Íme, egész terjedelmében közöljük dolgozótársunk polémiáját bírálói
ellen, bár azt hisszük, hogy nem éppen szükséges oly cikkekre
válaszolni, melyekben majdnem oly kevés a valódi tárgyismeret, mint a
komoly meggyőződés. De ha már kiadtuk e polémiát, a magunk részéről sem
nyomhatunk el egy pár megjegyzést.
A magyar hirlapirodalom néha oly sajátságos képet tár elénk, minőt a
szatiraíró sem gondolhatna ki jobban. Ilyen ez is. Kossuth egy könyvet
ír, melyben Deákot csempészőnek nevezi, s az újabb közjogi
intézményeinket megállapító 1867: XII. törvénycikkről pedig azt hirdeti,
hogy annak egész alapja történeti falsum. Ez állítás annyira új, oly
hallatlan, hogy minden esetre megérdemelt volna politikai hirlapjainktól
egy pár megjegyzést. S mi történik? Egyetlenegy politikai lap sem szólal
fel. Hallgat az _Ellenőr, Pesti Napló_ és _Lloyd_, hallgat mindenik.
Ugyanakkor egy fiatal kritikus egy elég objektív tanulmányt ír Jókairól,
mint regényíróról s tüzetesen és rendszeresebben igyekszik kifejteni
azt, amit már több kritikus megjegyzett s a műveltebb közönség is rég
érez, tudniillik, hogy Jókainak a pszichológia nem erős oldala. S mi
történik? Néhány politikai lap, mintha összebeszélt volna, felzúdul s
oly zajt üt, mintha valaki a magyar alkotmány alapját támadta volna meg,
vagy a Deák emlékét akarná meggyalázni. A _Lloyd_, mint a nemzeti
becsület védője lép föl, az _Ellenőr_ a lángészen történt sérelmet
bosszulja meg, a _Pesti Naplót_ sem hagyja alunni a nagy ártatlan
igazság és síkra lép a hallatlan igazságtalanság ellen. Egyszóval főbb
politikai lapjaink egy pár napig legfontosabb kérdésnek tartották, hogy
Jókai pszichológiai nagyhatalmasságát egyesült erővel megvédjék. Hát nem
nevetséges-e ez?
Mi harminc év óta sok társaságban megfordultunk, néha olyanokban is,
melyek esztétikai tekintetben műveltebbek voltak, mint a _Lloyd, Pesti
Napló_ és _Ellenőr_ szerkesztőségei, de sohasem hallottuk, hogy valaki
Jókait, mint pszichológot, különösen kiemelte volna. Legőszintébb
tisztelői is ez oldalról nem tartották erősnek s egészen más oldalról
méltányolták. Szerették benne az elbeszélő stíl ritka bájait, a rajz és
színezet élénkségét, a leleményes kalandokat, a humoros ötletek és
genreképek gazdagságát s ezekért sok mindent megbocsátottak neki.
Lélektani botlásait, a jellem- és korrajz szembeszökő, olykor botrányos
hibáit inkább csak menteni igyekeztek, mint igazolni, de sohasem
dicsekedtek velök, mint fényoldallal. Sőt újabban ez őszinte tisztelők
is sokallani kezdik, hogy kedvencök mennél többet ír, annál kevesebb
tiszteletben tartja a fizikai és erkölcsi lehetőség határait.
Valóban óhajtandó volna, ha a _Lloyd, Pesti Napló_ és _Ellenőr_ e
felfogás tévességéről mielőbb felvilágosítanák a magyar közönséget és
kritikát, de nem Asbóth- és Keszler-féle fecsegésekkel, hanem alapos
tanulmánnyal, részletes analizissel. A _Lloyd_ egyszersmind
Németországot is fölvilágosíthatná, mert mi nem ismerünk valamirevaló
német kritikust, aki Jókai pszichológiáját erősnek tartaná. Legalább
Schmidt Julián, aki porosz-német fensősége érzetében egész
leereszkedéssel igyekszik méltányolni Jókait, pszichológiáját meglehetős
gyöngének találja. Világosítsa őt fel a _Lloyd_, védje meg nemzeti
becsületünket, az _Ellenőr_ és _Pesti Napló_ pedig győzzék meg a magyar
közönséget arról, hogy Jókai regényeiben tulajdonkép nem az a jó, amit
benne leginkább élvezhetni, hanem az, ami nem igen élvezhető: az
affektált szenvedélyek s a lélektani abszurdumok – és tegyék tönkre a
_Budapesti Szemlét_, mely mindezek becsét már húsz év óta nem hajlandó
elismerni.