Egy pár megjegyzést akarunk tenni a Nemzeti Színház műsorára, de nem
bocsátkozunk bővebb részletekbe s még kevésbbé szándékozunk kimeríteni a
tárgyat, amely különben tüzetesebb fejtegetést is megérdemelne. Azt
hisszük azonban, hogy néhány megjegyzés sem fölösleges különösen akkor,
midőn alig szól valaki e kérdéshez s ha szól is, nem igen tárgyilagos
indokok vezetik.
A Nemzeti Színház műsora kezdettől fogva három irányt egyesített:
először színre hozatalát s fenntartását egy pár külföldi nagy drámaíró
remekműveinek; másodszor kiválogatását az újabb európai drámairodalom
oly sikerültebb újdonságainak, melyek nálunk is sikerre számíthatnak és
végre fejlesztését a magyar drámai irodalomnak, színre hozva minden oly
eredeti művet, mely egy vagy más tekintetben sikerültebb, a jelesbeket
fenntartva mindaddig, amíg jelesbek le nem szorítják, de ekkor sem
mellőzve egy pár olyant, amelyeknek állandóbb becsök van vagy amelyekhez
nevezetes irodalomtörténeti emlék fűződik. E hármas irányt nem az
igazgatók találták föl, ez a viszonyok természetes kényszerűségéből
folyt s egyhamar nem is változtathat rajta senki. Ezért a Nemzeti
Színház műsora megítélésében mindig csak a körül foroghat a kérdés:
vajjon az igazgató e hármas irányt minő ízléssel és sikerrel szolgálja.
Ezúttal mellőzzük a külföld remekeit és újdonságait s csak a magyar
drámairodalomra szorítkozunk s mindjárt minden habozás nélkül ki merjük
mondani, hogy kivéve talán a forradalom után egy pár évet, soha annyi
rossz eredeti színmű nem került színre, mint a közelebbi évtizedben
Paulay Ede igazgatása alatt. Elég lesz csak Mérai Horváth, Kabos Ede,
Szemere Attila, Tolnai Andor, Abonyi Árpád színműveit említenünk.
Megemlíthetnők még más szerzők hasonló értékű műveit is, de elégnek
tartjuk csak a legfőbbekre rámutatni. Mi az oka e jelenségnek? Bizony
nem annyira az ízléstelenség, bár olykor ez is befolyással lehet, mint
inkább részint a hibásan felfogott hazafiság és nemzeti irány, részint
pedig a sajtó nem éppen önzetlen ösztönzése. Politikai és társadalmi
mozgalmaink között is megtaláljuk e jelenséget, mely lelkesedve és
lelkesítve, a nemzeti irányt a nemzetibbel akarja megrontani. A cél és
lelkesedés nemes, de az eszközök rosszak, céltévesztők, sőt
célellenesek. Nem csoda, ha ettől a Nemzeti Színház igazgatója sem ment.
Miért ne higyje ő is, hogy minél több eredeti új mű színrehozatala a
leghatásosabb módja az eredeti drámairodalom fejlesztésének? Pedig ennek
éppen ellenkezője áll. A sok rossz eredeti új színmű árt a jobbak
hitelének, vagy ha nem, megrontja a közönség ízlését; a színészekre
nézve sincs jó hatással, lehangolja őket s nem nagy gondot fordítanak
oly színműre, amely nem soká a lomtárba kerül. Jól tudjuk, hogy senki
sem állhat jót valamely színmű sikeréről, mert az néha a közönség
hangulatától és esetleges körülményektől is függ: a drámairodalom
története nem egy művet említ, amelyek ideig-óráig nagy hatást tettek,
aztán elfeledték őket és volt nem egy oly remekmű is, amely megbukott s
csak később vívta ki a közönség tapsait. Azt is tudjuk, hogy a valóban
sikerült színmű ritka, de az ilyen és a valóban rossz színmű között még
sok fokozat van s éppen a Nemzeti Színháznak nem lehet hivatása az
utóbbi iránt különös rokonszenvvel viseltetni. A Nemzeti Színháznak az
új színművekre nézve mindig a körülményekhez kell alkalmazkodnia;
termékenyebb korszakban, midőn sikerültebb művek között válogathat,
minél ritkábban kell kísérletet tenni a gyöngébbekkel; meddőbb
korszakban természetesen olyanokat is színre hozhatni, amelyek máskor
mellőzhetők, mert megkívánhatja ezt az eredeti drámairodalom
fejlődésének folytonossága, de az olyanok minden időben mellőzendők,
melyekben se drámai, se színi, se nyelvi tekintetben nincs valami
figyelemreméltó vagy éppen ízléstelen léhaságok. Ez nem volna
fejlesztés, hanem sülyesztés, nem a nemzeti irány támogatása, hanem
akaratlan kigúnyolása.
Nem ismerjük a színházi újabb szabályzatokat; ezeket nálunk
kényök-kedvök szerint, szükségeikhez képest szokták változtatni
intendánsok és igazgatók, a kormány folytonos helybenhagyásával, pedig
némi állandóság nem ártana e tekintetben is. Nem tudjuk: vajjon a régi
viszonyban van-e az intendáns az igazgatóval s az ujjonnan
visszaállított drámabíráló-bizottságnak is megvan-e a régi hatásköre s
így mennyiben, mily arányban illeti meg mindnyájokat a felelősség. A
régibb szabályzat szerint az intendáns nem elegyedett belé az igazgatók
teendőinek részleteibe, csak általában ellenőrizte azt a művészeti
irányt, melyben előlegesen megegyeztek; továbbá az igazgató,
felelősségénél fogva, nem tartozott előadatni minden oly művet, amelyet
a drámabíráló-bizottság elfogadott, de a visszavetett művet sem
adathatta elő, vagy ha mégis elő akarta adatni, ez a visszavető
drámabírálók lemondását vonhatta maga után. Így arányosan oszlott meg a
felelősség, a nélkül, hogy egyik a másikat csorbította volna. Ha a régi
szabályzat áll, akkor mind a három intézmény képviselői felelősök, de a
dolog természete szerint legfőkép az igazgató, akinek feleletre vonását,
kirívóbb esetben, a sajtónak kellene gyakorlatba venni.
Azonban a sajtó inkább ösztönzi az úgynevezett hazafiasb, nemzetibb
irányt, mint korlátozza. Az új eredeti színművekről különbözőkép
vélekednek ugyan hírlapjaink, sőt némelyiket keményen el is ítélik, de
abban mindnyájan egyetértenek, hogy a műsorra minél több új eredeti
művet kell kitűzni, mert csak ily módon fejlődhetik drámairodalmunk s
jutunk majd abba a helyzetbe, hogy mennél ritkábban szoruljunk idegen
újdonságokra. Mi legalább nem olvastunk hírlapjainkban olynemű
felszólalást, mely az új eredeti színművek irányában egy kis
mérsékletre, több óvatosságra s némi kritikára ösztönözné a Nemzeti
Színház igazgatóját. Ide járul még az a körülmény is, hogy drámaíróink
legnagyobb része hírlapíró, vagy valamelyik hírlap pártfogoltja. Így még
kevésbbé hajlandók alkalmatlankodni az igazgatónak, oly tanácsokkal
szolgálva, melyek esetleg ellenök fordulhatnának. A drámaírók és
hírlapok előzékenységét az igazgató hasonló előzékenységgel viszonozza s
talán ez egyik oka annak, hogy Paulay oly népszerű a hírlapok hasábjain.
A sikerültebb művek műsoron maradására és a régiek fölelevenítésére sem
a leghelyesebb eljárást tapasztaljuk. Nem egyszer sokáig maradnak a
műsoron oly művek is, melyeknek néhány előadás után végkép el kellene
tűnniök, ami pedig a régiek fölelevenítését illeti, arra rendszerint
csak élő költők számíthatnak, a halottakkal oly kevéssé törődik az
igazgatóság, mint a sajtó. Néhány évtized óta szokás a Nemzeti
Színházban, hogy egy pár elhúnyt drámaíró születése vagy halála napján
előadják valamelyik művét, meglehetős készületlenül, mintegy robotból.
Az igazgatók azt hiszik, hogy ezzel lefizették a kegyelet és
nemzetiesség egész terhes adóját. Miért ne lehetne az ily műveket máskor
és többször is előadni? Mindenesetre ez inkább szolgálná a nemzeti
irányt, mint a rossz művek iránt való előzékenység. A másnemű
fölelevenítéseket inkább személyes tekintetek sugalmazzák, mint tárgyias
okok. Például miért eleveníteni föl Rákosi Jenőnek _A báróné levelei_
című művét, mely csekély becsű s hatást sem tett? Az _Éljen az
egyenlőség_ br. Eötvös Józseftől, a _Tisztújítás_ Nagy Ignáctól,
mindenesetre többet érnek, hatást is tettek a magok idejében s e mellett
a közelmult korrajzai. Miért vetik ezeket sutba s miért elevenítik föl
Bartók Lajos _Legszebb_jét, e drámaitlan, hideg és unalmas vígjátékot?
Ott van régibb vígjátékaink között több sokkal becsesebb. Például, hogy
csak egyet említsünk, Csató _Megházasodtam_ című vígjátéka, mely egykor
kedvelt darabja volt a Nemzeti Színház műsorának. Miért erőnek erejével
fenntartani Dóczi Lajosnak némely gyarlóbb darabját s Bartók Lajosnak
annyira szegényes és zavaros történelmi drámáit, melyeknél sokkal
jobbakat találhatni régibb történelmi színműveink között első sorban
Szigligetitől? Azonban úgy látszik, lassanként maga Szigligeti is
leszorul a nemzeti színpadról, melynek annyi szolgálatot tett.
Nem kívánunk bővebb részletekbe bocsátkozni. Ennyi is elég
figyelmeztetésül. Nem hisszük ugyan, hogy sikere legyen, de
fölszólalásunkkal némi kötelességet véltünk teljesíteni.