(Zilahy Károly összegyüjtött munkái.) Kiadták Dalmady Győző, Dömötör
János, Komócsy József, Szabados János, Szász Béla, Tolnai Lajos s az
elhúnytnak több barátja. Két kötet. Pest, 1866. Eggenberger. (Petőfi
Sándor életrajza.) Írta Zilahy Károly. Pest, 1864. Emich.
Zilahy Károlynak, e korán elhúnyt fiatal írónak, összegyüjtött munkáit
akarjuk megbírálni, melyeket nemrég barátai adtak ki; hozzájok csatoljuk
egyszersmind egy régebben kiadott munkáját is, a Petőfi életrajzát,
melyet e gyüjtemény nem foglal magában. Mind erről, mind amazokról
számos magasztaló bírálatot olvastunk a lapokban. A fiatal irodalom, az
új nemzedék, amint nevezi magát néhány fiatal író, mintegy Lessingjét
ünnepelte s ünnepli maig is az elhúnytban. Halála után munkái kiadására
több író egyesült, éppen mint a Kisfaludy Károlyéira. Emlékére Dalmady
Győző egy dicsőítő költeményt írt, mely inkább illik Shakespearere vagy
I. Napoleonra, mint Zilahyra, ha ugyan illik valakire. A munkáihoz
csatolt életrajzban egy helyt ezt olvassuk: «A kritikai pályán csak az
egy Macaulayt tudjuk, aki 25 évére Zilahynál többet produkált». Nem lesz
érdektelen vizsgálnunk: vajjon Zilahy csakugyan oly rendkívüli tehetség
volt-e, ki már is nagybecsű munkákkal ajándékozta meg nemzetét, vagy
csak egy törekvő fiatal író, kinek kísérletei tehetségre mutatnak s
kiből, ha buzgósága nem lankad, látköre tágul, ítélőtehetsége megérik,
ízlése nemesül, idővel talán jeles író vált volna.
Összegyüjtött munkáit eredeti és fordított költeményei nyitják meg,
számra mintegy harmincnégy darab. Majd mind lírai költemények; nem
mutatnak valami gazdag érre, alig van köztök egy pár sikerült; de van
bennök egy oly sajátság, melyet egyetlen magyar költőben sem
tapasztaltunk. Zilahy költészete nemcsak vigasztalhatlan, hanem sivár,
majdnem a kopárságig. A természet bájainak, az élet örömeinek egyetlen
sugára sem csillámlik át rajta; nem visszhangzanak benne a hazafiság
eszméi; sehol az ífjú szív lelkesülése, édes bánatja, viharos haragja,
enyhítő könnye. De a kétkedő elme, a fájdalomtól marcangolt szív szilaj
melancholiáját sem halljuk. E sötét hangulatnak nincs elég tárgya,
eszméje, gazdagsága s általában költőisége. Mintha nem is egy
huszonötéves ember írta volna e költeményeket. Kietlen pusztaságon
érezzük magunkat, az eget felhők borítják, de nem támad vihar, se ki nem
derűl; éles szél fú, de nem válik szélvésszé, se szellővé nem lágyul;
egy-egy villám gyúl ki, de nem követi dörgés. A tájképnek nincsenek
változatos alakzatai s éppén úgy hiányzik a vihar nagyszerűsége, mint az
éj búskomor pompája. Fantáziánkat semmi sem foglalkodtatja és szívünk
megdöbbenés vagy borongó felindulás helyett némi kellemetlen érzéssel
telik meg. Zilahy egyik költeményében e szavakkal: «Az én szívem sötét,
rideg», tökéletesen jellemezte költészetét. S mindebben az affektációnak
kevés nyomára találhatni. Úgy látszik, hogy betegség s más csapások
hamar feldúlták szívét, mely, minthogy nem igen volt fogékony az örömre,
a fájdalomban sem lehetett gazdag. De lett légyen szíve bármennyire
fogékony, annyi bizonyos, hogy fantáziája nem volt eléggé költői, hogy
élményeiből bár kétségbeesett, de szívreható költészetet alkothasson. A
költészetben csak oly érzés hathat igazán a szívre, akár öröm, akár
fájdalom legyen, melyet mennél több ember érezhet s ha a költő képes azt
oly formába önteni, mely teljesen kifejezi. Zilahy költeményében
mindkettő meglehetősen hiányzik. Nem tud maga iránt elég érdeket
gerjeszteni; fájdalmát nem érezhetjük, mert nem értjük. Ott van például
a «_Hajótört_» című költeménye. Minden sora kétségbeesést lehel, de nem
tudhatni okát e kétségbeesésnek. Egy bűnös ember jajveszéklése-e ez vagy
egy nagyravágyóé vagy általában az emberi dolgok mulandósága miatti
elkeseredés? A költemény hol ezt, hol amazt látszik sejtetni. A
«_Vadonban élek_» kezdetű szintén ily nem érthető fájdalmat fejez ki. A
költő magányba vonúl és múltját siratja.
S bár kárba ment mind mind amit reméltem,
Megcsalt, kicsufolt miben hinni véltem:
A fény, mit az elmúlt láng visszavet,
Még édesen hevíti szivemet.
kiált föl a költemény közepén s már mintegy enyhűlni véljük, azonban így
folytatja:
S ha eltagadja sugarát a nap,
Villám elalszik vak felhők alatt;
Itt hajlik rám egy rozmarinbokor,
Egy bősz titkot s jaj, szörnyű gyászt takar,
S kinek sírján a gyászos ág rezeg
Ifjan, ártatlanul itt szenvedett.
S amint a lomb a kőre ráborúl,
Ártatlanul, úgy mond, ártatlanul.
Minek örűltem, mért élnem lehetne,
E néma kő alatt van eltemetve.
Mi az a bősz titok? Ki nyugszik ott a sírban? Mind nem tudjuk. Hogy
lehessen elég részvétünk ez érthetlen fájdalom iránt, még akkor is, ha a
költő több erővel vagy gyöngédséggel tudná kifejezni érzéseit? A
«Livornóban» című költeményben, melynek első versszaka így hangzik:
Ne híjj magaddal engemet,
Szögfürtű szép halászleány.
Ha áldva kulcsol most karod:
Megátkoznál a csók után.
úgy látszik, azt akarja kifejezni, hogy az ő sötét szíve képtelen a
boldogságra; de a költemény elején és végén belopózott egy pár oly vonás
is, melyek őt kiégett szívű csábítónak sejtetik, mi bizonyosan nem volt
szándékában. Ily nem eléggé határzott érzés jellemzi Zilahy költeményei
jó részét, melyhez talán éppen ez okon bizonyos bágyadtság is járul. A
_Cs. emlékkönyvébe, Tünődés, Páris, Völgyben zúg a bérci csermely,
Marengói síkon_ című költeményein többé-kevésbbé ily bágyadtság vonul
el.
Azonban vannak oly költeményei, melyekben határozottabb és erélyesb
érzéssel találkozunk. Csakhogy itt is ritkán találja meg s még ritkábban
összpontosítja a legfőbb vonásokat, vagy pedig nem éppen összeférő
árnyalatokat vegyít össze, mi ismét némi bizonytalanságban hagyja az
olvasót. _Testvérem emléke_ című költeményében meghalt testvérét
siratja. A bevezető sorok nem igen illenek e fájdalomhoz. A költeménynek
nincs eleje, közepe sovány. A szeretett testvér képe csak e két
versszakban tűn elénk:
Imént volt, hogy merengve, gyúlva
Távol csendült kürt hanginál,
Mondád: mi sem maradhatunk el,
Ha majd mindenki síkra száll.
Most volt, hogy paripánk repűlve
A bércen együtt dobogott;
Most sirattuk a drága angyalt,
A kis galamb fejű sasot.
A két végső sor célzatát nem érthetni tisztán; a költő nem rajzolja oly
vonásokkal a közte és testvére közti viszonyt, melyek, erős részvétet
keltve, megértessék mély fájdalmát. Ha meg tudta volna eleveníteni
szeretete tárgyát, mennyivel hatásosabb lett volna a két végső versszak,
melyek valóban sikerültek:
Ha én volnék ott kiterítve,
Megrepesztené szívedet!
Oh, mennyire szerettél minket.
Lelkem! én is megyek veled.
Nincs szó!… De mely eddig nekem csak
Várt nyugalom volt, semmi más,
A halál, mert veled közös sors:
A legnagyobb vigasztalás.
A többi költemény mind a megcsalt szerelem fájdalmát zengi, de itt sem
értjük mindenütt a költő lelki állapotját:
Előttem állsz ragyogva, büszkén,
Tollad mint leng, fátylad lebeg:
Csalárd tündér álmélva nézlek,
Szegény lány, szánlak tégedet.
kezdi egyik költeményét: tehát a csalódott szerelmes kedvese bájainak
hatása alatt áll még, de erkölcsi fensőségében szánja is őt. Ez volna az
első versszak értelme. A szánalom közelebbi okát érinti is a költő, bár
nem elég világosan, midőn így szól:
De véled tán, nem vettem észre
Szíved mélyén a bánatot.
Csekély a felhő fenn az égen,
S homályba ejti a napot.
Ez vagy azt teszi, hogy a leány büszkesége kedvese irányában csak
szerep, mely fájdalmába kerül, vagy azt, hogy a leány sem boldog, mert
talán mást szeret reménytelenül. Bárhogy álljon a dolog, az egész
költemény hangulatával ellenkezik a bevégzés átkos kitörése:
Megölve, kővé válva fekszem:
Élet nálad, nálam halál.
Ne láss, kerülj, felejts el, oh e
Kiontott vér fejedre száll!
De meg kell vallanunk, hogy e költeménynek van egy szép versszaka is:
Megmondtam én, tündér vagy, angyal,
Angyal, kinek csak szárnya nincs;
Igaz szerelem szárnyat adhat,
Minden más vágy csak rabbilincs.
Azonban e sikerült versszakot is elrontja, midőn elkezdi magyarázni:
Bilincs, mely sárba, porba von le,
Köd, mely eloltja fényedet,
S bűbájából – oh jaj – kitépi
Varázsban égő képedet.
A «_Hegedűszóban szép mese_» tárgya szintén szerelmi boldogtalanság;
allegória, még pedig eléggé ízetlen és homályos. A költő az utcán egy
ifjú sápadt nővel találkozik, ki egy mesét juttat eszébe. Volt egyszer
egy pásztorleány és pásztorifjú, kik egymást szerették és boldogul
éltek, de egyszer csak megszólal az erdőben egy kürt. Megjelen egy árny,
kit az ifjúnak követni kell a Feketevárba, melynek örökös foglya marad.
Mikor az árny elvitte a pásztort, a leány elájult, azonban a fáról egy
kandúr ugrott le, megcsókolta a leányt s hátára véve egy barlangba
vitte. A leány föleszmél, sóhajt, jajgat; egész nap sír, de nincs
szabadulás. Így él boldogtalanul a két szerelmes, egyik a Feketevárban,
másik a kandúr körmei közt. Az egész csak annyit fejez ki, hogy két
szerelmes egymástól elválasztva mily boldogtalan; de hogy miért történik
mindez, minek jelképe az árny, minek a kandúr, mind nem érthetni. Se
naivitás, se humor nincs benne; valami fásult hangulat szüleménye az
egész, mely mély értelemmel kacérkodnék.
A _Képzelve_ kezdetű költemény első versszaka így hangzik:
Képzelve vagy álmomban,
Már nem tudom és nem bánom.
De láttalak, emlékszem,
Könnyezve, halaványon.
Ez inkább fásult, mint méla hangból mindjárt a második versszakban a
legérzelmesebbe esik belé:
Beszélj, oh, drága gyermek,
Ah mond el ami bántott!
Bár messze, soh’se hágy el
Legigazabb barátod.
Azonban a könnyező hölgy bánatával nem sokat foglalkozik, hanem a
helyett, a magáét beszéli el, elmondva, hogy mindent föláldozott érte s
kérdi, vajjon van-e a leány szívében egy gondolat az ő számára vagy
pedig úgy tesz, mint a szirén, ki bűvös énekével a vándort a tengerhez
csalja s míg ez hívőn eseng, imádkozik, amaz tovább evez s örökre
odahagyja. A szirén hasonlatát ilynemű fordulattal már többen sokkal
szebben használták föl. De nem ez a költemény főhibája, hanem az, hogy a
hangulat benne zavart, a részek közt nincs szerves kapcsolat, annyira,
hogy két költemény is kitelnék belőle. Általában Zilahy nagyobb
költeményei majd mind ilyenek, kivéve a _Véletlen látogatást_, mely e
tekintetben sikerült. A költő álmát beszéli el. Kedvese s ennek rokona
anyja látogatására jőnek. A leány künn marad; a rokon bejő s elmondja,
hogy csak puszta félreértés forog fenn, a leány híven szereti. A költő
kirohan kedveséhez, ki szótlan néz reá. «De meddig tart e hallgatás
még.» Ekkor anyja lép hozzájok s a leány mosolyogva szól: «A ki hallgat,
megegyezik». Anyja áldását adja a boldog párra.
Kezem feléd nyujtom valóban,
Nyujtom, de már te nem vagy ott,
Nézlek, a szürkület mutatja
A hóvirágos ablakot.
A dérlepett viskók felett fenn
Szemem hamar reá talál,
Hol dombtetőn diófa mellett
Anyámnak síri halma áll.
Elfordulok. Arcképed ott van
S fölötte függ még fátyolod,
Mit esküvőd napján fejedről
A haragvó szél elkapott.
Ez kerek egész; az álom rajza ugyan élénkebb és jellemzőbb lehetne; a
befejezés mindenesetre jobb, csak a fátyol egy kissé erőltetett. Hogyan
jutott az a költő birtokába? Fölkapta-e és eldugta, vagy a szél vitte
ablakába? Ez önkénytelen kérdés könnyen paralizálhatja a hatást az
olvasóban.
Kisebb költeményei kompozició tekintetében sokkal jobbak, kár, hogy
legtöbbször egy-egy elhasznált hasonlatnál, vagy epigrammai fordulatnál
nem emelkednek föllebb. Minden tekintetben legjobb köztök az «_Elült a
szél_» kezdetű, ezt mint a gyüjtemény legjobb költeményét ide iktatjuk:
Elült a szél: ezüst olajfák alszanak.
Előttem a Durance moraj nélkül halad.
Szívem fáj s mégis oly könnyű, mert bánatom
Éjében sugárzó képedet láthatom.
Te jutsz eszembe, te, s édes fájdalmamat
Nem háborítja szó s nem egy rossz gondolat.
A félig meghalt hang keblemben újra él,
Rabod még egyszer hisz, eseng, szeret, remél.
Verselése és nyelve elég gondos, bár nincs feltűnőbb eredetisége vagy
bája. Megakad ugyan itt-ott egy-egy fülsértő egyhanguság, mint:
De elfed oh
Elfed s engemet eltemet
vagy a rövid szótagok ritmustalan halmozása mint