A _Nyelvőr_ utolsó száma (1881. XII. füzet) oly nagy zajjal ront reánk,
mintha valami csínyen kapott volna bennünket, pedig ha csínyről lehet
szó, nem mi, hanem ő követte el. A dolog igen egyszerű, bár azt a
_Nyelvőr_ mindenkép összebonyolítni törekszik. Általában természete a
_Nyelvőr_nek, hogy minden kis dologból minél nagyobbat csináljon, az
egyszerűt cigányosan elcifrázza, egész szenvedéllyel támadjon és
dulakodjék, de a legcsekélyebb támadást is rossz néven véve,
üldöztetését panaszolja. De térjünk a dologra.
A _Nyelvőr_ egyik számában (1881. IX. füzet) Bánóczi Greguss
_Költészettanát_ ismertette. A könyv fény- és árnyoldalairól nem tudott
vagy nem akart semmit mondani, hogy mégis mondjon valamit, idézett
belőle, de oly hibás fölfogással, annyira megcsonkítva, hogy annak, amit
az író mondott, éppen ellenkezője következett belőle és fennen hirdette,
hogy mindez a _Nyelvőr_ szellemében van mondva. Az idézet főpontja ez:
«A költői szabadságot rosszul értelmezik, akik a költő azon
szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn
tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az _ik_-es igét
_ik_-telenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja _karom_, tájszókat,
népies kiejtéseket, szokatlan szórendet, inverziókot engedjen magának».
A _Budapesti Szemle_ erre fölszólalt, a Greguss könyvéből egész
terjedelmében lenyomatta az idézett helyet, kimutatta az ismertető
tévedését s visszautasította a _Nyelvőr_ szellemének ez újabb
nyilatkozatát, mely éppen oly ellenkezésben áll a dolog természetével,
mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával.
S mit tesz a _Nyelvőr?_ Azt mondja rólunk: «a gyanúsítás szomorú
fegyveréhez nyúlva, a legkétségtelenebb tényeket elcsavarjuk, csakhogy a
közönségben fölszíthassuk ellene a netán már hamvadóban levő
bizalmatlanságot». S mivel bizonyítja be mindezt? Először is elismeri,
hogy Bánóczi csakugyan csonkán idézett s idézetének az az értelme van,
amit mi megtámadtunk s amit most maga a _Nyelvőr_ sem helyesel. De hisz
ezzel éppen ellenkezőt bizonyít be, mint amivel bennünket vádol. A vád
elesik s nincs helye többé a vitának. Mindegy, azért mi mégis
gyanúsítottunk s elcsavartuk a legkétségtelenebb tényeket, mert a
_Nyelvőr_ azt hiszi, úgy akarja; aki oly lehetetlen dolgot is lehetőnek
hisz, hogy nyelvünket vissza lehet erőszakolni a Kazinczy előtti korra,
az bizony ily csekély lehetetlenségen fönn nem akad.
A _Nyelvőr_ a következő okoskodással hiszi bebizonyithatónak vádját: az
nem változtat semmit a dolog velején, hogy dolgozótársa félreértette a
Greguss könyvét, csonkán idézett belőle s megtiltott a költőknek oly
dolgokat, melyek mindenha szabadosak voltak; mert az alaptétel,
tudniillik, hogy nincs költői szabadság, a nélkül is megáll és ez, nem
pedig a magyarázat veendő a Nyelvőr szelleme nyilatkozatának. Különös,
nagyon különös. Az egész könyvismertetésben, valamint a csonka idézetben
is egy szó sincs arról, hogy nincs költői szabadság, hanem csak arról,
hogy némelyek hibásan fogják föl a költői szabadságot. Hogyan állhat meg
tehát a _Nyelvőr_nek egy oly tétele, melyet nem is vitatott? S az a
tétel, melyet tulajdonkép vitatott, hogy némelyek hibásan fogják föl a
költői szabadságot, hogyan lehet helyes, midőn a magyarázó példák azt
mutatják, hogy a dolgot teljesen félreérti? Egyébiránt az a kérdés, hogy
van-e, nincs-e költői szabadság, attól függ, hogy mit értünk alatta.
Jóravaló költő eddig sem értette alatta azt, hogy a költőnek szabad
megsérteni a nyelv legsarkalatosabb törvényeit, hanem csak azt, hogy
különbség van a költői és prózai nyelv között s amabban némely oly
megnyujtások, rövidítések, kettőztetések, összevonások, csonkítások,
archaizmusok, szoloecizmusok, inverziók is szabadosak, melyeket emez
kevésbbé, vagy éppen nem vehet igénybe. S e szabadságot is mindig a
nyelv természete és szelleme korlátozza, azért ami egyik nyelvben
szabad, nem következik, hogy a másikban is szabad legyen. Nálunk nem
Kazinczy volt első hirdetője a költői szabadságnak; nép- és
műköltészetünk századok óta gyakorolja s ezelőtt két századdal Gyöngyösi
már elméletét is megírta.
De vizsgáljuk, hogy mivel támogatja még nagyhangú vádját a _Nyelvőr?_
Azzal, hogy a _karom_-féle használat helyességére nézve már rég
nyilatkozott, továbbá, hogy az _ik_-es ragozás további fenntartásának
szükségét szintén rég megszüntnek hirdette. Jól van, de miért adott hát
ki egy oly cikket, mely a _karom_-féle használatot megtiltja s némely
_ik_-es igéknek _ik_-telen ragozását még a költőknek sem engedi meg? Ha
egy folyóirat előbb így, aztán amúgy beszél, két ellenkező véleménye
közül mindig az utolsót szokás végső megállapodásának venni, kivált ha
azt, mint a folyóirat irányának egyik kifejezését, bocsátják világgá. Mi
tudtuk, hogy a _Nyelvőr_ nyilatkozott mindkét kérdésben, cikkünk meg is
említette, hogy szelleme oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges
hölgyé. Egyszóval se nem ferdítettünk, se nem hallgattunk el semmit s a
gyanúsítást s a legkétségtelenebb tények elcsavarását nem mi követtük
el, hanem a _Nyelvőr_ a maga igazságszerető ártatlanságában.
Az ember azt hinné, hogy itt már véget ér a _Nyelvőr_ polémiája. A
világért sem. A _Nyelvőr_ szeret szélesen, hosszan, sőt laposan is írni.
Úgy látszik, az új szók miatt annyira megutálta az újabb magyar
irodalmat, hogy ízlést is a régiből tanul és Sámbár és Matkó mintaírói.
Aztán kedve telik benne, hogy oly irodalmi szabályokat állítson föl,
melyeket sehol a világon nem követnek, sőt maga is áthág, de mástól
szigorúan megköveteli. A minap azt hirdette, hogy nem illik névtelenül
vagy álnévvel írni, de azért közöl névtelen és álnevű cikkeket is. Most
meg azt hirdeti, hogy a megtámadott írónak kötelessége felelni minden
támadásra, minden hozzáintézett kérdésre, bár maga nem egyszer válasz
nélkül hagyja támadóit. Szemünkre hányja, hogy még maig sem feleltünk
ezelőtt harmadfél évvel hozzánk intézett kérdéseire s míg tartozásunkat
le nem rójuk, nem igen van jogunk bíráló megjegyzéseket tenni a
_Nyelvőr_re. Az igaz, hogy nem válaszoltunk ama kérdésekre, nem
válaszoltunk pedig azért, mert nem tartottuk szükségesnek, de a
_Budapesti Szemle_ azóta is folyvást igyekezett kideríteni az ortológia
némely tévedéseit s ama kérdéseket is érintette, amennyiben szükségesnek
látszott. Az író mindig maga határozza meg, hogy válaszoljon-e, vagy ne
valamely támadásra, ő vallja kárát, ha némasága miatt veszti írói
reputációját; azért ne fájjon a _Nyelvőrnek_ a mi fejünk. Úgy látszik,
hogy a _Nyelvőr_ mindenkép vitázni akar velünk. Jól van, mi is hát
kérdéseket intézünk hozzá az ő modorában. Nem követeljük ugyan, hogy
feleljen reájok, magunkat sem kötelezzük a válaszra, de ha polémiai
kedvének táplálék kell, nem annyira a magunk, mint az olvasóközönség
kedvéért, határozza meg világosan és szabatosan:
1. A nyelv csak természeti produktum-e vagy egyszersmind történeti is s
ha ez is, a magyar nyelvújítás csak elméleti tan, futó divat volt-e vagy
történeti tény, amellyel számolni kell?
2. A nyelvész törvényhozója-e a nyelvnek, vagy csak törvényeinek
fejtegetője, tényeinek magyarázója, anomáliáinak fölvilágosítója s hogy
mily szókat használhatni a végső stádiumban, ő dönti-e el vagy az író és
beszélő nemzet java?
3. Szándéka-e a _Nyelvőr_nek kiirtani nyelvünkből mindazon új szókat,
melyek az ő helyes vagy helytelen szabályainak meg nem felelnek, még ha
általánosan elterjedtek és szükségesek is?
4. Minthogy a _Nyelvőr_ is használ oly új szókat, melyeket rosszaknak
tart, megengedi-e másoknak, hogy szintén használhassanak oly új szókat,
melyeket jóknak vagy legalább szükségeseknek tartanak?
5. Ha a _Nyelvőr_ magának, másoknak is engedményt tesz, nem fog-e a
szigorú elmélet ellenkezni a tág lelkiismeretű gyakorlattal s nem lesz-e
kénytelen előbb-utóbb, itt is, ott is, meghajolni az író és beszélő
nemzet szüksége, szokása és ízlése követelményeinek?
S midőn e kérdéseket ajánljuk a _Nyelvőr_ figyelmébe, egyszersmind azzal
a jó tanáccsal is kívánunk szolgálni, hogy dolgozótársait buzdítsa egy
kissé jobb magyarságra. Például Bánóczi újabb cikke egy fordított
regényről oly rosszul van írva magyarul, hogy ritkítja párját. Éppen
most vettünk Kolozsvárról egy névtelen levelet, mely kócsintásait
tárgyalja. De minthogy kifogytunk a helyből, közlését jövő számunkra
halasztjuk.
«TOLDI SZERELME» EGY KIHAGYOTT VERSSZAKÁRÓL.[72]
Valahányszor az Akadémiában hivatalos dolgom volt, menet vagy jövet, ha
csak egy percre is, mindig meglátogattam Arany Jánost. Halála előtt
mintegy három héttel, egy akadémiai ülés előtt, szintén benyitottam
hozzá. Ott ült íróasztala előtt, egy írókönyvre hajolva s jegyezgetve
belé.
– Jó napot, János! Mit csinálsz? Nem vagyok-e alkalmatlan?
– Nem. Mindjárt kész vagyok, csak a napi kiadásokat jegyzem be
számadókönyvembe, aztán beszélgethetünk, – viszonzá s újra lehajolt
számadókönyvéhez s folytatta a jegyezgetést.
– Ugyan mit vesződöl te ezzel? Rontod különben is elgyöngült szemeidet.
Fiadra vagy unokádra bízhatnád vagy akár elhagyhatnád az egészet. Nem
tartozol te senkinek számadással, magadnak pedig csak megengedhetsz egy
kis kényelmet. Semmi hasznod belőle, ha utolsó krajcárig tudod is, hogy
mit adtál ki. Amit kiadtál, hogy vissza nem jő, ezt a nélkül is
tudhatod.
– Ej, milyen meggondolatlanul fecsegsz össze mindent – mondá Arany
föltekintve írókönyvéből – látszik, hogy könnyelmű, rossz gazda vagy.
– Az nem vagyok – viszonzám – többet sohasem költöttem, mint amennyi
jövedelmem volt. Ha kevesebb volt, kevesebbet, ha több volt, többet
költöttem. Néha még valami fönn is maradt. Mi szükség ehhez számadás?
– De hiszen így te sohasem tudod, hogy mennyi a bevételed és mennyi a
kiadásod!
– Az utolsó krajcárig nem, de annyira igen, amennyire szükségét érzem. A
legfőbb az, hogy soha sincs deficitem. Bevételeim részint haviak,
részint negyedéviek; minden hó és negyedév elején fedezem
legszükségesebb kiadásaimat; ami pénzem marad, azt elzárom s költök
belőle, annál kevesebbet, mennél inkább fogy, egész a jövő hónapig vagy
negyedévig. Ez az én rendszerem, amelyhez nem kell számadókönyv;
egyfelől kényelmes, másfelől nem bonyolít bajba.
– Nem kívánok részt bölcseségedből – jegyzé meg Arany röviden.
– Minden ember a maga természete és szükségei szerint bölcselkedik.
Egyébiránt, ha pontosan jegyezném is bevételeimet és kiadásaimat,
szembaj esetében nem vesződném vele, hanem másra bíznám.
– Az én szemem többé meg nem gyógyul – mondá Arany szomorúan – néhány
szám följegyzése már nem árthat neki. De ne veszekedjünk tovább –
folytatá derűltebben – gondolom, nem azért jöttél hozzám. Ülj le,
mindjárt elvégzem dolgomat, addig olvass valamit, aztán beszéljünk
okosabb dolgokról.
Erre leültem egy karosszékre asztala mellé, amelynek végén elszórva
néhány könyv feküdt. Fölvettem közülök egyet, hát alatta egy
Margit-szigetről szóló nyomtatvány tünt szemembe, melynek üres lapjára
irónnal néhány verssor volt írva. Fölvettem és elolvastam; reáismertem
Arany kéziratára, valamint arra is, hogy ez egy _Toldi szerelméből_
kihagyott versszak, még pedig a XII. ének végéből, midőn Toldi Margit
szigetén négy fiatal fűzet ültet kedvese sírjához. A kihagyott
versszakban megemlíti a költő, hogy a négy fűz elárvult sarjai talán még
maig is élnek, egy fejedelmi személy (József főherceg) oltalmában, aki e
sziget nagy multját virányos jövővel szegte be s hagyta, hogy az agg
költő éneke utolját ott zengje el s aztán hallgatva várja ott halálát.
– Miért hagytad ki e versszakot _Toldi szerelméből?_ – kérdém Aranytól,
aki éppen bevégezte számadását s hozzám fordult.
– Mit kutatsz irataim közt? – kiáltott föl némi ingerültséggel.
– Nem irataid közt kutattam, hanem könyveid között, sőt nem is kutattam
Te mondád, hogy olvassak valamit, amíg számadásod bevégezed, így vettem
kezembe e nyomtatványt, melynek üres lapján versed állott. Ez oly
szabályos eljárás, hogy a rendőrség sem találhatna benne hibát. De mondd
csak, mikor írtad e versszakot? Az eredeti kéziratban, melyet nekem
ideadtál volt olvasás végett, e versszak nem volt meg.
– Persze, hogy nem volt meg – mondá Arany lassankint földerülve – de,
hogy most hogyan került e nyomtatvány a könyvek közé, magam sem tudom,
Azonban halld, elmondom néked az egész históriát. Emlékszel, 1879-ben
végeztem be _Toldi szerelmét_. Odaadtam neked olvasás és bírálat végett,
te néhány nap mulva visszahoztad s közölted velem megjegyzéseidet. A
többek között azt jegyezted meg, hogy midőn Toldi kedvese sírjára borul,
a «Piroska» fölkiáltáson kívül egyebet is mondhatna, jól esnék az
olvasónak, ha egy pár sorban kifejezné fájdalmát. Én erre viszont
megjegyeztem, nincs szükség reá, a fájdalom nagyságát éppen a szólni nem
tudás fejezi ki. Azonban eltávozásod után sokat gondolkoztam e
versszakon; eszembe jutott, hogy sehol sem fejeztem ki, pedig akartam,
Toldinak azt a fogadását, hogy szíve sohasem kíván többé asszonyt
ismerni. E hely éppen alkalmas volna reá, azért változtattam az illető
versszakokon s midőn Toldi fájdalmának első rohama valamit enyhült, még
négy sort adtam ajakára, melyek kifejezik fogadását is. Később arról is
gondolkoztam, minthogy a Margit-sziget a jelenet színhelye, vajjon nem
kellene-e beleszőnöm József főherceget is, aki e szigetet a főváros
díszére s a szenvedő emberiség javára egész tündérkertté varázsolta át.
Arra is gondoltam, hogy illő volna személyes hálámat is kifejezni egy
pár sorban, mert lásd, hogy nyaranként e szigeten lakhatom, az reám
beteg emberre nézve valóságos áldás. Aztán József főherceg sok
szívességet tanusított irántam, minden feltünés nélkül, észrevétlen,
gyöngéden. A fürdőigazgatóság a legjobb szobákat adatta nekem, a bért
sohasem emelte, bár a másokét igen; gondoskodott kényelmemről a nélkül,
hogy kértem volna, reggelenként virágokat küldetett nőmnek és unokámnak.
Úgy hiszem, hogy mindezt a fürdőigazgatóság nem magától tette, hanem
alkalmasint József főherceg utasításából, aki meghagyta nekik, hogy
hozzám figyelemmel, szívességgel legyenek. Megvallom, mindez jól esett
szívemnek s ez érzés szülötte az a versszak, amelyet az imént olvastál.
De kihagytam mind az első, mind a második kiadásból, nehogy hízelgőnek
gúnyoljanak vagy valami olyat sejtsenek, aminek semmi alapja nincs.
– Azt ugyan rosszul tetted – mondám egész komolyan – mert jól mondja
Erdélyi János:
«A mit érzesz, azt soh’se tagadd el».
– Könnyen és hamar ítélsz – viszonzá Arany – az első és második
kiadásból, igaz, kihagytam a versszakot, de a harmadik vagy negyedik
kiadásban, halálom után, benne lesz. Ím, lásd magad – folytatá
könyvtárához lépve s kivéve abból _Toldi szerelme_ nyomott példányát. –
Nézd, mily gondosan bejegyeztem ide a kihagyott versszakot, megjelölve
azt is, hogy hova kell jönnie. – Most halld kapcsolatosan mind a négy
versszakot, a 105. a kihagyott.
És kezdé olvasni, amint következik:
103.
«Piroska!»… zuhant most körűl a keresztre,
Kebléhez szorítva, záporba fürösztve,
Csókolta, ölelte azt a hideg szírtet,
Mig vele a nagyján valamit enyhített;
De tovább is egyre zokogott bánatja,
Mint mikor a sirást el a gyermek hagyja;
Majd szemeit törlé s a csillagos égre
Fölnézve sokáig, így szólala végre.
104.
«Tiszta vagy, ott is vagy! hiszem erős hittel,
Oda vársz, meggyógyitsz boldog szeretettel;
Addig soha e szív asszonyt ne ösmérjen,
Fogadom, s megállom, Isten úgy segéljen.»
Most kele – négy gödröt vájt neki jó kardja,
Két keze markával földjét kikaparta,
Felránta tövestűl négy fiatal fűzet:
Ezek árnyékolják az apácaszűzet.
105.
_A négy fűz elárvult sarjai tán élnek_
_Ma is, oltalmában fejdelmi személynek,_
_Ki, hogy e szép sziget rászálla idővel,_
_Beszövé nagy multját virányos jövővel_
_S hagyta, hogy a környék agg fülemiléje_
_Éneke utolját ott elzengicsélje,_
_Azután hallgatva ott várja halálát,_
_De kövessük Toldit és a rege szálát._
106.
Hogy látta-e mind ezt a kolostor népe,
Ki tudja, hisz ennek ötszáz harminc éve;
Lehet az, hogy látták vagy meg is ösmerték,
De megháborítni a nagy hőst nem merték.
A mely úton jött volt, azon is ment vissza,
Piroska torát már szomorúan issza,
Piroska torában szerelme utóját,
Együtt az Anikó vidám kézfogóját.
– No hát meg vagy velem elégedve? – kérdé Arany az olvasás bevégzésekor,
szelíden mosolyogva.
– Meg, János s ha kívánod, kedvedért ezután rendes számadást viszek
bevételeimről és kiadásaimról.
– Nem kívánom, élj kedved szerint, de engedd, hogy más is kedve szerint
élhessen. Én így is meg vagyok veled elégedve.
Ekkor órámra tekinték s láttam, hogy öt óra már elmult.
– Már öt óra, mennem kell, mert ha te meg vagy is velem elégedve, az
osztály nem igen lesz, ha mint osztálytitkár elkésem az ülésről. Isten
veled! Nem jössz el te is az ülésre?
– Nem, eleget jártam húsz év óta, engedjétek, hogy élvezzem
szabadságomat, úgysem sokáig tart – mondá Arany szomorúan s kezet
szorítva elváltunk egymástól.
És csakugyan, három hét mulva ravatalon feküdt.