Elbeszélések és rajzok a magyar írók és művészek életéből. Szerkesztette
Igmándy Mihály. Budapest, 1892.
Sajátságos irodalmi viszonyok között élünk. Valakinek eszébe jut, hogy
kiadja az élő magyar írók és művészek arcképeit szöveg kíséretében. Ez
eddig helyes. Természetesen azt várja az ember, hogy a szöveget maga a
vállalkozó írja vagy szakférfiakkal iratja. Oh, nem! A vállalkozó
leleményesebb ember, mintsem a szokott úton induljon. Magokat az írókat
és művészeket kéri föl, hogy írjanak magokról valamit, írják meg életök
valamelyik érdekes epizódját. S az írók és művészek engedelmeskednek a
vállalkozó kérésének, mint valamely fensőbb parancsnak. E szokatlan
eljárást mindkét részről csak úgy lehetne menteni, ha a vállalat
jövedelme jótékony célra fordíttatnék. Ily esetben szokatlan módhoz is
folyamodhatik az ember, amit rendes körülmények között nem tenne meg.
Jótékony célból tisztes nők a templom ajtaja elé állhatnak persellyel,
műkedvelők mint művészek léphetnek föl s írók szöveget írhatnak saját
arcképökhöz. A szokatlanság fölkelti a kíváncsiságot s megnyitja a
közönség erszényét.
Ily mentség nélkül olynemű vállalat, mint ez az album, nem igen illik az
irodalom méltóságához s hogy lapjaink mégis föltűnő méltánylattal
fogadták, azt, úgy látszik, az a körülmény magyarázza meg, hogy a
szerkesztők vagy dolgozótársaik szívesen írván ez albumba, saját magok
ellen nem fordulhattak. Ez általános megjegyzést elégnek tartva, nem
szándékozunk az album bírálatába bocsátkozni. Mindenesetre van benne
néhány érdekes és sikerült dolgozat is, de egészben véve meglehetős
szegényes s inkább a hiúság kirakata, mint a szellem kincstára. Az
írónők leginkább írói pályájok sikereit emlegetik; a színésznők első
fölléptök izgalmairól és méltánylóiról írnak; a színészek pályájok
kalandjaiból beszélnek el egyet-mást, ami nem mindig érdekes, de erősen
ki van színezve; a festők és szobrászok a kisebb lapok tárcacikkeit
utánozzák s mintegy mondani látszanak: mégsem oly nehéz az az írói
művészet; a hírlapírók némelyike ártatlan hírlapi csínyeit leplezi le,
az ártalmasokról hallgat; a költők legtöbbje szerénykedve gyermeksége
tehetséget jósló emlékeivel vagy pályája dicsőségével kacérkodik s
egy-egy oldalvágást mér kritikusára. Ifj. Ábrányi Kornél ily cím alatt:
_Mit köszönhetek én Gyulai Pálnak_, egy egész cikkel tiszteli meg e
folyóirat szerkesztőjét, mint kritikust. Elmondja, hogy csaknem egy
negyedszázad óta hadilábon állanak egymással, hogy Gyulai első ifjúsága
óta rosszul bánik vele, hogy a legcsúnyább, legmérgesebb irigység
kígyójával marja folyvást. «Ez a kígyó pedig – végzi elmélkedését –
nemcsak azokat szokta marni, akikre rábocsátják, hanem azt is, aki
keblén melengeti. Nincs borzasztóbb sors, mint egy egész életen át egy
ilyen mérges kígyóval összeakasztva lenni és sohasem tudni szabadulni
tőle. S minél inkább nő éveink száma, annál inkább nő a kígyónak is
hatalma fölöttünk. Nos és ettől a kígyótól csak az van megmentve, aki
még jókor, még gyermekkorában, úgyszólva játék közben, érezte annak
marását s annyiszor érezte, hogy nemcsak hozzá szokott, hanem hozzá is
edződött. Azt később hiába harapják s mivel hiába harapják, hát szállást
sem keresnek nála. Ezt köszönhetem én Gyulai Pálnak. Bármeddig élnék,
soha ezért a hálát el nem felejthetem.»
Hogy e hadilábon állás, üldözés, kígyómarás tulajdonképpen miben
nyilatkozik, azt Ábrányi egy szóval sem említi. Kipótoljuk e mulasztást.
Az egész csak annyi, hogy Ábrányi költői műveit, politikai röpiratait
nem igen kedvezően bírálta meg e folyóirat. Hogy e bírálatok nem voltak
éppen igazságtalanok, azt Ábrányi maga elismerte, midőn a költői
pályától visszavonult, mint amelyre nem érez elég hivatottságot s
egészen a politikának áldozza tevékenységét, amelyre talán nagyon is
hivatottnak képzeli magát. Politikai röpiratai egyikéről, az Andrássy
Gyuláról irottról, szintén maga elismerte a _Pesti Napló_ban, hogy egy
kissé balul ítélte meg Andrássyt. E tények, úgy hisszük, nem Ábrányi,
hanem e folyóirat mellett tanuskodnak. Ami Ábrányi háláját illeti, erről
is hallgat a cikk. E hiányt is kipótoljuk. E hála abban nyilatkozik,
hogy Ábrányi _Pesti Napló_ja minden alkalmat fölhasznál e folyóiratnak
és szerkesztőjének nagyon is heves becsmérlésére. Azonban e hála vagy
hálátlanság semmi esetre nem oly csapás, amelyet bárki könnyen el ne
viselhetne.