Mielőtt megnyitnám ünnepélyes közülésünket, legyen szabad egy rövid
negyedórát báró Kemény Zsigmond emlékének szentelnem, akinek
márványmellszobrát tisztelői adományaiból immár elkészítette társaságunk
s ezennel bemutatja a közönségnek.
Báró Kemény Zsigmond egykor elnökünk volt, buzgó elnökünk, akinek egy
válságos napon veszélyben forgó vagyonunk megmentését köszönhetjük. De
nem ez kegyeletünk főforrása, hanem az ő írói érdemei, melyekkel annyi
fényt árasztott társaságunkra. Kemény harminc éven át, mint regényíró és
publicista szolgálta nemzetét. E két pálya között oszlott meg
munkássága, amíg csak bírta tollát. Politikai szélcsendben regényeket
írt, küzdelmesebb időben politikai röpiratokat és vezércikkeket. Mint
regényírót csakhamar Jósika és Eötvös mellett emlegette a közönség, mint
politikus bár lassabban, de folyvást emelkedett s vezércikkeivel s egy
napilap szerkesztésével nevezetes befolyást gyakorolt közéletünkre.
Kemény sajátságos helyet foglal el regényíróink között, de a legfőbb
sajátság, mely őt megkülönbözteti, a tragikum erős érzéke. Valóban
regényei tragikai művek, tragikaibbak tragédiáinknál. Rajtok nem annyira
kellem ömlik el, mint némi zord fönség s derült hangulat helyett a
búskomolyság árnya borong: a fájdalom és megnyugvás bizonyos vegyülete.
Éles szeme az állami és társadalmi bonyodalmakban hamar meglátja a
végzetest és az egyénekben azt az elemet, mely fejlődve örvény felé
vonja a halandót. Folyvást tragikai összeütközéseket vesz tárgyul; az
egyént rajzolja, aki összeütközik az egyetemessel vagy együttlegessel és
elbukik. De tragikai hőseinek kiindulópontját, fejlődését és
katasztrófáját bajos volna egy rövid szabatos meghatározás alá vonni.
Egyik esetben a viszonyok alakítják tragikai hősét, másikban a hős
tettei idézik föl a bonyodalmat; néha párhuzamosan halad egyik a másik
mellett. Sorsukat a viszonyok és szenvedélyeik döntik el s a végzet és
szabad akarat egymás részei. Az állami és társadalmi viszonyok mily
változatossága táplálja a szenvedélyeket s az emberi természet mily
gazdagsága nyilatkozik az élet küzdelmeiben. Az élet szép, mint a
paradicsom kertje, de a lombok suttogásában kígyó sziszeg; reményeink,
vágyaink tündérligetekbe csalnak bennünket, de minden bokorban nemezis
ólálkodik. A szegény halandó folyvást saját és mások tetteinek hatása
alatt áll s a végeredményt ritkán számíthatja ki. A küzdelem hevében
elvesztjük ítéletünk biztosságát s csak akkor látunk tisztábban, amikor
már késő. E mellett bűnhödésünk ritkán van arányban tévedéseinkkel,
vétségünkkel, bűneinkkel; az állami, társadalmi, általában az erkölcsi
viszonyok fejleményei éppen oly kényszerűek, mint a fizikai törvények:
nem ismerik a szánalmat, könyörületességet, sőt még az igazságosságot
sem. A tévedés, gyöngeség, hiba gyászosabb következményeket szülhetnek,
mint maga a bűn, s a tévedő és bűnös nemcsak magát sodorja örvénybe,
hanem azokat is, akik hozzá ragaszkodtak. Mindez a tragikum
miszticizmusa, melyet az ókor éppen azért a fátum fogalmába foglalt
össze, a keresztyén hit pedig a túlvilágba helyezte a rejtély
megoldását: a végleges, örök igazságosságot.
Így fogta föl Kemény a tragikumot s bár első ifjúsága arra a korra esik,
midőn diadalát ülte a francia romanticizmus, amely annyira kedvelte a
nagy bűnök tragikumát, ő inkább a nemesebb szenvedélyek, mondhatni az
erény tragikuma felé fordult előszeretettel. Senki sem volt buzgóbb
magyarázója azon szárnyas igének, hogy a pokol jószándékkal van
kikövezve. Valóban a nagy bűnöktől inkább meg tudjuk őrizni magunkat,
mint szívünk nemes, de eszélytelen elragadtatásaitól. Boldogítani
akarunk mást és szerencsétlenné tesszük; erényünk könnyen örvény felé
ragadhat bennünket, ha nem párosul eszéllyel; szolgálni hisszük hazánkat
és sértjük érdekeit, mert bonyodalmas voltukat nem tudjuk megérteni;
erélyünk, tevékenységünk éppen annyi bajt hozhat reánk, mint
önmérsékletünk és tétlenségünk; engedünk egy szeszélyes fölindulásnak és
elhatároztuk sorsunk tragikai folyamát. Ily s ezekhez hasonló eszméket
hirdetnek Kemény regényei, melyeknek bonyodalmát erős jellemrajz
táplálja. Kemény kedveli az összetett indokokat, a szenvedélyek rajzában
több indokot, szenvedélyt olvaszt össze, melyek egymásra hatva, egymást
élesztve, vagy mérsékelve idézik elő a bonyodalmat és kifejlést.
Különösen kitűnő a lelki küzdelmek rajzában. Élénken tolmácsolja a szív
és ész dialektikáját, a képzelődés erejét elhatározásunkra, a
tettreragadtatás vagy a tett visszahatásának hangulatát s a
halálrasebzett hős végperceit.
Kemény regényei nagyrészt történelmiek; csak két regényt s egy pár
nagyobb beszélyt írt a jelen korból. Vonzotta szülőföldjének, Erdélynek
történelme. Atyja birtoka közel feküdt Gyulafehérvárhoz, az erdélyi
fejedelmek székhelyéhez, hol egyik őse, Kemény János fejedelem is
trónolt; közel a szentimrei térhez, hol másik őse, Kemény Simon, Hunyadi
Jánosért áldozta föl magát. Családja emlékei megkedveltették vele az
erdélyi emlékírókat, mély benyomást tett reá Magyarország
kettészakadása, Izabella királyné és Martinuzzi, a Báthory- és
Rákóczi-család. A történelmi regény már fölzsendült irodalmunkban,
Kemény emelni igyekezett, történelmi szellemet lehelve belé. Nagy súlyt
fektetett a korrajzra, de nem a külsőségekben, hanem a lényegesekben. A
kor eszméit és szenvedélyeit testesítette meg személyeiben és
összeolvasztotta a költői célt és történelmi hűséget. A családi
tragédiák szoros kapcsolatban vannak az országos viszonyokkal s a
történelmi és költött személyek egyaránt a kor színében jelennek meg.
_Gyulai Pál_ című regényében mily élesen tünteti föl a prágai és
stambuli udvar cselszövényeit, a jezsuitákat és muderrizeket, a pártokat
és államférfiakat s magát Báthory Zsigmond udvarát, melynek körében foly
le a regény tragédiája. Az _Özvegy és leányá_ban és a _Rajongók_ban
jellemzőn társulnak elénkbe I. Rákóczi György kora, az erdélyi
fejedelemség létjoga, politikája, diplomáciája, a katholicizmus és
protestantizmus küzdelme, az elnyomott szekták rajongása s mindezzel
kapcsolatban az örök emberi sznevedélyek harca. Utolsó regényében, a
_Zord idő_ben, egy családi drámát véve központúl, Magyarország állami és
társadalmi fölbomlását rajzolja. Buda eleste, a török hódoltság s az
erdélyi fejedelemség megalakulása a regény főpontjai s a bonyodalom és
jellemrajz egészen e viszonyok szülöttei. Keménynek nemcsak a
történelemből, hanem a jelen életből vett regényein is megérzik a kor
levegője. Hátterök a harmincas- és negyvenes-évek magyar viszonyai.
Kemény mindig tényleges viszonyokból indul ki, erős képzelme a mult vagy
jelen valóságát alakítja s a korfestő és lélekbúvár összhangzik benne a
költővel.
A regényíró Kemény a publicisztában és hírlapíróban sem tagadta meg
magát. A költőt és politikust összekapcsolta az eszme és hangulat
bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes szenvedélyek tévedéseit
rajzolta: úgy politikai műveiben előszeretettel fejtegette a nemes
törekvések tévedéseit, a hazafiság túlságait, némely népszerű eszmék
árnyoldalait, sőt veszélyeit. Regényeiben örömest merült a lélekbúvárlat
mélységeibe, mint politikai író semmit sem kedvelt annyira, mint az
eszmék fejleményeinek, a tények okainak, az események értelmének
nyomozását. Behatóan boncoló tehetségét tudományos műveltség és
széleskörű ismeretek támogatták. Lapja szerkesztésében talán egyetmást
elhanyagolt, de a nevezetes pillanatokban mindig résen állott s a
legfontosabb kérdéseket folyvást tárgyalta. Lapjának határozott színe,
iránya volt, nem szeszélyből, hiúságból vagy önzésből, hanem mély
meggyőződésből s mindig tudta, mit, mikor és hogyan kell írni.
Ellenfelei álláspontját híven fölfogta, akaratlan sem értette félre s a
heves küzdelmek napjaiban is folyvást megőrízte lapja méltóságát. Ma már
nem kívánunk ennyit vezércikkíróinktól és szerkesztőinktől. Megelégszünk
kevesebbel, sőt hajlandók vagyunk lenézni régibb hirlapirodalmunkat.
Nemrég olvashattuk valamelyik napilapban, hogy a fejlődésnek mily
alacsony fokán állott régibb hirlapirodalmunk, a maihoz képest. Csak egy
pár évtizede fejlődtünk oda, hogy a külfölddel is versenyezhetünk.
Bizonyára mai hirlapjaink mozgékonyabbak, gyorsabb közlésűek, amiben
elősegíti őket közlekedési eszközeink fejlődése, bizonyára
terjedelmesebbek, változatosabbak s több ágát ölelik föl a közéletnek,
mit részben a sajtószabadságnak s jobb anyagi helyzetöknek is
köszönhetnek, de mégis régibb hírlapjainktól irigyelhetnek valamit,
azokat a vezérférfiakat, akik a régibb lapok élén állottak, azokat az
államférfiakat, akik írók is voltak egyszersmind s írói munkásságukkal
annyira megtermékenyítették közéletünket. Elég legyen csak Széchenyit,
Kossuthot, Dessewffy Aurélt, Eötvös Józsefet, Szalay Lászlót és Csengery
Antalt említeni.
E férfiak közé tartozott Kemény is. Erdélyben kezdette politikai
pályáját: föl-fölszólalt Kolozs megye közgyűlésein s vezércikket írt
egyik kolozsvári politikai lapba. Igyekezett odahatni, hogy az erdélyi
ellenzék ne csak sérelmi politikát űzzön, hanem foglalkozzék a reform
kérdéseivel is. A _Korteskedés és ellenszerei_ című röpirata, mely
tárgyával kapcsolatban, reformjaink vezéreszméiről, a cenzusról s a
demokráciai törekvések és a magyar nemzetiségi érdekek kiegyeztetéséről
értekezett, szélesebb körben tette ismertté nevét. Az Akadémia tagjává
választotta, Széchenyi pedig meghívta egy általa alapítandó lap
szerkesztőjének. Kemény nem remélve, hogy Széchenyi vezérlete alatt új
pártot alakíthasson, nem lépett ki pártjából, az Eötvös-töredékhez
csatlakozott s 1846-ban Pestre költözve, Csengery _Pesti Hirlap_jának
fődolgozótársa, majd társszerkesztője lett. Itt leginkább oly
kérdésekről írt, melyek alkotmányunknak a képviselőrendszerre való
átmenetelét tárgyazták, majd 1848-ban a márciusi napokon kezdve egész
december végeig folyvást cikkeivel kísérte a mozgalmakat, egyaránt
küzdve a bécsi és pesti szélsőségek ellen. Mint képviselő követte a
kormányt Debrecenbe, Szegedre, Aradra, s a világosi nap után Ugocsa és
Szatmár megyében bujdosott. Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra
fölvette írói tollát, egy pár történelmi tanulmányt írt s két röpiratot,
a _Forradalom után_ s _Még egy szó a forradalom után_ címűeket. Ez
legkitűnőbb politikai műve Keménynek. Bámulatos az a tárgyilagosság, az
a beható boncolás, amellyel a közelmult huszonöt év történelmét
tárgyalja. Kimutatja a kormány és pártok tévedéseit, saját párttöredékét
sem kímélve. A mult és jelen tanuságaiból ád tanácsot a jövőre.
Egyesülésre szólítja föl a hazai pártokat egy nagy nemzeti párttá; mind
a dinasztiának, mind a nemzetnek azt a tanácsot adja, hogy lépjen vissza
a _Pragmatica sanctio_ alapjára, mely mindkettőjök jogfolytonosságának
legfőbb biztosítéka. Mi volt egyéb e két röpirat lényege, mint magva a
kiegyezésnek, mely 1867-ben terebélyes fává nőtt? De akkor Keményre
senki sem hallgatott, fönt lenézték, alant gyanúsították. Azonban volt
jutalma is. E röpiratok még szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát,
aki azelőtt is nagyrabecsülte jellemét és tehetségét. Kemény 1855-ben
átvette a _Pesti Napló_ szerkesztését s az _Angol királynő_be költözött,
hol Deák is lakott.
E két férfiúval a magyar politika súlypontja az _Angol királynő_be
költözött. Deák szerény, de tágas szobája az ország szalonja volt,
melyet gyakran látogatott meg pártkülönbség nélkül minden rendű és rangú
hazafi. Deák jobban ismerte az ország hangulatát, mint a rendőrség feje.
Látogatói az ország minden részéből értesítést hoztak neki s irányt,
vigaszt vittek el tőle: lelki erőt a türelemre, kitartásra és hazafias
cselekvésre buzdítást oly téren, mely még szabad volt. Sikeretlen
kísérlete után Kemény is a szenvedőleges ellenállás és várás politikáját
követte, de cselekvésre buzdította nemzetét a társadalmi téren. Lapjában
nem foglalkozott a belügyi politikával, csak följegyezte a tényeket s
csak külügyi, társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Erősíteni
törekedett a nemzeti összetartás szellemét, buzdítani a nemzetiséghez
való hűséget, irányt adni a társadalmi erőnek minden téren. A kormány
gyanús szemmel tekintett lapjára, a rendőrség örömest bosszantotta, de
Kemény közönyös türelmén s nyugodt méltóságán nem fogott ki. Nem írt
olyat, amibe beleköthettek volna, arra, amiről hallgatott, nem
kényszeríthették, pedig ez volt leghathatósabb szónoklata.
De végre, 1860-ban, midőn az októberi diploma kiadatott, szólnia kellett
nyiltan és hangosan. Egy pár napi habozás után meg is szólalt s kitűzte
az 1848-iki törvények zászlóját, de óvatosan, ki nem zárva a
kiegyenlítés lehetőségét. A nagy szótól visszhangzott az ország s Kemény
vívta első csatáját Zsedényi Edvárddal, az októberi diploma egyik
képviselőjével. Az országgyűlés megnyiltával Deák vette át a szót, hogy
kifejezze az ország közvéleményét azokban a fönséges föliratokban,
melyekben Magyarország jogai oly világosan és kétségbevonhatatlanul
voltak földerítve, mint államiratban még soha. Kemény ekkor még
szorosabban csatlakozott Deákhoz s lapjának taktikája, fejtegetései
folyvást érlelték a kiegyezés fejleményeit egész a siker stádiumáig.
Ekkor még egyszer síkraszállott egy hosszabb cikksorozatban Kossuth
híres levele ellen. Ez volt hattyúdala:
Midőn egy nap föléled, győz a jog
S eltiprott zászlónk újra fellobog,
Nem érzé már a diadalgyönyört,
Lélekbe’, testbe végkép összetört.
És elfeledték.
De mi nem feledtük el. Híven őriztük emlékét, tanusítja e márványszobor
is, mely üléstermünket ékesíti. Emlékeztessen e szobor tovább is minket
és utódainkat azokra az irodalmi eszményekre, melyekért Kemény nem siker
nélkül lelkesült s azokra a hazafias erényekre, melyek egy szomorú
korszakban oly fényesen jelölik pályáját.
S e kegyeletes érzések között ezennel megnyitom a Kisfaludy-Társaság
XLIX. ünnepélyes közülését.