de e tekintetben általán véve méltánylást érdemel. A rossz, ízetlen
hasonlatoktól is sokkal mentebb, mint ifjú pályatársai. Valami újat,
meglepőt alig nyujt ugyan, de a dagályt kerüli. Ilynemű feltűnőbb
ízléstelenséget csak két helyt vettünk észre. «_Jenő_» című
költeményében elhúnyt barátját eltévedt üstököshöz hasonlítja, mely a
sokaság közt elhagyatva élt s nem levén mit ölelni a földön, az égbe
szállott. Tehát az üstökös a földről száll az égbe. Az «_Ajánlás_»-ban
azt mondja, hogy a bánat tengerére szállott s ott tébolyogva az árban
gyöngyöket talált; vad éjjel, bősz fergetegben kedvese képe kísérte,
érte rohant gyászba, vészbe s gyöngyét is neki szenteli. Viharos éjben
szedni a tenger gyöngyeit egy kissé nehéz mesterség.
Fordított költeményei közül legjobbak azok, melyeket Puskinból fordított
Bodenstedt után. E német fordító nevét ugyan elhallgatja, de ez már
nálunk így szokás. Legkevésbbé sikerültek a Heineből fordítottak, melyek
nagyon nehézkesek. Ariosto töredékét gondos nyelv tünteti ki, de sok
helyt hiányzik benne a sormetszet s az octava rima három ríme helyett
négy rímet használ.
Költeményeit elbeszélései követik, öt eredeti s egy fordított Turgenyev
után. Elbeszélő költészete még sivárabb, mint a lírai. Az idealizmus
tökéletes hiánya jellemzi majd mindeniket. Egyetlenegy személye iránt
sem viseltethetünk érdekkel; férfiai és női úgy erkölcsi, mint széptani
tekintetben a legkellemetlenebb benyomást hagyják maguk után. Bűnösek
minden szenvedély, gyöngék minden küzdelem nélkül. Mintha a költő nem is
költeményt írna, hanem elbeszélne egyet-mást az életből, amit látott,
hallott, de mélyebben nem vizsgált. A költői igazságszolgáltatásnak, a
művészeti világ e gondviselésének, nyomait sem találhatni e
beszélyekben. Mintha az erkölcsi világban nem is volna nemezis. Ami
történik, csak történik s az emberek bensőleg sem boldogok, sem
boldogtalanok. Nemcsak becsületes nincs köztök, de valódian érző sincs.
Nem látunk küzdelmeket, nem halljuk az öröm vagy fájdalom hangját. Se
nem nevetünk, se föl nem indulunk, se a humor vegyes hangulatai közt nem
hánykódunk. Sivár világ vesz körül bennünket, maga a költő sincs
részvéttel személyei iránt s csak némi fanyar iróniával kíséri őket. Ide
járul még, hogy Zilahynak nincs találékonysága, csak elbeszélni tud, de
nem egyszersmind bármely egyszerű mesét szőni s jellemet rajzolni.
Alakjai nem emelkednek ki, cselekvényeinek nincsenek érdekes
fordulópontjai s bevégzése vagy elhamarkodott vagy erőltetett. Ami
beszélyeiben jó, azok a mellékdolgok, egy-egy tájkép, a hely vagy a
társaság rajza, mely beszélyeinek színhelye. Itt egy pár vonással
biztosan rajzol s látszik rajta a tapasztalat közvetlensége. Mintha
érezné, hogy ebben áll minden ereje, igen is belé merül, odahagyja
főszemélyeit, elejti a különben egyszerű cselekvény fonalát s
meg-megrontja a forma arányait.
Ily formátlan valami a «_Csalfa álmok, tört remények_» című beszélye. A
költő akarna is, tudna is elbeszélni valamit, de nincs mit elbeszéljen.
Két szerelmes történetét beszéli el, mely éppen oly érdektelen, mint
visszataszító. Orgován Helén beleszeret egy Zelinszky nevű hadnagyba.
Minthogy a szülők nem akarnak beleegyezni a házasságba, Helén elszökik a
hadnaggyal. Összeesküsznek, Zelinszkynek Szepességen lakó gazdag
nagybátyja letévén értök a kauciót. Azonban kevés jövedelmök levén, csak
nyomorognak. A megbántott szülők semmit sem akarnak tudni leányukról.
Zelinszky a kártyán próbálja megalapítani szerencséjét, de veszt. Nincs
más mód, mint az öreg nagybátyjához folyamodni. Odautaznak s éppen
halálos betegen találják; azonban halálából nem sok hasznot húznak. Az
öreg úr csak tízezer forintot hagyott nekik végrendeletében, a többi
Orsolya asszonyé lett, az öreg gazdasszonyáé és ápolójáé, kivel, úgy
látszik, némi viszonya volt. Zelinszky beküldte lemondását az ezredhez s
Helénnel és a tízezer forinttal Bécsbe költözött. Itt hamar nyakára
hágtak a pénznek. Azonban kisegítette őket a jó szerencse. Zelinszky
Leviczky grófnénak lett kedvese, Helén pedig Leviczky grófnak. Volt újra
pénz. Semmiben sem szenvedtek fogyatkozást. Mindnyájan egy fényes
palotában laktak s egymás feleségét megcserélve, boldogul éltek. A gróf
fia, az ifjú Leviczky, megzavarja e boldogságot; ugyanis meghallván
szülői botrányos életét, Velencéből Bécsbe jő s Zelinszkyt párbajra
hívja. Zelinszky veszélyesen megsebesíti az ifjút, aztán elszökik
Poroszországba, onnan Párizsba, hol mint magyar menekült szerepel.
Helén, úgy látszik, hánykódik-vetődik a világban. A költő mint
gyermekkori ismerősével a vasúton találkozik vele s úgy tapasztalja,
hogy valamint őt Swift, úgy Helént az élet tökéletesen demoralizálta.
Miért és hogyan demoralizálta a költőt Swift, nem tudjuk, de annyi
bizonyos, hogy a beszély éppen oly kevéssé erkölcsös, mint költői. Helén
szépségét lelkesülten rajzolja a költő, de kedélyvilágát egy pillanatra
sem tárja fel; sokat beszél Helén szenvedélyéről, fájdalmáról, de maga a
szenvedély egyetlen mozzanatban sem nyilatkozik. Nem értjük e szegény
leányt s nem is hisszük, hogy volna szíve. Szülőit minden küzdelem
nélkül hagyja oda, mintha csak bálba menne. S vajjon szerette-e férjét?
A házassági viszony felbomlása éppen oly könnyen megesik, mint az
elszökés. S csodálatos! a költő közli velünk Helén naplóját.
Felvilágosítást remélünk belőle meríthetni s nem találunk benne egyebet
Karthausi-modorban írt világfájdalmas ömlengéseknél, melyek csak puszta
általánosságok s nincsenek kapcsolatban házas élete eseményeivel. Úgy
látszik, a költő ez ömlengéseket, töredékgondolatokat régebben írta s
hogy kárba ne vesszenek, beszélyébe szőtte. Helén erkölcsi sülyedése
körülményeiről sem hallunk semmit. A költő, mint valami újdonságíró,
csak a tényt közli minden benső kapcsolat, fejlődés nélkül. Zelinszkyt
szintén csak így rajzolja. Általában személyeire igen illik az, amit ő,
mint kritikus egyik beszélyírónk személyeiről megjegyzett, tudniillik,
hogy olyanok, mint a mák, melynek fejéhez a gyermek con amore suhintja
fűzfa vesszőjét, gyönyörködve a kicseppenő fehér nedvben, vér nincs
honnan ömöljön. Mindamellett egy pár érdekes mellékrészlet nem hiányzik
a beszélyben; a berendi udvar, a kis városi pletykák rajzai tehetséget
árulnak el, valamint hellyel-közzel az elbeszélés elevensége is.
Az «_Apropos-k és malapropos_»-knak már inkább van meséje, de ez is elég
rideg világ, bár komikai beszély akarna lenni. Zekula, egy
haszonbérlőből lett birtokos, fiainak tanítót fogad, egy ifjú
papjelöltet, Endi Lőrincet. Ez beleszeret unokahugába, Kláriba, Zekuláné
pedig az ifjú tanítóba. Tóni, Zekuláné társalgónője, észrevévén,
asszonya hajlamát, igyekszik elősegíteni e viszonyt. A szemérmes
Lőrincnek kártyát vet, kiveti, hogy szerelmes és szerettetik. Lőrinc azt
hiszi, hogy Tóni Klárira céloz, zavarba jő. Tóni e zavart Zekulánéra
magyarázza, bátorítja a félénk szerelmest, sőt másnap este azt súgja
fülébe, hogy menjen a kerti lugasba, hol neki tegnap kártyát vetett,
kedvese ott várja. Lőrinc Klárival vélt találkozni és szerelmi
vallomását egy levélre bízva, elindult a lugasba. Ott Zekuláné várt reá;
nem ismerte meg, azt hitte Klárihoz szól s átadta neki a levelet.
Azonban csakhamar észreveszi tévedését és elszalad, Zekuláné pedig a
szobába siet elolvasni a levelet. Van zaj a háznál. Zekuláné fellármázza
férjét, ki meginti ugyan Lőrincet, de egyszersmind azt is
kinyilatkoztatja, hogy ha valami biztos állomást szerez magának, nem
tagadja meg tőle unokahuga kezét. Lőrinc erre elmondja, hogy ily
állomása már akadt, mert éppen ma hívták meg udvari papnak kedvező
föltételek mellett. Klári férjhez megy Lőrinchez, de férje helyett a
fiatal bárót, Lőrinc kegyurát szeretgeti, mit Lőrinc a maga hasznáért
éppen nem akadályoz. Meg nem foghatni, hogy a költő miért teszi Lőrincet
hitvány emberré. Naiv komikai alak helyett kár volt egy nyomorultat
rajzolnia. A durva és veszekedő Zekula is hamar válik jámbor, szíves
indulatú emberré. Mennyivel jobb lett volna, ha Zekula féltékenységből
adja férjhez unohakugát. Így Zekuláné komikaibb alakká válik, Zekula
szükségesebb személy s a cselekvény menete élénkebb. Az expozicióban
sokat hallunk a szereplő személyek multjáról, többet, mint amennyi ily
kis beszélyben szükséges, de nagyon keveset arra nézve, ami a
fejlődéssel és kifejléssel kapcsolatos. A tárgy éppen oly rideg, mint a
tárgyalás. Komikai vidor kedv vagy humoros hangulat helyett, fanyar
szeszély ömlik el az egészen.
«_Egy magyar énekesnő külföldön_» egy gazdag ifjú szerelmi története, ki
Olaszországban egy Biánka nevű kacér színésznőbe szerelmes. Az ifjú a
leányra költi minden pénzét, aztán hamiskártyás lesz, a színésznő
cimboráival segíti kifosztani az idegeneket, végre egy éjjel észre
vevén, hogy kedvese mást is szeret, vetélytársát megöli, elszökik s e
közönyös megjegyzéssel fejezi be a beszélyt, melyet maga beszél el:
«Néha csakugyan furcsa társaságokba keveredik az ember.» A személyek
közt senki sincs, ki részvétünkre lenne érdemes. A költő itt inkább
feltárja főszemélye bensőjét, mint első beszélyében, de nincs köszönet
benne; cselekvénye kerekebb, elevenebb, mint a másodikban, de a tárgy és
tárgyalás ridegebb, visszataszítóbb mindeniknél. A színésznő lehetne
kacér, hűtelen, csak volna benne valami báj, szeretetreméltó, valami
emberi érzés, hogy értenők az ifjú szenvedélyét s ne kellene csak
utálnunk. Az ifjú lehetne sokkal bűnösebb, csak volna valami
szenvedélye, küzdelme, búja. Prévost is ilynemű viszonyt tárgyal híres
beszélyében, Manon Lescaut-ban, de mily különböző a felfogás, hogy
egyebet ne említsünk. Manon többször megcsalja kedvesét, mint itt Biánka
Oszkárt, de minő bájos teremtés, könnyelműsége mily naiv, szíve
hűtlenségében is mily hű s mennyi küzdelemmel, szenvedéssel fizeti meg
egyetlen hibáját, hogy a szegénységet nem tudja tűrni. És Grieux
esztelen, de mély szerelme mily emberi, igaz és részvétre méltó.
Könnyelműsége annyi mély érzéssel, erkölcsi megsemmisülése a szerelmi
feláldozás oly erkölcsösségével vegyül, hogy megindítja szívünket.
Mindezt csak azért hozzuk fel, hogy Zilahy beszélyének tárgya még
magában nem zárja ki a költőieséget, sőt a francia beszélyirodalom egyik
valódi remekműve ilynemű viszonyon alapul. Nem e beszélynek tárgyát
hibáztatjuk, hanem a felfogást, a tárgyalást, melyből hiányzik minden
költőiség. Nincs költőitlenebb, mint a bűn szenvedély nélkül. Oszkár
szerelme nem szerelem, pusztán gavalléri kaland, minden szenvedély, sőt
lélektani érdek nélkül. Biánka a legközönségesebb személy, ki valaha
beszélyíró tollára akadt. S mily nyomorult a két főszemély környezete.
Csodálatos, hogy egy huszonötéves beszélyíró az életnek csak sivár,
mondhatni leghitványabb oldalát festi. Mintha nem találna részvétére
érdemes tárgyat s amit talál, az nem más, mint egy bárgyú gyermek. A
«_Verőfényes napok_» című beszélyét valóban az tünteti ki, hogy
részvéttel viseltetik főszemélye, egy bárgyú gyerek iránt, ki
játszótársa volt s hozzá egész haláláig ragaszkodott. De vajjon a költő
részvéte elragad-e az olvasóra is, az egészen más kérdés. Nem az a
kifogásunk, hogy a beszély hőse egy tíz-tizenkétéves gyermek. A
költészet örök forrása és tárgya az emberi szív, legyen az gyermeké,
ifjúé vagy öregé. Azonban az ember oly állapota, mikor születésénél
fogva vagy más testi bajok miatt csak egy fokkal több az állatnál,
inkább az orvosi tudomány tárgya, mint a költészeté. Ami jellemző, nem
mindig egyszersmind költői is. Más tekintetben e beszély vagy
helyesebben genrekép legsikerültebb Zilahy elbeszélő művei közt. A
főpontok arányosan emelkednek ki, kevés benne az áradozás, egypár
részlet kitűnően sikerült. Turgenyev orosz beszélyíró befolyását ugyan
megérezhetni rajta, mindamellett Zilahy sehol sem eredetibb és sehol sem
tanusit több elbeszélő tehetséget, mint éppen e művében. A «_Székely
legény_» című humoreszkjéről ellenkezőleg semmi dicséretest nem
mondhatni. Ez oly ízetlenség, hogy alul van minden kritikán. Még csak
egy kis székely jellemzetesség sincs benne. Zilahy egyik bírálója azt
jegyzi meg, hogy sok székely szót igyekszik meghonosítani az
irodalomban. E székely tárgyú népies beszélyben mi nem találunk többet
két közönséges székely szónál: _kabala_ (kanca), _vesdi_ (verseny).
Többi beszélyeiben ami tájszó előfordul, azok erdélyi magyar tájszók s
van köztük egy pár oláhos is, mint például _szokotyálás_, melyek
használatát nem igen ajánlhatni.
Útirajzokat is írt: «_Kirándulás Provenceba_». «_A dalok földjéről_» és
«_Nizai élet_» címek alatt. Nem tárgyilagos rajzok, melyek az átutazott
országokat akarják előnkbe varázsolni, tanítva és mulattatva, hanem hol
szatirai, hol lírai hangulatok, melyeket az út keltett fel a szerzőben
vagy maga árasztott reája. A szerző alanyisága volna a fő, ami ellen
semmi szavunk. Azonban alanyisága itt is oly rideg, oly kopár, mint
lírai költészete s éppen úgy akarna is, tudna is elbeszélni, ha volna
mit, mint elbeszélő költészetében. Amit lírai és elbeszélő költészetéről
mondottunk, jórészt illik ide is. Útirajzaiban is a mellékdolgok, az
apróságok sikerülnek leginkább: egy-egy hajnal, alkony vagy táj rajza,
néhány gúnyoros megjegyzés és élc, bár néha vagy diákos vagy cinikus
vagy pedig mindkettő egyszerre. Ha valami nagyobba fog, például
kalandját beszéli el, egy kis szatirai rajzot akar kikerekíteni, vagy
éppen reflexiókba bocsátkozik, majd mindig unalmas vagy ízetlen.
Ilyesmit ritkán is kísért meg, abban telik kedve, ha apróságot-apróságra
halmozhat. Beutazza Svájc egy részét s gúnyra nem talál méltóbb tárgyat,
mint a lausannei polgármester kiáltványának e szavait: «Lausanne
méltónak mutatta magát, hogy Waadt kanton fővárosa legyen», föllengzését
pedig mind kiárasztja Chillon várára, nehány frázist szentelvén
Byronnak. Franciaországgal is így tesz: ennek is beutazza egy részét s
szatirája megelégszik azzal, hogy kicsúfolja Castellane tábornagyot,
kinek vén létére fiatal szeretője van. Föllengzése itt is, mint Svájcban
nem emelkedik föllebb egy költő emlékénél, a Petrarcaénál, ki «Laura
sírjára könnyeinek gyémántesőjét hullatta s minden könnyű egy dallá
változott és visszhangzott egy félezred éven át milliók szívében.» A
svájci és francia társadalmi, politikai életről egészen hallgat, mintha
nem érdekelné vagy nem fordult volna meg semmiféle társaságban. Csak
magával foglalkozik s egy-egy útitársával, csak a vagonban, vendéglőkben
és utcákon szedi minden tapasztalatát. Jól van, csak lássunk belőle
valami érdekest, de alig látunk egyebet hajhászott genialitásnál, mely
semmiségeknek mély jelentőséget akarna adni, de nem tud. Toulonban egy
spanyol hölgy szólítja meg, később karját kéri; utazónk ásít s odaadja.
Miért ne járna vele, hiszen őt Toulonban úgysem ismerik. Együtt járják
meg a várost. Legtöbbet az őrültek házában mulatnak. A sennora beszédbe
elegyedik az őrültekkel s kérdi utazónktól, miért nem szól ő is. «Hagyja
el, sennora – úgymond – én nem tudok a bolondok nyelvén beszélni, ez
nekem már egyetmás bajt okozott s még fog is okozni, de isten neki,
elszalasztottam azt az időt, amikor megtanulhattam volna; hát csak
maradok eddigi tudományommal; akad elvétve egy-két okos ember, aki
megért így is.» Ezzel tovább sétálnak; a sennora elbeszéli, hogy ő
Touleseból való és Soult marechal keresztleánya, egy év óta Marseilleben
lakik, most főhadiszállását Toulonba akarta áttenni, azonban nem tetszik
neki e város, igen szomorú és sivár, misem köti ide, holnap fölszedi a
sátorfát s megy Livornóba, az is kikötőhely. Nem tudni, miért, a kikötők
iránt különös előszeretettel viseltetett. Végre egymástól elválni
készülnek; a sennora egy mély és jelentésteljes pillantás után megkéri
utazónkat, hogy vegyen neki valami emléket a belvárosban. Utazónk nem
szereti a pénzt haszontalanságra költeni. Van egy papagálya, melyet
Marseilleben vett s melytől szabadulni akar; ezt ajándékozza neki. Hogy
bármily tekintetben mi érdekes van az ily históriákban, nem tudjuk
felfogni. Aki útirajzban alanyiságát teszi központtá, igen érdekes
egyéniségnek kell lennie, ki gazdag kedélyt élénk fantáziával párosít.
Zilahyt Heine és Petőfi útirajzai vezethették félre. Hasonló formára
törekedett, de semmivel sem tudta pótolni Heine humorát és Petőfi
szeretetreméltóságát. Rajzaiban legsikerültebb az a részlet, hol
kevésbbé foglalkozik magával s van valami tárgya s ez a nizzai élet
rajza. Azonban itt sem elégíti ki mindenütt a fölkeltett kíváncsiságot.
Antibesbe kirándulását oly hosszan írja le, mintha valami érdekest
akarna elbeszélni s csak holmi apróságokat tálal föl. Követelő
fennhéjázással mondja, hogy őt az utazásban nem a tudomány érdekli,
hanem az élet, ezért szeret a nép közé elegyedni s tanulmányozni belső
sajátságait. Ezért egy korcsmában néhány francia katona közé ül.
Hallgatja, mit énekelnek, hát a francia dicsőségről énekelnek s így
azzal a hallatlan nagy tapasztalattal gazdagodik, hogy a francia
dicsvágyó nép. Leszámítva nehány nehézkes vagy nem elég magyaros
mondatait, nyelve gondos, sőt ahol valódi gondolatja van, szép is.
Útirajzai, valamint novellái is leginkább stíl tekintetében érdemelnek
figyelmet.
Ideje már szólanunk irodalomtörténeti és széptani munkáiról, melyeket
mint legkitűnőbbeket emelnek ki barátai és bírálói. Köztök a Petőfi
életrajza a legterjedelmesb, de egyszersmind a leggyöngébb. Zilahy
Petőfi jellemrajza helyett bizonyos tekintetben torzképét festi.
Csodálkozunk, hogy, ha más nem, legalább Petőfi barátai, kik részint
szerkesztők, részint hirlapok dolgozótársai, nem szólaltak föl ez
életrajz ellen. Igaz, Zilahynak nem rosszindulat vezette tollát, sőt
ellenkezőleg Petőfi leglelkesültebb tisztelői közé tartozik. Majdnem
imádja s elragadtatása némi szolgaias érzelemmé fajul, midőn könyve
mottójául Ariosto e sorát teszi: «E könyv urunknak lesz szentelve.» De
mit ér a lelkesülés, ha a dicsőített költő hóbortos alakként tűnik föl,
kit se mint embert, se mint költőt nem érthetünk? E tíz ívre terjedő
könyv csak adatgyüjtemény s egyéb semmi. Zilahy jól, rosszul, kritikával
és kritika nélkül összeszedett mindent, amit Petőfiről olvasott és
hallott, de nem vizsgálta a tények lélektani indokait és benső
kapcsolatát. Nem levén vezéreszméi, nem tudja csoportosítani az
eseményeket. Petőfinek csak külső élete tárul fel előttünk s a
mellékdolgok, apróságok, esetlegességek, mint gyom a virágot, betemetik
mindazt, ami fő és lényeges. Innen van aztán, hogy a könyv egészen más
benyomást tesz az olvasóra, mint aminőt a szerző céloz. Egyaránt
hiányzik belőle a filozóf szelleme s a művész alakító ereje, sőt a nyelv
gondossága, a stíl szépsége is, melyre Zilahy másutt észrevehető
törekvést tanusít. Itt csak újdonságírói, tudósítói előadással
találkozunk, mely a történetírás alantibb színvonalára sem emelkedik.
Zilahy Petőfit csak mint embert igyekszik rajzolni s egészen mellőzi a
költőt; élete minden apróságaira kiterjeszkedik, de szelleme legnagyobb
vonásait sem tárja előnkbe. Ez a könyv egyik legnagyobb hibája. Zilahy,
úgy látszik, azt hitte, hogy a költő jellemrajzát nem kell összezavarni
az ember életrajzával, mert az két különböző dolog; azt hitte, hogy mert
vannak politikai, esztétikai jellemrajzok, melyek nem akarnak életrajzok
lenni: tehát az életrajzban sem lehet helye a jellemrajznak. A
jellemrajz különösen élő íróról, keveset olvaszthat magába az illető
életrajzából; legfőbb feladata az író összes munkásságát, hatását
rajzolni, megítélni, nem pedig körülményei és munkássága, magán- és
közélete, élményei és művei kapcsolatát kimutatni, annyival inkább nem,
mert az író életében az életrajzi adatok nem igen lehetnek ismeretesek,
vagy ha azok is, diszkrécionális okokból nem használhatók elég szabadon.
Azonban az író halála után a jellemrajz is mindent magába olvaszt az író
életrajzából, mi céljára szükséges. Macaulay politikai és esztétikai
jellemrajzai a legfényesebben igazolják, hogy mennyit nyer a jellemrajz
igazságban és mélységben a szükséges életrajzi adatok felhasználásával.
Ha a jellemrajz nem lehet el az életrajz legfőbb adatai nélkül, az
életrajznak éppen kötelessége nagy vonásokban mindent felölelni, mi az
író munkásságára, szelleme jellemzésére, sőt művei bírálatára tartozik,
amennyiben tudniillik az elbeszélő forma folyamatossága és arányai
megengedik. Főfeladata, hogy az embert és írót együtt rajzolja, magán-
és közélete kölcsönös egymásra hatásával, hogy kísérje tehetsége és
jelleme fejlődését a társadalmi, politikai és irodalmi viszonyok kedvező
vagy kedvezőtlen befolyásai közt s kimutassa szelleme hatását és munkái
becsét. Az életrajz is történetírás, nem krónika s éppen úgy megkívánja
a történelmi kritika, a filozófiai vizsgálódás és művészi alakítás
vegyületét, mint akármely más történelmi mű. E nélkül csak
adatgyüjtemény, mely se tanulságot, se gyönyört nem nyujt az olvasónak.
Ugyan mit tanulhatni oly életrajzból, mely mindarról hallgat, ami az
írót irodalomtörténeti személlyé emeli s érdemessé teszi arra, hogy
megírják terjedelmes életrajzát? Hogyan gyönyörködhetnénk oly
életrajzban, mely sokat emlegeti a költő nagyságát, de a nagyság
plasztikai arányai sehol sem emelkednek fel előttünk és szobor helyett
csak kődarabokat találunk a költő sírján? Zilahy sok mindent elmond
Petőfiről, még azt is, hányszor volt ittas, azt is, hogy 1849-ben kinek
a lovain ment Székelykeresztúrról Bem főhadiszállására, de költői
alakját egy pillanatra sem tünteti föl. Hűségesen följegyzi, hogy ez meg
amaz munkáját mikor írta vagy adta ki, magáról a munkáról csak egy pár
sort ír, ezt is csak néha, a legtöbbször hibásan. Például, hogy a
«Borozó» című költeményen, mely Petőfi első nyomtatott műve, más szín és
hang ömlik el, mint ami eddig lantos költészetünkben divatozott, hogy
«Levél színész barátomhoz» című költeménye oly pont költészetében, mely
nézlet-módját, de főleg páratlan eredetiségű kedélyét leginkább hordja
magán, hogy «Hóhér kötele» című regényének nyelve példányszerű és Tigris
és Hiéna drámáját gyors cselekvény, érdekes menet, eleven festés és
nyelv jellemzik s mégis drámai becse alig van. Ily töredékes és félszeg
megjegyzésekkel jellemzi Zilahy Petőfit, mint költőt, kinek költészete
oly szoros kapcsolatban van életével. Ide járul még, hogy a kor
társadalmi és politikai viszonyait még csak nem is érinti, holott Petőfi
költészete éppen oly hű kifejezése korának, mint saját életének. Zilahy
könyvének e tekintetben egészen elhibázott tervét azzal akarta jóvá
tenni, hogy bevezetéskép «Petőfi álláspontja» cím alatt Petőfi
költészetéről összeírt nehány lapot, melyek ciceróval szedve sem tesznek
egy félívecskét s melyekben, amint maga megvallja, meg sem kísérli
Petőfi költői nagyságának jellemzését. Egy pár töredékes eszmét mond el
Petőfi álláspontjáról, melyeket előtte mások sokkal jobban elmondottak.
Feltűnő, hogy Petőfit nem mint dalköltőt s a specifikus magyar dal
megalkotóját emeli ki, ami költészetének legerősb oldala, hanem csak
általában, mint lírikust. Az egész vázlatban kevés szabatosan jellemző
vonás van, de annál több a túlság. Zilahy csak Petőfit ismeri el a
magyar költészet voltaképi képviselőjének s azt hiszi, hogy ha valamit
mutatni akarunk a külföldnek, _egyedül_ csak vele állhatunk elő.
Shakespeare bizonyára sokkal nagyobb költő Petőfinél, de legrajongóbb
imádójának sem jut eszébe az, hogy az angol költészet egyedüli
képviselőjének nevezze. Azonban ha e vázlatban Petőfi sikerült
jellemrajzát írja vala is meg Zilahy, mégsem teszi jóvá könyvének hibás
kompozicióját. Életrajzban a jellemrajznak szerves résznek kell lenni,
egyiknek a másikba olvadni s egymást táplálva együtt fejleni egy
egésszé.
A könyv másik hibája még ennél is nagyobb. Petőfinek mint embernek rajza
teljességgel nem sikerült. Nemcsak művészietlen, hanem nagyrészt
érthetlen is. Éppen úgy nincs benne művészi alakítás, elevenség, mint
bensőbe ható törekvés, lélektani következetesség. Zilahy csak külsőleg
fűzi össze az adatokat, nem bensőleg is s ez adatok közt sok az
aprólékos, mellékes s a lényeges aránylag csekély. Kedveli, halmozza a
felötlő, bizarr, adomaszerű vonásokat, de nem tudja kapcsolatba hozni a
jellem belső mivoltával s el-eltorzítja a költő nemes alakját. Nem
értjük, hogy e csavargó, hóbortos, goromba ifjú kebeléből hogyan
fakadhatott annyi költészet? Megdöbbenve kérdezzük: ez-e Petőfi, hisz
gyöngeségei az esztelenségig emelkednek, szeszélyei a kiállhatatlanságig
és sehol vagy csak sejtetve oly tulajdona, mely részvétünket
lebilincselhetné. Zilahy éppen oly kevéssé tud iránta érdeket
gerjeszteni, mint beszélyeiben főszemélyei iránt. Ez életrajz éppen oly
visszatetszést szül, mint beszélyei; amint azokból, úgy ebből is
hiányzik az idealizmus s a dicsőítő frázisok nem takarhatják el kedélye
ridegségét. De legfeltűnőbb az, hogy nem levén kulcsa Petőfi jelleméhez,
csak a felületen marad, vagy lélektani abszurdumokba téved, mi nem
engedi feltűnni Petőfi valódi fény- és árnyoldalait.
Mindezt már Petőfi gyermeksége rajzán észrevehetni. Zilahy híven leírja,
hogy Petőfi szülői honnan származtak, hány hold földjök volt, de hogy
mily jelleműek voltak s mily befolyást gyakoroltak fiokra, arról
hallgat, pedig az atya szigora, úgy látszik, befolyt a fiú dacos
természete kifejtésére s leginkább az anya gyöngéd érzése nem engedte
elvadulni érzéseit. Több mint valószínű, hogy a dac és gyöngédség
vegyülete, a szív nemessége bizonyos nyerseségbe olvadva, mi Petőfi
jellemének egyik alkatrésze s mit zivataros ifjúsága még inkább
kifejtett, már a szülői háznál veszi kezdetét. Hogy a hely, hol
született, a családi körülmények, melyek közt felnőtt, a hányt-vetett
élet, melybe korán belésodródott, mennyiben hatottak költészetére,
szintén mellőzi Zilahy. Ő Petőfi népies irányát Csokonai- és Gvadányinak
tulajdonítja, kik már selmeci tanuló korában kedvenc költői voltak.
Szeberényi, kitől Zilahy a selmeci adatokat veszi, se Csokonait, se
Gvadányit nem említi, csak Vörösmartyt, de valószínű, hogy Petőfi
amazokat is már korán ismerte, azonban nagy tévedés hatásukból
magyarázni ki Petőfi népies irányát. A magyar irodalomban már Petőfi
föllépte előtt megindult a népies irány fejlődése. Mihelyt költészetünk
kibontakozott a klasszicizmus békóiból, a nemzeti irány már hajlott a
népieshez, hogy erősödést és eredetiséget merítsen belőle. Kimutathatni
ezt már az Aurora-kör törekvéseiben, kivált Vörösmartyéban; később a
népköltészet mind élénkebb figyelem tárgya lőn s megindult a magyar
népköltési gyüjtemény. A nemzetiség fejlődése, a politikai életben
felküzdő demokráciai irány mind elősegítették költészetünknek
nemzetiesbbé válását. Petőfi pályáját mintegy egyengették az irodalmi és
politikai viszonyok. Nem Csokonai, ki csak kivételkép ereszkedett le a
néphez, nem Gvadányi, kinek nem volt ízlése, keltették föl Petőfi népies
irányát, hanem az irodalmi és politikai viszonyok összes hatása és saját
egyéni körülményei. Az alföldön született; Kiskunságon töltötte
gyermekségét, a nép közt nőtt fel, sokat hányódott, megfordult
Magyarország majd minden vidékén, sokat érintkezett a néppel.
Gyermeksége és ifjúsága benyomásai, emlékei, kalandjai, hajlamai,
szenvedései, mintegy a magyar népszellem képviselőjévé avatták föl. Ha
grófnak születik, ha a fensőbb körökben nő fel, bizonyára inkább válik
belőle magyar Byron, mint magyar Burns.
Zilahy Petőfi iskolai életét is hibásan ítéli meg. «Amit Petőfi iskolai
hanyagsága felől költői szeszélyében összedalolt vagy csevegett –
úgymond Zilahy – az nem egyéb kedélyes mesénél.» Az igaz, hogy Petőfi a
maga iskolai életét költeményeiben a humor kedvéért néha a valónál
élesben rajzolja – nem való például, hogy az iskolából kiutasították,
ellenkezőleg maga szökött meg – de hogy szorgalmas, rendes tanuló lett
volna, azt éppen nem mondhatni. Egyébiránt Zilahynak különböztetni
kellett volna. Petőfi iskolai pályájáról 1838-ig kevés adatunk van. Úgy
látszik, egész tizenötéves koráig, mikor a selmeci iskolába került,
gondos felügyelet alatt volt, szorgalmasan tanult s ekkor vetette meg
míveltsége alapját, bár tanítói szigora néha dacra ingerelte. Ezt nem
emeli ki Zilahy, hanem jónak látja a mellett kardoskodni, hogy Petőfi
mily szorgalmas tanuló volt, tanárai mily szűkfejű, lelkiismeretlen és
igazságtalan emberek voltak. Hogy Selmecen Petőfi éppen nem volt
szorgalmas tanuló s az iskolai törvényeket többször megsértette,
kitetszik Szeberényiből, ki Petőfi ez évét körülményesen leírja. De
Szeberényi menti is Petőfit; azt mondja, hogy a tanároknak ugyan nem
tanult, de buzgó tagja volt a képző-társaságnak és szorgalmasan olvasta
a magyar költői és történelmi munkákat. Mindezt nincs okunk kétségbe
vonni, bizonyos tekintetben a tanárokat is hibáztathatni, de mindent
csak az ő nyakukba róni s Petőfit minden alól fölmenteni, amint Zilahy
teszi, éppen úgy ellenkezik az adatokkal, mint Petőfi fejlődése
lélektani folyamával. Petőfi távol szülőitől, minden gondosb felügyelet
nélkül, szülői megrongált pénzviszonyai miatt régibb állapotjához képest
szükséget is szenvedve, már megkezdi küzdelmét az élettel. Szilaj
természete, függetlenségre vágyó lelke nem fér meg az iskola korlátai
közt. A színészet iránti hajlam korán fölébred benne; homályos érzelmek,
vágyak, zsibongják körül. A lángész öntudatlan sejtelmei kínozzák, dacos
ingerlékenysége, könnyelmű szeszélyei összeütközésbe hozzák az iskolai
és családi viszonyokkal. Hanyagsága tanárai bosszúságát kelti föl,
gazdájának túlzott panasza atyja szigorát, ki leveszi róla kezét. Az
elkeseredett, de hajlani nem akaró ifjonc a világba indul, egyik
csínyből a másikba sodródik, az iskolai életbe többé nem tud
belezökkenni, most katona, majd tanuló, aztán színész, megint tanuló és
ismét színész. A nyomorban sem veszti el életkedvét, sikertelen
küzdelmei közt is fenntartja önbizalma, erkölcsi tévedéseiben is megőrzi
hitét az erkölcsben, hányódásai közepett is olvas, ír, de legtöbbet
tanul az életből. Íme Zilahy jóigyekezetű tanulója, kinek hanyagsága nem
egyéb mesénél. Zilahy mindemellett con amore beszéli el az ifjonc Petőfi
vásott csínyeit, hogy szerzett pénzt az útra a katholikus papoktól, hogy
szedte rá atyját, mily kóbor életet élt Pesten. Mindezt Zilahy
helyesnek, derék dolognak lá-szik találni, kiszínezve adja elő, de azt
csak érinti, hogy mily lelki és erkölcsi erővel emelkedik ki Petőfi
ifjúsága és csavargó élete tévedéseiből, megtalálva pályáját, mily
szorgalmat és munkásságot fejt ki, mint kíséri folyvást anyja képe s
mily szeretettel fordul szülőihöz, hogy végnapjaikban gyámoluk legyen.
Nemcsak itt, hanem másutt is hibája az életrajznak, hogy az ilyesmiket
csak mint száraz adatokat adja elő, de mindazt, ami felötlő, bizarr,
kiszínezve írja le. Amazokon átsiklik az olvasó, emezek megmaradnak
emlékében s a jellem körvonalai akaratlan is elferdülnek.
Nincs szándékunk az életrajzot részletesen bírálni, annyival inkább,
mert hibája nem egyes részletekben rejlik, még kevésbbé az adatok
pontatlanságában, mint az egészen elömlő szellemen, mely képtelen az
adatokat feldolgozni, az indokokat leleplezni s hű képet rajzolni. A
munka egyedüli érdeme az, hogy az eddig elszórt adatokat összegyüjtötte,
egy pár újjal pótolta; vannak ugyan benne tetemes hézagok, például
Petőfi házassága körülményei, irodalmi tanulmányai, író barátjaihoz való
viszonyai alig érintetnek; a mellékesb adatok közt hibákat is
találhatni, például, hogy Petőfi 1840 elején Sopronból Selmecen át ment
Horvátországba (holott Sopronból egyenesen Pozsonyba ment s ott
találkozott Szeberényivel, ki akkor pozsonyi tanuló volt), hogy 1847-ben
kiadott összes költeményeit az Életképekben br. Eötvös ismertette meg
(Eötvös a Pesti Hirlapba írt egy kis tájékoztató és védő cikket Petőfi
költészetéről), hogy «Táblabíró» című szatirikus beszélytöredékét
1849-ben írta a budai hegyek között (e töredék már azelőtt két évvel
megjelent az Életképekben), hogy a Hóhér kötele című regényét a kocsi
párkányán és a korcsma falán írta s több ilyes: mindamellett egészben
véve az életrajz e tekintetben méltánylatot érdemel. Néha lapokon át nem
is találunk benne egyebet adatnál, csoportosítás és minden behatóbb
lélektani fejtegetés nélkül, rosszul elbeszélve. S mennyi aprólékosság
van itt minden lapon. Zilahy fontosnak tartja följegyezni, hogy 1841-ben
Kápli Lajos Sopronban a Maurer-vendéglőben 1 frt 6 krajcárig rúgó
vacsorát fizetett Petőfinek, hogy egész 1847-ig kitől és mennyit kért
kölcsön, egész addig, hogy Pozsonyban mikép öltöztette ki Lisznyai,
ócska ruháját hogy szerezte meg Wilim szabó az Apácasoron, ki azt ma is
mint szent ereklyét őrzi. Mintha bizony 1842-ben széles körben ismerték
volna Petőfi nevét és éppen egy német szabó lelkesült volna Petőfi ócska
ruhájáért. Ez adatot Zilahy Lisznyaitól vette. Látszik rajta a
Lisznyaias fantázia, valamint a Vahot Imrétől vetteken is a dicsekedő
szellem. Az ily aprólékosságokkal teljes életrajz hasonlít az oly
arcképhez, melyen a képíró minden pórust, pattanásocskát megjelöl.
Vásznon vagy könyvben semmi sem árt annyira, mint a lényegtelen dolgok
halmozása. S mégis Zilahy könyvében még ezt is szívesebben eltűrhetni,
mint azt, midőn itt-ott belekezd Petőfi jelleme rajzolásába. Jellemzése
a legtöbbször vagy frázis, vagy esetleges történetnek rendes vonássá
emelése, vagy lélektani kulcs nélkül felhozott különcségek. Egy párnak
cáfolatát idejegyezzük, leginkább Petőfi emléke iránti kegyeletből.
«Na, hogy Petőfinek különös modora volt, tagadhatlan!» – kiált föl
Zilahy s elbeszéli, hogy midőn Vahot Imrének volt segédszerkesztője s
nála lakott, Vahot kis gyermekeinek, kik oly örömest barátkoztak volna
vele, soha egy jó szót sem adott, mindenféle grimászokkal, vadállati
fogvicsorgatással és szemhunyorítással ijesztgette őket. Lehet, hogy a
Vahot gyermekei sokat alkalmatlankodtak neki, lehet, hogy ajtójánál
lármázván, rájok ijesztett, mit az érzékeny szülők rossz néven vettek,
de hogy Petőfi a gyermekeket ne szerette volna s goromba lett volna
irántok, az nem való, sőt ellenkezőleg, sok volt magában is a
gyermekies, naiv. 1845-ben Pákh Albert atyjánál mulatva, barátja ifjabb
testvéreivel órákig ellabdázott, Arany János gyermekeivel örömest
játszott, a fiú mulatságára egy költeményt is írt, mely «Arany Laczinak»
címet viseli s a gyermekek számára írt magyar költemények között a
legjobb. A gyermekekhez ily vadnak rajzolván Zilahy Petőfit, a nők
irányában éppen szemtelennek hirdeti s öltözködését a leghóbortosabbnak
festi. Halljuk saját szavait: «A nők irányában nem tudott
szeretetreméltó lenni; ha jól találta magát, mindjárt lelkemnek,
galambomnak címezte s minden előljáró beszéd nélkül összevissza
ölelgette őket (amiért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni
– csak okkal-móddal); öltözete, magaviselete mind másforma volt, mint
más emberfiáé; főleg viseletében szerette a különcöt játszani, úgy, hogy
aki meglátta, vele álmadott. Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy
rézbogrács, csodálatos süvegeket; majd ember nem látta, fül nem hallotta
zekéket, dolmányokat virágos atlaszból. És ő mindezt nem hiúságból vagy
hatásvadászatból tette, mert hozzá férni nagyon bajos volt, hanem
szeszélyből és különcségből.» Ezután leírja Zilahy, hogy Tóth Gáspárnál
mily prémes dolmányt, sujtásos mellényt, magyar nadrágot s asztrakán
kucsmát csináltatott magának, mely ruháját aztán majdnem egy esztendeig
viselte. Nem valóságos torzvonások-e ezek? Lehet-e jobban rágalmazni
Petőfit, mint ahogy ott dicsőítője Zilahy teszi? Amott lélektani
képtelenség, emitt a valóság egészen elferdülve. Volt-e, van-e a világon
oly ember, kiről el lehet mondani azt, mit Zilahy Petőfiről oly
határozottan állít s egész cinizmussal, mintegy helyeselni látszik? A
legféktelenebb ember sem viselheti magát így társaságban; hogy Petőfi
nem viselte, azt mindenki bizonyítja, ki őt ismerte. Petőfi inkább
tartózkodó, elfogult volt a nők irányában, mint bátor vagy éppen
vakmerész s ha a finomabb társaskörök illemét megsértette is kendőtlen
nyakával, keztyűtlen kezével, a női becsületről mindig lovagiasan
gondolkozott. Ami öltözetét illeti, azt is túlozva, ferdítve adja elő
Zilahy. Hogy ebben nem volt mindig jó ízlése, ez igaz, de hogy valóságos
ijesztő lett volna, éppen nem áll. A virágos atlaszból készült, szem nem
látta, fül nem hallotta zekékből és dolmányokból csak annyi igaz, hogy
1847-ben volt egy virágos atlasz atillája, de ilyet akkor nemcsak ő
viselt, hanem Egressy, Kuthy, Kazinczy Gábor s mások is. 1845-ben nem
annyira különcségből, szeszélyből, mint nemzeti buzgóságból öltözött
tetőtől-talpig magyar ruhába. A magyar költők sokat emlegették, hogy a
nemzet eldobta ősei bajnoki köntösét s rút idegent cserélt; az ő erős
nemzeti érzése nem akart a szónál maradni. Peleskei nótáriusnak
gúnyolták, de azért nem tágított, részint dacból, részint
kénytelenségből, mert nem élt oly körülmények között, hogy könnyen
csináltathasson új ruhát. Később úgy öltözködött, mint más, kivéve, hogy
frakkot, kabátot nem viselt s mellényén pantalonán mindig volt egy kis
magyar sujtás.
Petőfi különcségei, gyöngéi vagy éppen hibái, egy-egy tiszteletreméltó
elvnek vagy nemes érzésnek voltak túlságai, melyek benső természete és
költészete szellemében lelik leghelyesb magyarázatukat. E nélkül csak
esztelenségeknek tünnek föl, és Zilahy hibája éppen az, hogy e
kapcsolatot nem látja vagy nem emeli ki kellően. Petőfi Zilahy szerint,
büszke, rátartó, szótlan vagy nyers ember volt; akik barátságot
tartottak is vele, panaszkodtak uralkodásvágya, erőszakossága és
zsarnokoskodó természete ellen; rokonszenveit éppen oly sűrűen gyorsan
változtatta, mint ruháit; az önbecsülésben sem tartott mértéket, néha
túlvitte, máskor nem vette figyelembe; a szeszélyt jellemerőnek, a
makacsságot állhatatosságnak vette. Mindez rágalomnak is beillenék, ha
nem volna értetlenség. Petőfi jellemének és költészetének egyik kiváló
jellemvonása az őszinteség. Sok körülmény hatott oda, hogy ez benne
majdnem a betegségig kifejlődjék. Az őszinteség szép tulajdon az életben
s éltető forrása a lírikusnak, de csak egy bizonyos pontig. Az igen
őszinte költő könnyen megénekel olyat is, miről talán hallgatni kellene,
az igen őszinte ember olyakat is mondhat másnak, mi már nyerseségnek,
gorombaságnak is beillik. Petőfin mindkettő megesett. De az ily
nyerseség az életben nem a szív vadsága, hanem bizonyos szilaj naivitás,
az ily gorombaság nem sértés, mert nincs benne rosszakarat, hanem csak
az illemi formák önkénytelen mellőzése. Ily értelemben volt Petőfi
nyers, mit még feltűnőbbé tett népiessége. Valamint költeményeiben néha
oly népies kifejezésén is megbotránkoztak, mely ellen nem szólhat az
esztétika: úgy az életben is némely igen elfinomodott embert könnyen
bánthatott népies modora. Lehet, hogy később mindebbe vegyült egy kis
affektáció is, de az kétségtelen, hogy nyerseségének alapja az
őszinteség volt, mely előbb mint naivitás nyilatkozott, majd mint elv
kapcsolatban demokráciai, sőt köztársasági érzelmével. Büszkesége,
melyet Zilahy helytelenül rátartással told meg, hasonlított
nyerseségéhez. Eleven önérzete volt; sokat tartott becsületére, melyet
féltékenyen őrzött, függetlenségére, melyet szenvedések árán vásárolt,
táplálta költői tehetségébe vetett erős hitét, mely nem engedte
csüggedni, pályát nyitott számára s fenntartotta a támadások ellenében.
Nem tűrte a megaláztatást bármi formában s néha annak tartotta azt is,
mi csak tapintatlanság volt. Annak nincs alapja, amit Zilahy állít, hogy
önérzete néha elhagyta, vagy amint ő oly furcsán mondja: «olykor nem
vette elég figyelembe önbecsülését». Önbecs érzete sohasem hagyta el,
sőt túlságokba sodorta. Utálván a szerénykedő képmutatást, az alázatos
kevélységet, örömestebb akart szerénytelennek látszani. Ha valaki
lenézte költeményeit s némely költőtársaiét, melyek gyöngébbek voltak,
jobbaknak ítélte, társaság- és irodalomban nem restelte kimondani, hogy
az övéi jobbak, de soha senki után nem járt, senki hiúságának nem
hízelgett, hogy cserébe tömjénezést nyerjen. Költői önérzete vagy éppen
hiúsága kitöréseit a legtöbbször humor enyhíti vagy jókedvű malice. Csak
ha mélyen sértve érezte magát, tört ki heves lelke szilaj
szenvedélyességével, melyet nem igyekezett fékezni. Heves véralkatát,
ingerlékenységét még inkább kifejtette szakadatlan és termékeny költői
munkássága. A sok írás idegessé tette, mozgékony képzelődése, a
benyomásokra oly fogékony kedélye, könnyen ragadta hol kitörő jókedvre,
hol búskomorságra; innen szeszélyei, de hogy a szeszélyt jellemerőnek
vette volna, az mesebeszéd. Inkább a dacot és szenvedélyességet vette
annak, mert erős meggyőződései voltak, elvein majdnem fanatizmussal
csüngött s egész a végletekig alkalmazta. Ami ezek körén kívül esett,
ahhoz nem volt érzéke. Föllengző idealizmusa, költői nemes alanyisága
mintegy ragadta magával; az életben is a lelkesülés rohamai között élt.
Innen csekély okból is könnyen összeütközött barátaival, kikhez
egyébiránt híven ragaszkodott. Gyermekkori barátjai közül csak az egy
Szeberényivel hasonlott meg végkép s nem minden ok nélkül. Pákhkal
kétszer is összezördült, de folyvást barátja maradt. Vörösmartyval
politikai meggyőződése erős összeütközésbe hozta, de polémiái után is
úgy ragaszkodott hozzá, mint atyjához. Zilahy Petőfit a barátságra
méltatlannak rajzolja s mégis egy helyt így kiált fel: «Igazi
ragaszkodó, ily nagy szellemhez méltó vele élő-haló barátja nem is volt
senki». De ennek ellenére ugyanazon lapon mégis idézi Petőfinek egyik
levelét, melyben ez Emődyt leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább
lelkű barátai egyikének nevezi. Ki érti meg ebből, hogy mily barát volt
Petőfi s milyenek voltak barátai?
De halljuk tovább, hogyan jellemzi Zilahy Petőfit, mint barátot és
szerelmest. «Egy futó perc elég volt reá – úgymond – hogy a férfit
barátjának, a nőt kedvesének vallja, a másik perc pedig, hogy örökre
meggyűlölje. Debrecenben 1846-ban történt, hogy színelőadás alkalmával
egy szép színésznő szomszédságába esvén, az első felvonás alatt
megismerkedtek egymással, a másodiknál örök szerelmet vallottak, a
harmadikat végig sem nézték, hanem futottak tiszteletes Tóth Mihály
uramhoz, kivel Petőfi különben is igen jó barátságban állott, hogy
eskesse őket össze azonnal. A tiszteletes szerencsére azt válaszolta,
hogy gyertyavilágnál esküdni hazai kanonjaink értelmében tilos,
legfeljebb diszpenzáció mellett történhetik, azért menjenek, hozzanak
előbb diszpenzációt. Petőfi e szűkkeblűségen rendkivűl fölháborodott,
tiszteletreméltó barátját szidta, mint a bokrot s úgy vált el tőle, mint
halálos ellenségétől. Aztán ismét megbékéltek. A kedélyes művésznő pedig
a helyett, hogy a fölmentés után járt-kelt volna, férjhez ment máshoz.
Petőfi is jobbat gondolt és útjaik többé nem találkozának.» A tény
fővonásaiban igaz s annyival terhelőbb Petőfire nézve, mert akkor már
ismerte és szerette leendő nejét. De vajjon nem volt-e ez eset
kivételes, sőt egyetlen egész életében, valamely gonosz óra kísértése,
melynek nem tudott ellentállani? Vajjon igaz-e, hogy gyakran tett
ilyesmit s ez volt főjellemvonása barátságban, szerelemben, mint Zilahy
állítja? Vajjon nincs-e ez eseménynek lélektani kulcsa, mely megfejti
nekünk e hallatlan könnyelmű, sőt érthetlen tettet? Elmondjuk röviden,
amit tudunk; tartozunk vele Petőfi emlékének; nem menteni akarjuk e
tettét, csak kimagyarázni s megmutatni, hogy Petőfi nem volt kötözni
való bolond, amint Zilahy rajzolja.
Petőfi Szatmár megyében 1846 őszén megismerkedett egy ifjú hölggyel, kit
aztán 1847 őszén nőül is vett. Mindjárt az első napokban szenvedélyesen
megszerette; szerelme viszonoztatott. Visszatérve Pestre, a leányt
levélben megkérte atyjától, kit nem ismert, mert az látogatásakor nem
volt otthon. Az atya azt válaszolta: ő még nem ismeri annyira Petőfit,
hogy határozott választ adhasson, leánya is még nagyon ifjú, várjanak
egy évig s ha akkor is mindkettő megmarad szándéka mellett, ő nem vet a
házasság elébe akadályt, még akkor sem, ha nem helyeselné. Petőfi nem
volt megelégedve a válasszal, azt hitte, hogy a kitűzött határidő csak
arra való, hogy elfordítsák tőle kedvese szívét. Lángoló szenvedélye nem
ismert gátat s égbekiáltó igazságtalanságnak tartotta az atya
magaviseletét. Végletekre hajló természete, a társadalmi formák
megvetése, meggondolatlan lépésekre ragadták. Erdődre utazott, sürgette
a házasságot s összetűzött a szülőkkel, kik megmaradtak határozatuk
mellett. Ekkor a leányhoz fordult s kérte, hogy szökjék el s esküdjék
meg vele a szomszéd városban. A leány nem hajlott kérésére, de
megigérte, hogy hű marad hozzá s a kitűzött határidő mulva neje lesz,
szülei ellenére is. Petőfit felingerelte a válasz, keserűsége most a
leány ellen fordult, kétkedni kezdett szerelmében s kétségbeesve hagyta
oda Erdődöt. Így érkezett Debrecenbe, hol egy szép és elmés színésznő
kacérsága azt a gondolatot ébreszté föl benne, hogy e leányt par dépit
nőül vevén, bosszút álljon kedvesén, ha magát boldogtalanná teszi is.
Mindez egy óra műve volt; tüstént meg akart esküdni a színésznővel, úgy
látszik félt, hogy egy óra mulva nem lesz elég ereje végrehajtani
bosszúját. Nem találván papot, ki megeskesse, másnap Pestre utazott,
örvendve, hogy nem tette meg azt, amit meg akart tenni s ami miatt most
már önvádat érzett. Íme e kaland indoka és körülményei. Zilahy mindezt
nem tudta, talán nem is tudhatta, de így sem volt följogosítva, egy
puszta, minden indok nélküli esztelenségre képesnek hinni Petőfit s mi
több, jellemrajza alapjául venni. S ezzel megválhatunk e könyvtől. Ennyi
is elég tájékozni az olvasót s az irodalomtörténettel foglalkozókat,
hogy e könyv csak adatgyüjtemény, de nem életrajz s legkevésbbé Petőfi
hű képe.
Térjünk át Zilahy széptani kísérleteire, bírálatai- és polémiáira,
melyekből áll nagyrészt munkái második kötete. Itt inkább helyén van,
mint az életrajz terén. Legalább megvan benne a küzdelmi szenvedély, ha
nem is vezeti mindig erős meggyőződés, van bátorsága, bár könnyen
hetykeségbe vagy cinizmusba sodródik, látköre nem széles, ismeretei
nagyon töredékesek, de amint utolsó, félbeszakadt töredéke mutatja, kezd
nyomósabban gondolkozni. Életrajzírója termékenységét, eszmei
tartalmasságát és önállóságát emeli ki. Szerinte a világirodalomban, az
egy Macaulayt kivéve, nincs példa reá, hogy valaki huszonötéves korában
többet produkált volna Zilahynál. Nem tudjuk, hogy Macaulay hány éves
korában kezdett kritikát írni, de hogy legelső kísérletének egyetlen
lapja is többet ér, mint Zilahy összes kritikai munkássága, az kétséget
nem szenved. Nem jártunk utána, hogy Európa legkitűnőbb kritikusai, hány
éves korukban emelkedtek hírnévre, de azt látjuk, hogy Zilahy egyetlen
kritikát sem írt, mely akár formára, akár tartalomra nézve kitűnő
legyen; legjelesb dolgozata is csak tehetségét tanusítja, egy
fejlődésben levő tehetség küzdelmét, mely még nem találta meg útját. A
termékenység alatt az eszmék és jeles munkák gazdagságát értjük, nem
pedig a puszta számarányt. Ami önállóságát, eredetiségét illeti, melyet
maga Zilahy is nagy önérzettel szokott emlegetni, eszmeköre sokkal
szűkebb, mint a magyar esztétikai irodalomé, még ebben sem tudja magát
biztosan tájékozni, nem hogy szélesbítené. Az bizonyos, hogy Zilahynak
vannak eredeti gondolatjai, de ezek vagy abszurdumok, vagy zavaros
fogalmairól tesznek tanuságot. Ő pálcát tör Molière egyik legkitűnőbb
műve fölött, de Bajza Jenőnek igen gyönge s még némi drámai tehetségre
is alig mutató tragédiáját kitűnőnek hirdeti. Arany János költészetét
inkább a tanulmány, mint a teremtő fantázia szülöttének tartja, de
Vajdában mélységet és eredetiséget fedez fel. A forradalom utáni évekből
1860-ig egyetlen figyelemreméltó lírikust sem talál, azonban Dalmadyt és
Vidát úgy üdvözli, mint őszinteségből és igazságból kivetkőzött líránk
megváltatásának első hírnökeit. Elítéli az egész magyar zsurnalisztikát,
mint amelynek nincs erkölcsi súlya s a közönségnek legfeljebb bohóca
vagy colporteurje s a Vajda János szerkesztette Magyar Sajtóhoz
szegődik, melyet leginkább a botrányok tettek emlékezetessé. Fejtegetése
és stílusa nagyon egyenetlen; a helyes megjegyzéseket helytelenek
követik, a világos és szabatos mondatokat homályosak, majdnem
érthetlenek váltják föl. Fölvet egy-egy fontos kérdést, de megfejtetlen
hagyja, néha megrója, mi nem hiba s dicséri a hibát. Sohasem bocsátkozik
valamelv író vagy mű derekasb boncolatába, megelégszik egy pár
általánosb vonással, vagy egy-egy feltűnőbb részlettel s a fődolgot
ritkán találja el. Keresi a polémiát, néha csak a polémia kedvéért s
küzdő bajnok helyett csak fecsegő Thersites. Hajlamból vagy szükségből
kedveli az ügyvédi fogásokat; erőlteti a legélesb gúnyt egész az
ízléstelenségig, de rosszul esik neki, ha őt is gúnyolni merik. Büszke
reá, hogy nem ismer el tekintélyt s mégis panaszkodik, hogy Arany
tekintélyével nem lépett föl védeni őt valamelyik polémiájában. Szeretne
egy irodalmi új párt vezére lenni, de csak egy kis türelmetlen cotteria
élén találja magát, mely doronggal akarná bevenni Helicont; szeretné az
új költőkkel megverni az idősbeket, az új nemzedékkel a régit, de nem
találván nagy tehetségeket, a kicsinyeket nagyítja; szeretne mint valami
új irány képviselője nagy változást hajtani végre a magyar irodalomban,
de nincsenek új eszméi s maga sem tudja mily irányt követ.
Azonban e hiú küzdelem, ez elkeseredett vergődés közepett folyvást
fejlődik s bizonyos erő nyilatkozik benne, mely alkalmasint előbb-utóbb
kiemelte volna ferde helyzetéből. Az íróság suhancéveit élte s oly
irodalmi körben, hol ő volt a legokosabb ember. Kiocsudása valószínűleg
nemsokára bekövetkezett volna s a csalódások, felköltve
elégedetlenségét, talán oly útra terelik vala, melyen hasznos
szolgálatot tehet a magyar kritika ügyének. Utolsó munkája legalább
ilyesmire mutat. Apró és napi becsű bírálatok helyett egy nagyobb
tanulmányba fog, mely nyomósabb gondolkozást tanusít. A tanulmány címe a
«_Tragédia bölcselete, vonatkozással Teleki László Kegyencére_». Csak
töredék, mert halála félbeszakasztotta, de legtöbbet ér széptani
dolgozatai közt. Nem fejti ki ugyan még nagyjában sem a tragédia
bölcseletét, számos paradoxonra találhatni benne, de néhány jó
gondolatot mond el a tragikumról. Kár, hogy fejtegetésében néhol
hiányzik a benső kapcsolat, előadása helyenként homályos, igen is
filozófiai akar lenni, bár nem otthonos eléggé a filozófiai műnyelvben.
«A tragédia fogalom – úgymond Zilahy – ezen gondolatban összpontosul: a
természetileg igazolható, de erkölcsileg nem jogosult indulatot az
erkölcsi joggal ellenkezésbe hozni és a kettő között az erkölcsi jognak
adni elégtételt. Más szóval: a konkrét emberi ellen az absztrakt
világrendnek szolgáltatni igazságot.» Zilahy, úgy látszik, a világrend
alatt csak az erkölcsiség törvényeinek összességét érti s a tragikum
határát egy kissé szűk körre szorítja. Az egyén, midőn a világrendnek
keztyűt dob, az egyetemes vagy együttleges ellen támad fel s ez nem
mindig az erkölcsiség törvénye. Egy politikai ballépés nem az
erkölcsiség megsértése s mégis lehet tragikai alap. Néha erényeink
hozhatnak tragikai helyzetbe, nem azért, hogy nem voltunk eléggé
erkölcsösök, hanem mert átléptük az okosság határait. Lear nem sérti meg
az erkölcsiség törvényét, csak az okosságét s mégis oly szenvedések
martaléka lesz, mintha nagy bűnt követett volna el. Éppen az a tragikum
egyik jellemző oldala, hagy a nemezis nem csak a bűnt bünteti, hanem
mindent, ami ellenkezik a dolgok kényszerűségével s a büntetés a
tévedéssel nincs mindig arányban. Alább maga Zilahy is észreveszi, hogy
vannak oly drámai hősök, kik nem sértik az erkölcsiség törvényeit s
mégis bukásuk tragikai hatású, de nem tudja megmagyarázni okát. Azonban
igen helyes megjegyzése az, hogy a tragédia mindig oly eszmét juttat
győzelemre, melynek megsértése miatt a hősnek buknia kellett, de abban
téved, midőn a tragédia céljának csak a büntetést tűzi ki s nem
egyszersmind a kiengesztelődést is. Innen van aztán, hogy a tragikai
félelmet is csak a büntetésben helyezi, holott a félelem a részvét
szüleménye, mely már akkor megkezdődik, midőn a hős a bűn vagy tévedés
bonyodalmaiba sodródik s folyvást növekedik a katasztrófig, hol a
kiengesztelődés enyhíti, mely a szánalom és megnyugvás vegyes érzése. Az
ókori és újkori dráma különbségeire a tragikai alapot illetőleg, szintén
helyes észrevételeket tesz; különösen találó az, hogy az ókori drámában
a világrend, melyet mi a dolgok természetébe belehelyezünk, mint a
fölött kívül álló nemezis szerepel, de abban ismét téved, sőt ez
állításával is némikép ellenkezésbe jő, midőn az ókori tragédia egyik
főkülönbségét abban keresi, hogy a régiek egyén helyett típust vagy
általában csak embert rajzoltak, az ember fogalmában pedig csak érezhető
a tragikum, de belőle ki nem hozható. A mondat ez utóbbi részét nem
értjük, de nincs is szükségünk reá. A tragikumra nézve nem tesz
különbséget az, hogy a hős egyén, típus vagy általában ember, mert a
tragikai bűnt bármely alakban elkövetheti. A főkülönbség e tekintetben
az ó- és újkori költészet tragikuma között az, hogy az újkori költészet
a tragikai bűnt a tragikai bukással a a legszorosb kapcsolatba hozza,
míg az ókori ezt nem tartotta okvetlen szükségesnek. Aristoteles
megkívánja ugyan, hogy a hős ne legyen ártatlan, de csak azért, mert egy
tökéletesen erényes embernek szerencsétlensége nem volna részvét- és
félelemgerjesztő, csak iszonyú, borzasztó, de sehol sem emeli ki a
tragikai bűn és katasztróf szoros kapcsolatát. Innen foly az is, hogy az
újkori tragikum teljes magyarázatát nem találjuk meg Lessingben, ki a
tragikum értelmezésében egy hajszálnyit sem tért el Aristotelestől.
Legtöbb fogyatkozást találhatni e tanulmányban, hol a dráma és eposz
közti különbségeket fejtegeti. A nyelv homályos s a legfőbb különbségek
mellőzvék. A dráma és regény közti különbségekről éppen hallgat, pedig
erről annyival inkább kellett volna szólnia, mert a legújabb drámákban
igen észrevehető a regényi kompozició felé hajlás. Teleki Kegyencéről
keveset ír, mert a tartalom elmondásánál megszakad a tanulmány. Bár
nagyon is túlbecsülni látszik e művet, mert bizonyos tekintetben Hamlet
mellé állítja, mindamellett főhibáját helyesen emeli ki. Általában e
tanulmány, fogyatkozásai mellett is, bizonyságot tesz Zilahy kritikai
tehetségéről és tanulmányáról. Kár, hogy Bajza Jenő Zách Feliciánja
dicsőítését ide is belévegyíti. Vagy hitte, hogy barátja tragédiája
lángeszű mű: ekkor ítélőtehetségét kell kétségbe hoznunk; vagy nem hitte
s barátságból dicsőítette: ez lehet szép tulajdon a barátok előtt, de az
irodalomban pajtáskodás, melybe éppen annak kellett volna legkevésbbé
beleesni, ki másokat sokszor ezzel vádolt.
A _Drámai nyelvről_ írt rövid értekezése keveset ér. Fölveti a kérdést,
hamar kész a felelettel, de teljességgel nem fejti meg. «A drámai nyelv
– úgymond – az, mely legközvetlenebbül foly a helyzetből, a szereplő
egyén jelleméből és amelyben a beszélő személy legtisztábban kiadja, mi
lelkében történik, kevés szóval sokat mondván.» Vajjon e meghatározás
nem illik-e a költészet minden nemére? Például a lírai nyelv az, mely
legközvetlenebbül foly a költő helyzetéből és jelleméből, melyben
legtisztábban kiadja, mi lelkében történik, kevés szóval lehető sokat
mondván. Az epikai nyelv az, mely legközvetlenebbül foly a dolog
természetéből, a személyek helyzetéből, jelleméből, legtisztábban kiadja
ami lelkükben történik, kevés szóval lehető sokat mondván. Ez csak azt
teszi, hogy a költészet minden nemében legjobb nyelv az, mely a célt
legjobban szolgálja, de ez oly általánosság, mely a dolog lényegére nem
vet világot, mert éppen azokat az eszközöket mellőzi, melyekkel a célt
elérhetni, azokat a jellemvonásokat nem számlálja elő, melyek az
általános költői nyelv módosulásait jelölik a drámai költészet körében.
A cikk többi része csak esztétikai elmefuttatás, mely a főtételt nem
magyarázza ki. S midőn Zilahy Heine azt a mondatát, hogy a színpadról
inkább hat a retorikai, mint a költői nyelv, elfogadja s a költői
retorika érthetetlen fogalmával toldja meg, bebizonyítja, hogy nincs
fogalma a valódi drámai nyelvről. Heinét nem értette. Heine itt gúnyosan
szól s a nagy tömegre céloz. Az igaz, hogy a lírai vagy értekező
nyelvnél a színpadon hatásosabb a retorikai, mert a rétor is a nagy
tömeghez szól, mint a drámaíró, de ez a valódi drámai nyelvnek csak
legfeljebb pótszere, mint a színpadi csíny a valódi drámai hatásnak. E
cikkébe is belevegyíti Bajza Jenőt, a drámai nyelv példányául hozván föl
egy szerencsétlen hasonlatát.
Zilahy szeretett a drámával foglalkozni. «_A drámai igazság és a magyar
drámairodalom_», «_Baklövések a dramaturgia abcéjében_», «_Hívatlan
bíró, fogadatlan prókátor_» című cikkei mind dramaturgiai polémiák.
Köztök legigénytelenebb és legjobb az első, amennyiben egy lapnak azt az
állítását, hogy Othellóban a zsebkendő ellopatásának történetessége
idézi elő az egész tragédiát, néhány szóval helyesen cáfolja meg. Más
két polémiája nagyobb igényű, de csak esetlegesen vagy a mellékdolgokban
találhatni bennök egy-egy helyes megjegyzést, a fődologban sehol sincs
igaza, még ott sincs, hol az igazság mellett küzd, melyet nem tud
megvédeni. Zavaros eszmék vagy abszurdumok jellemzik e két polémiáját.
Kimeríti olvasottságának egész tárházát s csak még meg nem érett
ítélőtehetségéről tesz tanubizonyságot. A Baklövések című polémiájában
két lap ellen folytat polémiát: a Gombostű és a Magyar Sajtó ellen. A
Gombostű ez állítását akarná cáfolni: «A tragédiának nem főcélja a
költői igazságszolgáltatás, mert különben Romeo és Julia nagyon rossz
tragédia volna, amennyiben az ártatlanság legyilkolása nem bosszultatik
meg; a szép Desdemona, a szenvedő Luiz s más kedves leánykák, akiket a
rosszak bántalmaznak, csak azon reményben szenvednek, hogy túl a síron
megjutalmaztatnak és éppen ez a költő föladata.» Zilahy igen helyesen
szükségesnek tartja a költői igazságszolgáltatást, de Romeo és Julia
bukásának kényszerűségét nem tudja kimagyarázni. Azt mondja, hogy a mű
tragikuma a szeretők indulatának nyilatkozási módjában és mértékében
fekszik s kimutatja azt a határt, melyen túl emberi szenvedély, bármily
fényes legyen, nem emelkedhetik. Tehát Romeo és Julia tragikai bűne az,
hogy igen szeretik egymást, de e miatt még boldogok lehetnének, ha
szerelmök nem ütköznék össze a szülői, családi, sőt egész nemzetségi
kegyelettel, ha Romeo nem ölné meg Tybaltot, ha a két családban
kibékítés helyett nem gyujtana föl még nagyobb gyűlölséget s helyzete
nem ragadná oly pontra, hol csak a legvakmerőbb cselszövény segíthet s a
véletlen uralma kezdődik. Desdemonát sem jól védi. «A költészet eszményi
világában – úgymond – Desdemona halála nem halál, mert alakja
erkölcsileg egészben marad fenn számunkra és fájdalma éppen a költői
igazságnak legnagyszerűbb eszköze (a cél megszentesíti az eszközt),
amely Othellót megejti. Nincs-e Desdemona megbosszulva e bukásban?» Hogy
a hős bukásakor környezetéből ártatlanokat is magával ránt, kik hozzá
ragaszkodtak, az természetes, ez sohasem gyöngíti a tragikumot, de
egyébiránt Desdemonának megvan a maga tragikai bűne:
tapasztalatlanságával, jó szíve gondatlanságával maga is taszítja férjét
amaz örvény felé, melynek ő is martaléka lesz. A vita másik főbb pontja
a reformátor tragikuma körül folyt. A Gombostű azt a tételt állította
fel, hogy minden reformátor született tragikai hős s mennél inkább
sikerült eszméje, annál alkalmasabb. Zilahy inkább csak mellékoldalról
ostromolja ez állítást, de a fődolgot mellőzi, tudniillik, hogy a reform
sikere nem lehet tragédia tárgya, mert nincs bukás, a sikertelenség
pedig mindig az, mert vagy abból foly, hogy a reform idő előtti volt s a
fennálló rend életerejének kényszerűségével jött ellenkezésbe vagy
abból, hogy a reformátor túlsága, ballépései vagy szenvedélyei miatt
eljátszotta a siker jogát. A Magyar Sajtóval a tragikai részvétről
vitatkozik, de szintén nem oldja meg a kérdést. A Magyar Sajtó
tárcaírója nem tartotta szükségesnek, hogy a tragikai hős mindig
részvétre gerjesztő legyen s felhozta a többek között Shakespeare III.
Richárdját, ki a dráma elejétől végig országos gazember s így a részvét
elméleténél fogva nem lehetne tragikai hős. Zilahy vitatja, hogy Richárd
iránt részvétet érezhetünk, mert a rejtett motivumoknak nyilvánulásakor
a cinizmus humora alatt égő fájdalom mély tüzében, a születése által
letiprott és meggyalázott ember átkos végzetében a jellem megkövesült
vadságának erkölcsileg magyarázatát és leküzdhetlen nagyravágyásában
egyéni igazolását találjuk s a kedély elborzasztó kétségbeesett
sivárságán részvétre gerjedünk. Valaminek magyarázata, lélektani
igazolása, még nem részvétgerjesztés, ami pedig elborzasztja az embert,
nem igen gerjesztheti részvétre. Zilahyt a részvét szó hozta zavarba s
nem tudott belőle kibontakozni. A tragikai érdek legszokottabb neme az,
hogy a hős részvétgerjesztő legyen; az ókori drámaírók tragikai hősei
mind ilyenek, sőt a Shakespearéi is. Azonban Shakespeare megkísérlett
olynemű tragikai érdeket is, melyben a részvét nem foglal helyet, hanem
valami egyéb helyettesíti. Ez a nagy bűnösök tragédiája, kik mint kész
bűnösök, sőt gonoszok lépnek föl. A hős nem részvétre gerjesztő, hanem
megdöbbentő tulajdonaival fog érdeket gerjeszteni, minők rendkívüli
szellemi, sőt démoni erő, vakmerő vitézség, mindent feláldozó
tevékenység és szilárdság. Inkább megdöbbenünk, mint részvétre
gerjedünk, nem őt féltjük a bosszuló nemezis karjától, hanem inkább
attól félünk, hogy démoni erejével dacol mindennel s midőn győzelme
tetőpontján, az elért, de rögtön meghiúsult siker percében, a fellázadt
erkölcsi erők a bukás örvényébe sodorják, kiengesztelődünk és
megnyugszunk. Az ily tragikai hős rajza igen nehéz s ritkán sikerül s
még a siker esetében sem oly nagyhatású, mint a másik, mert az abszolut
gonoszság részvétellenes hatását bajos enyhíteni s a költői
igazságszolgáltatás kiengesztelődésébe könnyen vegyülhet az undor
bizonyos íze. Leginkább Shakespeare lábolta meg ez örvényt III.
Richárdjában, de nem azáltal, hogy hőse kedélyének borzasztó sivársága
iránt részvétet keltett, hanem hogy gonoszságába rendkívüli szellemi
erőt és hősiséget tudott vegyíteni. Dramaturgiai polémiái harmadikát a
Koszorú ellen intézte Zilahy; Molière Tartuffeje fölött tör pálcát benne
s azt akarná kimutatni, hogy Molière a romanticizmus költője. Molière
ostromlásában Schlegel fegyvereit használja s elég ügyetlenül.
Színbírálatainkban többször kimutattuk, hogy Schlegel éppen oly
igazságatlanságot, mint korlátoltságot tanusít Molière megítélésében.
Itt nincs miért mindezt ismételnünk; Molière romanticizmusát is éppen
csak megemlítjük. Zilahy életírója panaszkodik, hogy Zilahyt a
klasszicizmus és romanticizmus nemértésével vádolták, pedig e cikke is
mutatja, mily jól értette. Zilahy a romanticizmus költőjének nevezte
Molièret, ki a francia klasszicizmus egyik hőse. S hogyan magyarázza ki
magát? Minthogy a romanticizmus a keresztyén korszak költészete s
Molière keresztyén volt, tehát a romanticizmus vígjátékírója; igaz
ugyan, hogy a francia klasszikai iskolához is tartozik, de az csak a kis
klasszicizmus s így Molièret nevezhetni a nagy romanticizmus költőjének,
melyben benne van a kis klasszicizmus, a kis romanticizmus, de nincs
benne a nagy klasszicizmus. S ez okoskodást, mely éppen annyi
irodalomtörténeti járatlanságot, mint logikátlan gondolkozást tanusít, a
romanticizmus helyes felfogásának tartják Zilahy életírója s munkái
kiadói. Nem zavarjuk őket boldog hitökben, idővel majd felvilágosodnak s
olvasóinknak, úgy hisszük, elég volt az okoskodás felmutatása is.
A lírai költők közül Vajda János, Szabados, Dalmady és Atala
költeményeit bírálta Zilahy, amazokat sok rokonszenvvel, emezt pedig
meglehetős ellenszenvvel, melyeknek esztétikai okaira nem igen
találhatni az illető bírálatokban. Vajda különös kedvence, a jóakaratban
nincs hiány, csak az a baj, hogy amit egész naivitással dicséretkép
mond, megrovásnak illik be. Kiemeli eredetiségét, mélységét, de
egyszersmind megjegyzi, hogy Vajda a Petőfi iskola legközvetlenebb
tanítványa, kin Petőfi Felhőinek hatása érzik. Tehát Vajda eredetisége
abból áll, hogy Petőfi leggyöngébb költeményeiből merítette
lelkesülését. Valóban különös eredetiség. Hibáztatja a közönséget, hogy
nem olvassa Vajdát, magát a költőt is hibáztatja, hogy miért hajhássza a
nem-közönségest, miért költészetének alapszíne sötét, miért
nyerseskedik, shakespeareskedik; azért nem olvassák. Valami egyéb okának
kell lenni, mert a nem-közönséges már az újság ingerével is hat, Byront
költészetének sötét alapszíne mellett is olvassák. Shakespeare és Petőfi
nyersesége nem kergeti el az olvasókat. Valami más miatt nem olvassák
Vajdát, mit Zilahy elfeledett fejtegetni s mi sem fejtegetünk. Szabados
és Dalmady nem részesülnek ily akaratlanul gonosz dicséretben, de nem
érthetni, hogy miért üdvözli őket Zilahy úgy, mint az igazságából és
őszinteségéből kivetkőzött líránk megváltatásának első hírnökeit. Semmit
sem mutat ki bennök, mi rokonszenvét igazolná és az olvasót meggyőzné.
Szabadosban megdicséri az «Utolsó Zrínyi» című balladát drámai voltáért,
holott az egész egy igen hosszúra nyujtott elbeszélő magánbeszéd,
melynek semmi drámai formája sincs; különösen kiemel belőle egy
versszakot, mely csakugyan jó, de inkább elbeszélői ügyes fordulat, mint
Berzsenyi-féle összeszorított ódahang, melyhez hasonlítja. Megjelöl
nehány költeményt, melyek olvasást érdemelnek s fölboncol egy csoport
rossz hasonlatot. Ennyinél sokkal többet találhatni az 1850–60-iki
korszak nem egy költőjében, kiket Zilahy annyira lenéz. Dalmadyban az
érzés valóságát és erejét dicséri, de amiket belőle idéz, nem éppen
igazolják ítéletét, sőt Dalmady nyelve sokszor annyira nem az érzésé,
hogy lapos prózának is beillik. Kiemeli hangjának kenetességét, mely
határzott világnézet visszatükrözése; hogy megvan-e ez Dalmadyban, már
csak azért sem tudhatjuk, mert nem értjük, hogy mit teszen. Általában
nagy hibája Zilahynak, hogy nem tudja jellemezni a bírálandó költőt s
ami helyest mond, az inkább egy-egy versszak szépségére, vagy hibájára
vonatkozik. De megesik rajta, hogy megdícsér egy-egy rossz versszakot
is. Például Dalmady e következő versszakát a hangulat és gondolatmenet
nemes szépségének ízleltetőjéül mutatja be:
Ki fekszik e mohos sír alján,
Melynek nincs már keresztje sem?
Rejtelmesen beszél a szellő:
Tán egy világ, a szerelem!
A bogárkák csak jőnek, jőnek,
Míg eltünnek két oldalán –
Az alant oly rég álmodónak
Hírt visznek a földről talán.
Mily nyelvtani hiba mindjárt a második sor. Jól magyarul ez így van:
_Melynek már keresztje sincs_. A sírba mászó bogárkák (talán férgek),
melyek a halottnak hírt visznek, inkább rútság, mint szépség. Zilahy e
bírálatait rendesen egy-egy tájékozó bevezetéssel kezdi, mely a magyar
költészet fejlődésének némely pontjait érinti, de éppen úgy nem találja
el a főjellemvonásokat, mint a bírálandó költőkben. A Szabados
bírálatához írt bevezetésében megemlíti a magyar költészet nemzetibb
fejlődését s ez irány képviselői: Petőfi és Arany mellé oda teszi
Sárossy Gyulát, ki «Arany Trombitá»-jával nagy mértékben elősegíté ez
irány fejlődését. Az Arany Trombita nem is költői mű, hanem egy versbe
szedett politikai pamflet, melynek ugyan volt politikai hatása, de nem
egyszersmind költői s a nép-nemzeties költői irány fejlődésére semmit
sem hatott. Az Atala bírálatában találóan jegyzi meg, hogy e költőnőnek
nem annyira egy húrja, mint inkább csak egy hangja van, de hogy mi ez a
hang, nem mondja meg. Fölboncol egy pár sikerült és nem sikerült
versszakot s abban állapodik meg, hogy Atalában legkevesebb a lírai
természet, s beszély- és regényírásra utasítja. Miért? Mert prózával
érintkező bölcseleti irányt lát benne s bizonyos hajlamot az
absztrakcióra: tehát a bölcseleti irány és absztrakció a beszélyírói
tehetség jelei.
Még e gyüjtemény három bírálatáról kell szólanunk. Egyiknek tárgya
Vadnai «Eszter» című regénye, a másiknak Madách «Ember tragédiája», a
harmadiknak Arany «Buda halála». Vadnai regényének főhibáját abban
találja Zilahy, hogy nincs hibája, azaz nincs benne semmi pozitív jó.
Nem olvasván e regényt, nem tudjuk, mennyiben igaz ez ítélet, mennyiben
nem, de azt különösnek találjuk, hogy Zilahy alább mégis pozitív
hibákról beszél s a többek közt ezt: «Az én kedves kis húgom újra
vidámságot fog hozni a mi szobánkba», émelygő germanizmusnak bélyegzi,
mert ez így van jól: _kedves húgom, szobánkba_ s nem az _én kedves
hugom, a mi szobánkba_. Ebben semminemű germanizmus nincs, sőt
valahányszor nagyobb nyomatékosságot akarnak adni a személyragnak, a
névmás kitétele mulhatlan. Zilahy az Ember tragédiájában semmi feltűnőt
nem talál. Örvend, hogy irodalmunk Madáchban egy tapasztalatokon
megszűrt, mélyen gondolkodó fővel gyarapodott, de meg kell vallania,
hogy műve mint költemény semmit sem ér, mint drámai költemény még
kevesebbet, tehát a semminél is kevesebbet. S mond-e valamit a mű
hiányai- és hibáiról? Keveset, tulajdonkép semmit. Főellenvetése az,
hogy Madách Ádámja nem külön egyén, midőn mint külön alak jelen meg, ha
az lenne, akkor Madách annyiszor multa volna felül Goethét, ahány külön
alakot teremt vala. Mi azt hisszük, hogy úgy sem multa volna felül
egyszer sem, noha Faust is inkább típus, mint egyén. A művészetnek
vannak oly tárgyai, melyek kiválóan eszményítést kívánnak, nem pedig
egyénítést. A Krisztus- és Madonnaképet nem az egyénítés teszi
műremekké. Az Ember Tragédiájának tárgya nem egyéneket követelt, hanem
éppen a különböző korszakok típusait. Hogy e minden esetre nevezetes
költemény, mennyiben sikerült, annak fejtegetése nem ide tartozik, elég
tudnunk, hogy Zilahy minden analizis nélkül tör pálcát fölötte. De
csoda-e? hisz Arany János «Buda halálát» is szintén így ítéli el.
Töredékjegyzeteiben, melyeket e költeményről összeírt a romantikus és
naiv eposzt akarná megmagyarázni. Fogalmai itt is zavartak. Nem érti,
hogy a naiv eposzt nem írják, hanem a nép teremti századokon át s így
főleg a népköltészet szülötte. Azonban a műköltészetben is naiv eposznak
hívják az oly eposzt, mely az eredeti naiv eposz nyomain halad s a
korviszonyokhoz képest, amennyiben lehetséges, sajátságait igyekszik
mintegy visszavarázsolni. Minthogy a keresztyén korszak népköltészetének
jelleme általában véve romantikus, az ily naiv eposz szintén romantikus.
De hogy másnemű romantikus műeposzok is vannak, melyek kevésbbé
támaszkodnak a népköltészetre s ezért nem neveztetnek naivoknak csak
romantikusoknak, az természetes; mert a naivitás nem lényeges része a
romanticizmusnak, amint ez később a műköltészetben kifejlődött. Zilahy
vádolja Aranyt, hogy Attila alakjába nem tudott fönséget lehelni. Hogy
miért nem fönséges Arany Attilája, azt nem mondja meg, hanem
költészetére általában ezt a megjegyzést teszi: «Arany összes
költészetére el lehet mondani, hogy ő meggyőzni mindig tud, megindítani
gyakran, de felemelni alig és igazában soha. Az ő költői természetében a
fantázia a legkevesebb, holott az eposz minden egyéb között ezt kívánja
túlnyomólag. Még csak egyetlen oly dala sincs, mint Csokonainál a
«Földiekkel játszó égi tünemény!» vagy a «Tihanyi echo» hoz írt ritka
varázsú óda, melyekben a szentimentalizmus égető bája a fenségest
csapkodja. Petőfit nem is említem.» Zilahy esztétikai műszavain néha
nagyon nehéz eligazodni. Nem értjük, mit tesz, hogy Arany meggyőzi
olvasóit. Meggyőzni valakit valamiről, a tudomány, a szónoklat dolga,
nem a költészeté. Ily értelemben veszi-e e szót, ez okon tagadja-e meg a
fantáziát Aranytól, nem vehetni ki tisztán, sőt ellenkezőleg, úgy
látszik, hogy ezt éppen dicséri benne, mint alsóbbrendű költői
tulajdont. A fantázia hiányát egyébből látszik következtetni, abból,
hogy Arany eposzaiban nincs lírai föllengzés, szentimentális ábránd,
legalább ide mutat az, hogy Csokonai dalait hozza föl. Hogy a lírai
föllengzés, szentimentális ábránd nem forrása az epikai fönségnek s
általában nem is szükséges az eposzban, úgy hisszük, nem szükség
mutogatnunk. De várhattunk-e más ítéletet Zilahytól, ki Bajza Jenő
tragédiáját dicsőíti s Vajda egyik leggyöngébb költeményét mesterinek
nevezi? Már ez magában fölöslegessé tesz minden cáfolatot.
Íme Zilahy kritikai pályája, mely egy kissé különbözik lapjaink
rajzától, de bizonyára hűbb a valóhoz. Mindamellett halálát veszteségnek
tartjuk irodalmunkra nézve. Egy tehetséget tanusító fiatal írónak
fejlődése első stádiumában sokat szabad hibázni és tévedni. Zilahy még
alig végezte be gimnáziális tanulmányait, midőn már az irodalmi pályára
lépett, alig került ki az egyetemről, midőn már a kritika triposzára
ült. Becsszomja távolról sem állott arányban tehetségével s egyszerre
akart odajutni, hová a lángész is, bár gyorsan, de csak fokonként
emelkedik. A mohó és szertelen ambició talán sohasem volt annyira
divatos irodalmunkban, mint jelenleg. De Zilahynak legalább tehetsége
volt, mely reményre jogosította az embert; ő legalább küzdő és törekvő
ifjú volt, ki nagyrészt csekély becsű műveit alkalmasint becsesebbekkel
feledtette volna el. Nem annyira az, ami volt, hanem ami talán lehetett
volna, nem annyira multja, mint jövője fejezi ki az irodalom veszteségét
s pályája kritikai méltánylatát.