Tisztelt szerkesztő úr! Az «Ellenőr» vasárnapi számának tárcájában azt a
megjegyzést olvasom, hogy én annak idejében Dóczy úr «Csók» című
vígjátékáról a «Budapesti Szemlé»-be egy nagyobb esztétikai tanulmányt
írtam, amelyet e műnek bécsi sikere teljesen megcáfol. Nem bocsátkozom e
mű bécsi sikerének boncolatába, hogy t. i. mennyiben segítették azt elő
bizonyos külső körülmények; nem vizsgálom: vajjon az «Ellenőr»
tárcaírója híven idézi-e mindazt, amit e mű pesti sikerének okairól
mondottam; mellőzöm azt is, hogy a bécsi kritika, bár más szóval,
lényegben ugyanazt mondja, amit én mondottam, hogy e műnek, mint
drámának, csekély becse van, cselekvénye és jellemrajza komolyan szóba
sem jöhet, az egész egy lírai verseny, élcek és ötletek pattogása,
amelyek között vannak sikerültek is. Annyira meg vagyok győződve e mű
drámai csekély becséről, oly kevéssé tekintem azt vitás kérdésnek, hogy
reám nézve tökéletesen közönyös, bárki bármennyire kárhoztatja is
bírálatomat.
Azonban egy pont iránt nem vagyok közönyös s éppen csak ezért szólalok
fel. Restelném, ha valaki elhinné, hogy én Dóczy úr «Csók»-ját bárminő
szempontból érdemesnek találtam egy nagyobb tanulmányra. A dolog másként
áll. A «Budapesti Szemle» 18-dik számában «Színházi Szemle» cím alatt
bírálat alá vettem újabb drámairodalmunk azon irányát, amely Shakespeare
leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait utánozza, emellett éppen
Shakespeare ellenére elhanyagolja, sőt nem is tartja szükségesnek az
emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál költőibbnek
hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész. Ez irányt bírálva, a
többik között természetesen a Dóczy úr vígjátékáról is kellett írnom,
mint ez irány egyik képviselőjéről és írtam is róla másfél ívnyi
cikkemben nem egészen két lapot. Ennyi ami igaz, sem több, sem kevesebb.
Szíveskedjék, tisztelt szerkesztő úr, e sorokat becses lapjába fölvenni.
Budapest, márc. 5. 1877.
Teljes tisztelettel _Gyulai Pál_.