Nemrég _Egy év statisztikája_ cím alatt egy kis közlemény járta be a
lapokat, mely pontosan beszámol arról, hogy 1894 augusztus hó 18-tól
kezdve 1895 június 14-ig, hány előadás volt a Nemzeti Színházban, hány
tragédia, vígjáték, középfajú dráma került színre, hány eredeti, hány
fordított, hány régi, új vagy ujonnan betanult, kitől és hányszor és
végre a színészek és színésznők közül, kik hányszor léptek föl.
Mellőzzük észrevételeinket a műsorra nézve, mert csak azt kellene
ismételnünk, amit ezelőtt néhány évvel bővebben fejtegettünk. Legföljebb
még csak azt tehetnők hozzá, hogy az a nem igen dicsérendő rendszer,
melyet Paulay az eredeti színművek műsorának összeállítására nézve
követett, éppen nem változott, sőt még rosszabbra fordult. Most csak
egyetlen pontra szorítkozunk. Föltűnő, nagyon föltűnő a statisztikai
közleményben, hogy a mult színházi évben Szigligetinek csak egyetlen egy
műve került színre s az is csak egyszer. Szigligeti száznál több
színművet írt, majdnem egy félszázadig folyvást gazdagította a műsort, a
Nemzeti Színháznak a negyvenes években úgyszólva közönséget teremtett s
íme, halála után még el sem telik két évtized, már elfeledi az a
műintézet, melynek egykor lelke volt; csak egyetlen egy művét adatja
elő, azt is csak egyszer.
Valóban ez nagy kegyeletlenség! De mellőzzük a kegyeletet s induljunk ki
tisztán esztétikai szempontból. Vajjon annyira elavultak-e Szigligeti
művei, hogy a közönség egészen elfordul tőlök? Vajjon az újabb
színművek, amelyek kedvéért annyira háttérbe szorul s talán a jövő évben
már egészen kiszorul Szigligeti a Nemzeti Színházból, nagyobb becsűek-e
az övéinél? Azt hisszük, hogy ezt még a _Budapesti Hirlap_ sem merné
állítani, habár pazar kedvében mindegyre egy-egy nagyszabású költőt
födözget föl. De nézzünk csak belé a statisztikai közleménybe: vajjon
kik azok az újabb drámaírók, akiknek kedvéért annyira mellőzik
Szigligetit? Ott van mindjárt Bartók Lajos, akinek éppen a drámára van
legkevesebb tehetsége s kinek kísérleteit únja a közönség. Tőle a mult
évben négy művet adtak elő nyolcszor, sőt két művét: a _Méheket_ és
_Erzsébetet_ új betanulással, ha ugyan nyaka-tekert jambusait
betanulhatták színészeink. Ott van továbbá Váradi Antal, akinek a mult
évben három darabját adták tizenhárom este. Vajjon az ő hangzatos, de
üres retorikájában és élettelen alakjaiban nyilatkozik-e annyi drámaiság
és történelmi érzék, mint Szigligeti leggyöngébb történelmi
színműveiben?
De elég, nem folytatjuk tovább. Mi nem követelünk a Nemzeti Színháztól
kegyeletet, de egy kis jóízlést mindenesetre megvárhatunk.