulhasson át s egyszersmind a nőktől
elfoglalható önfenntartási pályákra szükséges ismeretek megszerzésére is
alkalmat nyujthasson. Veres Pálné buzgalma és erélye nem tűrt halasztást
s az intézet két kis szobában már 1869 október 17-én megnyilt egy
fensőbb osztállyal, tizenkét növendékkel és öt tanárral. Magam is ott
voltam bölcsejénél; elfoglaltságom mellett is örömest elvállaltam egy
pár évig az intézet igazgatását s benne a magyar irodalom tanítását.
Mintha most is előttem állanának a vidám arcú, élénk figyelmű és
tanulékony leánykák. Azóta huszonöt évnél több idő telt el, bizonyára
most nem ismernék reájok, ők sem ismernének reám, aki immár
megöregedtem. De éppen azért bárkinél inkább tanuskodhatom arra nézve,
hogy mily szűkös körülmények között, mily csekély kezdetből indult ki ez
intézet, hogy mily erős, kitartó buzgalom és erély kellett ahhoz, hogy
odáig emelkedjék, ahol most áll.
A kezdeményező lelkesülése hatott társaira is. Mind többen csatlakoztak
az egyesülethez, az alapítványok szaporodtak, a társadalom minden
körében akadtak pártfogói, az állam és a főváros támogatni kezdették. A
tanférfiak örömest nyujtottak segédkezet mind a tantervek kidolgozására,
mind a tanárok ajánlására nézve. Az intézet minden évben fejlődött
szellemileg és anyagilag egyaránt s húsz év alatt megközelítette
kitűzött célját, sőt 1881-ben saját házába költözhetett, ebbe a szép
épületbe, melyet saját szükségei szerint rendezhetett be. A század végén
ismét a magyar műveltségnek szolgálhat e telek, mint szolgált a század
elején is, midőn e helyen egy francia tetőzetű ház állott s Vitkovics
Mihály, a Kazinczy pesti triászának egyike, lakott benne, akinek
estélyei gyakran összegyüjtötték Pest nem nagyszámú íróit, az agg
Virágtól kezdve az ifjú Vörösmartyig. Ahol most az ifjú női nemzedék
ismerni tanulja irodalmunkat, akkor az új magyar irodalom megalkotói
gyűltek össze, hogy felolvassák egymásnak műveiket s megbeszéljék a
nyelv és irodalom ügyeit. A régi, dűledező ház helyén méltán emelkedik
ez új épület, hogy összeolvassza a mult emlékeit és a jövő reményeit.
Alig van valami emberhez méltóbb öröm, mint amidőn az eszmét, amelyért
küzd, munkálkodik, lassanként valósulni látja. Veres Pálné részesült ez
örömben. A nőnevelés eszméje, melynek szószólójaként lépett föl,
folyvást hódít állami és társadalmi életünkben. A nőképző-egyesület
alakulásának és izgatásainak volt hatása arra, hogy egy pár évtized
alatt polgári és fensőbb leányiskolák keletkeztek, községi vagy állami
költségen. Azonban legnagyobb öröme telt a nőképző-egyesület
iskolájában, melynek létrehozásában, gondozásában oly nagy részt vett. A
siker öröme folyvást élesztette munkásságát egész végleheletéig. Annyira
összeforrott munkássága ez intézettel, hogy nem is tudjuk képzelni
nélküle s mintha még most is várnók, hogy újra megjelen köztünk. De nem
jelen meg többé, örökre elhagyta ez intézetet, melyhez annyi hévvel
ragaszkodott s attól távol a vanyarci sírboltban alussza örök álmait.
Vigasztaljanak meg bennünket egyik tisztelőjének, Madách Imrének, sorai,
melyeket egy szintén nógrádmegyei nő halálára írt.
Mindig mások javára fáradál,
Mindig csak másoknak kedvéért éltél,
Ha megkivántad már a pihenést,
Meg kell nyugodnunk, hogy sírodba tértél.
Pihenj csendesen! Emlékedet az ércnél tartósabban fogja megőrizni ez
intézet folyvást megújuló növendékeinek hálája, akiknek meghalva is
anyjok maradtál. Áldás poraidra, lebegjen szellemed őrangyalként
fölöttök.