Magyar írók és államférfiak. Br. Eötvös József emlékbeszédei. Pest,
1868. Kiadja Ráth Mór. 333. l.
Ez igen csinos kötetben teljes gyüjteményét vesszük Eötvös
emlékbeszédeinek, melyek koronként, 1839–1867-ig, az Akadémia ünnepélyes
ülésein mondattak el. E majdnem harminc évi időközben Eötvös századunk
első felének nehány legnevezetesb magyar írója és államférfia fölött
tartott emlékbeszédeket. Egy félszázad küzdelme tárul fel előttünk. Itt
találjuk Kazinczyt és Széchenyit, Vörösmartyt és Szalayt, irodalmi és
politikai megújhodásunk bajnokait; itt Kölcseyt, Kőrösyt, Regulyt,
Dessewffy Józsefet és Emilt, kik többé-kevésbbé nevezetes szerepet
játsztak a magyar irodalom, tudomány vagy politika terén. Majd mind oly
férfiak, kik méltók a szónok ihletére, kire egy egész nemzet figyel.
Valóban Eötvös sokkal több volt, mint akadémiai szónok; a nemzet
szónokaként ünnepelte a nemzet halottjai emlékét. Az államférfiú csak
szószékét változtatta, de nem egyszersmind eszméit, érzéseit,
aggodalmait és reményeit. S volt idő, midőn a nemzeti intézmények romjai
közt csak az Akadémia szószéke állott még épen s csak innen lehetett
szólni egy-egy ünnepélyes percben az egész nemzethez. A hazafi bánat és
remény e beszédek alaphangulata. Eötvös az Akadémia szószékén folyvást a
nemzeti élet hullámzásainak befolyása alatt áll s belevegyül a kor
küzdelmeibe. 1839–48-ig ifjú túláradó lelkesedése a hazafi bánatból erőt
merítve, reményt hirdet és tettekre buzdít. 1858–1867-ig lelkesedése
csillapodottabb, de fájdalma mélyebb, lelke gazdagabb eszmékben és
tapasztalatokban, a romokra állva balzsamot csepegtet a nemzet sebeire s
a csalódások keserűségei közt a jövőbe vetett hitet táplálja. A bánat és
remény e folyvást megújuló hangulata egyhangúvá teszi e könyvet. Ez
egyhangúság ugyan nem változatosság nélküli, de mégis egyhangúság. Midőn
egy vagy több évi időközben hallottuk e beszédeket, az egyhangúság nem
tünhetett föl, mint most, midőn összegyüjtve egyfolytában olvassuk. De
lehet-e ezért hibáztatnunk a szónokot? Aligha. Ki tehet róla, hogy a
magyar nemzeti érzés egy félszázad óta bánatból és reményből táplálkozik
s kevés megszakítással egész 1867-ig e hangulat levegőjében éltünk?
Szólhatott-e a szónok máskép oly férfiak fölött, kik a hazafi bánat,
küzdelem és remény megtestesülései voltak s oly korban, mely szégyelve a
jelent, büszke önérzettel küzdött a jövőért vagy csalódásainak
közepette, a kétségbeesés örvénye szélén vigaszt és hitet keresett?
Eötvös engedve belső ösztönének hű maradt magához és a korhoz.
Emlékbeszédei hatásának egyik főoka ebben rejlett. Egy későbbi kor talán
még inkább észreveszi e beszédek egyhangúságát, mint mi, de egyszersmind
egy egész kor kedélyhangulatát látja visszatükröződni bennök, mi mindig
elég kárpótlás marad.
Az emlékbeszéd elméletével tüzetesen nem igen szoktak foglalkozni egy
irodalomban sem, de legalább bírálni szokták az emlékbeszédeket.
Bizonyos hamis kegyelet a magyar zsurnalisztikát ettől egészen
visszatartja. Azt hiszi, hogy kegyeletlenség felszólalni a hízelgés
erkölcstelensége, a szertelen dicsőítés ízléstelensége ellen, melyek nem
egy emlékbeszédben az értelmet és kedélyt egyaránt megbotránkoztatják.
Mióta az Akadémia és Kisfaludy-Társaság megalapíttatott, számos
emlékbeszédet hallottunk már, de Kölcseynek, az első emlékszónoknak,
valódi kegyelete, férfias méltósága nem igen találtak követőkre. A
legtöbb szónok egész erejéből arra törekszik, hogy rútul ledicsérje azt,
ki felett beszél. Néha, mintha képmutató udvaroncokat vagy béres
zsurnalisztákat hallanánk. Még jó, ha a szónok az elhunytat csak
szerfölött nagyítja vagy oly érdemeket tulajdonít neki, melyek nem
voltak meg benne, de megesik az is, hogy oly szertelen érdemeket olvaszt
össze, melyek együtt aligha lehetségesek. A kegyelet ünnepélyén, nem
kegyeletlenséget tanusítanak-e az ily beszédek, melyek bizonyos
tekintetben nevetségessé tesznek valamely kitűnő vagy jeles tudóst vagy
írót? Nem gúny-e az Akadémiára, hogy a tudomány és irodalom
képviselőinek némán kell végig hallgatniok oly beszédeket, melyek a
tudományt meghamisítják s az irodalmi ízlést sértik?
Mondanunk sem kell, hogy Eötvös éppen nem tartozik az ily akadémiai
szónokok közé. Kölcsey után leginkább ő őrizte meg a valódi kegyelet és
szónoklat hagyományait. Kegyelete csak a valódi érdemekhez fordul s a
személyek tiszteletét az eszmék kultuszává igyekszik emelni. Rokonszenve
néha nagyításra ragadja, de sohasem a szertelenig. Néha, bár ritkábban,
árnyoldalakat is érint, de fényoldal és érdem mintegy kényszerű
kíséretében, mi emlékbeszédben a kegyelet és hűség legszebb
összeolvasztása. Az eszmék gazdagsága és érzelmek nemessége megőrzik őt
a keresettség cifrálkodásaitól s a kötelességszerű dicsőítés
modorosságától. Egészben véve beszédeit e tekintetben nem érheti gáncs,
de itt-ott találhatni bennök egy-egy vonást, mely zavarja a rajz hűségét
s nem szükségképi következménye a kegyelet eszményítésének sem. Igaz, e
vonások nem éppen lényegesek s nem annyira célzatosságból származnak,
mint figyelmetlenségből vagy vizsgálat nélkül elfogadott irodalmi
előítéletekből, de mindamellett nem mellőzhetjük, mert oly kitűnő íróban
találjuk, mint Eötvös. Leginkább a kitűnő írókat kell bírálni s nem a
középszerűeket, kiket mellőzhetni is. Idejegyzünk hát Eötvös
jellemzéseiből egy pár oly vonást, melyeket túlzottaknak tartunk.
«A magyar nyelv – mond Eötvös Kazinczy fölött tartott emlékbeszédében –
amint ez egy élő és fejlődő nép nyelvénél máskép nem is lehet, mindig
újult és fejlődött: a különbség Kazinczy és mások közt csak abban áll,
hogy mit azok, kik a nyelvújításban elődei voltak, a pillanat
szükségétől kényszerítve, rendszer nélkül tettek, azt ő teljes
öntudattal cselekedte, szem előtt tartva a célt, melyet el akart érni és
«_soha meg nem feledkezve azon határokról, melyeket túllépni a
legmerészebb nyelvújításnak sem szabad_».
A végső mondatban nincs igazság s kimaradhatott volna a kegyelet sérelme
nélkül, annyival inkább, mert nem erre van alapítva a beszéd s csak mint
igen mellékeszme fordúl elő benne. Igaz, az emlékbeszéd sohasem kritika,
de az is bizonyos, hogy nem foglalhat magában olyast, mi a kritikával
egyenes ellenkezésben van. A reformátorok pályája nem igen lehet ment
több vagy kevesebb tévedéstől. Ezt mintegy helyzetök kényszerűsége hozza
magával. Küzdelmök hevében nem választhatják meg mindig a legcélszerűbb
eszközöket, tovább mennek, mint szándékuk volt, vagy olyat is akarnak,
mit az idő később tévedéssé derít ki, bár a körülményekben igazolásukat
találhatni. Kazinczy mindenesetre ily reformátor volt. Pályája éppen nem
ment a tévedésektől, de azok nem kisebbítik dicsőségét. A nagy eszme,
melynek bajnoka volt, a nagy mozgalom, melyet megindított, szenvedése,
mely mártírrá avatta, nemzeti újjászületésünk legelső hősévé emelik. E
szempontból nem magasztalhatni eléggé. De a tisztán nyelvészeti és
irodalmi szempont mindig tiltakozni fog az ellen, hogy Kazinczy sohasem
lépte át azon határokat, melyeket túllépni a legmerészebb nyelvújításnak
sem szabad. Egyetlen irodalom sem mutathat föl oly merész nyelvújítót,
mint Kazinczy, talán azért, mert egyetlen irodalom sem volt oly
sajátságos körülmények között, mint a miénk. Lehet, hogy mindaz, mi
Kazinczy tanai- és hatásában tévedés, a történeti kényszerűség
fejleménye volt, melyen át kelle esnünk, de az bizonyos, hogy
Kazinczynak egész irányát ma már nem fogadhatja el se a nyelvész, se a
stiliszta. Mint nyelvújító, ki a gyökök alkotása szabadságát is vitatta
támadói ellen írt polémiáiban, néha túlságokra ragadtatott, melyeket
követői még tovább fejlesztettek. Mint a magyar művészi próza és költői
nyelv megalapítója a művészit a magyarossal nem mindig tudta
kiegyeztetni, idegenszerűségre adott példát. Az újabb költői nyelv
Vörösmartytól napjainkig egy s más tekintetben reakció Kazinczy
tévedései ellen s hogy prózánkban, bár folyvást mutatkozik, kevésbbé
erőteljes e reakció, azt csak sajnálni lehet.
A Vörösmarty, Dessewffy Emil, Szalay fölött mondott beszédekben is
találhatni ily mellékesen odavetett túlságokat. «Vörösmarty az első
magyar költő – úgy mond – kit a szó legszebb értelmében népszerűnek
mondhatunk.» De vajjon Kisfaludy Sándor nem volt-e szintén oly népszerű
a maga korában? Sőt Vörösmarty népszerűsége csak lassan, a kor
fejlődésével, növekedett, míg Kisfaludy S. gyorsan s majdnem egyszerre
lőn népszerű. Mindezt jól tudja Eötvös, ki a Kisfaludy Sándor
tiszteletére 1843-ban rendezett dalünnepen tartott elnöki megnyitó
beszédében így szólt: «Kisfaludy Sándor legnépszerűbb költője
hazánknak»; pedig ekkor Kisfaludy Sándor népszerűsége már hanyatlóban
volt s a Vörösmartyé már elérte tetőpontját. «Szóljak-e Egerről páratlan
varázsával – folytatja Eötvös – szóljak-e Cserhalomról, melynél
nagyobbszerű eposzi mű kevesebb sorban talán még nem iratott?» Hogy Eger
és Cserhalom remekművek, a régibb magyar kritika egyik előítélete, mely
Toldy nyomán átment az irodalomtörténeti kézikönyvekbe is. Nem
tagadhatni, hogy mindkettőben genialis részletek vannak, de egészben
véve egyiket sem mondhatni teljesen sikerültnek; nincs kerek meséjök s
tulajdonkép csak egy pár epizód összefűzéséből állanak, nemcsak a
világirodalomban, hanem Vörösmarty kisebb munkái közt is van oly mű,
mely sokkal költőibb, nagyobbszerű mindkettőnél, például a «Két
szomszédvár».
Dessewffy Emilről ezt jegyzi meg egy helyt: «Azon érdemet senki sem
tagadhatja meg tőle, hogy műveinek ékességét a világosságban kereste».
Ez igen szembeszökő túlzás, bár szerény méltánylat akarna lenni.
Dessewffy stílusából éppen az egyszerűség és világosság hiányzott,
egyike a legnehézkesebb stilisztáinknak. Szalayról ezt olvassuk: «Soha
lángész több szorgalommal nem párosult». Nem tudjuk: vajjon Eötvös a
lángészt a tudományos értelmében veszi-e, vagy csak nagy tehetséget ért
alatta, mint ahogy a közbeszéd használja e kifejezést. Ez utóbbi
értelemben teljesen igaza van, de hogy nagy tehetség több szorgalommal
sohasem párosult annyira, mint Szalayban, az legfeljebb csak akkor
állhat meg, ha hozzá tesszük: Magyarországon, mert ha általában az egész
világra vonatkozólag értjük e mondatot, nemcsak az igazság, hanem az
eszményítés szempontjából is hibáztatnunk kell.
Máskülönben a Szalay fölött mondott beszéd legsikerültebb az egész
gyüjteményben. Itt is bebizonyult, hogy a rokonszenv az emlékbeszéd
valódi múzsája. Lelkesíti a szónokot, hogy érezze s éreztetni tudja a
valódi érdemeket, erőt kölcsönöz az élénk rajzhoz, sőt a közönségesnél
mélyebb kedélyt bizonyos gyöngédségi érzetnél fogva megóvja a dicsőítési
túlzásoktól. Eötvös emlékbeszédeiben senkinek alakja sem emelkedik ki
oly egyszerű fönségben, átlátszó fényben, mint a Szalayé. Mintha nem is
rajzolna, csak fölleplezné e képet, mely évek óta ott él lelkében,
letörülhetlenül. Kissé eszményíti, de nem többel, mint amennyit az
emlékbeszéd eltűr, sőt megkíván. Kevésbbé folyamodik szónoki fogásokhoz,
mint más beszédeiben, mégis ékesszólóbb, mint bárhol. Mindezt nem
mondhatni el a Széchenyi fölött tartott emlékbeszédről. Az ok
alkalmasint a rokonszenv hiányában rejlik. Eötvös tiszteli Széchenyit,
bámulja nagy tehetségét, elősorolja érdemeit, de érezzük, hogy nem
viseltetik rokonszenvvel egyénisége iránt. Inkább értekezik róla, mint
szónokol fölötte, inkább pályája egyes oldalait mutatja föl, mint az
egész államférfiút és embert. Nem áll előttünk az újabb magyar
történelem legnagyobb és legtragikusabb alakja. Széchenyi több, mint
reformer, regenerátora a magyarnak, Széchenyi legeurópaiabb
államférfiaink közt, mégis mindvégig legmagyarabb, Széchenyi a siker
legtöbb nyomát hagyta maga után, mégis legszerencsétlenebb mindazok
között, kik a jelen században a magyar politikai élet színpadán
szerepeltek. Mindezt, minek a beszéd központját kell vala képeznie, csak
érinti Eötvös vagy éppen mellőzi. Lehet, hogy a politikai körülmények,
melyeknek hatása alatt szónokolt, lehet, hogy saját multja, mert egykor
határozott pártállást foglalt el Széchenyi ellenében, szintén
befolyhattak arra, hogy egyetmást mellőzzön, vagy a fődolgot kevésbbé
emelje ki. A beszédben nem hiányoznak egyes szép részletek, de az egész
benyomása nem olyan, minőt Széchenyi pályája és egyénisége mintegy
követel. Széchenyi a történet lapjain, árnyoldalaival, tévedéseivel
együtt nagyobb arányokban fog kiemelkedni, mint ahogy rajzolja ez
emlékbeszéd, mely csak fényoldalait tünteti föl.
Ami a beszédek alkatát illeti, az sokkal változatosb, mint a hangulat,
melynek egyhangúságát már fennebb megjegyeztük. A kezdet és bevégzés
gyakran hasonlít egymáshoz, nem eszmékben, hanem módban, de maga a
beszéd ritkán. Eötvös nem követi akadémiai beszédeinket, melyek gyakran
nem egyebek, mint életrajzi vázlatok a dicsőítés cirádáival
felpiperézve. Tudja, hogy a szónoknak csak annyit kell beolvasztania az
életrajzból, mennyit a beszéd formája megbír, sőt ez sem mindig
szükséges, fődolog a szónoklattá vált jellemrajz vagy egy nagy eszmének,
célnak kultusza, melynek az illető bajnoka volt. Kazinczy fölött mondott
beszédében Eötvös mellőz majd minden életrajzi adatot, az írót és embert
is csak egy pár vonással érinti; beszédét mint központ, a nemzetiség
eszméje uralja, melyet Kazinczy mint író és nyelvújító fölébresztve,
hitté erősített. S mi jól illett leginkább erről beszélnie akkor, midőn
nemzetiségünk ellen irtó háborút indított az osztrák minisztérium s az
országszerte megüllött Kazinczy-ünnep első zajosb tiltakozás volt a
zsarnokság intézményei ellen. Szalayt már rajzolja mint embert, írót és
államférfiút egyaránt s jellemvonásaiban egyszersmind megelevenülnek
mindazon főbb eszmék, melyekért Szalay egész életén át küzdött. Reguly
emlékét egy lélektani és tudományos kérdés vizsgálatával ünnepli, melyet
Reguly pályája kelt föl benne s mely éppen oly világot vet Reguly
egyéniségére, mint tudományos küzdelmeire. Reguly valóságos egyénként
emelkedik ki. Jellemzési tekintetben e beszéd vetekszik a Szalay fölött
mondottal, csakhogy ez utóbibban több a szónoki erő és meghatottság.
Dessewffy Emilben mellőzi a politikust s csak a hazafit és embert
eleveníti meg s jó tulajdonai túlságaiból magyarázza ki némely
árnyoldalait. Politikai ellenfele, de barátja és tiszttársa fölött
kellett beszélnie s minden affektáció nélkül a legfinomabb tapintattal
oldotta meg feladatát. A Vörösmarty fölött mondott beszéde legkevésbbé
sikerült, tulajdonkép nincs alapeszméje s a jellemrajz oly általánosság,
melyet más költőről is el lehet mondani. E mellett bizonyos bágyadtság
ömlik el rajta. Ilynemű a Kölcsey fölött mondott beszéd is, csakhogy a
szónoki erő ifjú felbuzgása némileg takarja a jellemrajz hiányát.
Egyébiránt Eötvös 1848 előtti beszédei általában kevésbbé sikerültek,
mint a későbbiek. Amazokban talán több a hév és csillogás, de se
jellemrajz, se szabatosság, se a reflexiók erejére nézve nem
mérkőzhetnek emezekkel.
Eötvöst, mint szónokot, nem lehet igazságosan megítélni csak
emlékbeszédeiből. A fejtegető és vitatkozó szónok, ki a megyei és
országos termekben nem egyszer vívott ki diadalt, itt egészen háttérbe
szorul s csak az ünnepély szónoka áll előttünk. Azonban egy
tulajdonsága, mely mint írót kiválóan jellemzi, sehol sem lép annyira
előtérbe, mint emlékbeszédeiben s ez a reflexió által felköltött érzés s
az érzés által felköltött reflexió. Nem emelkedik a szenvedélyig,
legfeljebb érinti azt, nem ragadja el hallgatóit, csak meghatja.
Fantáziája nem erős s a plasztikaiság éppen úgy hiányzik rajzaiban, mint
stíljében. Még annyira kedvelt s túlságosan kedvelt hasonlataiban sem
találhatni meg a plasztikai kidomborodást, vagy ragyogó színezetet.
Mintha ezekhez is reflexió által jutna, nem könnyedén árasztja, hanem
némi nehézkességgel tárja ki s olykor mintegy elnyujtja. Innen van, hogy
az elevenség nem kiváló tulajdona s átmenetei, fordulatai ritkán
gyorsak, önkénytelenek s meglepők. Beszédeinek egységét inkább a
hangulat és gondolat képezi, mint a részek aránya s a fokozatos és
szerves emelkedés. Ő gondolkozik és érez, e kettő egy nála s túlsúlyok
olykor megbénítja a fantázia működését s fogyatékossá teszi a művészi
formát. Ebben rejlik főereje és főgyöngesége. Mívelt és gazdag lelke,
könnyen felinduló nemes kedélyének áramlata oly jótékonyan hat elmére és
szívre. Az emberiség és hazafiság, a keresztyénség és kultúra, az
európaiság és magyarság, a kegyelet és igazság, a melankólia és
megnyugvás nagy eszméi és érzéseinek varázsa alatt állunk. Az érzés
reflexióvá, ez pedig érzéssé válik bennünk is. De a reflexiók nagy
tömege, melyekben több finomság nyilatkozik, mint erély, néha a
hallgatót is éppen úgy elbágyasztja, mint a szónokot s mintegy
el-elmosódik előttünk a láthatár.
A könyvet elnöki megnyitó beszédek zárják be, melyeket szerző a
Kisfaludy Sándor tiszteletére rendezett dalünnepen, az Akadémia,
Kisfaludy-Társaság, Erdélyi Múzeum, magyar orvosok és
természetvizsgálók, magyar írók segély-egylete ünnepélyes ülésein
tartott. Közpályájának egyik igen kitűnő oldalát jelölik e beszédek. Ez
intézetek majd mindenike körül feledhetlen érdemei vannak s némelyiknek
még ma is elnöke és szónoka. Az emberszeretet, tudomány és hazafiság, a
mívelt elme és nemes kedély ritka emberben egyesül annyira, mint benne s
teljes mértékben illenek reá Quintilianus e szavai: «Orator esse, nisi
vir bonus non potest».