Regény. Írta Herczeg Ferenc. Két kötet. Budapest, 1894. Singer és
Wolfner.
Ha jól emlékszünk, e mű Herczegnek második regénye. Az első csak félig
sikerült, amennyiben egy pár részlet tehetségéről tőn bizonyságot.
Vajjon e második sikerültebb-e? E kérdésre bajos a határozott felelet.
Mindenesetre ez újabb regény forma és előadás tekintetében jobb az
elsőnél és egyes részletek is sikerültebbek. Herczeg, aki egy pár kötet
elbeszélést és rajzot adott ki s köztök sikerülteket is, néhány
jelenetet, rajzot jól eltalál itt is, de a regény alapeszméjét,
cselekvényét s a főszemélyek jellemrajzát a legjobb akarat mellett sem
lehet sikerültnek mondani. Szerzőnek mentségül szolgálhat, hogy oly
tárgyba fogott, mely a legkitűnőbb írónak sem könnyen sikerül, de
másfelől azt a vádat sem kerülheti el, hogy céljához nem a
legalkalmasabb eszközöket választotta.
A regény tárgya egy elcsábított leány története, aki végre boldog
révpartra jut. Simon Zsuzsa egy nyugalmazott ezredes leánya, aki éppen
akkor veszti el anyját, mikor nagyleánnyá nő fel. Vidám és kedves leány,
akit mindenki szeret. Egy volt képviselő és birtokos, Orlay, fiatal
özvegyember, aki éppen abban a kis városban lakik, melyben az ezredes,
sok rokonszenvvel viseltetik a leány iránt. De fejlődő szerelmét
visszariasztja Réfalvy festő, az ezredes távol-rokona, aki egy pár
hónapra a kis városba jő magát kipihenni s kibe Zsuzsa beleszeret. Az
ezredes észreveszi ezt, kérdőre vonja őket s midőn bevallják titkukat,
abban állapodik, hogy Réfalvy hagyja el a kis várost, menjen vissza
Párizsba, esztendő mulva visszajöhet s ha akkor is egymáséi akarnak
lenni, vegye nőül. Réfalvy másnap indulandó, Zsuzsa négyszemközt el akar
búcsúzni tőle, késő este szobájába suhan s nála tölti az éjet. Hónapok
telnek el. Zsuzsa tévedése, bűne tudatában szenved, de remél s várja
Réfalvy visszajövetelét. Azonban egy francia lap akad kezébe, melyből
Réfalvynak egy botrányos pöréről értesül s egyszersmind arról is, hogy
egy rosszhírű leányt vett nőül. Amennyire lesujtja Zsuzsát e hír,
annyira megörvendezteti Orlayt, aki most gyakrabban kezdi látogatni őt.
Orlay szerelme lassanként erős szenvedéllyé válik, mely a leányt is
magával ragadja, de Zsuzsa mégis csakhamar fölébred mámorából, midőn
Orlay kezét akarja megkérni. Levelet ír hozzá, melyben bevallja
tévedését, bűnét. «Nem lehetek az ön felesége – írja – valamint más
becsületes emberé sem lehetnék. Csak egy embernek volt joga és
kötelessége, hogy engem oltárhoz vezessen.» E válasz sem változtatja meg
Orlay elhatározását, Zsuzsát nőül veszi s a fővárosba költözik. Ezalatt
Réfalvy, aki Párizsban korhely életet élt, nejétől elvált, Pestre
érkezik, hogy egy új festményét a műtárlaton kiállíthassa. Meglátja
Zsuzsát az utcán, színházban s találkozni akar vele. Előbb egy levelet
ír hozzá, hivatkozva a vele töltött éj emlékére, találkozást kér tőle,
de mást gondol, nem küldi el a levelet. Maga megy Zsuzsához, de ez
kiutasítja házából. Réfalvyt más csapás is éri, festménye a tárlaton
teljesen megbukik. Zilált anyagi viszonyai, ideges bántalmai,
reménytelen jövője halálba űzik. Öngyilkos lesz. A rendőrtiszt, aki
lepecsételi holmiját, megtalálja a Zsuzsához írt s el nem küldött
levelet is s hogy idegenek ne olvashassák, kezébe juttatja Zsuzsa egyik
nőrokonának, aki ismerőse volt. E rokon, Osztrovayné, ellensége volt
Zsuzsának és bosszús Orlayra, akihez egykor örömest ment volna nőül s
kivel később is kacérkodott. Most kapva kap az alkalmon, hogy bosszúját
kielégíthesse. Az őt meglátogató Orlaynak megmutatja e levelet azzal a
megjegyzéssel, hogy ezek után Orlayné asszonyt kénytelen kitiltani
házából. Orlay e sértés miatt férjét párbajra hívja ki, de ez elsímítja
az összeütközést. Egy hírlapi cikk, mely Réfalvy halálát tárgyalja, a
nevek elhallgatásával megemlíti, hogy a művésznek egy gazdag leány volt
kedvese, de atyja ellenezte a házasságot; egy gavallér megbocsátotta
tévedését gazdagságáért s nőül vette. E rágalom elkeserítette Orlayt,
meglátogatta a nyilvános helyeket, hogy valaki szemébe mondjon ilyest s
párbajra hívhassa. Végre megnyugodott sorsában, felülemelkedett a világ
ítéletén s hazament a kis városba, hova nejét már elébb elküldötte.
Otthon szótalan s bár nyugodt, mégis meglátszott rajta a kiállott
küzdelmek nyoma. Neje is szenved s midőn egy reggel atyját látja jönni
izgatottan házukhoz, kiejti kezéből a fésűt és felkiált: «Édesatyám
mindent tud, Budapestről jő, ott megmondtak neki mindent.» Bezárja
ajtaját és kihallgatja a másik szobában levő atyjának és férjének
beszélgetését. Az atya dühöng, a férj csöndesíti, megvallja, hogy
mindent tudott, midőn Zsuzsát nőül vette s a világ ítéletét megveti. De
az atya nem bocsát meg neki, az ő becsülete nem tűr szennyet. Zsuzsa
kétségbeesve revolvert ragad, de eszébe jut, hogy anyának érzi magát és
eldobja a fegyvert. Az atya és férj veszélyt sejtenek és betörnek
szobájába. Zsuzsa bevallja öngyilkos szándékát, melytől anyasága
tartóztatta vissza. Az atya elcsöndesült s midőn a házastársak egyedül
maradtak, Orlay a felesége szemébe nézett nem a szerelmes ember lázas
gyöngédségével, hanem a férfi tiszta rajongásával, ki az asszonyban
először tiszteli gyermeke anyját, Zsuzsa pedig rátette két kezét férje
vállára és megkönnyebbülten mondotta: Mégis jobb élni.
E vázlatból is észrevehetni, hogy a szerző könnyen, mondhatni
könnyelműen vette föladatát s megoldására éppen nem alkalmas eszközöket
használt. Egyik főbaj, hogy a regény hősnője, Zsuzsa, nem tud maga iránt
elég érdeket felkölteni s amit fölkelt, az is hamar elenyészik. Nem
tudunk vele tisztába jönni, nincs kulcsunk jelleméhez, nem értjük
eléggé. A szerző rokonszenvesen mutatja be, de egyetlen oly vonással sem
rajzolja, mely elhitetné velünk, hogy oly könnyen csábuló vagy
csábítható. S íme a szegény leány, a naívság minden érzelme, a
szenvedély minden heve s a csábítás minden ostroma nélkül, egyszerre
csak megtéved. Besurran jövendőbeli jegyese szobájába s nála tölti az
éjet. Meglepetve, lehangolva olvassuk tovább a regényt s többé nem
érdeklődünk iránta, nem azért mert tévedt, hanem mert nem értjük, hogyan
tévedhetett. Ide járul még azon körülmény is, hogy csábítójának,
Réfalvynak, rajza éppen nem világosítja meg e rejtélyt. Az ifjú
művészben alig van valami, ami hathatna Zsuzsa képzelmére, kedélyére.
Lehet valaki lelkiismeretlen csábító, de bizonyára van benne valami
vonzó tulajdon, szeretetreméltóság is, mely megejti a tapasztalatlan
szívet. Említi is a szerző, hogy Réfalvy «egyike azoknak a hatalmas
féljellemeknek, melyek örvény módjára vonzzák magok felé a nőt, olyan
ember, akinek ellenállhatatlan erőt kölcsönöz az a hazárd tulajdonsága,
hogy minden pillanatban kész mindenét egy kártyára föltenni; ily
emberrel szemben a leány teljesen védtelen». De mindebből a cselekmény
egész folyama alatt, Réfalvynak se szavában, se tettében nem látunk
semmit. Egy mozzanatot fölhoz ugyan a szerző, mely vezetője lehetne a
rokonszenvnek, vonzalomnak, tudniillik Réfalvy búskomolyságát,
megrontott ifjúságát panaszolja s a leány azt mondja rá: «Neked nem
szabad így beszélned, te nem vagy romlott, te jó vagy, csak valami
bánatod van». De ebből nem válik semmi, a leány nem bánatjáért szereti
meg, hogy vigasztalója, őrangyala legyen. Egyszóval nem igen érthető a
viszony, valamint az sem, hogy Réfalvy, kiről azt mondja a szerző,
szerelme nem léha kaland volt, hanem az igaz szerelemnek várva-várt
megnyilatkozása, hogyan él vissza oly galádul az annyira szeretett leány
vonzalmával.
Általában a regény fordulópontjain a cselekvényt nem igen táplálja a
jellemrajz, pedig e kettőnek összhatásától függ úgy a drámai, mint az
elbeszélő művekben a költői hatás, úgyannyira, hogy valamely cselekvény
valószínű, költői hatású lehet bizonyos jellemekkel, de másokkal éppen
nem az. Itt nemcsak Zsuzsa és Réfalvy jellemrajza árt a költői hatásnak,
hanem az Orlayé is. Orlay képviselő, kormánybiztos, aki szerepet játszik
vidéki és fővárosi társaséletben, lovagias ember, sokat tart világi
becsületére, de nem olyan, ki az életben megtanult lemondani s dacolni a
világ ítéletével, mégis kétszer megbocsát Zsuzsának; először, midőn
elveszi, másodszor, midőn neje esete a világ szájára kerül. Mindezt
megteheti egy sokat szenvedett, emelkedett lelkű s a világban már nem
élő férfiú, de Orlay bajosan. A szerző szembeszökőn erőlteti a dolgot,
hogy megtestesítse alapeszméjét, tudniillik, hogy egy nemesszívű, bár
tévedt leány egy kis szenvedés után, a zavartalan boldogság révpartjára
juthat. Nem vizsgáljuk, helyes-e az alapeszme, de az bizonyos előttünk,
hogy az nincs megtestesítve a regényben. Vajjon zavartalan boldogsággal
végződik-e a regény? Zsuzsa, akinek kétszer megbocsát Orlay, nincs-e
némi alázott helyzetben s egyrangú-e a szerelemben férjével? Nem a hála
rabszolgája-e bizonyos pontig. És Orlay sebe, melyet büszkeségén ejtett
neje esete, nem fog-e sajogni később is. Vajjon zavartalan boldogság-e
ez? Úgy hisszük, ez elemek kiképzésén jobban végezhette volna be
regényét a szerző, ha már a tragikai véget kerülni akarta, mint azzal,
az erőltetett optimizmussal, melyben az olvasó bajosan hihet.
A regényhez függelékül, de tőle teljesen függetlenül egy _Böske, Erzsi,
Erzsébet_ című beszélyke van csatolva, mely igen sikerült, mindenesetre
sikerültebb a regénynél. Szemere Pál szokta volt mondogatni, hogy némely
költő nagy tárgyba fog, de nem tud belőle nagyot alkotni, másik a kis
tárgyat kedveli s belőle, ha nem is mindig nagyot, de mindenesetre
szépet alkot. Némi tekintetben Herczeg egy személyben testesítette meg
Szemere megjegyzését. Regényében ő nagy tárgyba vágta fejszéjét, de
bizony nem tudott belőle sikert kicsikarni, ellenben beszélykéjében a
kis tárgyat természetesen és kellemesen alakította szép művé. Egy ifjú
ember beszéli el történetét; azon kezdi, hogy gyermekkorában milyen volt
Böske, az ő kis nénjének barátnője. Hogy nénje meghalt, majd mindennap
átjött a szomszédból, játszott az árva babákkal s felöltöztette őket.
Anyja rendre mind neki ajándékozta a babákat s midőn az utolsót is
odaadta, többé nem jött el hozzájok. Aztán elmondja, hogy amidőn mint
jogász hazajött, Böske már Erzsi kisasszony volt, kibe ő halálosan
beleszeretett. Azonban Erzsi máshoz ment férjhez s neki azt mondotta:
«Jankó legyen eszed, csak nem vagy belém komolyan szerelmes, hiszen egy
évvel idősebb vagyok nálad», ezzel elment s nem jött többé házukhoz.
Végre azt is elbeszéli, hogy találkozott vele mint Erzsébet asszonnyal,
kinek már felnőtt szép leánya volt, kibe beleszeretett és nőül vette. S
azóta Erzsébet szorgalmasan járt házukhoz, nem úgy, mint Böske és Erzsi.
Mindez oly jól és jellemzőn van elbeszélve, hogy semmi sem zavarja
élvezetünket.
Reméljük, hogy Herczeg harmadik regényéről kedvezőbben nyilatkozhatunk;
nagyobb tárggyal is sikeresebben fog megbirkózni.