Bizonyára önmegtagadásunknak s a szerző iránti figyelmünknek adtuk
jelét, midőn a fennebbi cikket e folyóiratba fölvettük. Senkitől sem
vesszük rossz néven, legkevésbbé a megbírált írótól, ha a _Budapesti
Szemle_ nézeteiben nem osztozik, bírálatait nem helyesli, sőt
ellenbírálatra fakad. De hogy ez ellenbírálatokat éppen mi adjuk ki,
amidőn annyi más lap van, amelyek örömest fölvesznek mindent, ami a _B.
Sz._ ellen szól; hogy dolgozótársaink ellen írt és meggyőződésünkkel
ellenkező cikkek közlését kötelességünknek tartsuk: azt ugyan jogosan
tőlünk senki sem kívánhatja. Így lehetetlenné válnék a szerkesztés,
nemcsak elvi, hanem más tekintetben is. Az ellenbírálatok kiadása nem a
kötelesség kérdése, amint sokan hiszik, hanem csak a figyelemé, amellyel
a körülményekhez képest, valamely ügy vagy személy iránt viseltetünk.
Íme az ok, amiért önmegtagadással is kiadtuk Grünwald úr ellenbírálatát.
De éppen azért óhajtjuk vala, ha jobban védi saját ügyét, ha
ellenvetéseinket pontonként cáfolja, ha kevesebbet beszél magáról s
többet arról, ami a dologra tartozik. Grünwald úr, mint író, egész
áldozatnak képzeli magát, pedig még eddig írói pályáján sokkal több
méltánylattal találkozott, mint gánccsal; személyeskedésről panaszkodik,
holott a _B. Sz._ bírálója csak munkájáról, írói egyéniségéről szólt s
benne a magánszemélyt még távolról sem érintette; nagy önérzettel
emlegeti, hogy a valót, a reális életet akarja _bevezetni_
publicisztikánkba, mintha eddig minden magyar publiciszta léha álmodozó
lett volna; senkit sem tart jogosultnak munkája bírálatára, aki
közvetlen tapasztalatok után nem ismeri a felvidéki viszonyokat, de
ugyanakkor munkáját nemcsak a Felvidék, hanem az egész ország
ismertetésének hirdeti, amelyet nem közvetlen tapasztalatok után ismer;
némi úrias szenvelgéssel hánytorgatja, hogy ő nem professzionátus író,
nem keres irodalmi sikert, nem kedveli a banális dicséreteket, nem
bosszankodik a kedvezőtlen bírálatért, mintha bizony a bírálatot az író
kedvéért írnák s nem a közönség számára valamely eszme vagy ügy
érdekében.
Nem háborgatva Grünwald úr fennhéjázó képzelgéseit, áttérünk arra, ami
ellenbírálatában inkább a dologra tartozik.
Grünwald úr először is azzal vádolja a _B. Sz._ bírálóját, hogy
ferdített, mondatait megcsonkította s olyasmiket fogott reá, amiket nem
mondott vagy nem úgy mondott. Mi figyelmesen összehasonlítottuk a
röpiratot a bírálattal, de Grünwald úr vádját nem találtuk alaposnak s
minthogy vádja támogatására ő maga nem hoz fel semmit, fölmentve érezzük
magunkat a további fejtegetéstől s mint ő, a figyelmes és elfogulatlan
olvasóra bízzuk az ítéletet.
Grünwald úr másik fontos vádja az, hogy a _B. Sz._ bírálójának lelkét
nem kapta meg ellenállhatatlanul az a nagy tény, amely a munka tárgyát
képezi s a helyett, hogy ezzel foglalkozott volna, holmi
kicsinyeskedésre vetemedett. E vádnak, ha van valami értelme, nem lehet
más, mint az, hogy a bíráló nem a tárgyat bírálta, hanem a tárgyalást,
hogy nem a tárgyalás szabatossága, ereje határozza meg valamely munka
becsét, hanem a tárgy fontossága. E szerint igen könnyű volna a tudomány
és irodalom bármely ágában kitűnő és remek munkákat írni s a kritikának
nem volna más tiszte, mint vizsgálódni: vajjon elég fontos, nagyszerű-e
a tény, amelyet valamely munka tárgyal, aztán lelkesülni rajta és
lemondani a tárgyalás megítéléséről, mint kicsinyeskedésről. De vajjon a
_B. Sz._ bírálója nem ismerte-e el a munka tárgyának fontosságát s
vajjon nem éppen azért hibáztatta-e a tárgyalás modorát, túlságait,
ellenmondásait, tévedéseit, mert méltatlanok a tárgy fontosságához s
károsak éppen arra a célra nézve, amelyet a szerző el akart érni?
De Grünwald úr nemcsak kicsinyeskedéssel vádolja a _B. Szemlét_, hanem
könnyelműséggel, tájékozatlansággal és nyegleséggel is. Mélyen sértve
érzi magát, hogy rajza hűségét kétségbe hozta a bíráló; csodálkozik,
hogy oly viszonyokról és állapotokról mert írni, amelyeket közvetlen
tapasztalat útján nem ismer, amelyekkel abszolute nem foglalkozott;
hibáztatja a szerkesztőt, aki ily bírálatot nem átallott kiadni s azt
hiszi, hogyha egy író, aki Afrikában nem járt, valamely afrikai híres
utazó könyvéről így írna, bírálatát bizonyára visszautasítanók. Grünwald
úr túlozni, kicsinyleni szeret mindent s ha heve elragadja, éppen úgy
elfeledi a következetességet, mint nem tud különböztetni. Mondotta-e
csak egy szóval is a bíráló, hogy Grünwald úr ez vagy amaz adata azért
nem való, mert ő közvetlen tapasztalat útján, vagy más forrásból máskép
tudja a dolgot? Nem. A bírálatban egyetlen egy oly állítás sincs,
amelyhez a Felvidék viszonyainak részletesb ismerete volna szükséges,
mint amennyi a Grünwald úr könyvében is található. A bíráló a való
tényállást kereste. Ezt nem lelte meg a könyvben, nem azért, mintha a
szerző valótlant akarna mondani, ezzel nem is gyanúsította, hanem azért,
mert modorában van annyira túlozni, hogy ahol valamit fehérnek akar
feltüntetni, ott mindent fehérré, a hol feketének ott mindent feketére
fest. A bíráló a munka belső ellenmondásaiból indult ki s e szempontból
hozta kétségbe a rajz hűségét s így bármely afrikai híres utazó könyvét
is bírálhatja oly ember is, aki sohasem járt Afrikában. Grünwald urat
elragadta az izgatói hév, ahol könyvében a magyar kormány
gyámoltalanságát akarta bebizonyítni, oly nyomorúltnak, tehetetlennek
rajzolta a pánszláv pártot, amely egy csapással megsemmisíthető, ahol
pedig a párt veszélyességét szándékozott kimutatni, oly ügyesnek,
befolyásosnak és áldozatra késznek tüntette föl, hogy megsemmisítése
éppen nem látszik oly könnyűnek. A párt terjedésének indokait is ily
ellenmondóan magyarázza; hol tagadni, hol elismerni látszik a
nemzetiségi eszmék és demokráciai intézmények hatását, sőt fennebbi
nyilt levelében is egy tényt annyira általánosít, oly rózsás színben
tünteti föl a dolgokat, mintha nem ő volna az, aki egész erejéből
kongatja a vészharangot.
Ez ellenmondásokat hibáztatta a bíráló Grünwald úr könyvében s
egyszersmind megrótta modorát, amely dúslakodik az elégedetlenségben,
amelynek örömet látszik adni a zúgolódás korlátlan kiöntése, felfogását,
amely az intéző férfiakban csak képtelen és tehetetlen bábokat lát,
amely nem akar ismerni nehézségeket, nem törődik az akadályokkal,
könnyűnek hiszi minden magában helyes gondolat kivitelét s nem veszi
semmibe azt a hosszú utat, amely egy helyes eszmét, ennek a politikai
intézményekben megvalósításától elválaszt. A bíráló ez állítását
indokolni is igyekezett és példát hozott fel a felekezeti kérdések
kényességére nézve, amelyekkel a szerző könnyen szeretne elbánni.
Mindezt Grünwald úr mellőzi válaszában s cáfolat helyett gúnyos
csodálkozását fejezi ki, hogy mily furcsa bíráló a _B. Szemle_ bírálója,
aki nem emel kifogást a munka alaptételei ellen, az orvosszereket is
helyesli s mégis hibáztatja a munkát s éppen nem magyarázza meg azt a
magasabb álláspontot, amelynek hiányát megrótta a szerzőben. Grünwald úr
szerint, úgy látszik, csak a teljes méltánylat vagy a teljes hibáztatás
a valódi kritika s azt a kritikát, amely a körülmények szerint hol
méltányol, hol hibáztat, egészen haszontalannak hiszi. Valóban a bírálat
helyeselte a munka alaptételeit és javaslatait, tudniillik, hogy a
felvidéki tótságnál a nemzetiségi kérdés nem vált oly veszélyessé, mint
az oláhok és rácok között, hogy elfajulásának elejét venni inkább lehet
kilátásunk, hogy e célra elsősorban a közigazgatás erélyesb vezetéséről
kellene intézkednünk s aztán a jövőre gondolva az elemi iskolákat és
tanítóképző-intézeteket magyar szelleműekké alakítanunk át, de
egyszersmind hibáztatta a felvidéki viszonyoknak zavart, egymásnak
ellenmondó rajzait s azt a túlzást és szenvedélyességet, amelyet szerző
egész munkáján elönt. Vajjon e két dolog ellenkezik-e egymással? A
bíráló nagyrészt egyetértett a szerzővel az orvosszerekre nézve is, de
hibáztatta a módot, amely szerint a szerző azokat alkalmaztatni kívánja,
a részletekkel nem törődve, az akadályokat nem tekintve. Vajjon e két
dolog nem összeegyeztethető-e? Vajjon nincs-e bennök kifejezve az a
magasabb szempont is, amelyeket Grünwald úr teljességgel nem akar
megérteni, tudniillik bizonyos tárgyilagosság, amely kiemelkedik a helyi
tapasztalatok és érzelmek köréből, bizonyos behatóbb és nyugodtabb
fölfogás, mely nem esik hol a pesszimizmus, hol az optimizmus
zsákmányául.
Grünwald úr sokat emlegeti a reális életét, a tényleges viszonyokat,
amelyekből kiindul és szánakozva tekint reánk, akiket ideológoknak tart.
De nekünk úgy tetszik, hogy ő sokkal inkább ideológ, mint mi s
Magyarország reális viszonyait, legalább egy pár főpontra nézve, éppen
nem veszi tekintetbe. Mindnyájan óhajtjuk a rendszeresebb nemzeti
politikát s a magyar állam eszméjének erősb érvényesítését, amennyiben
viszonyaink közt lehetséges. De Grünwald úr szemei előtt mindig külföld
leghatalmasb államai lebegnek s ami ott lehetséges, nálunk is
lehetségesnek hiszi. Hajlandó oly politikát javasolni, aminőt Bismarck
követ Elszászban s a vallásfelekezetek iránt is hasonló eljárást
követel, de igenis kirívó egyoldalúsággal csak a protestánsokra nézve.
Grünwald úr tapasztalván, hogy a felvidéki pánszlávok a protestáns
autonómiát saját céljokra zsákmányolják ki, az 1791: XXVI. törvénycikket
módosíttatni kívánja s fennen hirdeti, hogy mennél nagyobb veszély a
protestáns autonómia az államra nézve, az állam annál nagyobb veszély a
protestáns autonómiára nézve. De, habár hasonló jelenséget tapasztal a
katholika egyházban is, habár elmondja, hogy a pánszláv párt befolyást
gyakorol a bécsi Pazmanæumban, kezében van a primás nagyszombati
tanítóképző-intézete, hogy az esztergomi és nyitrai egyházmegyék tót
részeiben akadálytalanul foly a pánszláv izgatás, mindamellett nem az
illető püspököt támadja meg, hanem csak a kormányt, hogy miért nem
figyelmezteti őket kötelességökre s éppen nem hajlandó Bismarck-féle
rendszabályokat ajánlani a katholikus püspökök irányában. Következetes
politika-e ez s vajjon a protestánsok irányában annyira ki van-e merítve
minden eszköz, hogy bajainkat még felekezeti viszályokkal is
sokszorozzuk?
Nem akarunk Grünwald úr nyilt levelének minden pontjára válaszolni, csak
a legfőbb pontokban védjük e folyóiratot és bírálóját.
Grünwald úr azt mondja, hogy mi rossz néven vettük Bittóval, Szapáryval
és Tiszával való megelégedését. Ez nem áll, mi csak Andrássy torzképét
nem helyeseltük. Ha csak abból ítéljük meg államférfiainkat, hogy a
Felvidékre nézve mit és mit nem tettek, akkor Deák bizonyára éppen úgy
eltörpül Grünwald úr szerint Bittó előtt, mint Andrássy szemben
Szapáryval. De hogy Andrássy miniszterelnöksége alatt is történt valami
a Felvidék érdekében, azt a Grünwald úr könyvéből is kimutathatni. A
felvidéki középiskolák hazafias szellemét általában dicséri Grünwald úr
is és elismeri, hogy mindjárt a magyar minisztérium megalakulásakor
elmozdíttattak belőlök a pánszláv érzelmű tanárok, azt is elismeri, hogy
a kiegyezkedés tette lehetővé a nemzetibb politikát s így Andrássynak e
tekintetben is érdemei vannak. De Andrássy mint közös miniszter szintén
befolyt arra, hogy Bécsben a föderáció felé hajló államférfiak felül ne
kerekedhessenek, amit bizonyára a Felvidék érzett volna meg leginkább.
Egyébiránt mi nem védjük államférfiainknak se mult, se jelen
mulasztásait a felvidéki ügyekre nézve, a közigazgatás erélyesb
vezetését is óhajtjuk, de azt hisszük, hogy különbség van az erély és
erőszak között, valamint a tevékenység és meggondolatlanság között is s
a nehézségek megvetése nem egy legyőzésökkel. Szívesen elismerjük
Grünwald úr könyve jó oldalait, méltányoljuk tehetségét és buzgó
hazafiságát, sőt őszintén köszönjük, hogy a kérdést szőnyegre hozta s
nagy körben figyelmet ébresztett iránta. De újra ismételjük, ha rossz
néven veszi is Grünwald úr tanácsainkat, hogy bizonyos tárgyilagosság,
némi nyugodtabb felfogás nem fog ártani neki, ha akár író, akár
államférfiú, akár csak izgató akar is lenni. S ha Széchenyire
hivatkozik, mi is ugyanezt tesszük s ajánljuk figyelmébe Széchenyinek
1842-ben az Akadémiában elmondott beszédét, amely szintén a nemzetiségi
kérdésről szól s az óvatosságot és eszélyt teljességgel nem tartja
ideológ kozmopolitizmusnak.