Minden csonkítás nélkül, egész terjedelmében veszi itt az olvasó Volf úr
válaszát, amelyet éppen oly gőgös önteltség és durva hang jellemez, mint
majd minden polémiáját. A dolog érdemére nézve V. jegyű bírálónk
bizonyára meg fogja tenni észrevételeit, ha szükségesnek látja, azonban
a magunk részéről egyet-mást addig sem hagyhatunk szó nélkül.
Volf úr nagy ortológus és évek óta a legharsányabb hangon hirdeti a
_Nyelvőr_ben: ne újíts, magyar, de úgy látszik, hogy más tekintetben
nagy kedvelője a gyökeres újításoknak. Meg akarja változtatni nemcsak a
magyar, hanem a külföldi irodalmaknak egy régi szokását, amúgy könnyedén
elítélve az irodalmi névtelenséget és Schopenhauerrel gyávának,
nyomorultnak, becstelennek nevezve mindenkit, aki névtelenül írt, ír és
írni fog. S ez még nem elég. Úgy látszik, a polémiában is némi új
szokást akar meghonosítni. Szerinte először is szükséges, hogy a
polémikus dicsérgesse a maga nagy szellemi erejét, tudományát; másodszor
másban némely nem teljesen szabatos kifejezést, de amelyek a dolog
lényegén mit sem változtatnak, ráfogásnak, hamisításnak bélyegezzen,
azonban magát följogosítva érezze a valóságos ráfogásra is; harmadszor
ellenfelét folyvást bosszúállónak, személyeskedőnek, igazságtalannak,
illetéktelennek nevezve, csak arról szóljon, amit fölvilágosítani vagy
megcáfolhatni vél, de a sokkal számosabb és lényegesebb ellenvetésekről
teljesen hallgasson s mintha azok figyelemreméltók sem volnának,
packázva vesse oda: minderre nem érek rá, inkább ráhagyom, hogy neki
legyen igaza. Íme, az ósdi és újító Volf kettős arca! De úgy hisszük,
hogy Volf úr ortológiája minden ízetlenségével együtt hamarább válhatik
a stiliszták katekizmusává, mint irodalmi újításai a kritika kodexévé.
Volf úr az irodalmi névtelenséget gyalázatos visszaélésnek tartja s azt
mondja, hogy ezért mindeddig csak korlátoltságot vágtak a fejéhez, de
igazi, elfogadható okot egyetlen egyet sem tudtak mondani. Nem tudjuk,
hogy Volf úr mikor és hol fejtette ki elméletét a névtelenségről, de azt
tudjuk, hogy a névtelenség védelmére nálunk is, másutt is sok mindent
összeírtak s hoztak föl oly okokokat is, melyeket ha Volf úr bölcsesége
nem fogadhat is el, de megcáfolásuk nem ellenkeznék méltóságával. De
vajjon ő maga mily okokat hoz föl a névtelenség ellen? Szerinte a
névtelenség mindig gyanús, a bírálók rendesen azért hallgatják el
nevöket, mert az olvasó ítéletén erőszakot akarnak elkövetni vagy
egyenesen nem igazat, vagy csak módjával igazat szeretnének vele
valóságos és teljes mértékű igazság gyanánt elfogadtatni, vagy ha az
igazságot tiszteletben tartják is, azt nem magáért, hanem valami
mellékes célból szolgálják s éppen azért rejtik el nevöket, mert jól
tudják, hogy szíve szándéka ítéli el az embert. Szerinte a névtelenség
káros mind az irodalomra, mind az íróra nézve. Annak silányítja
tartalmát, mivel gondolatok helyett pajtáskodással és személyes
herce-hurcával tölti meg, ennek tompítja és sokszor megrontja erkölcsi
érzékét, mivel fölmenti a személyes felelősség alól. Egyszóval a
névtelenség valóságos átka az irodalomnak, mert csak a pajtáskodásnak,
személyes bosszúnak s minden néven nevezendő egyéb alávalóságnak szolgál
menedékül. Volf úrban a névtelenség gyűlölete valóságos mánia. Neki a
névtelen bíráló hiába szolgálja a teljes igazságot, már névtelenségénél
fogva gyanús és szándéka nem lehet tiszta, ellenben, aki aláírja nevét,
ha nem szolgálja is az igazságot, bizalomkeltő és tiszta szándéka minden
kétségen felül áll. Azt látszik hinni, hogy a hirlapirodalom és kritika
minden bajának a névtelenség az oka s mihelyt aláírja nevét az író,
megszűnik minden fölületesség, igazságtalanság és pajtáskodás. De vajjon
van-e valami lényeges különbség a legkitűnőbb magyar kritikusok és
hírlapírók aláírt és névtelen vagy álnevű dolgozatai között s ha van, a
névtelenség-e ennek az oka? Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Erdélyi, Arany
stb., gróf Dessewffy Aurél, báró Eötvös, Kemény, Deák Ferenc stb.
mindnyájan írtak névtelenül vagy álnévvel s névtelen és aláírt cikkeik
ész és jellem tekintetében általában véve egyértékűek. Hiába nevezi el
őket Volf úr Schopenhauer szájával gyáváknak, nyomorúltaknak,
becsteleneknek, e tekintetben már ítélt fölöttük az idő. S vajjon, ha a
jelent tekintjük, bölcsebbé válnék-e báró Kaas Ivor, ha mindig aláírná
cikkeit és dühöngőbbé-e Verhovay, ha eltitkolná nevét? Szana Tamás és
Irmei Ferenc több együgyűséget írnának-e névtelenül, mint írnak nevök
alatt s vajjon magának Volf úrnak fönnebb közlött és aláírt cikke,
bárminő tekintetben, fölötte áll-e V. jegyű dolgozótársunk bírálatának?
Azt a bűverőt, amelyet Volf úr a névaláírásnak tulajdonít, mi sehol sem
tapasztaltuk.
Azonban nem akarjuk félreérteni Volf urat. Állításaiból ugyan logikaian
következik mindaz, amit megcáfolni igyekeztünk, de ő tulajdonkép nem ezt
akarta mondani, hanem azt, hogy mindennemű írói és kritikai fogyatkozás,
tévedés, sőt bűn kifejlődésére sokkal kedvezőbb a névtelenség, mint az
ellenkező, mert az írót fölmenti a személyes felelősség alól. De vajjon
a névtelen cikkért, bírálatért vagy könyvért senki sem felelős-e s a
szerkesztő és kiadó felelőssége sok tekintetben nem korlátozóbb,
mérséklőbb-e, mint magáé az íróé? Minden szerkesztő és kiadó sokkal
nehezebben ád ki névtelen, mint aláírt cikket vagy könyvet, mert ezért
kevésbbé felelős, amazért pedig a felelősség egész súlya reá nehezedik.
Éppen azért szerkesztő és kiadó sokkal szigorúabbak minden ily esetben,
az írók pedig engedékenyebbek s könnyebben állnak reá módosításokra, sőt
kihagyásokra is. Mindez a névtelenség természetes következménye, amelyet
Volf úr éppen nem vesz tekintetbe. Éppen azért, ha a névtelenséget
elítéljük, vagy éppen törvénnyel tiltjuk, elegendő ok nélkül korlátoljuk
a vélemény szabadságát. Nemcsak arra van jogunk, hogy gondolatainkat,
véleményünket szabadon közöljük, hanem arra is, hogy oly módon és
alakban közöljük, ami természetünknek, ízlésünknek és körülményeinknek
leginkább megfelel. Azt, aki névtelenül akar írni, ugyan miért
korlátolja az állam és társadalom, midőn sértett érdekeiért mindig
feleletre vonhatja a szerkesztőt és kiadót, akik az íróért teljes
felelősséget vállaltak? Az írók részint azért írnak névtelenül vagy
álnév alatt, mert nem bíznak eléggé magokban, félnek a szégyentől, bár
néha váratlan nagy sikert vívnak ki, részint pedig azért, mert mint
politikai cikkírók és kritikusok, természetök miatt vagy állásuk és
körülményeiknél fogva nem akarják magokat kellemetlenségnek, bajnak vagy
éppen veszélynek kitenni. Már Bajza megmondotta, hogy vannak éles,
mélyítéletű, nagy tudományú emberek, de mindemellett is tartózkodók,
félénkek, néha pedig túlságig szerények, kiktől önszemélyökben vagy nem
hallhatni semminemű ítéletet, mert hallgatnak inkább, hogysem valakivel
összeütközzenek vagy legalább való, őszinte ítéletet nem. S vajjon az
ily férfiaktól Schopenhauernek Rousseautól kölcsönzött paradoxonai
kedvéért megfosszuk-e az irodalmat? S ha a névtelenség elítélésével el
tudnánk is nyomni némely léha és nem tiszta forrású cikket, nem
nyomnánk-e el komoly és nemes törekvéseket is? De mit használna az
elnyomás, midőn az aláírt léha és rosszakaratú cikkekben azután sem
volna hiány? Volf úr szűk ajtót akar nyitni a komoly és nemes törekvésű
íróknak, ellenben tág kaput tár a léháknak és rosszakaratúaknak, akik
rendesen tolakodók és szemérmetlenek. Minden korban írtak névtelen vagy
álnevű könyveket, cikkeket, kritikákat s írni fognak ezután is s ami a
dolgok kényszerűségéből foly, azon nem vehet erőt semminemű filozófusi
önkény vagy rossz kedv szülte szofizma.
Volf úr el akarná hitetni velünk, hogy az összes külföldi, sőt a magyar
irodalom is elítéli a névtelenséget s kiírtására törekszik. Ez éppen nem
áll. Az írók most is, mint régen tetszésök szerint névvel vagy
névtelenül írnak s a kiadók és szerkesztők nem igen hajlandók, saját
érdekök ellen, elvkérdéssé fújni föl e kérdést. A magyar irodalomban
most is éppen oly divatos a névtelenség vagy álnevűség, mint ezelőtt
negyven évvel s csak egyetlen folyóiratot tudunk, amely elvül látszott
kitűzni a névtelenség kiküszöbölését. Ez a _Nyelvőr_, de amidőn
kénytelen volt vele, mégis közlött álnevű cikket, sőt újabban nem retten
vissza a névtelen cikkek közlésétől sem s így Volf úr saját fészkét
gyalázza meg, midőn a névtelenségre a becstelenség bélyegét akarja
sütni. Angolországban mindig szokásos volt a politikai cikkek,
röpiratok, tudományos és irodalmi bírálatok névtelen írása s bizonyítja,
hogy a névtelenség éppen nincs szoros kapcsolatban a sajtószabadság és
nyilvánosság kérdésével. Angolország sajtója és alkotmánya régóta a
legszabadabb s írói mégis folyvást gyakorolják a névtelenség jogát. Volf
úr fölhozza, hogy az _Academy_ és _Fortnightly Review_ mindig megnevezik
közleményeik íróit. Senki sem tiltja, ha az íróknak úgy tetszik. De a
_Times_on kezdve a legjelentéktelenebb napilapig nem névtelenek-e az
angol politikai cikkek? S a szemlék, magazinok, hetilapok legtöbbjében
nem találunk-e névtelen közleményeket s a legrégibb és legtekintélyesebb
angol szemle az _Edinburgh Review_ minden közleménye nem névtelen-e? A
német irodalomról Volf úr azt jegyzi meg: mindenki tudja, hogy itt a
kritikusok mindig megnevezik magokat s elég a _Jenaer
Literaturzeitungra_ hivatkoznia. Óhajtjuk, hogy Volf úr nyelvtörténeti
adatai biztosabbak legyenek, mint az irodalomtörténetiek. Ott a
_Literarisches Centralblatt_ s még egy csoport irodalmi és kritikai lap,
szemle, melyek számos névtelen bírálatokat közölnek; a német politikai
lapok mellékletei és tárcái szintén telvék névtelen cikkekkel.
Franciaországban törvény tiltja a névtelenséget, de, ha jól emlékszünk,
e törvény III. Napoleon önkényének szüleménye, aki nem elégedett meg a
kiadóval és szerkesztővel s az írón is bosszút akart állani. De azért
álnevű könyvek és cikkek itt is jelentek meg s olykor nem a szerzők
írták alá cikkeiket, hanem oly írók, akik a felelősséget elvállalni
készek voltak. Minden rendszabály, amely az irodalom és zsurnalisztika
természetével ellenkezik, eredménytelen és megbosszulja magát.
Szint ily alaptalanok Volf úrnak azon vádjai is, melyekben V. jegyű
bírálónkat ráfogással, hamisítással igyekszik megbélyegezni. Volf úr a
_Nyelvemléktár_ IV. kötete előszavában ezt írja az _Érdy-kódex_
szerzőjéről: «Egy pár adatból azt következtetem, hogy déli
Magyarországban élhetett vagy talán oda való volt. Ilyen az, hogy
Prologusában Szlavóniát közel helyhezi s a szlavón vallásos irodalmat
különösen kiemeli. Ilyen továbbá az is, hogy a _szerencse_ szó néha
éppen úgy, mint déli íróinknál mindig _szerencsa_ alakban fordul elő.
Ilyen végre még az, hogy egy helyen a _kutya_ szót gunyhó értelemben
használja, amit csak valamely délszláv dialektusból sajátíthatott el,
mert az éjszakiakban e szó tudtommal nincs meg; a déliek közül magam az
illyrből ismerem». Bírálónk e helyre ezt jegyzi meg: «Nyelvészeti
ismerete is hiányos lehet annak, ki a IV. kötet előszavában azért
gondolja délvidéki írónak az _Érdy-kódex_ íróját, mert _szerencse_ mint
mondja, déli íróinknál általában mindig _szerencsa_ alakban fordul elő.
Ha az Akadémia nagy szótárába tekint, megtanulja, hogy ez alak
Ilosvainál s Szalay 400 levelében is található. Azt pedig tartozott
volna tudni, hogy Tinódinál és Illésházynál is megvan. Ezeket pedig déli
íróknak nem nevezheti».
Volf úr ezért nagy zajt üt, ráfogást, hamisítást emleget, mert ő nemcsak
a _szerencsa_ szóból következtette az _Érdy-kódex_ írójának déli
származását, hanem két más körülményből is s ezeket bírálónk mellőzte.
De vajjon megtámadta-e a bíráló Volf úrnak két más bizonyítékát, nemcsak
e harmadikat hibáztatta-e s nemcsak e harmadikból következtette-e
nyelvészeti ismerete hiányos voltát? Megengedem, hogy bírálónk
szabatosabban szól vala, ha így ír: Volf úr azért _is_ gondolja déli
írónak stb., de az is, ahogy írt, a dolog lényegén mit sem változtat s
Volf úrnak éppen nincs joga ráfogást, hamisítást emlegetni.
A második ráfogás, hamisítás a következő volna: Volf úr a
_Nyelvemléktár_nak ugyancsak IV. kötete előszavát így végzi be: «Több
(hiba) nem igen lehet, mert a kész nyomtatványt még egyszer gondosan
betűről-betűre összevetettem az eredetivel. Kérem az olvasót, hogy a
kijelölteket használat előtt kijavítani s a netalán észre nem vetteket
elnézni szíveskedjék». Bírálónk bővebben kiterjeszkedvén a másolási és
sajtóhibákra s különösen megróván azt az eljárást, hogy előbb
kinyomatták az első kötetet a Gévay és Jászay másolatai után s csak
akkor jutott eszökbe meghozatni az eredetit, így folytatja fejtegetését:
«Volf úr a IV. kötet vége felé egész fideliter mondja: több (hiba) nem
igen lehet, azután kéri az olvasót, hogy az észre nem vetteket igazítsa
ki. Ez kissé nevetséges dolog. Ugyan kérem, miből, micsoda hozzávetéssel
igazítsuk ki stb». Volf úr egész méltatlankodva kiált föl: «Az van-e itt
mondva, amit a bíráló mondat velem vagy más? És ha más, mit gondoljunk a
bírálóról? Nem szándékos hamisítás-e az, ami itt elkövetett?» Bizony nem
szándékos hamisítás, sőt szándéktalan sem. Lehet-e valamely másolási
vagy sajtóhibát elnézni, ha észre nem vettük s ha észre vettük, nem
igyekszünk-e kiigazítani? A bírálónak, Volf úr kérése logikai
következményeit kivonva, joga van fölkiáltani: a Volf úr által észre nem
vett hibákat miből, honnan, micsoda hozzávetéssel igazítsuk ki?
Jól mondja bírálónk Volfról, hogy nem gondol a kicsiségekkel, ha akarja,
de a kicsiségekből nagy dolgot tud csinálni, ha akarja. Íme, kicsiségből
mily hamar tud nagy ráfogást, hamisítást fölfújni s mily kicsibe veszi
azt, ha maga úgy mellékesen valóságos ráfogást követ el. Válaszában több
helyt fitymálón emlegeti bírólónk ítélőtehetségét s a többek közt azt
jegyzi meg róla: «Hogy a bíráló írás- és hangtani nézeteket akar a
kódexekből elvonatni (198. l.) és mégis úgy szeretné kiadatni, ahogy a
_Régi költők tára_ van kiadva (190. l.), tehát a mai ortográfiával, az
mutatja, hogy maga sem tudja, mit akar». Bírálónk sehol egy szóval sem
hibáztatja a kódexeknek eredeti ortográfiával való kiadását, sőt az
ortográfia kérdését föl sem hozza. Amire Volf úr hivatkozik, az egészen
mást jelent. Bírálónk azt hibáztatja, hogy a _Nyelvemléktár_
kódexeinknek csak foto- vagy inkább telegráfja, amely közli a megértett
és meg nem értett szókat és sorokat, értelmező, magyarázó jegyzetek,
szótár stb. nélkül és amaz idézett helyen azon csodálkozik, hogy a
Nyelvtudományi Bizottság ezt így akarta vagy eltűrte, holott Sziládyval
nem így adatta ki a költőket, hanem _értelmező, magyarázó jegyzetekkel,
szómutatóval_ stb. Amint Volf úr fölfogja bírálónk hibáztatását, kétszer
is ismételve, az már a dolog lényegébe vág s valóságos ráfogás.
A keményhangú Volf úr, aki saját kíméletlenségét nagyrabecsüli,
bírálónknak hangján is megbotránkozik és szemünkre hányja, hogy e
személyeskedő bírálatot a _Budapesti Szemle_ ugyanazon számában adtuk
ki, amelyben megróttuk némely politikai lap durva hangját. Annyi való,
hogy a bírálatban van itt-ott élesség, de nincs durvaság. Volf úr
különösen kiemeli, hogy az indulatos bíráló nem igen válogat a
kifejezésekben s őt eszetlennek, pontosságát pedig butának nevezi. Ama
sorok, melyekre Volf úr hivatkozik, így hangzanak: «A IV. kötet 15. l.
ezt mondja: ‚A jelen kiadás kódexünket hű másolatban közli s így az
eredetinek nemcsak ortográfiáját, hanem még íráshibáit is meg kelle
tartanunk’. Így könnyebb is volt. Meg sem kellett érteni, csak
értetlenül adni odább. De nem szégyelletes dolog-e az, a tökéletlenségek
eszetlen közlőjévé lenni? Nem szégyen-e, hogy csak egy szerény
jegyzetben sem vet hozzá gyanítást arról: mi lehet az a sok tarka-barka
alak s miképpen kell kibonyolítani egyik-másik összezavart, érthetetlen,
utavesztett mondatot? Mit gondoljunk, mi oka lehet e buta hűségnek,
micsoda lélekkel adhatni mindezt így a magyar olvasó és éppen
nyelvtanuló közönség, tanuló, tanító kezébe?» Ez idézetből látszik, hogy
az _eszetlen, buta_ kifejezés az elvre, a kiadás rendszerére vonatkozik
s nem Volf úr személyére. Ellenben Volf úr válaszában folyvást a bíráló
személyét illeti a legbecsmérlőbb kifejezésekkel s nemcsak tehetségét,
tudományát támadja meg, hanem egész erkölcsi lényegét. A bosszúállás
tényének bélyegzi a bírálatot, kutatja a személyt s megállapítja, hogy
ellene egy egész összeesküvés alakult: van egy bűnszerző, aki kigondolta
a bosszút és adatokat szolgáltatott, egy orgyilkos, aki stílusba öntötte
az egészet s végre egy szerkesztő, aki mindezt készségesen elősegítette.
Csodálkozunk, hogy Volf úr nem hozta föl a szedőt is, aki a bírálatot
kiszedte, a korrektort, aki kijavította, a Franklin-Társulatot, amely
kiadta, az expeditort, aki szétküldte s az olvasót, aki el merte
olvasni. S ily orgyilkosság fényes nappal történt Budapesten, a
rendőrség szemeláttára. Iszonyú!
Nekünk Volf úr válaszában az tűnt föl leginkább, hogy egész crimen læsæ
majestatisnak tartja azt, hogy őt megbírálni merték és nem kedvezőn.
Mintha ilyesmit tárgyilagos író, tisztességes ember nem követhetne el,
csak elfogult elme és bosszúért lihegő szív. S vajjon, ha így állana is
a dolog, megfosztaná-e az minden becsétől a bírálatot s nem-igazzá
tenné-e ami benne igaz? Mi azt hisszük, hogy a kritikára nem egy esetben
reáillik az, amit Mephisto mondott Faustnak, amikor ez azt kérdezte
tőle, hogy ki ő:
Ein Theil von jener Kraft,
Die stets das Böse will, und stets das Gute schafft.
Mi több joggal emlegethetnők a bosszút, ha nem találnók oly
nevetségesnek. Alighogy a _Szemlében_ megjelent a _Nyelvemléktár_
bírálata, a _Nyelvőr_ tüstént nekünk rontott, hirdetve, hogy mi hibásabb
kiadó vagyunk, mint Volf, mert az általunk szerkesztett _Olcsó Könyvtár_
Daykájában e sorokban: «Ha ütsz ismét te boldog óra? Ha fordul végezésem
jóra? _(Esdeklés.)_ Hazám, ha ügyelsz majd tulajdon kincseidre? Ha vonsz
örök homályt balhimezéseidre?» _(Vitéz Imréhez)_ a ha-t _hah_-ra
javítottuk, nem tudva a _ha_ kötőszónak, mint névmásnak független kérdő
használatát, _mikor_, _mely időben_ jelentéssel, pedig megtanulhattuk
volna ezt a Ballagi szótárából, Simonyi nyelvtanából, Aranytól: «Oh
nemzetem _ha_ fognád elfeledni, hogyan viselte súlyos nyavalyád?»
Vörösmartytól: «Csaták miatt _ha_ nyughatol, oh ifjú szép hazánk?»
A _Nyelvőr_ egy kissé mohón kapott az alkalmon; ennyit Ballagi és
Simonyi nélkül sem nehéz tudni. Ha figyelemre méltatta kiadásainkat,
tudhatná, hogy mi, ha javítunk, a régi írók szövegén, azt mindig
megemlítjük jegyzetben; másodszor mi kiadtuk Vörösmartyt is s ha ott a
_ha_-t nem javítottuk ki _hah_-ra, bizony ezt Daykában sem akarhattuk s
itt valamely figyelmetlenségnek kellett okozni a hibát. Úgy is történt.
Daykának két kiadása van: a Kazinczyé és a Toldyé, ez utóbbi a jobb,
mert Toldy az eredeti kéziratból visszaállította a Kazinczytól itt-ott
önkényesen megváltoztatott szöveget. Mi azért a Toldy kiadásából
szedettük ki a munkát, s midőn az egész ki volt szedve, a reviziót
odaadtuk segédünknek, hogy hasonlítsa össze a Kazinczyéval, részint az
írásjelek, részint a Toldy kiadásába becsúszott nyomdahibák miatt.
Segédünk kijegyezte a revizió ívére az eltéréseket, amelyekből némelyt
megtartottunk, némelyt elvetettünk. A Kazinczy kiadásában a kérdő _ha_
mindenütt _hâ_-val van jegyezve s azt segédünk mindenütt _hah_-ra
javította. Ez figyelmünket vagy elkerülte vagy utána akartunk járni,
hogy Kazinczy mit értett ama jel alatt s valami közbe jövén, feledésbe
ment az egész s így maradt benne a hiba. De akárhogy történt, a hiba
hibának marad s a _Nyelvőr_ jól tette, hogy nem hagyta szó nélkül, akár
bosszúból tette, akár ügyszeretetből. Volf úr is jobban tenné, ha nem
emlegetné annyit a bosszút. Ezzel nem lehet lefegyverezni a kritikát,
sem félrevezetni a közönséget. Ami helyes és igaz, helyesnek és igaznak
marad akárki akármely indokból mondja, névvel, vagy névtelenül s
tökéletesen mindegy a _Budapesti Szemlé_ben jelen-e meg vagy a
_Nyelvőr_ben.