E jelen közleménnyel megkezdjük színházi szemlénket, amelyet eddig
mellőzni voltunk kénytelenek. E folyó, irat szűk terét érdekesebb
közlemények vették igénybe, másfelől politikai és szépirodalmi lapjaink
kiváló előszeretettel foglalkozván a színkritikával, mi éppen ezért azt
leginkább mellőzhetőnek hittük. Azonban színkritikánk egy idő óta anyira
a drámaírók vagy az általok sugalmazottak kezébe került, hogy éppen nem
fölösleges, ha nem drámaírók is hallatják szavokat; e mellett
színkritikusaink inkább szavakban bővelkednek, mint eszmékben s nem
levén erős meggyőződésök, annyira a pillanat benyomásai alatt írnak,
hogy gyakran nem egyebek, mint a közönség zajosb, de kevésbbé mívelt
részének szószólói. Mi nem vesszük rossz néven, ha jobbak hiányában
gyöngébb eredeti színművek is adatnak, azt sem tartjuk bajnak, ha
valamely gyönge műnek inkább csak jobb oldalai emeltetnek ki, de az már
kórjel, ha a kritika gyarló kísérleteket kiváló tehetség jeleiként
üdvözöl, hibákat szépségeknek hirdet, téves irányokat bátorít s kerülve
minden érdemleges tárgyalást, behatóbb fejtegetést, vagy az egyéni
tetszés önkényét proklamálja a kritika legfőbb elvének vagy a közönség
kevésbbé ízléses részének tapsaira hivatkozva, ezt tartja döntőbírónak
az ízlés legfontosabb kérdéseiben.
Sajnáljuk, hogy szemlénket egy oly mű bírálatával kell megkezdenünk,
amelyre más körülmények között kevés szót vesztegetnénk. Értjük Csiky
Gergely _Jóslat_ című úgynevezett vígjátékát, amely október 11-én
adatott a nemzeti színpadon s a közönség és hírlapok oly érdeklődését
keltette föl, aminőt még akkor sem érdemelt volna, ha sikerültebb. A
műnek egész története van, amelyet, ha röviden is, el kell beszélnünk.
Az Akadémia legközelebbi Teleki-pályázatán Szász Károly volt a
bíráló-bizottság előadója. Jelentésében megtámadta a hírlapokat, amelyek
élesen szokták megróni az Akadémiát bírálatainak részint túlszigora,
részint kíméletlen hangja miatt s egyszersmind kimutatni igyekezett,
hogy az akadémiai jelentések a tehetséget, a művek egyes jelességeit
mindig elismerték és kiemelték s ha az egésznek koszorút nem nyujthattak
is s ha kénytelenek voltak olykor aranyok mellé töviseket is tűzdelni a
koszorúba: tehettek-e róla, ítéletöket nem igazolta-e a következés, a
pályázatok többségét tevő silányságok ellen pedig lehet-e igen éles
bármely modor? Hiszen minden gimnázista, sőt ha a jelek nem csalnak, sok
merész suszterinas vagy legalább borbély- és szabólegények, egyszóval
oly egyének is pályáznak, akikben az írói tehetségnek szikrája sincs,
akik irodalommal és esztétikával komolyan egy percig sem foglalkoztak,
kiknek nemcsak a drámáról, hanem általában a költészetről sincs
fogalmok. Az ily pályázók nem érdemelnek kíméletet, nem jutalmat és
koszorút, arról szó sincs, hanem ostort érdemelnének és huszonöt pálcát.
S ezt kimondani s mert tényleg csakugyan nem szolgáltathatjuk ki nekik,
legalább erkölcsileg éreztetni velök, nemcsak szabad, hanem helyes is,
annyival inkább, mert a teljes ismeretlenség miatt nem válhatik
személyes sértéssé. Azután elmondotta Szász Károly, hogy alig volt
pályázat, amelyen annyi bírálaton alul lévő mű pályázott volna; a sok
selejtes között a még talán szóba jöhető is gyönge s a legjobb is igen
középszerű. A pályázat egyetlen darabja, amely mégis irodalmi
színvonalon áll, a _Jóslat_ című. Ennek van öntudatos alapeszméje,
számítással szőtt meséje, nyomait mutatja a drámai forma és a fejlesztés
iránti érzéknek, jellemek helyett nehány alakot bír felmutatni, nyelve
pedig bár legkevésbbé drámai, itt-ott legalább költői s általában
irodalmi nyelv. A részletekre térvén, kifejtette, hogy a mű tulajdonkép
nem is vígjáték, mert csak a mellékszemélyekben van komikai elem, mint
dráma is elhibázott s legfeljebb az oly közönség előtt víhat ki némi
tetszést, amely a mellékcselekvények és epizódok tarkaságával,
mellékszemélyek hóbortjaival is megelégszik s drámai összhatást nem
követel. Mindezeknél fogva a bírálók többsége, bár elismeri, hogy a
_Jóslat_ pályatársai között határozottan a legérdemesebb mű, sőt
egyetlen, mely általános irodalmi színvonalon áll s így kénytelen azt az
Ügyrend 109. szakasza értelmében a jutalomra ajánlani, de egyfelől, mert
csak külsőleg és mellékszemélyeiben ismerheti el vígjátéknak, mert
általán csak igen relatív becset tulajdonít neki s mert másfelől
színszerűség tekintetében is alig hiszi, hogy közepes sikert is
arathasson, feltétlenül a jutalomra még sem ajánlhajta s az Ügyrend 110.
szakaszának alkalmazását kéri, mely szerint a jeligés levél csak akkor
bontatik fel, ha a szerző jelentkezik. Az Akadémia elfogadta a bírálók
többsége határozatát, bár egyik bíráló, Tóth Kálmán, különvéleményt
adott be, Toldy Ferenc pedig felszólalt, hogy nem vígjátéknak nem lehet
kiadni a jutalmat, midőn a pályázat tiszta vígjátékot követel, de az
Akadémia megmaradt határozata mellett, mert a bírálók kijelentették,
hogy a többi pályaművek, amelyek inkább vígjátékok, oly gyengék, hogy
bármelyik megjutalmazása valóságos botrány lenne.
Szász Károly jelentésén a felolvasás előtt némi javítást tett. Ahol a
minden kritikán alul lévő pályaművekről szól, a _suszterinas, borbély-
és szabólegények_ kifejezéseket _tanulógyerekek és éretlen ifjoncokkal_
cserélte föl s ahol azt mondja, hogy az ily pályázók _ostort és huszonöt
pálcát érdemelnének_, következőkép módosította: _az ily, Petőfi szerint,
mezítlábas suhancok egyáltalában nem érdemelnek kíméletet_. Így is
jelent meg az _Akadémiai Értesítőben_, azonban némely hírlap tévedésből
vagy akaratból a kihúzott helyeket is kiadta.
A hírlapok felzúdultak a bírálat éles hangja ellen, bár ez _csak_ az oly
művekre vonatkozott, amelyek minden bírálaton alul voltak s melyeket
hírlapjaink teljességgel nem ismertek s maig sem ismernek; megtámadták
az akadémiai Ügyrend 110. szakaszát, mely szerint, ha a bírálók egy
művet sem találnak jutalomra érdemesnek, minthogy a jutalmat
mindenesetre ki kell adni, a jeligés levél nem bontatik fel mindaddig,
amíg a szerző ki nem jelenti abbeli szándékát, hogy a rosszaló ítélet
dacára is fel akarja venni a jutalmat; az író prostituálásának nevezték
az ily eljárást s a szakasz eltörlését követelték. Pedig e szakasz nem a
drámaírók ellen, sőt érdekökben hozatott s ha a rosszalásnak a műre
nézve némi élesb kifejezést kölcsönöz is, a személy iránt éppen finom
kíméletet tanusít. Az Akadémia tekintélyét eléggé védi azáltal, ha
szigorú ítéletében kimondja, hogy a jutalmat csak azért adja ki, mert
kénytelen kiadni az alapító akarata szerint. Az illető szakasz 1861-ben
az írók érdekében az Eötvös indítványára hozatott, aki azt hitte, hogy
az író akkor van prostituálva, ha a kedvezőtlen bírálat dacára is
jeligés levele az ő megkérdezése nélkül felbontatik s neve átadatik a
nyilvánosságnak. De amint a példák tanusítják, a mi drámaíróink és
drámaíró színkritikusaink egy kissé híjával vannak a finom érzületnek s
a meg nem érdemelt aranyakat meg nem érdemelt dicsőséggel akarják
fölvenni. Hogy e szakaszt az Akadémia esetenként helyesen alkalmazza-e
vagy nem, az lehet vita tárgya, de hogy az magában véve helyes és éppen
nem prostituálja az írót, azt minden értelmes ember belátja, akit
önérdeke el nem vakít.
Az ismeretlen szerző, Csiky Gergely kath. pap jelentkezett, művét
kinyomatta s a Nemzeti Színház igazgatósága kitűzte azt előadásra is.
Minden jel oda mutatott, hogy bizonyos körülményeket felhasználva, a
drámaírók egész hadjáratot intéznek az Akadémia ellen, amelyre okuk van
neheztelni. Szigligeti a szokottnál nagyobb buzgalommal fogott a mű
szcenirozása- és javítgatásához. Az előadás előtt néhány nappal a Pesti
Napló jelt adott az ütközetre egy heves cikkben bevádolva az Akadémiát s
hízelegve a közönségnek egész a nevetségig. Elmondotta, hogy érdemesebb
kézbe ritkán juttatott az Akadémia száz aranyat színdarabért. Egy vonzó,
ihlettel és ízléssel írt művet jutalmazott meg a vak tyúk, ami nem sűrűn
esett meg eddig rajta, egy hivatott s hozzá képzett tehetséget avatott
fel, szándékán kívül ugyan és kényszerűségből, de fölavatta s megírta
neki az útlevelet a dicsőséghez. Az Akadémia a jó színművektől meg
szokta tagadni a jutalmat. Neki ez sem tetszett, de tetszeni fog a
közönségnek, amely ritka önállósággal s éppen oly egészséges, mint
öntudatos ízléssel és tapintattal ítél a színházi újdonságokról. A mi
közönségünknek ebben alig akad valahol mása Európában. A _Pesti Napló_
ily s ezekhez hasonló ömlengései csak nyegle kortesfogások voltak, de
azzal már együgyűséget árult el, midőn komolyan vitatta, hogy a kérdéses
művet egy a középfajokat kizáró tisztán vígjátéki pályázaton éppen azért
kellett volna megdicsérni, mert nem vígjáték, az pedig valóságos
erkölcstelenség volt, _midőn ráfogta Szász Károlyra, hogy mindazt, amit
a minden kritikán alul álló pályaművekre mondott, a Jóslatról is
mondotta és szerzőjét pellengérre, korbácsra s Isten tudja még mire
ítélte_.
E rágalmat elhitték a többi lapok, a közönség is, amelyek rég elfeledték
az akadémiai bírálatot vagy talán nem is olvasták. Ez volt a mű
hatásának egyik oka. A közönség, amely különben is hajlandó
ellenzékeskedni szemben az irodalmi és tudományos testületek
ítéleteivel, azt hitte, hogy egy legméltatlanabbul meggyalázott írónak
kell igazságot szolgáltatnia. Ezért elfogultan kereste és megtapsolt a
_Jóslat_ban minden olyast, amit csak lehetett: egy pár lírai szebb
helyet s nehány burleszk alakot. Ide járult még az aránylag elég jó
előadás, a szép görög öltözetek, az ünnepélyes menet fénye. Az est némi
demonstráció színét viselte magán. Azonban a demonstrációban a
közönségnek csak zajosb és kevésbbé mívelt része vett részt, a másik
rész hidegen maradt s ízetlennek találta a művet. Mi legalább az előadás
végével nem egy embertől hallottuk, hogy a mű száz krajcárt sem ér,
nemhogy száz aranyat. De a hatás legfőbb okát mindamellett nem a
rágalmazott Akadémia ellen való visszahatásban kell keresnünk. Legtöbbet
tett arra az a körülmény, hogy a szerző katholikus pap s műve
alapeszméjéből és tárgyából bizonyos irányt magyarázhatni ki. A mű
tudniillik Delphiben játszik, Apolló főpapnőjének nem szabad szeretni,
férjhez menni és férjhez megy, a papok pedig megházasodnak. A közönség a
mult leple alatt célzást vélt a jelenre s kitapsolta a szerzőt. A
vásottabb rész gyönyörködni akart egy pap drámaíró hajlongásaiban s
midőn a harmadik előadáskor nem jött ki, egy páholyban meglátva,
megéljenezte, hogy legalább kihajlásait élvezhesse.
Íme, a különben sem igen zajos hatásban mily kevés része van a drámai
művészetnek. A hírlapok, amelyek mindenáron ünnepelni akarták e művet,
többé-kevésbbé kénytelenek bevallani, hogy nem vígjáték, igen sok hibája
és fogyatkozása van, de azért mégis költői mű, egy kitűnő tehetség
terméke s az Akadémia nem ért a dramaturgiához. Valóban alig van valami
mulatságosabb, mint hírlapjaink kritikája e műről, amelyet mindenkép
magasztalva, tulajdonkép elítélnek. «A mű cselekvénye kevés – úgy
mondanak a _Fővárosi Lapok_ – a dikciók kedvéért egy eszmét sokszor és
hosszadalmasan összevisszaforgat és ismétel; sok jelenetben szembeszökőn
emlékeztet _Aesopusra_ és más darabokra, egy-két alakja tökéletlenül
vázolt, úgy, hogy ezekkel a darab végéig sem jöhetünk tisztába; a
vígjátéki légkörből sokszor igen is zord vidékre téved, sőt alapjában a
mű nem is vígjáték s végül igen is kurtán bánik el és nem is valami
eredeti módon a szerelem apoteozisával. Szerkezete némileg laza,
cselekvénye kuszált, bonyodalma mesterkélt.» Mindebből természetesen az
következik, hogy a mű rossz. Teljességgel nem. A _Fővárosi Lapok_nak
egészen más logikája van: a művet jelesnek hirdeti, mely
megszégyenítette az Akadémia ítéletét, költői nyelve és szembeötlő
szépségei által. Az ily tehetséget fel kell keresni s nem elnyomni, ha
napfényre kerül. A hiányok (tehát már hibák nincsenek is a műben),
amelyek a _Jóslat_ban jelentkeznek, nem a szerző tehetségének rovandók
fel, hanem színpadi járatlanságának, papi állásának. A _Nemzeti Hírlap_
szintén ily sajátságos logikával szólott a darabhoz. Kifejtette, hogy a
mű bonyodalma mily gyarló, a drámai élet egészen hiányzik benne, de a
szerző ért az egyénítéshez, valódi költő, a mű egészben véve nyereség
irodalmunkra nézve s az Akadémia blamirozta magát. Az _Ellenőr_ igaznak
találta az akadémiai bírálatot, de hozzátette, hogy mégis igaztalanul
bántak a darabbal, mert az határozott tehetség műve, habár nem is
szorosan a vígjáték és tragédia szabályai szerint nyilvánul, amaz
akadémiai szabályok szerint, amelyeket az író-arisztokrácia talált föl.
A műnek sok jó tulajdona van, amelyek között legfőbb az, hogy költői és
vonzó. Azonban azt nem említi, hogy mik benne azok a vonzó és költői
tulajdonságok, valamint azt sem, hogy ha már nem tud a szerző se
vígjátékot, se tragédiát írni, vajjon tud-e drámát, az íródemokrácia
szabályai szerint. A _Kelet Népe_ három tényezőben kereste a mű hatása
okait: először, mert az Akadémiának nem tetszett, másodszor mert
szerzője pap, harmadszor, mert valóban költői mű, de hogy mennyiben
költői mű, azt később elég hosszas és zavaros bírálatában sem fejti ki.
A _Hon_ nem igen meri dícsérni társainak e magasztalt kegyencét, de
annál inkább szidalmazza az Akadémiát, hisz valamit csak szidalmaznia
kell, ha már a kormányt nem szidalmazhatja. Megvallja, hogy a mű bizony
gyönge, a közönség veszett híre miatt mit sem várván tőle nagyon
alacsony katonamértéket alkalmazott hozzá. Meséjét bajos elmondani, mert
a mű szerencsétlen technikája miatt nehéz megtartani az elbeszélő
filumot. Nagy baja a műnek, hogy alakjait nem egyéníti s nem tudja
irántok felkölteni a néző érdeklődését. De azért a szerzőre, mint
drámaíróra szép jövő vár, mert jó nyelven ír, költői emelkedettségű
helyei vannak s nehány sikerült dialógja. Hisz ennyit Jámbor Pál
drámáiban is találhatni s csodálkozunk, hogy a _Hon_ miért nem sürgeti
Szigligetit ezeknek is színre hozatalára. A pesti német lapok szintén
megbámulták a _Jóslat_ot s csodálkoztak az Akadémia együgyűségén. A
_Pester Lloyd_ különösen kiemelte, hogy a mű helyenként lángoló, de
egészséges érzékiséget lehet (a vén pap szerelmét értette-e ez alatt
vagy az ifjú papnőét, azt nem mondja meg), de egy pár nap mulva megbánta
lelkesülését s egy terjedelmes behatóbb bírálatban igazat adott az
Akadémiának.
Íme, e bírálatok éppen nem tesznek bizonyságot hírlapjaink logikája s
esztétikai míveltsége mellett. Azt hisszük, hogy nemcsak az Akadémiának
nem szükség előttök meghajolnia, hanem másnak sem, akinek egy kis
ítélőtehetsége van. S ha még csak ennyi volna, hagyján! Szász Károly egy
hosszabb cikkben felelt a támadásokra. Elmondotta, hogy éles
kifejezéssel csak a bírálaton alul álló műveket illette, hogy a
_Jóslat_ban mindent méltányolt, amit lehetett, csak jutalomra nem
tartotta érdemesnek, most sem tartja, sőt előadva még élesebben tüntek
fel előtte a mű fogyatkozásai és hibái s ezeket újabban is kifejteni
igyekezett. S vajjon lapjaink megkísérlették-e megcáfolni Szász Károly
fejtegetéseit? Éppen nem. Hallgatnak. De mégsem egészen. Felszólalt a
_Pesti Napló_. Bár hallgatott volna, mert amit mondott, valódi botrány.
Kinyilatkoztatta, hogy a _Jóslat_ értéke fölött nem kíván vitázni.
Sohasem jutott eszébe azt követelni, hogy másnak valami azért tessék,
mert neki tetszik, semmi sincs egyénibb, mint az ízlés (pedig első
cikkében éppen azt vette rossz néven az Akadémiától, hogy egy vonzó,
ihlettel és ízléssel írt művet meg nem dicsért). Senkinek sem jutott
volna eszébe az Akadémiát és bírálóit megtámadni azért, hogy a _Jóslat_
nem tetszik nekik, hanem a bántalmazó hang okozta a megbotránkozást
(tudjuk, hogy Szász Károly a _Jóslat_ ellen nem használt semminemű éles
kifejezést, csak a _Pesti Napló_ fogta reá; élesb kifejezései a minden
bírálaton alul levő művekre vonatkoztak). Még egyszer ismételte, hogy
mindenkinek a maga dolga, hogy mi tetszik neki s mi nem, írónak,
kritikusnak, közönségnek egyaránt; ahhoz nincs másnak szólója. Aztán
hozzátette, hogy olynemű kritizálás mellett, aminővel Szász Károly indul
a _Jóslat_ ellen, egyetlen darabja sem állhat meg irodalmunknak.
Amely lap ily elvet hirdet, az az egyéni önkényt emeli a kritika
főelvévé s lemond arról, hogy az irodalmi komoly közlönyök közé
számíttassék. Ez elv szerint minden ízlés, ítélet jogos, nincs különbség
a jó és rossz ízlés között. Bizonyára bárki félre vethet bármily
remekművet, megtapsolhat bármily gyarló drámát, a nélkül, hogy okát
tartoznék adni. De egy kritikustól, aki ítélőbíró akar lenni az ízlés
dolgában, mást várunk. Hallani akarjuk okait, ítélete kifejtését,
vizsgálódásai és tapasztalatai eredményét. Az ízlés ösztöne nem
esetlegesség, a művészet törvényei nem konvencionális szabályok, hanem
oly igazságok, amelyek a természeten, emberi szíven, a különböző
művészetek és műfajok sajátságain és céljain alapulnak. A lángész oly
kevéssé teremti e törvényeket, mint a kritikus; amaz csak
kinyilatkoztatja s erejéhez képest betölti többé vagy kevésbbé teljesen,
emez pedig csak nyomozza több vagy kevesebb szerencsével. Aki ezt
tagadja, lehet a _Pesti Napló_ dolgozótársa, szerkesztője, de bizonyára
nem oly író, aki esztétikai kérdésekhez szólhatna. A _Pesti Napló_
huszonöt év óta nemcsak politikai, hanem irodalmi lap is; Erdélyi
Jánoson kezdve koronként ide dolgoztak a jobb magyar kritikusok, akik
nem hitték, hogy az ízlés dolga magánügy, sőt nemzeti ügynek tartották,
amely szoros kapcsolatban van az állam és társadalom igen fontos
erkölcsi érdekeivel. Íme a _Pesti Napló_ nemcsak multja hagyományával
szakít, hanem egyszersmind egy gyarló mű kedvéért meggyalázza az egész
magyar drámairodalmat, egy sorban tevén a _Jóslatot_ legjobb
drámáinkkal, amelyek szerinte éppen úgy nem állják ki a kritikát, de
azért mégis tetszenek. Ha az embert megzavarja az indulat, úgy látszik,
nem retten vissza semminemű abszurdumtól.
Mi nem kívánunk se az Akadémia, se Szász Károly mellett ügyvédkedni.
Való, hogy az Akadémia pályázati jelentéseit és jutalmazásait bizonyos
egyenetlenség jellemzi, de ez természetes. Nem mindig ugyanazon
egyénekből alakíttatván a bíráló-bizottság, némi eltéréseknek kell
mutatkozni. De általában e bíráló-bizottságok inkább engedékenyek, mint
túlszigorúak. Hogy oda sülyedjenek, ahová az _Ellenőr_ kívánja, hogy
minden művet dicsérettel jutalmazzanak, ami a nemzeti színpadon talán
előadható, az ellenkeznék az Akadémia méltóságával. A nemzeti színpadon
az ujdonság, jövedelem vagy egy pár színész és színésznő kedvéért oly
darabokat is adnak, amelyeknek alig van esztétikai becsök. Az Akadémia
éppen oly kevéssé hódolhat e szempontoknak, mint a nagyközönség változó
szeszélyeinek. Ami Szász Károlyt illeti, ő nem annyira abban hibás, hogy
kevésre becsülte a _Jóslatot_, mint inkább abban, hogy nem emelte ki
minden hibáját, fölösleges bosszúságot vesztegetett a minden kritikán
alul lévő művekre s mellőzte azon drámai irány kritikáját, amely újabb
drámairodalmunk egész betegségévé kezd válni s amelynek a _Jóslat_ is
egyik szerencsétlen szülötte.
Valóban a _Jóslat_ tisztán irodalmi szempontból leginkább azért érdemel
figyelmet, mert mutatja, hogy mind több követőre talál nálunk bizonyos
drámai irány, amelyet egy rendszeres pajtáskodó kritika úgy félig-meddig
reáerőszakolt közönségre és irodalomra egyaránt. Ez irány Shakespeare
tekintélyével fedezi magát. Shakespeare nem egy tévedésre adott alkalmat
a francia és német romantikában. Miért legyen máskép nálunk is? Ezelőtt
negyven-ötven évvel történelmi drámánk az ő zászlója alatt indult
tévútra. Akkori drámaíróink Shakespearenak nem valódi történelmi drámáit
vették példányul, hanem történelmi ciklusos műveit, amelyek nagyobb
részt inkább csak történelmi rajzok, melyekben erőteljes korrajz,
bámulatos egyénítés s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de
egészben véve sem drámák, sem tragédiák. Azonban e tévedés nem volt
minden haszon nélkül; a mult felé vezette lelkesülésünket s ha nem is
drámai, de ragyogó és emelkedett magán- és párbeszédeivel jótékonyan
hatott költői nyelvünk fejlődésére. Ez újabb írány aligha fog ennyit is
nyujtani. Mintegy kilenc éve már, hogy nehány drámaírónk Shakespeare
leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait kezdi utánozni egy csoport
eredeti hóbort kíséretében. Shakespeare idejében az elmés és különc
beszédmód Lily útmutatása szerint egész tanulmány tárgya volt; Lily
1579-ben _Euphues_ című művében fejtette ki erről nézeteit s igyekezett
utasítást adni az elmés és keresett beszédmód művészetéhez. A
nyakatekert, szimbolikus és mesterkélt beszédmód Lily művéről
euphuismusnak neveztetett. Shakespeare is hódolt ez iránynak első
kísérleteiben, különösen a _Felsült szerelmesek_ című vígjátékában. Új
irányú drámaíróink ezt tanulták el tőle; hajhásszák az élcet, szójátékot
és mesterkélt beszédmódot; stíljök ízetlenségét még inkább kiemeli az,
hogy nem igen jól verselnek s nem levén erős nyelvérzékök némely népies
szót vagy fordulatot nem a maga helyén alkalmaznak. Irányuk a műfajra is
kiterjed. Nem Shakespeare tragédiáit vagy sikerültebb vígjátékait
utánozzák, bár írnak vígjátékot is, de leginkább a középfajú drámákat
kedvelik, melyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek, azonban nem
értik a vegyítés módját, mire Shakespeare e fajta jobb művei elég jó
példányok s műveikben a küzdő elemek úgyszólva megsemmisítik egymást.
Shakespeare és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet,
történelem és fantázia minden zeg-zugát, az e korbeli angol dráma magába
olvasztott mindent, amit talált; az emberi viszonyok minden árnyalatát,
a fantázia minden szeszélyét, a kedély minden hullámzását s minden
kérdést, amelyet a gyakorlati élet vagy filozófiai elmélkedés fölvethet.
A dráma e divata és óriási ereje egy ideig mintegy fölemésztette a
költészet minden ágát. Drámai alakban jelent meg minden: eposz, beszély,
népmese, tanköltemény, szatira. Shakespeare is feldolgozott oly
tárgyakat, amelyek nem voltak eléggé alkalmasak drámára s bár
kizsákmányolta drámai oldalukat s bár a jellemrajz gazdagságával fedezte
a fogyatkozást, neki sem igen sikerült legyőzni az anyag nehézségeit.
Azonban bármit dolgozott fel, bárhonnan kölcsönözte tárgyát, tisztelte a
hagyományt, mert tudta, hogy az elősegítője a költői hatásnak s ha a
képzeleti világhoz fordult, azt nem hamisította meg, sőt a jellemrajz és
cselekvény segítségével közelebb hozta a reális világhoz. A mi új
drámaíróink éppen nem zsákmányolják ki nem eléggé drámai tárgyok drámai
oldalát; megvetnek minden hagyományt, lábbal tapodják a történelmet s a
képzelet céltalan korlátlanságát tartják a költői felfogás világának.
Bármit kölcsönöznek Shakespeareból az kezökben gyümölcstelenné válik, de
azt meg sem kísérlik, hogy Shakespeare jellemzési módját s
cselekvényfejlesztése mesterfogásait tanulmányozzák. Valóban ez új
drámai iránynak legfőbb baja, hogy elhanyagolja, sőt nem is tartja
szükségesnek az emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál
költőiebbnek hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész. Nem
mondjuk, hogy e drámaírók ne tudnának egy-egy érzést erélyesen, sőt
költői bájjal kifejezni, de egy jellemet következetesen nemhogy
kidolgozni, hanem csak felfogni sem igen törekesznek. Nem éppen
szeretetreméltó alanyiságuk könnyen az előtérbe tolul, személyeik
helyett szeretnek magok beszélni s fődolguk az élces fordulat és
retorikai ékítmény. Azt sem mondjuk, hogy ne tudnának írni egy-egy
sikerült jelenetet, de egész művök mesterkélt, erőszakolt s az alapjában
mindig van valami, ami a hóborthoz hasonlít. Ide járul még, hogy kevés
bennök a finomság, gyöngédség, sőt erkölcsi érzékök sem éppen erős.
E drámai mozgalom megindítója és főképviselője Rákosi Jenő; az ő nyomán
indult Dóczy Csókjával, amely annyi nem érdemelt dicséretben részesült,
Csepregi a _Vízözön_nel, Ábrányi Kornél a _Rövidlátók_kal – e két utóbbi
nem adatott, csak nyomtatásban jelent meg és Csiky a _Jóslat_tal.
Rákosi _Aesopus_ című vígjátéka, amellyel először föllépett,
mindenesetre tehetséget tanusított. Az ízetlenség mellett is
nyilatkozott benne bizonyos komikai ér s az egészben véve rossz
kompozicióban nem hiányzott egy pár sikerült részlet. Ez inkább hetyke,
mint merész kísérletnek figyelmet kellett kelteni szemben némely akkori
aluszékony és prózai vígjátékkal. Ezt némi költői fény látszott fedezni,
ha nem is a költészet valódi fénye. Azonban az élesb szem észrevehette,
hogy egy s más, amit a szerző másoktól tanult, nem a legjobb s amit maga
nyujt, az nagyrészt egy kissé rossz. A vígjáték tárgya egészen költött s
csak Aesopus személyét szolgáltatta hozzá a hagyomány. S mivé tette
Rákosi a hagyomány nagyfejű, púposhátú, dadogó, de lángeszű meseköltő
rabszolgáját? Egy deli, bár kissé dadogó ifjúvá, aki azonban a szerelmi
vallomás hevében, ami más embert legalább abban a percben könnyen
dadogóvá tesz, elveszti dadogását, aki egy pillanat alatt meghódítja
gazdája, Xanthus, leányát, igen rossz s éppen nem æsopusi meséket
mondogat s egy pár nap alatt gazdája családját, sőt az egész samosi
udvart újjain forgatja. S még hagyján, ha ezt gyöngeségeiknél fogva
tenné. De akaratnélküli bábokból áll az egész személyzet, akikkel
mindent tehet Aesopus, ha a szerző akarja. A főcselekvényt majd
elborítják a mellékcselekvények, amelyek különben sokkal
mulatságosabbak, bár olykor nem eléggé világosak; egy-egy szerencsés
komikai vonást túlzás vagy ízetlenség vált föl s a párbeszédeken,
amelyektől nem tagadhatni meg bizonyos költőiséget s ötletgazdagságot,
nagyon is meglátszik a _Felsült szerelmesek_ hatása, amelyet Rákosi
akkortájt fordított. A _Régi dal régi gyűlölségről_ vígjáték akart lenni
s dráma lett belőle. A magyar társadalmat rajzolná, de egy jellemző
vonás sincs benne. A mű főszemélye Lévi Shakespeare Shylockjának
valóságos paródiája. Ki ez a mai Shylock? Egy égőbb gyűlöletű zsidó,
mint a régi, de egyszersmind oly lágyszívű, lemondó, feláldozó, mint egy
keresztyén mártír. A _Színre színt_ben jó az alapeszme s talán az
egyetlen a Rákosi színművei közt, amelyben öntudatosan vagy öntudatlanul
lélektani feladatot akart megoldani. Egy ifjú házas féltékeny
bizalmatlansága barátja iránt, amely ezt csábításra ingerli, a nő
sértett önérzete, amely mindkettő ellen fordulva, mindkettő fölött
diadalt ül, igen jó komikai alapeszme. De a jellemrajz elhibázott, a
szövevény durva egész az ízléstelenségig. Általában Rákosi keveset
gondol cselekvénye valószínűségével és művészibb szövésével. Neki elég
bármely gyönge indok vagy körülmény, hogy tovább bonyolítson, előtte fő,
hogy a kínálkozó helyzetet, amelybe cselekvénye belezökkent,
kibányászhassa. Ami a jellemrajzot illeti, Bánfi akkor legkevésbbé
féltékeny, amikor leginkább lehetne. Margitot úgy mutatja be a szerző,
mint a természet naiv szülöttét, aki nem ismeri a nagy világot s íme,
amidőn az udvarnál megjelen, annyi bátorságot, kacérságot,
világismeretet tud kifejteni, amennyit éppen nem vártunk tőle. Mátyás
király, bár van benne egy-egy királyi vonás is, lassanként együgyűvé
törpül s éppen nem a magyar történelem és hagyomány Mátyás királya.
Rákosiban nincs történelmi érzék s korrajz helyett mindig a népmesék
világába téved, a nélkül, hogy valóban naivvá tudna válni. A _Krakói
barátok_ dráma akart lenni s a végén majdnem bohózattá vált. Rákosi
ritkán tudja vagy sejti, mit akar, vagy eredetiséget akar keresni a
komoly és komikai elemek nem igen szerencsés vegyítésében. Újra a
történelemhez fordulva, ami nem neki való, abban lelte gyönyörét, hogy
Hedvig királynőből egészen mást teremtsen, mint aminőnek a történelem,
különösen a magyar hagyomány feltünteti. Valóban, Hedvig hamar szeretni
tudó nő, aztán egy kissé perfid, mint királynő pedig mindent maga szeret
tenni, még futárnak sem küld mást, hanem maga megyen. Látásból, a
trónbeszéd izgalmai közt, halálosan beleszeret a litván követbe, aztán
az elébb kigúnyolt Vilmos hercegnek nyujtja kezét, csakhamar megszegi,
amit igért; barátnak öltözve, mintha senki sem állana szolgálatára,
ellovagol Litvánia határszélére, hogy bizonyos gonosz szándék felől
értesítse Jagellót. A jellemrajz ügyefogyottságával csak a lelemény
szegénysége versenyez e minden tekintetben elhibázott műben. A _Szerelem
iskolája_ formai tekintetben legjobb műve Rákosinak, amennyiben mellőzve
a henye jeleneteket, cselekvénye célra sietőbb s euphuismusait is
valamennyire mérsékelni igyekszik s egy valóban kitűnő jelenetet is
találunk benne. De leleménye, bár különc, éppen nem eredeti s ami a
legnagyobb baj, az alapeszme s a főszemély jellemrajza alig egyéb egy
megfoghatatlan tévedésnél. A mű cselekvénye tulajdonkép egy álom,
amelyet Stella királyleány álmodik, akit atyja, mint a család egyetlen
sarját, bár mindenkép férjhez szeretne adni, mégis a férfinemet gyűlölő
asszonyokkal neveltet, aki már kilencven kérőt elutasított, senkihez sem
akar férjhez menni, sőt annyira gyűlöli a szerelmet, hogy egyik
udvarhölgyét, mert egy testőrrel együtt találta, száműzi udvarából,
aztán fáradtan elalszik. Ezzel végződik az első felvonás. A második,
harmadik, negyedik felvonás nem egyéb, mint a királyleány álma, melyben
férjhez nem-menetelének borzasztó következményei tárulnak fel előtte s
midőn fölébred, álmától annyira megijed, hogy férjhez menne akárkihez,
aminthogy meg is kéri kezét egyik kérőjének. Az egész álomnak nincs
lélektani nyitja és fejleménye. Alig készíthette elő azt valami
kedélyében s nagyrészt oly emberekről álmodik, akiket sohasem látott. Az
álom borzadalmasságai megijeszthetik, de következik-e ebből, hogy
szerelemre ébredjen s rajzolja-e ezt a szerző bármily alapon, mint
Moreto Donna Diannájában, aki úgy látszik, szeme előtt lebegett. Nem egy
büszke, fennhéjázó bölcselkedő leány átváltozása ez, de egy zavart lélek
félelme vagy egy vérkeringési bajban szenvedő beteg kedélyállapotja, aki
felindulásában mindenre kész. Ez mindenesetre sem lélektani, sem költői
felfogás. E mellett a mű nem úgy van írva, hogy a néző tulajdonkép
tudja, mikor kezdődik az álom s ami még különösebb, az álom eseményei
indokoltabbak, mint az ébrenlété. Különben ez is vígjáték akart lenni s
nagyon is komoly dráma lett, a szerző valami nagyon költőivel akarta
meglepni a közönséget s nagyon is költőietlen labirintba tévedt.
Íme e drámai új irány legfőbb művei. Mi nem vonjuk kétségbe Rákosi
tehetségét, jövője felett sem törünk pálcát – jósolgatni különben sem a
kritika tiszte – de annyi bizonyosnak látszik előttünk, hogy ez irány
nem szülhet jó drámát s hogy mégis nem egy követőre talált, az valóságos
kórjel. S csodálatos, Rákosi egyik utánzója, Dóczy, _Csókjával_ sokkal
több tetszést aratott, mint maga a mester bármelyik művével. E
vígjátékot az Akadémia megjutalmazta, ami mutatja, hogy elég engedékeny,
de ha már tette, jobb lesz vala, ha mással irat róla bírálatot s nem
Tóth Kálmánnal, aki népszerű drámaíró lehet, de mindenesetre gyönge
kritikus.
E mű alapszeméje egy kissé erkölcstelen s egy kissé nem igaz. Azt akarja
bebizonyítani, hogy minden ember: férfi, nő, ifjú vagy öreg, házas vagy
férjes, szerelem dolgában tilosban vadász, ha szükség készti vagy
alkalom csábítja. S mi furcsán bizonyítja be ezt két főszemélyében! Egy
ifjú király, aki csak nemrég nősült, szereti nejét, udvarában nem tűri a
tilos viszonyt és csókot, fogadni kész udvara erkölcsiségére s elhagyva
azt, álruhában tér vissza, hogy mindent kikémleljen, először is maga
esik tilos viszonyba s egy paraszleányt, akit a csókolózásért
megbüntetett, maga akar összevissza csókolni, sőt oly őrjöngő felindulás
martaléka, ami igen heves szerelemről tesz tanuságot. Minő szükség
készti? Csak nem az, hogy fogadását elveszítse. Minő alkalom csábítja? A
parasztleány nem igen kínálgatja szerelmével, aztán könnyen megismerheti
benne a királyt s a királyi kert nem éppen legalkalmasabb hely ily
kalandra. De mindamellett a király szereti nejét. Hát neje, a szende
spanyol királyné mit csinál? Ezt, úgy látszik, a spanyol udvari szigorú
szabályok éppen semmiben sem akadályozzák. Elhisz egy mesét, tudniillik,
hogy van egy zsidó, a legrútabb ember a világon, de a világ legnagyobb
gyémántját bírja s ezt a világ legszebb asszonyának akarja adni, ha őt
megcsókolja. Lejön éjjel a kertbe, meg is csókolja a zsidót, tulajdonkép
férjét, aki őt parasztleánynak gondolja. Természetesen nem ismernek
egymás hangjára, pedig sok mindent összebeszélnek. Ennél hóbortosabb
históriát a legrosszabb bohózatban sem láthatni. Valószínűségről,
jellemrajzról szó sincs az egész műben. A szerző minden egyéb, csak nem
objektív. Mindig maga beszél személyei helyett. Az egész mű lírai
verseny, élcek és ötletek pattogása s ezek között vannak sikerültek is;
csakhogy a nyelv és verselés magyarsága kissé hasonlít a _Faust_
fordításához ugyancsak a szerzőtől, amelynek magyartalanságát ezelőtt
két évvel eléggé kimutatta e folyóirat. A cselekvény a
valószínűtlenségek halmaza, melyben minden abszurdumot álruhának s az éj
sötétének kell indokolni. Valódi bujósdi gyermekjáték az egész
bonyodalom. Dóczy, úgy látszik, megirigyelte a _Szentivánéji álom_
összevisszaságát, csakhogy ott egy növény nedvének varázsa költi fel a
szívben élő, bár nyugvó szenvedélyeket s az álom szeszélye fejezi ki a
kedély igaz titkait. Dóczy művének vége, midőn elhitetik a királynéval,
hogy mindez csak álom volt, költőietlen másolata Shakespeare legköltőibb
bohózatának. Valóban e drámai új irány nem egy szülöttéről elmondhatni
Horatiussal: velut ægri somnia. Mi tetszett hát mégis e műben, hogy
annyiszor adatott színpadunkon? Akárki könnyen kitalálhatja. Tetszett
benne néhány lírai hely, különösen a csók dicsőítése, amely ily alakban
ugyan nem illlik a parasztleány szájába, ha jól emlékszünk,
reminiszcencia is, de mindenesetre jól van írva, aztán tetszett az erős
csókolózás, amelyet színészeink egész virtuózitással érzékítettek és
végre egész tűzbe hozta a karzatot az a jelenet, midőn a parasztleány
kedvéért felmász a fára az udvari pap, hogy neki almát szakítson, a
leány pedig elveszi a lajtorját s a pap a fán akad. Ez volt a
legtermészetesb, a legérthetőbb az egész műben, a többiből nagyon
keveset értett mívelt és nem mívelt közönség, mert a mű kuszált és
zavaros meséje még olvasva sem éppen könnyen felfogható. S végre
legtöbbet tett e mű sikerére nézve a hírlapok szertelen dicsőítése. Oly
dicsőítéssel üdvözölték a szerzőt a pesti magyar és német lapok,
aminőben a legnagyobb magyar költők, Vörösmarty, Petőfi és Arany legjobb
művei sem részesültek. Mindenki sietett megnézni e híres művet; némelyek
azért, hogy elmondhassák: láttam, de keveset ér, mások pedig azért, hogy
hódolva a csinált közvéleménynek, felkiálthassanak: valóban nagyszerű!
Nem csoda, ha ilynemű siker reményében a _Jóslat_ szerzője is ez
irányhoz csatlakozott. Hanem szerencsére nyelvet és verselést nem
Rákosi- és Dóczytól tanult, hanem Vörösmartytól, sőt a harmadik felvonás
első jelenete, midőn a fiatal papnők és főpapnő megjöttének örülnek,
hangban igen nagyon hasonlít _Csongor és Tündé_ben a tündérek
párbeszédéhez. Hogy illik-e ide e hang, az egészen más kérdés, de annyi
bizonyos, hogy Csiky jambusai eléggé hangzatosak, nyelve is szabatos s
éppen nem magyartalan vagy keresett, azonban általában véve inkább
lírai, mint drámai nyelv. Csiky, ha szerét teheti, nagyon szeret
ömledezni s minthogy jellemrajzai nagyrészt absztrakciókból állnak s
főszemélyei passzív természetűek, akik csak sóhajtoznak, erre nagyon is
tág tere nyílik. Egyébiránt művének lírai szépségei nem valami
nagybecsűek, gyakran csak közhelyek s olykor az iskolás erőlködés is
megérzik rajtok. Például:
Feledni téged!
Felejti-é holdját az ég? Felejti
A bujdosó vezérlő csillagát?
Felejti-é a tengert a folyó?
Felejti-é virágait a méhe?
Feledni tudná életét a lélek?
Feledni tudnálak én tégedet.
Amit Csiky újabb drámaíróinktól tanult, az nem más, mint az, hogy
vígjátékot akarván írni, ne írjon az ember vígjátékot, hogy vígjátéka
tárgyát ne a jelenben keresse, hanem a multban, a mesés korban, azonban
ne tiszteljen semmiféle hagyományt, hogy a cselekvény annál költőibb,
mennél kevesebb benne a józan ész és valószínűség, hogy mesterkedjék
egész erejéből, de az emberi szív tanulmányára és rajzára minél
kevesebbet adjon.
A _Pesti Napló_ pedánsoknak nevezte az akadémiai bírálókat, mert tiszta
vígjátéki pályázaton nem méltányolhattak egy nem vígjátékot. «Nem
vígjáték! – úgymond – oh, ti pedánsok! Persze Venus nem csillag, hanem
bolygó, de fényesebb a csillagnál.» Azonban később észre vévén, hogy
mégis csak együgyűség ezt vitatni, egyet kanyarodik s így szól: «Egy
akadémiai bírálónak méltó ambiciója lehet a dolgon fordítani, mondván:
ez a munka nem tiszta vígjáték ugyan a molièri szabályok értelmében, de
ha a _Sok hűhó semmiért_ című shakespearei vígjátékból absztrahálunk
szabályt, a _Jóslatot_ könnyűszerrel megkoszorúzhatjuk». A _Pesti
Napló_, úgy látszik, azt hiszi, hogy Molière csak bohózatokat írt s
nincsenek oly művei, amelyekbe komoly elem vegyül, sőt az úgynevezett
fensőbb vígjátékot, amely bizony nem kacagtató, nem éppen Molière
teremtette volna meg. Való, hogy Shakespeare némely vígjátékaiban vannak
komoly fordulatok, de a legjobbak sokkal derűltebbek, sőt hajlóbbak a
bohózatos felé, mint Molière fensőbb vígjátékai. Való, hogy a _Sok hűhó
semmiért_ című vígjátékban egy fordulat komoly összeütközést idéz elő,
de a mű kezdete oly derűlt hangulatba ringatja a nézőt, a komikai és
humoros alakok annyira mérséklik a komolyabbakat s a herceg testvérének
gonosz cselszövényét annyira meggyengítik a kitűnőleg rajzolt és
elhelyezett törvényszolgák, hogy ott, ahol komoly fordulat kezd
beállani, éppen nem tarthatunk a tragikai katasztróftól. Sőt az, hogy a
herceg testvére gonosz csínyét nem az okos, hanem az együgyű emberek
leplezik föl, éppen komikai vonás. Már maga a mű címe és alapeszméje,
hogy egy kis semmiség mennyi nevetséges és komolynak látszó bajt okozhat
a gyönge embereknek, megőrzi a néző kedélyét a komolyabb felindulástól.
Azonban nem szükség csak Molière- és Shakespearere tekintenünk. Mióta
vígjátékot írnak, bizonyos pontig a komoly elem sohasem volt belőle
kizárva. Már Horatius megmondotta, hogy a vígjáték néha elkomolyodik.
Minden attól függ, hogyan vegyíti a költő az elemeket, művének van e
komikai alapeszméje s főszemélyeiben erősb vagy finomabb komikai vonás.
S ha e szempontból vizsgáljuk a _Jóslatot_, mit találunk? A mű úgy
indul, hogy akár tragédia is válhatnék belőle, már tudniillik olyan,
amilyen. A páthosz fuvallatát érezzük és erős vagy legalább erősnek
látszó szenvedélyek akarnak megküzdeni nemcsak a kötelességgel, hanem
egy végzetszerű jóslattal is. A főpap Adrastos aggódik, hogy a főpapnő
Olympia szívében szerelem gyulhat föl valaki iránt s csókja férfi ajkát
érintheti s akkor a jóslat szerint összeomlik a templom; ő Apolló örök
szűzének szánta a leányt, de ha azé nem lehet, akkor az övének kell
lennie, mert szereti őt egy elkésett szenvedély egész őrjöngésével. S
éppen akkor érkezik haza Olympia szerelmesen; egy ifjú, Helios követi.
Olympia szíve háborog, küzd fogadalmával, de hű marad hozzá. Helios nem
élhet Olympia nélkül, ki kell őt vívnia az ég ellenére is az isten
karjai közül. Nem drámai, sőt tragikai motivumok-e ezek? Van-e a
főszemélyekben, akik a főcselekvényt végrehajtják, még csak árnya is a
komikumnak s a vénülő főpap, akire bizony ráfért volna egy kis komikum,
a mű végén nem egy valóságos gonosztettet akar-e elkövetni? A komikum
csak a mellékszemélyekben és alakokban nyilatkozik, amelyek meglehetősen
elkoptatott színpadi reminiszcenciák s amelyek nélkül az egész
főcselekvény megtörténhetnék. Igaz, hogy a mellékdolgok a főcselekvény
nyakára nőnek, de ez bizonyára nem érdeme a műnek s nem teszi
vígjátékká.
De ne nézzük e művet vígjátéknak, nézzük drámának s vizsgáljuk ez
oldalról. Először is feltűnik, hogy a szerző a görög korba tévedve, nem
elégedett meg a görög mythologiával. Megtanulta újabb drámaíróinktól,
hogy a hagyományt nem kell tisztelni. «Már maga a mythologia is egy
képzelt, nem létező világ nekünk, amelyet a modern drámaíró csak nagy
diszkrécióval használhat – jegyzi meg helyesen Szász Károly e műről
szólva – s e képzelt világba még egy egészen önkényes s magában is
abszurd föltevést csúsztatni belé, oly lábbal taposása minden
tradiciónak, oly hatványozása a képzelt világ képzeleti bővítésének,
melyet a költő nem merhet soha, melyet Shakespeare sem mert, mert ő a
képzelt világban is respektálta a tradiciókat.»
Csiky a következő, nem éppen szerencsés leleménnyel toldja meg a görög
hagyományt. Delphiben, Apolló jóstemplomában minden 20–20 évben négy
szűzet férjhez adnak; ezek egy évre anyák lesznek és pedig egyik
ikerleánykákkal, a más három is leányokkal, úgy, hogy a jóstemplomnak a
négy férjhez adott leány helyett öt leány áll ismét rendelkezésére öt
csecsemő közül a legszebb, az ikrek egyike, Pythiának van kijelölve s
mind az öt együtt neveltetik föl. Mikor húsz évet érnek, hogy az előbbi
eljárást ismételni lehessen, a Pythia-jelöltet kiküldik a világba, hogy
keressen férjet a másik négy leánynak; maga aztán, ha a világ- és
férfilátás e nehéz kísértését a nélkül állja ki, hogy szerelemre
gyuljon, átveszi a Pythia tisztét, a másik négy leányt pedig a kijelölt
férjeknek odaadják azzal a kötelezéssel, hogy első leánygyermeköket a
jóstemplomnak szentelik. De [ha] a férjkeresésben a Pythia szerelmes
talál lenni, ha ajkát férfi ajka éri: vége mindennek, a templom rombadől
s Delphi dicsősége, Apolló tisztelete oda van.
Ez éppen nem naiv és különben sem igen jól gondolt leleményre volt-e
szüksége a szerzőnek műve szempontjából is? Mi szükség arra, hogy egyik
nőnek mindig ikerleánya szülessék. Van-e ennek hatása a mű legcsekélyebb
mozzanatára is? Mi szükség, hogy megpróbáltatás végett a leendő főpapnő
bekóborolja a világot. Ezt a mélyebb erkölcsi alapon nyugvó keresztyén
vallás sem téteti papnőivel. Olympia a nélkül is könnyen találkozhatnék
Heliosszal. Mi szükség, hogy a főpapnő a többi négy számára férj-keresni
induljon a világba, midőn egy felhívásra a templomi szép szűzekhez
örömest csődülnének Görögország ifjai s a mű ügyetlen bonyodalmai így
még könnyebben megtörténhetnének? De a legnagyobb baj az, hogy a mű
vallásos és csodás elemeivel a szerző éppen nem tud bánni. Nemcsak a
nézőket nem ringatja illuzióba, hanem még drámája személyeit sem. A
főpap hinni látszik Kastal forrása csodás erejébe, a hívek csődülnek
Delphibe, hogy vigasztalást találjanak s megtudják jövendő sorsukat; a
jóslat teljesül, a templom összeomlik, de a főpap és papnő kedélyében
éppen nem nyilatkozik félelem a bosszuló istenségtől, a nép, bár a
templom összeomlik s így szeme előtt történik csoda, oly félvállról
veszi a dolgot, mintha valami építőállvány omlott volna össze és
Görögország hit nélkül marad s éppen a csodák korszakában. Midőn a mű
végén a papnő férjhez megy, a papok megházasodnak s majdnem az egész
személyzet megtalálja párját, nemcsak a szerelem ül diadalt a cœlibatus
felett, hanem egyszersmind a nyers természeti ösztön mindennemű hit és
erkölcsi hatalom felett.
A főszemélyekben még külső drámaiság sincs s a mű cselekvénye a lehető
legdurvább, sőt együgyű. Helios és Olympia nem tesznek semmit, csak
ömlengenek és belső küzdelemben emésztődnek s a végső felvonásban is ott
vannak, ahol az elsőben. E két személy jeleneteiből semminemű tett nem
fejlődik ki. Olympia találkozót igér Heliosnak, meg is jelen rajta,
megvallja, hogy szereti, neki is adja gyűrűjét, de visszautasítja a
szöktetés tervét, sőt felfogadtatja Heliosszal, hogy másnap megjelenik a
triposz előtt s amit Apolló a Pythia szája által rendel, azt híven
követi. Olympia tulajdonkép hű akar maradni kötelességéhez, szívében
lemondott Heliosról s egy más leányt akar hozzá nőül adni holnapi
jóslatában. Helios ugyan nem mond le kedveséről, de nem tesz érte semmit
s elvégre is a véletlen által jut hozzá. Az egész műben csak Adrastos a
cselekvő személy, de oly dolgokat tesz, amelyek éppen nem hangzanak
össze azzal, amit akar. Mikor megtudja, hogy Olympia Heliost szereti,
sőt ez a papnőt szöktetni is akarja egyik barátja segélyével, aki
szintén egy másik papnőt akar szöktetni, a helyett, hogy egy pillanatra
se hagyja Olympiát magára vagy éppen elzárja, két hæterát öltöztet fel a
papnők ruhájába, hogy az ifjak ezeket szöktessék el. Midőn a jósnap
szertartásai között Olympia elájul, Adrastos látván, hogy Kastal
forrásának csodatevő ereje nem fog rajta, elhatározza, hogy ő maga
szökteti el őt a templom kincseivel Egyiptomba. S hogyan hajtja végre a
szöktetést? Amíg társa összeszedi a templom kincseit, a Parnass hegyére
hurcolja Olympiát s ott egy barlangba akarja elrejteni, tehát éppen oda
viszi, ahova gyűlnek az ő tudta szerint is a hívek s köztök Helios,
föltalálni kedveseiket, akiket a jósige rendelt számukra nőül.
Természetesen ezek kiszabadítják Olympiát körmei közül s a mű ügyetlen
cselszövője a legügyetlenebbül megbukik.
Van-e ebben józan ész? Szerző jól megtanulta a magyar dráma új
irányától, hogy annál költőibb valamely mű, mennél kevesebb benne a
józan ész. Igaz, hogy a józan ész még nem költészet, de e nélkül még nem
volt valamire való drámaíró. Nem boncoljuk tovább e művet, nem is
jósoljuk azt a _Jóslat_ szerzőjéről, hogy nem lehet belőle drámaíró, de
az bizonyos, hogy e műve inkább csak lírai tehetséget, verselési
gyakorlottságot, némi párbeszédbeli ügyességet tanúsít, mint drámaírói
tehetséget. Az is bizonyosnak látszik előttünk, hogy az irány, amelyet
követ, éppen nem fogja elősegíteni drámaírói fejlődését. Ez irány az
erőlködés hóbortja, az ízetlenség gőgje, amely ellen ideje valahára
minél erélyesebben felszólalni a józan ész és jóízlés nevében.