Tisztelt szerkesztő úr! A Manasszes-féle Petőfi-mondának ugyan
végeszakadt; de a Petőfi emlékét úgy most, mint régebben, folyvást
kísérti bizonyos Manasszes-féle szellem. Hiszen «Szibéria és az
ólombánya» is Pestről származott Erdélybe, az itteni álmodozás ott
hazugsággá alakult s visszakerülve itt mint valóságot kezdették hinni.
De hadd térjek a dologra.
Az «Üstökös» jún. 17-iki számában «Muszka rajzok: Hogy becsülik meg a
poétákat Oroszországban» című cikkben K-s M-n összehasonlítván Puskin és
Petőfi sorsát, a többi között ezt mondja: «Petőfi dalait nem méltatták
semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak:
senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még a tudós
társaságnak sem.»
Ebből egy betű sem igaz. Hogy az Akadémia 1858-ban (1848 óta első
nagygyűlésen) a nagy-jutalommal tüntette ki Petőfi munkáit, azt mindenki
tudja, de ha netalán az «Üstökös» kétkednék benne, álljon itt az
Akadémia 1858-dik nagygyűlése jegyzőkönyvének VI-dik pontja:
«Következvén a nagyjutalmi ügy tárgyalása, _Czuczor Gergely r. t. a
nyelvtudományi osztály_ jelentését olvasta az 1843/48-ki évkörben
megjelent szakbeli legjobb munkákról, mely szerint akadémiai nagy
jutalomra 200 aranyban _Petőfi Sándor költeményei_, Pest, 1847., a
Marczibányi-féle 50 aranyas jutalomra pedig _Fogarasi Jánostól_ «_A
Magyar Nyelv Szelleme_», Pest, 1844. ajánltatnak. Helybenhagyatott;
kéretvén a T. Igazgató Tanács, hogy az első jutalmat, nem élvén többé
szerzője, a költő fiának kiadatni méltóztatnék.»
Hogy az Akadémia 1858 előtt miért nem jutalmazhatta meg Petőfi
költeményeit, az kitűnik magából a jegyzőkönyvből. Petőfi 1844-ben adta
ki költeményeinek első kisebb gyüjteményét, 1845-ben ennek folytatását
és végre 1847-ben nagy gyüjteményét, amely magában foglalta a két első
gyüjteményt és némely önállóan megjelent műveket is. A nagyjutalom hat
évenkint szokott kiadatni s így az Akadémia Petőfit a legjobb akarat
mellett is csak 1849-ben jutalmazhatta volna, azonban akkor nem
tarthatván nagygyűlést, az elmaradt jutalmat csak 1858-ban adhatta ki,
amidőn a nagygyűlés tartása megengedtetett. A 200 arany jutalom ki is
adatott fiának, akinek egyedül ez tette atyjáról maradt örökségét, azzal
az ezer forinttal együtt, melyet Pfeiffer fizetett az általam kiadott
«Vegyes művek»-ért.
Az sem igaz, hagy Petőfit országunk nagyjai semmi figyelemre nem
méltatták s csak a kunyhók becsülték. Eötvös elég országnagy volt mind
rangjára, mind politikai és irodalmi állására nézve és 1846-ban [!] ő
írt egy egész cikket Petőfi mellett. Petőfi dalait éppen úgy énekelték a
szalonokban, mint másutt, midőn a negyvenes években a magyar dalok
divatba jöttek s munkáit a hazafiasb magyar arisztokrácia éppen úgy
ismerte, mint a középosztály és sokkal inkább, mint a szoros értelemben
vett nép. Ha Petőfi csak a kunyhók kedvence lett volna, Emich bajosan
vette volna meg költeményeit örökre és semmi esetre sem adta volna ki
oly díszesen.
Az igaz, hogy Petőfit sem kis, sem nagy úr, sem pedig a kunyhók lakója
nem kínálta meg pénzzel, de azt Petőfi el sem fogadta volna. Azonban
ilynemű jutalomra talán az «Üstökös» sem gondolt. Petőfi munkái ügyében,
csak egyszer folyamodott nem könyvárushoz, de az sem volt magánszemély;
1849-ben Kossuthnak, mint a magyar kormány elnökének, azt az ajánlatot
tette, hogy 1848/49-ben írt költeményeit vegye meg az állam kinyomatás
végett, minthogy a könyvárusok semmire sem vállalkoznak. Kossuth nem
teljesítette Petőfi kérését, azonban később Szemere, a Csengery
közbenjárására, megtett annyit, hogy «Honvéd» című költeményét megvette
az állami pénztárból 500 forinton, kinyomatta és kiosztotta a
hadseregben.